Világosság, 2006. január-május (47. évfolyam, 1-5. szám)
2006 / 1. szám - BÖLCSÉSZET ÉS INFOKOMMUNIKÁCIÓ - ESSZÉPÁLYÁZAT - Bakcsi Botond: A post mortem történelem vége?
Bakcsi Botond ■ A post mortem történelem vége? révén alkotható történeti megértés. E cselekményesítés ad ugyanis jelentést a múltnak, s teszi elhihetővé a róla elmondottakat. Mint láthatjuk, ez a felfogás elmossa a történelem és a költészet közti hagyományos különbségeket, hiszen nem tehetők formai különbségek a két beszédmód közé, elkülönítésüket is csupán az a műfaji megjelöléseket követő olvasói beállítódás adja, hogy fikciónak vagy valóságnak olvassuk-e az adott művet. White ezt írja: „Ha minden költői műben van egy kevés történelmi elem, akkor a világról készült minden történelmi ábrázolásban is van némi költői. Ennek az az oka, hogy a történelmi világról készített beszámolóinkban rá vagyunk utalva - talán a természettudományoktól eltérő módon - a figuratív nyelv technikáira, hogy ábrázolni tudjuk a narratív reprezentációink tárgyait, és hogy kialakítsuk azokat a stratégiákat, melyekkel megalkotjuk a szóban forgó tárgyak időbeli változásának narratív beszámolóját.” (Uo. 99.) A történeti reprezentáció ugyanakkor performatív funkcióval is bír, hiszen a történelem befogadóinak nemcsak az értékrendjét, de a „valósághoz” való viszonyát, saját valóságosságuk szemléletét is alakítja. White szerint: „A történeti reprezentáció ugyanis képes rá, hogy megteremtse a szubjektumban a »valóságosság« tudatát, melyet az illető ismérvként használhat, midőn meghatározza, mi számít »valószerűnek« a saját korában”. (White 1987, idézi Gyáni 2000, 32.) A történelem hatása a jelenre tehát nem puszta tanulságként lesz leírható, hiszen ez egyfajta kívülállást jelentene a történelemhez viszonyítva; a vázolt felfogásban azonban ennek lehetősége nem merül fel, mert olyan történetiséget implikál, amelyben nem tehetünk különbséget a múlt szemlélete és a szemlélő pozíciója mint metareflexió közé, hiszen ezek egyaránt a történeti diskurzusba íródnak bele. Az már körvonalazódott, hogy a narráció white-i univerzalizálása ellentétben áll az elbeszélés lyotard-i fogalmával, ugyanakkor a kettejük közötti kapcsolódási pontokra is fény derült. Elvileg White is a narratívák pluralitása mellett érvelt, ezt pedig „posztmodern” tapasztalatnak tekinthetjük, hiszen már nap mint nap szembesülhetünk a ténnyel, hogy ugyanarról az eseményről egyszerre több, egymástól igencsak eltérő értelmezés lát napvilágot. Ezzel a triviális megállapítással kapcsolatban azonban egy sor további kérdés merülhet fel. A mai tömegkommunikációs vagy információs társadalomban egyáltalán láthatóak-e az események? Pontosabban: mi látható belőlük? Hogyan fogjuk fel őket? Átláthatunk-e rajtuk (ahogy Collingwood gondolta), hogy megragadjuk a mögöttük rejlő gondolatot? Egyáltalán beszélhetünk-e még eseményekről? Ezeknek a kérdéseknek, ha nem is a megválaszolásához, de a körüljárásához mindenképpen érdekes lehet felidézni a szeptember 11-i terrortámadások néhány értelmezését. Három társadalomtudós és filozófus, jelesen Jürgen Habermas, Jacques Derrida (Vö. Habermas - Derrida 2004) és Jean Baudrillard (Baudrillard 2002) állásfoglalásairól van szó, akik a polgári áldozatokat követelő terrortámadás egyhangú elítélése ellenére egészen különböző következtetéseket fogalmaznak meg az ügyről. Jelen dolgozat keretei között lehetetlen kimerítően tárgyalni a három filozófus véleményét, csupán a három következő szempont kiemelésére nyílik mód: a média szerepének értékelése, a terrorizmus fogalmának értelmezése és „Szeptember 11” eseményszerűségének kérdése. Habermas szerint a terrorizmus voltaképp a kommunikáció eltorzulása, a meg nemértés, a kommunikatív szabályszerűségek megsértése, a csalás szimptómája. Ezeket a tényezőket azonban csupán a világméretűvé vált kommunikációs lehetőségek hozzák nyilvánosságra. Habermas szerint a globalizáció a meglevő kommunikáci óó