Világposta, 1944 (15. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
Jó néhány éve annak, hogy betévedtem Nevetlenfalu egyik szűk utcájába. Az élet nagyon szűkösen csörgedezik benne. Nem is utca, csak utcácska. Az élet eme kicsiny nyílása úgy meghatott, hogy mai napig rabja vagyok annak a kis háznak, melyben Krisztus egyik hű szolgája éldegél a nyugdíjas papok sovány kenyerén. Apostol bácsi — így ismeri és így emlegeti mindenki — megyeszerte híres ember! Nem kell hozzá merész fantázia, hogy az ember Apostol bácsit a koldus kalapjába dobott fényes krajcárhoz hasonlítsa. Nagy kincs ő. Homokban hányódó drágakő. Az idő persze őt sem kímélte, mert az idő mindenkit megvisel. Külsejében bizony tépett, öreg ember, de belül egy nagyon gondosan bélelt, igaz papi lélek. Különös szokása, hogy szíve fölött pihenteti jobb kezét. De lehetséges az is, hogy nem pihenésből tesz így, hanem védi a szívét. Az bizonyos, hogy Apostol bácsi szíve nagy a gazdag ládikó, amelybe sok mindent dobott bele és préselt bele az élet. Virágos örömöket és keserű gyökereket vegyesen. Mondom, lehetséges, hogy az Úr öreg szolgája az ő drága, piros kincses ládikóját félti. Nem indokolatlanul, mert hát furcsa szerv a szív, sohasem zár jól. Ebből a ládikóból rendesen kilátszik valami, vagy az örömök színes szalagjai, vagy a telesírt zsebkendő sarka. Egyszer meglestem az öreg urat. Éppen szellőztette az emlékeit. Mosolygó szemével kinézett az ablakon és a képzelet hátán visszaszállt gyermekkorába, ahol az emberi élet kerékvágása egy gyermek lépéséhez szűkül össze. Akkoriban már otthonosan mozogtam nála. Már bátor fiú voltam s megkértem: — Meséljen! Rázza meg tapasztalatai tarka tarisznyáját s szellőztesse meg egy papi élet értékes vólumát. Elvégre a pap is ember — mondottam —, emberek közül választódik és embereknek választatik. A papnak is van élete s ez az élet már csak azért is nagyon érdekes, mert az emberi és isteni mozzanatok, az égi és a földi vonalak úgy tarkálnak benne, mint a piros meg a fekete betűk a misekönyvben. Apostol bácsi mosolygott, szemembe nézett: — Na mondd meg hát, mi érdekel? — Kezdje ott, Apostol Bácsi — mondtam, — ahol a gyermekben az ember kezdődik: a pályaválasztásnál. A fehérhajú fáradt szolga kiegyenesedett, kinézett az ablakon. Az utcán egy kis fiúcska libbent el az ablak alatt. Mint a pacsirta a dalt, úgy dobta be Apostol bácsi elé szívét: — Dícsértessékl... — Hát ez az — mutatott ki a tovasurranó fiúcska után, — valahol itt kezdődött és valahogy így kezdődik el minden papban a papi élet. Egy szívből fakadó Dícsértessékkel, meg egy másik pappal, aki visszamosolyog a Dícsértessékre. Ezek azok a bizonyos titokzatos lábnyomok, ahol a papi élet útja kezdetét veszi... Csupa bizonytalanság itt, még minden, de a Léleknek ez már elégséges papír, amin elő tudja hívni az írást: „a hívást”. Ez a meghívás Szent Máté apostol esetében világos parancsszó volt: „Jöjj, kövess engem!” Az én esetemben azonban— mondta Apostol bácsi, — másképen dolgozott a Lélek. A családi fészken belül kezdte meg a gerjesztő akciót. Láthatatlanul beharmatozott és észrevétlenül megtermékenyített. Egyszercsak azon vettem magam észre, hogy szeretem a szoba sarkát és ott misézgetek. Szögezzük le tehát, hogy „hivás” nélkül nincsen „hivatás”. Ez a hívás azonban nem feltétlenül hangos szó, nem feltétlenül égi üzenet, hanem lehet az egy jókora porció egészség, egy nagy tarisznya tehetség, egy nagy adag istenszeretet, amiket a tiszta szándék kötöz össze. Ez az a bizonyos rátermettség, amit hivatásnak szoktunk nevezni. A hivatás jelei némelyik gyermekben csak halványan jelentkeznek. S itt nyúlnak bele az Ég irkájába a szülők, akik a jobbik esetben a megéréshez segítik a csírájukban jelentkező lelki és szellemi képességeket, de megtörténik az is, hogy némelyik házban belefojtják a gyermekbe a szerzetesi, illetőleg papi élet utáni vágyat. 2