Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-06-08 / 12. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 11 SZÁM, 1993. JÚNIUS 8. nak és az elnökség határozatainak tiszteletben tartása mellett foglaltak állást, és kérték a nemzeti emigrációhoz tartozó szervezetek, illetőleg az RMDSZ tagintézményeinek vezetőit is, hogy ne próbáljanak utólag, szabálytalanul részvételt kijárni maguknak az augusztusi közgyűlésen. Ezzel szemben a liberális és a baloldali elemek (egyesek szerint botránnyal való fenyegetéssel stb.) elérték, hogy még tagsággal sem bíró intézményeik is szavazati jogot kaptak, és ők döntötték el a tényleges delegátusokkal szemben, hogy kik kerülhessenek például Amerikából az MVSZ vezetőségébe. Ezek a fejlemények váltották ki aztán azt, hogy az amerikai és világszövetségi jelleggel bíró nemzeti emigrációs szervezetek 1992 novemberében az Orlando melletti Alta Montéban, Floridában, Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők Kerekasztal-értekezlete elnevezéssel gyűlést tartottak. Ez a gyűlés, amelyen kétszáznyolc nyugati intézmény képviseltette magát, nagyszerűen sikerült. A küldöttek közös üléseken és négy munkacsoportban tárgyalták meg a következőket: dr. Balogh Sándor elnökletével a magyar nemzetpolitikai kérdéseket, Fésűs Erzsébet és McCorkle Bea vezetésével a magyar nemzeti kisebbségek, megsegítésének lehetőségeit, dr. Endrey Antal vezetésével a magyar nemzeti médiák ügyét és Pásztor László, valamint az ülésen résztvevő Jakabffy Ernő MVSZ-alelnök vezetésével az MVSZ és a nemzeti emigráció összefogásának kérdéseit. A kerekasztal-értekezlet — amellett, hogy elhatározta, hogy a kommunista visszarendeződés ellen és a rendszerváltás befejezése érdekében koordinált küzdelmet fog folytatni — úgy döntött, hogy legalább félévenként újabb kerekasztal-értekezleteket fog tartani. A Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők II. Kerekasztal-értekezletének megszervezésére az első találkozó szervezőit, dr. Balogh Sándort, aki a Szabad Magyarok Világkongresszusának utolsó főtitkára is volt, Kiss Gábort, az MHBK amerikai főcsoportvezetőjét és Pásztor Lászlót, a legnagyobb amerikai csúcsszervezet, az RMOSZ országos elnökét kérték fel. Erre a kerekasztal-értekezletre 1993. május 8-án és 9-én Clevelandben került sor, míg a következő megrendezését 1993 októberére, november elejére, a Kanadai Magyar Szövetség és annak elnöke, Walter István vállalták el. B. Szabó Péter jelentése nem tartalmazta azt a tényt, hogy a nyugati emigráció amerikai része, nem csak az amerikai illetékeseknél, de nemzetközi fórumokon is — mint például a helsinki folyamat ülésein Bécsben, Párizsban, Koppenhágában, Genfben és Helsinkiben — nem csupán az RMDSZ (dr. Balogh, Fésűsné és Pásztor), de a CHRR és a HHRF is (Hámos László vezetésével) sokszor képviseltette magát. Sőt egynéhányszor más amerikai magyar intézmények is képviseltették magukat. Az is tény, hogy a magyar emigrációs intézmények közt az együttműködés jobb is lehetett volna. Ezt próbálják most a Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők Kerekasztal-értekezletei javítani a nem emigráns jellegű országos intézmények bevonásával is. B. Szabó szerint a magyar kormány és az emigráció között „állandó konzultációkra, nézetegyeztetésekre és az információk kölcsönös áramlására — áramoltatására — van szükség” — szerintem lenne szükség —, hogy a magyarság érdekében jobban tudjon a nyugati régió magyarsága és főleg a legtöbb tapasztalattal és jó kapcsolatokkal bíró amerikai nemzeti emigráció eljárni. A nemzeti emigráció vezetői keresik a kibontakozást az MVSZ-vel kapcsolatban is. