Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-05-11 / 10. szám

A­z első európai utazó, aki az arab mesék rokkmadarának hazáját lokalizálta, nem kisebb szemé­lyiség volt, mint a velencei Mar­co Polo. Amikor hazatértében Magastar szige­tét érintette, az ottlakók meséltek neki egy óriá­si madárról, amelynek szárnyai elhomályosít­ják a Napot, égig érő fán költ, és rúgásával megöl egy ökröt. Egy tollat is kapott a mesés madárról. Erről azonban később kiderült, hogy száraz pálmalegyező. Sajnos. Feltehető, hogy Marco Polo „Magastar”-on Madagaszkár szigetét értette, s akkor madara valószínűleg azzal az állattal azonos, melyet a zoológusok Aepyomis Maximusnak neveznek. Bár az Aepyomis nem tudott repülni, s így sem Szindbádot, sem az elefántokat nem emelhette levegőbe, de a legnagyobb madár volt, amely valaha is élt a földön. Valószínű az is, hogy a középkor arab hajósai még látták ezt a mada­rat, mert a sziget francia kormányzója, Etienne de Flacourt tengernagy igen szemléletesen leír­ta, sőt — máig kifogástalanul — a struccfélék közé sorolta 1650 táján. Lambrecht Kálmán számos adatot hoz fel annak bizonyítására, hogy a rokkmadár legen­dája az Aepyomisra megy vissza és ma már senki sem kételkedik abban, hogy a rokkmadár és a madagaszkári óriásstrucc egy és ugyanaz az állat­a volt. A szigetlakóknak úgy három­száz évvel ezelőtt sikerült kivadászniuk. Azóta senki sem találkozott az Ezeregyéjszaka mada­rával. . Az angol Ázsia Egyesület birtokában van egy régi perzsa kép, amelyen egy hatalmas ma­dár három elefántot emel a levegőbe. Valami megmagyarázhatatlan ok folytán ezt a szár­nyast a perzsa mesék madarával, a Szinmurgh­­gal tartják azonosnak, és a tudományos iroda­lom egy része ebben a rajzban keresi az óriás­madár meséjének megfejtését. Tasnádi Kubacska András alaposan meg­nézte ezt a rajzot. Az elefántokról megállapí­totta, hogy azok tömzsi testükkel, kis fülükkel, rövid agyarukkal az indiai elefánt képmásai. A madár pedig — kuszált, lobogó farktollaitól el­tekintve — közönséges kakas. Taréja, kettős szakálla, teste, feje, lába mind erre vall. Ennek a rajznak semmiféle bizonyító ereje nincs. Ez még csak nem is képzeletszülte madár, amely­nek — így Tasnádi Kubacska András — az ud­varon szaladgáló háziszárnyas szolgált minta­képül. Pedig, ha beleolvasunk Firdauszi versébe, éreznünk kell, hogy ott valóságos madárról van szó: „Magas volt, Napig nyúlt az Alburz he­gye... / A Szinmurgh fészke itt állt... / Az or­mon kitették a csöpp gyermeket... / A felhőből surranva karmot vetett, / És fölkapta Szin­murgh a kisgyermeket...” Csakúgy mint az Ár­pádok eredetmondájában: „Ögyek fia Előd, Szittyaföldön Önedbeli lánytól fiat nemzett, ki­nek neve lön Álmos, annak okáért, mert anyjá­nak keselyűforma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett.” 1854-ben Umerlandban még élt egy asz­­szony, akit gyermekkorában ragadott el a sas­keselyű. Az Appenzell kantonban lévő Hund­­vill községben szülei és a szomszédok szeme láttára rabolt el a madár egy gyermeket. A Sil­­bemalp egyik sziklaormán ülő pásztorra is le­csapott a rabló, és mielőtt odasiető társai segít­hettek volna rajta, letaszította a mélységbe. A berni Oberlandban történt, hogy Anna Zurbu­chen háromesztendős kislányt szülei magukkal vitték a hegytetőn elterülő havasi legelőre. Míg ők szénát gyűjtöttek, a gyermek egy karám mellett elaludt. Mire a szülők visszatértek, már nem találták a kislányt, és minden keresés hiá­bavalónak bizonyult. Közben egy Meinrich Michel nevű parasztember a völgy menti ösvé­nyen haladva, gyermeksírást hallott. A hang irányába sietett, s látta, amint a közeli szikláról saskeselyű száll fel. A sziklán rátalált a lányká­ra, akinek kezén és karján ejtett sebet a ragado­zó. A szikla mintegy ezerötszáz lépésre volt at­tól a helytől, ahonnan a gyermek eltűnt. A kis­lányt attól fogva „Geier Anni”-nak nevezték. Keselyű Annus a nevét öregkoráig megtartotta, és számos drámai történet forog ma is közszá­jon a svájci Alpok között, gyermekek és fiatal nők megtámadásáról, elrablásáról, s e történe­tek hőse mindig az azóta ott már kihalt saske­selyű. „Attila király pajzsán címert viselt, ez koro­nás madárhoz hasonlított. Ezt a címert a ma­gyarok Géza fejedelem, Taksony fia idején vi­selték a seregben...” Ha a hun mondakört fél­retesszük is — amelynek az idézett krónikába betoldott volta közismert —, annyi megmarad, hogy koronát viselő madárnak magának is a madarak királyának kell lennie, és nem lehet — mint azt nyelvészeti megfontolások igazolni szeretnék — héja vagy sólyom. Csak azok kö­zött kereshetjük, amelyek határtalan vakmerő­ségükben megközelítik, sőt megtámadják az embert. Ha az Emese álmát leíró keresztény krónikás szemérmességét elhagyva csak a tote­­misztikus eredetmondát nézzük, akkor könnyen átláthatjuk, hogy a turulmadarat a sólyom ala­kúak közt keresni a testméretekből eredően is képtelenség. Csak a saskeselyű — amelynek vakmerősége nem ismer határt, hossza eléri a másfél métert, szárnyterpesztése pedig megha­ladja a három métert is — lehetett mintája a kozmikus násznak. Hasonlóan ahhoz, amikor Zeusz — az ugyancsak egyik legnagyobb ma­dár­ — hattyú képében száll Léda ölére a görög mitológiában. A saskeselyű századunk elején még fészkelt a Keleti Kárpátokban, ma is él a Kaukázusban és a Himaláján. Legjobb ismerői, a svájciak Lämmergaier, vagy Bartgeier néven emlegetik. Száz év előtt a Földközi-tengert övező maga­sabb hegyekben is otthonos volt. Erős, horgas csőrének alsó káváját előre álló fekete szakáll ékíti. Innen a szakállaskeselyű név, amint azt latin neve, a Gypaetus barbatus is mutatja. Erő­sen kiülő, tüzesen izzó szemének világossárga íriszét tűzvörös gyűrű övezi. Torkától hasa al­jáig vörösréz-színű a tollazata. Feje sárgásfe­hér, háta, szárnypajzsa szürkésbarna. Evező- és farktollai feketék, tollgerincük fehéres. Szeme körül a fej mindkét oldalán erős fekete csík díszült. Csőre, lábai ólomszürkék. Combját, egészen a viszonylag rövid karmokig lelógó gatya fedi. Szárnyában a második és a harma­dik evezőtoll a leghosszabb, farktollainak szá­ma tizennégy. Evező- és farktollai vésőalakban végződnek. Maradt-e ránk tárgyi emléke a hiedelem­madár ábrázolásának? Az Árpádok alapította egyházaink körzeté­ben, másodlagos helyeken olyan oszlop- és pil­lérfejezetek kerültek napvilágra, amelyek kife­jezetten a felsorolt ornitológiai jegyeket viselő madarat ábrázolnak. Dömösről az esztergomi kőtárba került igen durván faragott féloszlop­­főn csakúgy, mint az esztergomi királyi palotá­ban fellelt fejezeten és a lebontott Árpád-kori bazilika díszkapuján alig tárt szárnyakkal épp talajt fog a madár. Pécsett, ugyanily szárnytar­­tással előredől, és felröppenni készül. Itt test­nagysága is felbecsülhető. Testhossza azonos a kissé berogyasztott térdű emberalakkal. Mai mértékkel úgy másfél méter. A nagyszentmiklósi kincs második és hete­dik számú korsóján az égberagadási jelenet ké­pén háromszor is látható a mitikus madár. Ki­terjesztett szárnyakkal, széttárt tizennégy fa­­roktollal emel magasba egy nőalakot. Az ábrá­zolások láttán arra kell gondolnunk, hogy az alkotók látták, mérték, ismerték a turulmadarat. Meglehet, jártak a magas hegyek között, hallot­ták a királyi madár távolból is átható kiáltását. Ismerték e ragadozómadár szokását, hogy pár­zásakor farktollait szétterpeszti a hím. „Egyszersmind úgy tetszett neki (Emesé­nek), hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak...” A turulmadár a fejedelem pajzsán az Árpá­dok hatalmának kozmikus eredetét volt hiva­tott bizonyítani. Hiszen a Nappal azonos és változott át madárrá az anyaőst megterméke­nyíteni. Századunk fordulóján még élt az a népszokás, hogy az esküvő másnapján a lefá­tyolozott menyecskét kúthoz-forráshoz kísér­ték, s ott a vőfély által felimerített sajtárt egy­szeri rúgással ki kellett borítania. Ha nem si­került; a vőfély felkapta a sajtárt és leöntötte vízzel a menyecskét. A termékenységet szol­gálta az is, hogy a menyasszony elé életfát ál­lítottak, az ősi Anyaistennő áldást hozó jelké­pét. Ennek ága feslik virágossá a nagyszent­miklósi kincs korsójának képén, a kozmikus nászra ragadott nőalak kezében a nász gyü­mölcsöző voltát jelezve. Ezer — kétezer? — év viszontagságos tör­ténete az oka annak, hogy Emese fája nem lett terebélyesebb, gyümölcsözőbb. w mmmmmuM Kállai Géza Legenda és valóság A TURULMADÁR Az Aepyomis — Marco Polo madara A nagyszentmiklósi kincs égberagadási jelenete Oszlopfejezet Döntésről A saskeselyű — Gypaetus barbatus A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 1993. MÁJUS 11. Grafika: Juhász Sándor Perzs rajz a Szinmurghról

Next