Világosság, 2004. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2004 / 8-9. szám - Előszó: Digitális Világosság - VÁLOGATÁS TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET TÉMAKÖRÉBEN A VILÁGOSSÁG KORÁBBI SZÁMAIBÓL (1980-2000) - Krúdy Gyula: Rozáli öngyilkossága
Krúdy Gyula ш Rozáli öngyilkossága Ilyen volt Rozáli: természetesen barna, mint a tiszta életű nők komoly, szorgalmas, csöndes barnasága - két-három őszülő hajszál a halántékán -, halk mosoly keskeny ajkán, mintha gyermeksereg kacagását hallgatná a szívéből - az ajka felett leheletnyi árnyék, mintha pajkos, lármás fiútestvéreivel együtt tanulta volna a latint leánykorában a függőlámpa alatt - az álla kissé előrenyomult, mintha sokat tartaná tenyerében az asztalra könyökölve, háztartási számlái fölé hajolva - csak az orra volt kíváncsi, nyugtalan nőkorra, amely sohasem érzett illatszereket áhít, és a homlokán valamely különös fényfolt, mintha egy nagy kertben járna, lábujjhegyen, áhítatosan, figyelmesen, s valakit, valamit keres. Kis lába volt, de bokán felül telt, mint a tisztességes asszonyok lába, amelyeket véletlenül szoktunk látni. A keze? Kicsi, dolgos, tenyérben széles. Ah, mily kétségbeesés lehet, midőn e kis kezek fájdalmasan kapaszkodnak egy férfi kabátjába! Középmagas volt, és bő szoknyája lengett, mint a nőké, akiket csendes délután magunk elé képzelünk, midőn a falon megszólal a zenélőóra. A cipője olyan nyomot hagyott a sétaúton, hogy bizonyosan megáll majd egy magányos férfiú e lábnyom felett, a francia sarok mélyedéséhez hozzáképzeli a nő lábát, alakját, szemét és haját... Reggelre hármat gyülekezik össze a lábnyomban, és kismadarak és lepkék onnan isznak. Artúr, mint ezt régente gyakorolta, hirtelenül, meglepetésszerűen lépett elő egy faderék mögül. Levette a kalapját, és megcsókolta az asszony kezét azon a helyen, hol a kesztyűből a tenyér rózsaszíne pirul, mint az ifjak álma a nők testéről. - Beszéljen nekem gyermekkoráról - kezdte Artúr, és könnyedén felsóhajtott. (Ó, hányszor szólította fel erre a nőket.) Kozál engedelmesen mosolygott, mint a jóravaló nők a fiaik kérésén... - Régen volt. Egy faluban, a Hernád mellett laktunk, és én öngyilkos akartam lenni. Piros ruhám volt és kis lakktopánom, amely szorította a lábam. Azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint a szűk cipőben. A folyó messzire volt házunktól, mint egy gyermekkori álom. De elmentem odáig, és felkapaszkodtam a hídra. Ott álltam híd karján, piros ruhácskámban, és a folyó oly gyorsan futott alattam, mint a vonat ablaka előtt a fák. Mentek, mentek a hullámok, örvények, mintha sietős útjukban nem volna idejük arra, hogy reám várakozzanak. Elsiettek a szemem elől, mintha nem akart volna egyik sem az ölébe venni. Ah, én értem nem nyújtogatta a folyóból karjait senki. Egy öregúr jött arra, és hazavezetett. Tizennégy esztendős voltam akkor. És meghalni akartam, mert anyám idegenek előtt megpirongatott. - És másodszor? Halk, megbocsátó mosoly suhant el az asszony ajkán. -Másodszor... Tegnap vagy tegnapelőtt történt, miután magával megismerkedtem, Artúr. Este volt, és magányosan üldögéltem, s természetesen önre gondoltam. Láttam szomorúságomat, megcsalatottságomat, társtalan bánatomat - amely akkor szegődik mellém, amikor ön majd elhagy. Elhagy engem is, miután megunt, mint általában a faképnél szokás hagyni a nőket... A fájdalom ekkor oly magányos, mint a szél a temető felett. Kinek, hogyan panaszoljam el, hogy szenvedek egy férfiú miatt, aki nem férjem, nem jegyesem? Kinek a vállán sírhatnám ki bánatomat, boldogtalan, feldúlt, összetört életemért kinek tegyek szemrehányást? Bizonyos, hogy, nagyon boldogtalan leszek, midőn meghallgatom önt. Hívni fogom, és ön nem jön, írni fogok, és többé sohasem válaszol. Várni, remélni fogom a helyeken, ahol megfordultunk együtt - a sétautakon, ahol egykor boldogon, karonfogva sétálgattunk -, a kerti lugasban és a színház páholyában az ablakom alatt és az erkélyen, ahová először felköszönt. (Azt a háziruhámat szerettem legjobban azóta, mely akkor 124