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar kormány illetékesei is rá fognak jönni arra, hogy az összmagyarság érdeke lenne az is, hogy a nemzeti emigráció felkészültségét, tapasztalatait, összeköttetéseit és nem utolsósorban munka- és áldozatkészségét is bekapcsolják a magyarságért végzett munkába.isebbségi sorsban született ember számára természetes közeg a kétnyelvű közösség, Jeszenszky Istvánnak háromnyelvű rendeltetett. Jeszenszky István: Egy Zombor környéki kis sváb faluban, Gákován, azaz Gádoron születtem 1928-ban. Valóban szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egyszerre három nyelvet tanulhattam meg: otthon magyarul beszéltünk, az utcán a gyerekekkel németül, az iskolában pedig szerbül. Később elkerültem Szabadkára. Zomborban ért a háború, tizenhárom éves gimnazistaként, persze, csak olyan formában, hogy végre magyarul tanulhattam. Nagyon jó pedagógusok neveltek. Lakoss Sándor volt a magyartanárom és osztályfőnököm, rengeteget köszönhetek neki. 1944-ben visszakerültünk Jugoszláviához. Szülőfalumban gyűjtőtábort állítottak fel, oda hurcolták a partizánok a falu és a környék német lakosságát. Barátaink, szomszédaink, ismerőseink vesztették el máról holnapra mindenüket, többen közülük az életüket is. Aki megmaradt, kénytelen volt elhagyni az országot. Ezzel a németség gyakorlatilag el is tűnt Vajdaságból. 1945 tavaszán ismét megnyílt a szerb gimnázium Zomborban, ott folytattam a tanulmányaimat, s ott is érettségiztem 1947-ben. Műszaki pályát választottam, beiratkoztam a belgrádi Építészeti Egyetemre. Akkoriban sok vajdasági magyar fiatal tanult Belgrádban. Magyar egyetemista egyesületet is alakítottunk, összejártunk, előadásokat tartottunk, segítettünk egymásnak eligazodni a nagyvárosi életben, az idegen környezetben. Röviddel az oklevelem megszerzése után visszakerültem a Vajdaságba. A szabadkai Integral Építőipari Vállalatnál kaptam munkát, és mindjárt lakást is. Akkoriban ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Gyöngyivel, és nemsokára összeházasodtunk. • Ön szabadkai lány volt? Milyen előzményeket, családi indíttatást vitt a közös sorsba? Jeszenszky Gyöngyi: Péter révén születtem, de kilenc hónapos koromban szüleim elköltöztek Mohóba. Édesapámnak üveg porcelán-könyv nagykereskedése volt ebben a Tisza menti községben, ott nevelkedtem, ott nőttem fel. Én már magyar iskolába járhattam, de az államnyelvet, a szerbet, természetesen, nekem is meg kellett tanulnom. Igen fiatalon ismerkedtem meg Istvánnal. 1957-ben kötöttünk házasságot. A következő évben már meg is született az első gyermekünk, Róbert, majd három évvel később a lányunk, Tünde is. Tíz évig éltünk Szabadkán. 1965-től kezdett rosszabbra fordulni a helyzet Jugoszláviában. Férjem szakmailag elérte, amit elérhetett, de — minthogy sosem lépett be a pártba — további előrelépésre nem volt kilátása, ezért 1967-ben arra az elhatározásra jutottunk, hogy kimegyünk Amerikába. A szüleim néhány évvel korábban vándoroltak ki, megkértük hát őket, nézzenek utána, hogyan tudnánk követni a példájukat. Édesapám nem örült az ötletnek, nem akarta, hogy az unokái is idegen környezetben nőjenek fel. Alig néhány éve volt kint, valóban idegennek érezte még Amerikát, nem