Világosság, 2008. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2008 / 5. szám - ANTROPOLÓGIA - Molnár Csilla: Genealógia és multietnikus identitás (Antropológia)
VILÁGOSSÁG 2008/5. Antropológia J. T. narratívájának túlnyomó része reflexívelem, ami a modern tudatra jellemző sajátosság. Nála ez a reflexív jelleg minden kételytől mentes, a visszatekintő mozzanatok a bizonyosság és az önigazolás szolgálatában állnak. Ez a fajta önértelmezés, úgy gondolom, egy másik dimenzióban megfeleltethető annak, hogy J. T. identitása multietnikus és küldetéses jellegű. Argumentációjának másik jellemző vonása egyfajta női szemszög érvényesítése, ami a korábban már elemzett központi szövegszervező elvvel, a pedagógusi munkával függ össze, s például abban nyilvánul meg, hogy magyarázatában, evaluációjában kizárólag nőket idéz fel, a férfi szereplők - az ausztriai munkalehetőséget kínáló egykori tanár, a férj, a fiúgyerek - csak a kronologikus élettörténet elbeszélés jellegű szekvenciájában jelennek meg. Az általa képviselt női szerep része az is, hogy szabadságát úgy kívánta megvalósítani, hogy egyúttal az érvényes normáknak, a fennálló rendnek teljes mértékben meg akart felelni. „Szóval nem akartam szökevény lenni. És minden évben aztán hosszabbítottam az ittmaradásomat. Édesanyám itt volt velem, az beszélte a német nyelvet, intézte az egész dolgot, mert én nem tudtam németül, mikor ide átjöttem. Na most én mikor fölvettem ezt az állást, akkor mondom nekem vissza kell menni. Szeptemberig, jó szeptemberben kezdem, nekem augusztus végén vissza kell menni. Szóval megint meghosszabbítottam, és így évről-évre maradtam. És amikor férjhez mentem, akkor a férjemnek a csehszlovák állam... államnak vissza kelletett fizetni azt, amit a csehszlovák állam a részemre fizetett az iskolai... szóval a kiképzéshez, kiképzésre... hogy mondjam ezt el rendesen magyarul... engedéllyel férjhez mentem. Szóval mindent engedéllyel csináltam, hogy én mindig hazamehessek. Én nem akartam soha szökevény lenni. Mert mondom nekem megvan a hazám ott, nem kell, hogy szökevény legyek.” Ahogy korábban említettem, John Borneman is hangsúlyozza az elbeszélő formák kutatásában az irodalomtudományra való ráutaltságot, tekintettel arra, hogy ez a diszciplína fejlesztette ki a vonatkozó elemzések kifinomult módszertanát. Ez azonban nem jelent egyoldalú ráutaltságot, hiszen a társadalmi kutatások során nyert felismerések is termékenyítően hathatnak az irodalomtudományra. Mint Borneman fogalmaz: „az antropológia és az irodalomtudomány kapcsolata nem csupán hasznos, hanem szükségszerű és elengedhetetlen. Valójában ez a két diszciplína, melyek a narrativitáson, a genealógiai módszeren és a történeti tudaton keresztül kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönösen feltételezik egymást egy folyamatos, a narratív szövegek előállítására és interpretációjára irányuló gyakorlat során.” (Borneman 1999, 198.) Ennek megfelelően az irodalomtudományból nyert metodológiai megfontolások érvényesítésének szándékával közeledve adatközlők elbeszéléséhez, elsőként annak kronotoposzát érdemes megvizsgálni. Itt látszólag ellentétben áll az elbeszélő kivívott szabadsága és a narratíva téridő-szerkezete, amely utóbbi meglehetősen szűkösnek tűnik, tekintettel a kisváros nézőpontjára. A biográfiából szinte teljesen hiányzik élete első harminc éve, az ehhez kapcsolódó térbeli mozgás. Szülőhazája, Csehszlovákia csak a tanulmányok helyszíneként jelenik meg, és mint a diktatúra jelképes helye. Az időszerkezet sajátos vonása a jelen kitüntetett szerepe, ami az élettörténeti elbeszélés esetén igen ritka, hiszen azt várnánk, hogy ebben az esetben a felidézett múlt dimenziója dominál. Ehelyett a jelen szólama a hangsúlyos, aminek okát a narratíva . A szöveg-szekvencia típusokat Gabriele Rosenthal dolgozta ki (vö. Rosenthal 1995): 53