Világszínház, 2002 (16. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám
Keresztmetszet egy vászon választja el. Ezen egy filmet lát. Ekkor „felgyorsítom” az időt: egy egészen más térben különböző alakok jelennek meg a vásznon. Erdőben vannak, a képen egyre távolibb terek láthatók, egyre gyorsabban mozognak a kockák, a figurák egyszer csak egy fánál találják magukat és néznek egy fotót, amelyet le is fotóznak. Ekkor a vászon eltűnik és a fotón szereplő alakok ott vannak a színházi előadás terében, visszakerültek a színpadi időbe. Az előadás, pontosabban a színpadi történés körülbelül ugyanolyan hosszú, mint az előkészítő rész. A fotófilm, a film és a színházi előadás dramaturgiája különbözik egymástól, de úgy érzem, jól megférnek és jól hatnak egymásra, és egy nyugodt időutazás élményét adják. Persze egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy így is lehet színházi előadás létrehozni, de úgy tűnik, hogy működik. Mostanában több dolog foglalkoztat egyszerre. Úgy érzem, hogy eljött egyfajta öszszegzés ideje, belső lehetősége. Egy szólót, monológot készítek, amely az elmúlt húsz év összegzése lenne: a sokféle bolyongás, világcsavargás után vissza szeretnék kanyarodni a kiindulóponthoz, a kanizsai világomhoz. Egy ismeretlen naplója, ez lesz a címe. Ez amolyan visszaemlékezés a volt barátaimra. Azért használok múlt időt, mert ketten már nem élnek közülük. Az egyikük szobrász, a másik festő volt. Meg Tolnai Ottó is benne lesz, aki nagyon fontos a számomra. Jól ismertük egymást, állandóan párbeszédet folytattunk. És volt még egy meghatározó figura, aki úgyszintén jelen lesz az előadásban. Személyesen nem ismertem őt, apámnak volt az osztálytársa, én csak hallottam róla. Tudom, hogy elment Ausztráliába, és az egész családja meg ő is megbolondult. Őt egy furcsa gesztusa tette világhírűvé: kalapáccsal esett neki Michelangelo Pietájának. Tótnak hívták, a Tóték... Az előadásban erről az őrületről akarok beszélni, a remekművekhez fűződő furcsa viszonyokról, erről a kanizsai ötösről. - A kanizsai világon kívül kik voltak a meghatározó művészek? - Összemosódnak a szálak. Azt nagyon pontosan érzem, hogy amikor eljöttem Pestre, aztán meg Párizsba, ezek fontos és szükséges lépések voltak. Még Pesten, az induláskor a Stúdió K. előadásai voltak nagyon fontosak, például a Leonce és Léna. De ki kellett lépnem a nyelvi és kulturális közegemből, mert szükségem volt a rálátásra. Egyébként nem tudtam volna elmozdulni... Nagyon jó volt, hogy a nyolcvanas években pár év alatt láthattam a világszínház nagy alkotóinak előadásait, például Brook A madarak tanácskozása című előadását vagy Mnouchkine Shakespeare-rendezéseit, Strehler egy-egy előadását, és közelről betekintést nyerhettem a japán színházba. De minden területen megvannak a meghatározó egyéniségek... és a hozzájuk fűződő nagyon személyes viszonyom. A zenében a legfontosabb számomra Bartók, és az, amit képvisel, vagy amit Szabados és néhány fiatal zenész is közvetít számomra: a zenei tradíció és annak fontossága. Nagyon régóta hallgatok zenét. Ezek mellett persze ott van a gyerekkori szerelem, a jazz. Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy a jazz „hívása” is egyre erősödik bennem. Eddig valahogy úgy volt, hogy az előadáshoz kellett a zene, a zenésznek tehát a színpadi dramaturgiához kellett alkalmazkodnia. Most szeretném megfordítani a viszonyt. Azt szeretném, hogy együtt építsük fel a zene „vizualizálását”. Ez most nagyon izgat. Nem akarok ezekből az eseményekből „előadást” alkotni. Ezek egyszerűen amolyan találkozások lesznek. Már most ősszel, szeptemberben el akarom indítani, valószínűleg Taraszovval. Szeretném felfedezni a magyarországi jazz-zenészeket is. De ha már a 2 Roland Barthes: A legmegrázóbb ünnep Az előadás, akárcsak minden megelevenedő kép, múlékony. Látom, élvezem, aztán vége. Nincs rá mód, hogy újra meg újra élvezhessük ugyanazt az előadást. Örökre elmúlik, a gyönyör a semmibe tűnik, de íme a könyv, váratlanul és diszkréten, testet ad a semminek, paradox módon a semmi toldalékévá válik, az emlékéé, az intelligenciáé, a tudásé, a kultúráé. Azt kérem, hogy az Előadásnak szentelt könyvek hatalmas és végtelen sora soha ne tudja feledtetni azt az örömöt, gyönyört, aminek a halálát létével pecsételi meg; azt kérem, hogy a tudás ösztönözte újjáéledésből olvassuk ki azt a múlandót, amely minden előadást - a könyvvel ellentétben - a legmegrázóbb ünneppé avat. Gaute ,Gc Jjdttaef, Ml cin< -t'yk'tou.'n . , c1 ' ' Mér . RaciaK Maa^l A Ct , ki Cc - yU>UvAjC Uu Sjj. L-k* cl*. * tZ éi' (f*- ^ts, f i/u. 'Wk- ('{fi Oa*<Uaí. Hói fi* , imM,-. ( fA/yh'/uou-ir <t' Ä1> C Cf-hu.' Ma. JA*tr4 tuA. , M ’bü 4 JIa^£aa f M ^ ÍU'Lí . Q jW Mb M *' fb* C». au SytcUcí ii jMnu*y su-rfájtL -ék drué ÍL Scdétui A <?•* Kua, -Afí Áu, iVfc, Ja xt'fuA'JeeCi'ú. y**. A t"**- , **■ J. 4 fMb, fu.- ifüé £fj.c6acM <reHAt->*AAJi , w oTJa'0■») -A /A" A . Világszínház 2002/1