is vehettem tőle rossz néven, hogy más sorsot szánt volna unokáinak. Bennünket azonban nem tudott eltéríteni a szándékunktól: összepakoltunk és elmentünk. • A szakmájában sikerült mindjárt elhelyezkednie Amerikában? J. I.: Már jártam kint egyszer látogatóban, akkor körülnéztem egy kicsit ez ügyben is, úgyhogy hamar el tudtam helyezkedni. Egy South Bend-i vállalatnál kaptam munkát, Indianában. Sajnos, fél év elteltével közölték velem, hogy a vállalat nem kapott elég megrendelést, így nem tartanak igényt a további munkámra. A floridai Lakelandban találtam új állást. Nem mertem mindjárt magammal vinni a családomat is, úgyhogy egymagamban kezdetben, bizony, elég nehéz volt. Azt tettem, ami Amerikában bevett szokás ilyen helyzetben: elővettem a telefonkönyvet és magyar neveket kezdtem keresgélni. E réren hamarosan kapcsolatba kerültem a magyar református egyházzal, a szomszéd városban működő magyar egyesülettel. Új ismerőseim segítettek aztán lakást találni, úgyhogy két hónap múlva utánam jöhetett a családom is. Ezután már gyorsabban ment a beilleszkedés, mind feljebb tornáztam magam a szakmában, nagyobb, kényelmesebb házba költöztünk, szépen boldogultunk. • Milyen kapcsolatot tartottak fenn a környékbeli magyarokkal? J. I.: A szomszéd városban működő magyar egyesület munkájába bekapcsolódtunk. Vezetőségi tagok lettünk, és Gyöngyi versmondóként gyakran lépett fel különféle rendezvényeken. Sok új barátot, ismerőst szereztünk. Egyszóval, igen jól éreztük ott magunkat. Az egyetlen bajunk az volt, hogy Lakeland viszonylag kis város, nincs egyeteme, nekünk meg lassan már gondolnunk kellett gyermekeink továbbtanulására is. Nagyobb városba költöztünk hát, Miamiba. Ott jól szervezett magyar egyesület működött, a Kossuth Klub. Ennek is hamarosan tagjai lettünk, pár évvel később pedig vezetőségi tagjai is. J. Gy.: A Kossuth Klub éppen egy március 15-i ünnepségre készült, és vezetője, egy Pestről elszármazott színművész megtudta valakitől, hogy versmondással is foglalkozom. Megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem fellépni. Hogyne lett volna! Így kezdődött el aztán amerikai versmondó „karrierem”. Ma már szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy Miamitól Chicagóig és New Yorktól Clevelandig mindenfelé ismernek a magyar egyesületekben. Legtöbbször magyar klasszikusok verseiből válogatok, mert az idősebbek Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt hallják legszívesebben. A középnemzedék nagyon szereti például Kányádi Sándort, Farkas Árpádot. A magam örömére viszont, ha csak mód van rá, beiktatom műsoromba egyik-másik vajdasági költő — például Fehér Ferenc, Ács Károly, Gál László, Pap József, Tolnai Ottó, Kanyó S. Leona és mások — verseit. • Az idősebb és a középnemzedék magyar nyelv- és kultúraszeretetét említette. De mi van a fiatalokkal? Kötődnek-e még szülőföldjük irodalmához például saját gyermekeik? J. Gy.: Mi otthon mindig magyarul beszélünk. Amíg lehetett, a gyerekek eljártak Miamiba a református egyház kebelében működő hétvégi magyar iskolába, ott tanultak némi irodalmat, történelmet. Később elkerültünk Cincinnatiba, ott már nem volt ilyen lehetőség, de a nyelvünk iránti érdeklődés mindkét gyermekünkben megmaradt. Tünde lányunkat egyszer — ha jól emlékszem, hetvenhatban — elküldtük a sárospataki nyári táborba is, ez igen nagy hatással volt rá. De Róbert fiunk is rendszeresen eljárt velünk ez egyesületi rendezvényekre, s