Világszínház, 1999 (13. évfolyam, 1-4. szám)

1999 tavasz-nyár

lé, vitatkoznak egymással, hol jobban sikerülten, hol kevésbé. A Tragédia megihleti a művészeket, s még akkor is térben gondolkodnak, ha illusztrációt készítenek, nem díszlet­terveket. Az első bemutatóról, Paulay megoldásairól csak leírásaink vannak. A későbbi munkákat viszont Zichy Mihály zseniális illusztrációi ihlették meg. Éppen ezért a kötet alkotóitól nagyszerű ötlet a legismertebb grafikai megoldáshoz csatlakoztatni a különféle terveket Linhart Vilmostól Székely László 1998-as alkotásáig. Mindenki, aki fontosat al­kotott a magyar színház számára, úgy tűnik, találkozott a nagy művel, Kürthy György, Baja Benedek, Oláh Gusztáv, Nagyajtai Teréz, Varga Mátyás, és így tovább, az utóbbiak többször is. Hallatlanul érdekes látni, hogy az alkotók ízlése hogy változik. Ebből a szem­pontból talán a legérdekesebb Oláh Gusztáv 1955-ös alkotása, amelyben a kulisszaszínpa­dot éleszti fel. Valószínűleg a kultúra irányítói 1955-ben valósághű színpadot követeltek, valamiféle szocialista realizmust. Megkapták, Oláh megcsinálta, de zsenialitása itt is kiüt­között, a kulisszaszínpad kereteivel "idézőjelbe tette" a realizmust. Kitűnő a kötet képválogatása. Amit viszont hiányolhatunk, az az egyes tervek elhe­lyezése koruk színházi stílusaiba, kapcsolatuk a 20. századi pezsgő művészeti élettel. Ki­rály Nina kiváló, rövid bevezető tanulmányában, amelyben a Tragédiát irodalmi műként újszerűen elemzi, érinti a stílusokat, rámutatva arra a nagyon fontos tényre, hogy egy da­rab irodalmi stílusa nem egyezik a színpadravitel stílusával. István Mária gondosan ismer­teti a színpadképek művészettörténeti értékét, de valószínűleg számára sem olyan elemen­táris annak felismerése, hogy a modern szcenika műfaja hozzávetőleg egyidős éppen a Tragédia színreál­l­ításával, így ilyen szempontból nem elemzi. Nagyon érdekes Székely György tanulmánya, a Tragédia problémáinak lefordítása szcenikai feladatokra, csokorba szedve a színpadravitel, a megvalósítás kérdéseit. Székely ugyanakkor rendezőként közelít a kérdés felé, s a színházi- képzőművészeti stílusok hangsúlyozása hiányzik, nagyon szellemes, izgalmas és alapos tanulmányából. Végül egy műtárgyjegyzék következik, a kiállított tervek legfontosabb adatait Somorjai Olga állította össze. A kiadványt egy gondos bibliográfia egészíti ki, amely egyrészt a Tragédia külön­böző nyelvű változatait foglalja össze, másrészt 1983 utáni bemutatóit és egy szakirodalmi válogatást. Praznovszky Mihály és Both Magdolna alapos munkája komoly hiányt pótol. Mint ahogy maga a kötet is. Reméljük lesz folytatása­­ a Bánk bán, a Csongor és Tün­de, vagy a Shakespeare-drámák megvalósításának variációi hasonló lehetőséget kínálnak. F. Dózsa Katalin

Next