Világosság, 2007. január-június (48. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 6. szám - KÖZÖS TÉMÁK - Kelemen János: Irodalmi adalékok a személyes azonosság problémájához: „Memeté” és „ipséité” az Isteni színjátékban (Közös témák)
Kelemen János ■ Irodalmi adalékok a személyes azonosság problémájához ami által fokozatosan gyengíti (bár nem szünteti meg) a „méme” értelmében vett azonosság szerepét. A nevelődési és a tudatfolyam-regény tovább megy ezen az úton, s az ellenkező pólushoz közelít. Itt eltűnik a jellem, s megjelennek azok a határesetek, amelyek miatt az irodalmi fikció összehasonlíthatóvá válik az analitikus filozófia gondolatkísérleteivel. Ilyenkor beszélhetünk „a személyiség elvesztéséről”, aminek megfelel a zárt elbeszélés válsága. Ricoeur ezt a pólust egy helyen Musil Tulajdonságok nélküli emberével, máshol a Kafka, Joyce és Proust hagyományát követő mai elbeszélésekkel illusztrálja. Ha ezeket a műveket a „méme” és az „ipse” dialektikájának keretében szemléljük, akkor úgy foghatjuk fel őket, mint amelyek lemeztelenítve mutatják meg az immár a „mémeté” (az „ugyanannak lenni”) támaszát elvesztő „ipséité”-t (az „önmagaságot”, az „önmagának lenni”-t). Ricoeur végül felállítja azt a tételt, hogy „a science-fiction képzeletbeli esetei a »mémeté«-re, a szépirodalmi fikció esetei pedig az »ipséité« eseteire vonatkoznak” (Ricoeur 1990, 179). Ricoeur elmélete azért is érdekes, mert kivételt képez a személyes azonosságról alkotott elméletek többsége alól. Ezek ugyanis a személyes azonosság metafizikailag állandó struktúrájának megragadására törekednek, s nem térnek ki a probléma filozófiailag szintén releváns történeti vetületére. Az analitikus filozófiában elterjedt érvelési mód és példaanyag tovább erősíti ezt a tendenciát. Ricoeur ezzel ellentétben szisztematikusan számol a személy történetiségével. Ezt nagymértékben „narrativista” elkötelezettségének köszönheti, valamint annak, hogy elismeri: az irodalom a gondolatkísérletek „roppant” laboratóriumaként releváns válaszokat nyújt a személlyel kapcsolatos metafizikai kérdésekre. Az elbeszélés-típusok, melyeket megemlít, történeti sort alkotnak, így a személyes azonosság hozzájuk rendelt típusai szintén történeti sorba rendeződnek. Tisztázni kell persze, hogy Ricoeur hipotézisei a „történetiség” melyik válfajára utalnak. Vajon maguk a személyes azonosság modalitásai változnak a történelemben? Lehetséges, hogy előbb, egy kezdeti archaikus helyzetben, a „mémeté”, majd pedig az „ipséité” pólusa dominál, s a regényforma átalakulása ezt a változást követi? Vagy nem inkább arról van szó, hogy a személy és a személyes azonosság struktúrái történetileg szilárdak, s a regény története e struktúrák felfedezésének a története? Valószínűleg nem kényszerülünk dichotóm választásra. Hogy a regényhősök különféle változatainak történetét a személyiség irodalmon kívüli átalakulásai magyarázzák, nem zárja ki, hogy az irodalom mintegy felfedezzen a maga története során bizonyos rajta kívüli történeti állandókat. A példa, melyet a továbbiakban elemezni kívánok, reményeim szerint pontosan ezt fogja illusztrálni. Az Isteni színjáték nem tartozik azoknak a műveknek a sorába, amelyeket Ricoeur figyelembe vett. Első megközelítésben úgy vélnénk, hogy azon a póluson helyezkedik el, ahová a Ricoeur-féle osztályozás szerint a népmesék tartoznak, hiszen a halhatatlan lélek fogalmából, a lélek középkori esszencialista felfogásából aligha következhet más. S valóban, a túlvilág mindhárom birodalmában Dante olyan szereplők sokaságát állítja elénk, akiknek a jelleme egyszer s mindenkorra rögzítve van. A költemény ennek ellenére ellenáll minden besorolási kísérletnek. Ezt ismerte fel Schelling, leszögezve, hogy az Isteni Színjátékon magában külön irodalmi műfajt alkot, mivel a típus és a példány egybeesik benne (Schelling 1803/1971 és 1803/1986). Témánk szempontjából fontos útmutatást kaphatunk azoktól a szerzőktől, akik az Isteni színjátékot a regényhez próbálták közelíteni. Lukács György úgy határozta meg, 28