úgy vesszük észre, hogy — noha ő is műszaki pályát választott, műépítész lett — a szép magyar szó iránti vonzódás megmaradt benne. • A magyar egyesületekben kifejtett tevékenységük, mint hallom, új igyekezettel bővült az utóbbi időben. A volt Jugoszlávia területén kirobbant háború és a vajdasági magyarságot ért megpróbáltatások arra késztették önöket, hogy cselekvően is kiálljanak korábbi honfitársaik emberi jogaiért. J. I.: Teljesen felkészületlenül értek bennünket a jugoszláviai események. Sosem gondoltuk volna, hogy visszatérhetnek a nehéz idők, s ekkora éket verhet a délvidéki emberek közé is a gyűlölködés és a jogtalanság. Aztán, hogy felocsúdtunk első meglepetésünkből és tudatosodott bennünk a gondolat, hogy talán mi is segíthetnénk valamit, Amerikai Magyarok a Délvidékiek Emberi Jogaiért elnevezéssel egyesületet alakítottunk. Jómagam előbb pénztárosa, majd ügyvezető elnöke lettem ennek. Célunk, hogy felkutassuk az Amerikában élő délvidéki származású magyarokat, bevonjuk őket az egyesület munkájába, információkat gyűjtsünk a Vajdaságban történtekről, megtárgyaljuk a segítségnyújtás formáit és gondoskodjunk annak végrehajtásáról. Amikor tudomást szereztünk a Magyarországra érkezett menekülthullámról, gyorssegélyként gyűjtést szerveztünk. Ötvennégy tonnányi ruhafélét juttattunk el a rászorulóknak. Az otthoni helyzetről való tájékozódás céljából tavaly meghívtunk két vajdasági magyar írót, Matuska Mártont és Tolnai Ottót, s itt előadó körutat szerveztünk számukra. Vezetőségünk több tagja találkozott továbbá a New Yorkba látogató Ágoston Andrással, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnökével is, akitől sok hasznos információt kaptunk. Ma már rendszeresen eljuttatjuk értesüléseinket képviselőinknek, az amerikai politikai élet kimagasló személyiségeinek, és megkíséreljük megnyerni őket is, az amerikai közvéleményt is a délvidéki magyarság ügyének támogatására. • Az amerikai politikusokhoz intézett levelek, gondolom, nemcsak információkat, hanem igényeket is tartalmaznak. Milyen ajánlásokat fogalmaztak meg eddig? J. I.: Elvárjuk a délvidéki magyar lakosság teljes egyenjogúságának szavatolását. Átlátszónak és cinikusnak tartjuk bizonyos jugoszláv politikusoknak azt az álláspontját, amely szerint a kisebbségi jogok mércéjéül a fejlett európai országok gyakorlatát kell alkalmazni (hisz tudjuk, hogy eközben még véletlenül sem a finn, hanem a francia vagy az angol példára gondolnak), és egyértelműen leszögezzük: ugyanolyan nyelvhasználati, oktatásbeli, kulturális és politikai jogokat követelünk a délvidéki magyarságnak, amilyenekért ők szállnak síkra, amikor a kisebbségi helyzetbe kerülő szerbség jogairól beszélnek. Nem többet, és nem kevesebbet. Támogatjuk továbbá a VMDK alkotmánymódosító javaslatát a személyi autonómia, illetve a különleges státusú magyar területi önkormányzat és a magyar helyi önkormányzatok kérdésében. Egyébként nem vagyunk tagjai a VMDK-nak, de a közösség koncepciójával — melynek lényegesebb elemeit a romániai és szlovákiai magyar kisebbség is beépítette programjába — egyetértünk. Vannak távolabbra tekintő követeléseink is, ezekről azonban csak akkor lesz érdemes szólni, ha nem ilyen háborús légkörben ülhetnek le az érintettek tárgyalni közös dolgaikról. Szilágyi Károly MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE Szép magyar szó és cselekedet VAJDASÁGIAK AMERIKÁBAN Jeszenszky István és felesége