Világosság, 2006. június-december (47. évfolyam, 6-12. szám)
2006 / 8-10. szám - Kelemen János: Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához
VILÁGOSSÁG 2006/8-9-10. Kelemen János Bevezető előadás a Metafora, trópusok, jelentés c. konferenciához Közismert a trópusok, ezen belül a metafora elméletének retorikai eredete. Még ma is hajlamosak vagyunk arra, hogy a trópusokat elsősorban a retorika vagy a poétika és a stilisztika illetékességi körébe soroljuk. Részben ezzel is magyarázható a retorika megújítására irányuló erőfeszítések, így többek közt a nouvelle rhétorique népszerűsége. Pedig már több évszázados hagyománya van annak, hogy a trópusokat, a nyelv figuratív vonásait szélesebb keretben vizsgálják, és a velük kapcsolatos problémákat általános jelentéselméleti, nyelvfilozófiai, sőt ismeretelméleti kérdésként vetik fel. Már Du Marsais is, az Enciklopédia grammatikai szócikkeinek híres szerzője a grammatika részének tekintette a trópusok vizsgálatát. 1729-es (töredékben maradt) Les véritables principes de la grammaire ou Nouvelle grammaire raisonné c. művében külön fejezetet szánt annak a kérdésnek, hogy „milyen különböző értelemben vehetünk egy szót”. Ezt a fejezetet aztán külön könyvben írta meg Traité des Tropes (1729) címen, megalkotva a nyelvészet történetének első igazi szemantikai munkáját. Nagy kortársa, Vico a metaforikus jelleget a nyelv alapvető tulajdonságának tartotta, igaz, ezt elsősorban a nyelv és a megismerés történetének korai szakaszára, a heroikus nyelvre és a költői bölcsességre tartotta érvényesnek („költői bölcsességen” - nota bene! - a régiek metafizikáját értve). Ezzel mindenesetre megalapozta azt a kognitivista felfogást, hogy a metaforák a fogalomképzés nélkülözhetetlen eszközei, különösen a történelem barbár korszakaiban. A felvilágosodás korának egyik nagy vitája éppen a körül a kérdés körül forgott, hogy a metaforák lényegi és szükségszerű kifejezési eszközök-e, vagy - mint a retorikai hagyomány tanította - inkább csak a beszéd hatásosságát elősegítő díszítőelemek. Emlékezetes, hogy Rousseau és Herder milyen hatásosan képviselte az előző álláspontot. Du Marsais a hagyományoknak megfelelően fontosnak tartotta a trópusok osztályozását, s megkülönböztette a gondolati alakzatokat és a szóképeket. Az utóbbiak körébe négyet sorolt: a metaforát, a metonímiát, a szinekdochét és az iróniát. Miközben ezt az osztályozást a klasszikus és modern szerzők többsége kisebbnagyobb fenntartásokkal elfogadja, abban is széles körű egyetértés mutatkozik, hogy mindazonáltal a metafora a legfontosabb. Valószínűleg a konferenciánkon elhangzó előadások is ezt fogják tükrözni. Vajon a metafora szembetűnő kitüntetettsége abból adódik, hogy az összes többi alakzat rá vezethető vissza? Ha így van, akkor elvész a trópusok osztályozásának jelentősége, s csupán terminológiai kérdés, hogy melyik alakzatot állítjuk a középpontba. Mondhatjuk például, Searle-höz vagy Hayden White-hoz hasonlóan, hogy az irónia, a metonímia és a szinekdoché a metafora egy-egy fajtája, vagy Todorovhoz és a liége-i csoport tagjaihoz hasonlóan, hogy a metafora és a metonímia nem más, mint kettős szinekdocé, csak éppen 5 Bevezetés