Világszínház, 1990 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Véleményem szerint ez nem egyéb mítosznál. Tévedhetek, hisz a Taganka késői látogatója vagyok, a régebbi előadásokat a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején tudtam megtekinteni. De újranézvén őket, s újraolvasva sajtójukat (mellesleg, a közhiedelemmel ellentétben, elég sokat írtak a Tagankáról, s amit nem lehetett nyíltan kimondani, el lehetett olvasni a sorok közt - micsoda ragyogó tollal megírt írások voltak azok ! -, így egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy a Taganka megváltozott ! Fejlődésének legalább három fő állomása volt - éles határok nélkül, de jól megkülönböztethetően. Nevezzük feltételesen a forradalmi romantika, a filozófiai színház és csak legvégül az ellenzékiség korszakának. Indulásakor a Taganka elsősorban nem a Szisztéma, hanem egyes fogyatékosságai, káros kinövései ellen vette fel a harcot. A harácsosok, a bürokraták ellen emelte föl szavát. A Taganka úgy gondolkodott, mint a „hatvanasok” általában. De túlságosan későn jött létre ahhoz, hogy hiábavaló illúziókba ringassa magát. Ellentétben a Szovremennyikkel, amely a XX. kongresszus reményteljes, a megtisztulást és megújulást hirdető időszakában született, a Taganka mindig is szkeptikusnak, ironikusnak, függetlennek hatott. Már A szecsuáni jólétekben felcsendült későbbi állandó, a vezetést irritáló témája: a hatalom és a nép ellentéte. Ugyanakkor a színház törekvései akkoriban igencsak távol álltak Szaharov radikalizmusától, Szolzsenyicin ítéleteitől vagy Raj Medvegyev tiltott történelemszemléletétől. Sőt! A Taganka őszintén képviselte a „hatvanasok” hagyományos, hazafias-forradalmi ideáljait. 1965 - John Reed: Tíz nap, amely megrengette a világot (teljes erővel zeng Lenin hangja); 1967 - Idefigyeljetek! (Majakovszkij-kompozíció, a költő versei alapján); 1969 - Az anya. Mindeközben: 1966 - Galilei élete, 1967 - Pugacsov. Klasszikusnak számító darabok, a kritika ugyanakkor kiemelte, hogy a Pugacsovból hiányzik a fájdalmasan lírai Jeszenyin, az egész előadást végigkiabálják. A forradalom költői szemlélete együtt járt a hősiesség és az osztályharc poétikus bemutatásával. A Taganka úgy esett keresztül a forradalmi romantikán, akár egy gyerekbetegségen. (Anatolij Jakobszon A romantikus ideológiáról című, nemrég megjelent cikkében nem véletlenül említi a Tíz nap ... című előadást). Valóban, eléggé megütközik az ember, ha mostanában megnézi ezt az előadást, ahogy a gigászi méretű vörös őrjárat lábainál a kispolgárok apró, reszkető figurái kúsznak-másznak (az epizód mellesleg az árnyjáték felhasználásának ragyogó példája!). Jajgatásukra az őrszem - a színház szócsöve - meggyőződéssel felelt: „Csak két osztály van - a proletariátus és a burzsoázia!” 2