Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-05-11 / 10. szám
Az első európai utazó, aki az arab mesék rokkmadarának hazáját lokalizálta, nem kisebb személyiség volt, mint a velencei Marco Polo. Amikor hazatértében Magastar szigetét érintette, az ottlakók meséltek neki egy óriási madárról, amelynek szárnyai elhomályosítják a Napot, égig érő fán költ, és rúgásával megöl egy ökröt. Egy tollat is kapott a mesés madárról. Erről azonban később kiderült, hogy száraz pálmalegyező. Sajnos. Feltehető, hogy Marco Polo „Magastar”-on Madagaszkár szigetét értette, s akkor madara valószínűleg azzal az állattal azonos, melyet a zoológusok Aepyomis Maximusnak neveznek. Bár az Aepyomis nem tudott repülni, s így sem Szindbádot, sem az elefántokat nem emelhette levegőbe, de a legnagyobb madár volt, amely valaha is élt a földön. Valószínű az is, hogy a középkor arab hajósai még látták ezt a madarat, mert a sziget francia kormányzója, Etienne de Flacourt tengernagy igen szemléletesen leírta, sőt — máig kifogástalanul — a struccfélék közé sorolta 1650 táján. Lambrecht Kálmán számos adatot hoz fel annak bizonyítására, hogy a rokkmadár legendája az Aepyomisra megy vissza és ma már senki sem kételkedik abban, hogy a rokkmadár és a madagaszkári óriásstrucc egy és ugyanaz az állata volt. A szigetlakóknak úgy háromszáz évvel ezelőtt sikerült kivadászniuk. Azóta senki sem találkozott az Ezeregyéjszaka madarával. . Az angol Ázsia Egyesület birtokában van egy régi perzsa kép, amelyen egy hatalmas madár három elefántot emel a levegőbe. Valami megmagyarázhatatlan ok folytán ezt a szárnyast a perzsa mesék madarával, a Szinmurghgal tartják azonosnak, és a tudományos irodalom egy része ebben a rajzban keresi az óriásmadár meséjének megfejtését. Tasnádi Kubacska András alaposan megnézte ezt a rajzot. Az elefántokról megállapította, hogy azok tömzsi testükkel, kis fülükkel, rövid agyarukkal az indiai elefánt képmásai. A madár pedig — kuszált, lobogó farktollaitól eltekintve — közönséges kakas. Taréja, kettős szakálla, teste, feje, lába mind erre vall. Ennek a rajznak semmiféle bizonyító ereje nincs. Ez még csak nem is képzeletszülte madár, amelynek — így Tasnádi Kubacska András — az udvaron szaladgáló háziszárnyas szolgált mintaképül. Pedig, ha beleolvasunk Firdauszi versébe, éreznünk kell, hogy ott valóságos madárról van szó: „Magas volt, Napig nyúlt az Alburz hegye... / A Szinmurgh fészke itt állt... / Az ormon kitették a csöpp gyermeket... / A felhőből surranva karmot vetett, / És fölkapta Szinmurgh a kisgyermeket...” Csakúgy mint az Árpádok eredetmondájában: „Ögyek fia Előd, Szittyaföldön Önedbeli lánytól fiat nemzett, kinek neve lön Álmos, annak okáért, mert anyjának keselyűforma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett.” 1854-ben Umerlandban még élt egy aszszony, akit gyermekkorában ragadott el a saskeselyű. Az Appenzell kantonban lévő Hundvill községben szülei és a szomszédok szeme láttára rabolt el a madár egy gyermeket. A Silbemalp egyik sziklaormán ülő pásztorra is lecsapott a rabló, és mielőtt odasiető társai segíthettek volna rajta, letaszította a mélységbe. A berni Oberlandban történt, hogy Anna Zurbuchen háromesztendős kislányt szülei magukkal vitték a hegytetőn elterülő havasi legelőre. Míg ők szénát gyűjtöttek, a gyermek egy karám mellett elaludt. Mire a szülők visszatértek, már nem találták a kislányt, és minden keresés hiábavalónak bizonyult. Közben egy Meinrich Michel nevű parasztember a völgy menti ösvényen haladva, gyermeksírást hallott. A hang irányába sietett, s látta, amint a közeli szikláról saskeselyű száll fel. A sziklán rátalált a lánykára, akinek kezén és karján ejtett sebet a ragadozó. A szikla mintegy ezerötszáz lépésre volt attól a helytől, ahonnan a gyermek eltűnt. A kislányt attól fogva „Geier Anni”-nak nevezték. Keselyű Annus a nevét öregkoráig megtartotta, és számos drámai történet forog ma is közszájon a svájci Alpok között, gyermekek és fiatal nők megtámadásáról, elrablásáról, s e történetek hőse mindig az azóta ott már kihalt saskeselyű. „Attila király pajzsán címert viselt, ez koronás madárhoz hasonlított. Ezt a címert a magyarok Géza fejedelem, Taksony fia idején viselték a seregben...” Ha a hun mondakört félretesszük is — amelynek az idézett krónikába betoldott volta közismert —, annyi megmarad, hogy koronát viselő madárnak magának is a madarak királyának kell lennie, és nem lehet — mint azt nyelvészeti megfontolások igazolni szeretnék — héja vagy sólyom. Csak azok között kereshetjük, amelyek határtalan vakmerőségükben megközelítik, sőt megtámadják az embert. Ha az Emese álmát leíró keresztény krónikás szemérmességét elhagyva csak a totemisztikus eredetmondát nézzük, akkor könnyen átláthatjuk, hogy a turulmadarat a sólyom alakúak közt keresni a testméretekből eredően is képtelenség. Csak a saskeselyű — amelynek vakmerősége nem ismer határt, hossza eléri a másfél métert, szárnyterpesztése pedig meghaladja a három métert is — lehetett mintája a kozmikus násznak. Hasonlóan ahhoz, amikor Zeusz — az ugyancsak egyik legnagyobb madár — hattyú képében száll Léda ölére a görög mitológiában. A saskeselyű századunk elején még fészkelt a Keleti Kárpátokban, ma is él a Kaukázusban és a Himaláján. Legjobb ismerői, a svájciak Lämmergaier, vagy Bartgeier néven emlegetik. Száz év előtt a Földközi-tengert övező magasabb hegyekben is otthonos volt. Erős, horgas csőrének alsó káváját előre álló fekete szakáll ékíti. Innen a szakállaskeselyű név, amint azt latin neve, a Gypaetus barbatus is mutatja. Erősen kiülő, tüzesen izzó szemének világossárga íriszét tűzvörös gyűrű övezi. Torkától hasa aljáig vörösréz-színű a tollazata. Feje sárgásfehér, háta, szárnypajzsa szürkésbarna. Evező- és farktollai feketék, tollgerincük fehéres. Szeme körül a fej mindkét oldalán erős fekete csík díszült. Csőre, lábai ólomszürkék. Combját, egészen a viszonylag rövid karmokig lelógó gatya fedi. Szárnyában a második és a harmadik evezőtoll a leghosszabb, farktollainak száma tizennégy. Evező- és farktollai vésőalakban végződnek. Maradt-e ránk tárgyi emléke a hiedelemmadár ábrázolásának? Az Árpádok alapította egyházaink körzetében, másodlagos helyeken olyan oszlop- és pillérfejezetek kerültek napvilágra, amelyek kifejezetten a felsorolt ornitológiai jegyeket viselő madarat ábrázolnak. Dömösről az esztergomi kőtárba került igen durván faragott féloszlopfőn csakúgy, mint az esztergomi királyi palotában fellelt fejezeten és a lebontott Árpád-kori bazilika díszkapuján alig tárt szárnyakkal épp talajt fog a madár. Pécsett, ugyanily szárnytartással előredől, és felröppenni készül. Itt testnagysága is felbecsülhető. Testhossza azonos a kissé berogyasztott térdű emberalakkal. Mai mértékkel úgy másfél méter. A nagyszentmiklósi kincs második és hetedik számú korsóján az égberagadási jelenet képén háromszor is látható a mitikus madár. Kiterjesztett szárnyakkal, széttárt tizennégy faroktollal emel magasba egy nőalakot. Az ábrázolások láttán arra kell gondolnunk, hogy az alkotók látták, mérték, ismerték a turulmadarat. Meglehet, jártak a magas hegyek között, hallották a királyi madár távolból is átható kiáltását. Ismerték e ragadozómadár szokását, hogy párzásakor farktollait szétterpeszti a hím. „Egyszersmind úgy tetszett neki (Emesének), hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak...” A turulmadár a fejedelem pajzsán az Árpádok hatalmának kozmikus eredetét volt hivatott bizonyítani. Hiszen a Nappal azonos és változott át madárrá az anyaőst megtermékenyíteni. Századunk fordulóján még élt az a népszokás, hogy az esküvő másnapján a lefátyolozott menyecskét kúthoz-forráshoz kísérték, s ott a vőfély által felimerített sajtárt egyszeri rúgással ki kellett borítania. Ha nem sikerült; a vőfély felkapta a sajtárt és leöntötte vízzel a menyecskét. A termékenységet szolgálta az is, hogy a menyasszony elé életfát állítottak, az ősi Anyaistennő áldást hozó jelképét. Ennek ága feslik virágossá a nagyszentmiklósi kincs korsójának képén, a kozmikus nászra ragadott nőalak kezében a nász gyümölcsöző voltát jelezve. Ezer — kétezer? — év viszontagságos története az oka annak, hogy Emese fája nem lett terebélyesebb, gyümölcsözőbb. w mmmmmuM Kállai Géza Legenda és valóság A TURULMADÁR Az Aepyomis — Marco Polo madara A nagyszentmiklósi kincs égberagadási jelenete Oszlopfejezet Döntésről A saskeselyű — Gypaetus barbatus A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 1993. MÁJUS 11. Grafika: Juhász Sándor Perzs rajz a Szinmurghról