Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-06-08 / 12. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 11 SZÁM, 1993. JÚNIUS 8. nak és az elnökség határozatainak tiszteletben tartása mellett foglaltak állást, és kérték a nem­zeti emigrációhoz tartozó szervezetek, illetőleg az RMDSZ tagintézményeinek vezetőit is, hogy ne próbáljanak utólag, szabálytalanul részvételt kijárni maguknak az augusztusi közgyűlésen. Ezzel szemben a liberális és a baloldali elemek (egyesek szerint botránnyal való fenyegetéssel stb.) elérték, hogy még tagsággal sem bíró in­tézményeik is szavazati jogot kaptak, és ők dön­tötték el a tényleges delegátusokkal szemben, hogy kik kerülhessenek például Amerikából az MVSZ vezetőségébe. Ezek a fejlemények váltották ki aztán azt, hogy az amerikai és világszövetségi jelleggel bíró nemzeti emigrációs szervezetek 1992 no­vemberében az Orlando melletti Alta Monté­ban, Floridában, Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők Kerekasztal-értekezlete elnevezéssel gyűlést tartottak. Ez a gyűlés, amelyen kétszáznyolc nyugati intézmény képviseltette magát, nagyszerűen si­került. A küldöttek közös üléseken és négy munkacsoportban tárgyalták meg a következő­ket: dr. Balogh Sándor elnökletével a magyar nemzetpolitikai kérdéseket, Fésűs Erzsébet és McCorkle Bea vezetésével a magyar nemzeti kisebbségek, megsegítésének lehetőségeit, dr. Endrey Antal vezetésével a magyar nemzeti médiák ügyét és Pásztor László, valamint az ülésen résztvevő Jakabffy Ernő MVSZ-alelnök vezetésével az MVSZ és a nemzeti emigráció összefogásának kérdéseit. A kerekasztal-értekezlet — amellett, hogy elhatározta, hogy a kommunista visszarendező­dés ellen és a rendszerváltás befejezése érdeké­ben koordinált küzdelmet fog folytatni — úgy döntött, hogy legalább félévenként újabb kerek­­asztal-értekezleteket fog tartani. A Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők II. Kerekasztal-értekezletének megszervezésére az első találkozó szervezőit, dr. Balogh Sándort, aki a Szabad Magyarok Világkongresszusának utolsó főtitkára is volt, Kiss Gábort, az MHBK amerikai főcsoportvezetőjét és Pásztor Lászlót, a legnagyobb amerikai csúcsszervezet, az RMOSZ országos elnökét kérték fel. Erre a kerekasztal-értekezletre 1993. május 8-án és 9-én Clevelandben került sor, míg a kö­vetkező megrendezését 1993 októberére, no­vember elejére, a Kanadai Magyar Szövetség és annak elnöke, Walter István vállalták el. B. Szabó Péter jelentése nem tartalmazta azt a tényt, hogy a nyugati emigráció ameri­kai része, nem csak az amerikai illetékesek­nél, de nemzetközi fórumokon is — mint pél­dául a helsinki folyamat ülésein Bécsben, Pá­rizsban, Koppenhágában, Genfben és Helsin­kiben — nem csupán az RMDSZ (dr. Balogh, Fésűsné és Pásztor), de a CHRR és a HHRF is (Hámos László vezetésével) sokszor képvi­seltette magát. Sőt egynéhányszor más ameri­kai magyar intézmények is képviseltették ma­gukat. Az is tény, hogy a magyar emigrációs intéz­mények közt az együttműködés jobb is lehetett volna. Ezt próbálják most a Magyar Nemzeti Emigrációs Vezetők Kerekasztal-értekezletei ja­vítani a nem emigráns jellegű országos intézmé­nyek bevonásával is. B. Szabó szerint a magyar kormány és az emigráció között „állandó konzultációkra, néze­tegyeztetésekre és az információk kölcsönös áramlására — áramoltatására — van szükség” — szerintem­ lenne szükség —, hogy a magyar­ság érdekében jobban tudjon a nyugati régió magyarsága és főleg a legtöbb tapasztalattal és jó kapcsolatokkal bíró amerikai nemzeti emig­ráció eljárni. A nemzeti emigráció vezetői keresik a ki­bontakozást az MVSZ-vel kapcsolatban is. Ugyanakkor remélik, hogy a magyar kormány illetékesei is rá fognak jönni arra, hogy az össz­­magyarság érdeke lenne az is, hogy a nemzeti emigráció felkészültségét, tapasztalatait, össze­köttetéseit és nem utolsósorban munka- és áldo­zatkészségét is bekapcsolják a magyarságért végzett munkába.­isebbségi sorsban született em­ber számára természetes közeg a kétnyelvű közösség, Jeszenszky Istvánnak háromnyelvű rendel­tetett. Jeszenszky István: Egy Zombor környéki kis sváb faluban, Gákován, azaz Gádoron születtem 1928-ban. Valóban szerencsésnek mondhatom ma­gam, hiszen egyszerre három nyelvet tanulhattam meg: otthon magyarul beszéltünk, az utcán a gye­rekekkel németül, az iskolában pedig szerbül. Ké­sőbb elkerültem Szabadkára. Zomborban ért a há­ború, tizenhárom éves gimnazistaként, persze, csak olyan formában, hogy végre magyarul tanul­hattam. Nagyon jó pedagógusok neveltek. Lakoss Sándor volt a magyartanárom és osztályfőnököm, rengeteget köszönhetek neki. 1944-ben visszake­rültünk Jugoszláviához. Szülőfalumban gyűjtőtá­bort állítottak fel, oda hurcolták a partizánok a falu és a környék német lakosságát. Barátaink, szom­szédaink, ismerőseink vesztették el máról holnapra mindenüket, többen közülük az életüket is. Aki megmaradt, kénytelen volt elhagyni az országot. Ezzel a németség gyakorlatilag el is tűnt Vajdaság­ból. 1945 tavaszán ismét megnyílt a szerb gimná­zium Zomborban, ott folytattam a tanulmányai­mat, s ott is érettségiztem 1947-ben. Műszaki pá­lyát választottam, beiratkoztam a belgrádi Építé­szeti Egyetemre. Akkoriban sok vajdasági magyar fiatal tanult Belgrádban. Magyar egyetemista egyesületet is alakítottunk, összejártunk, előadáso­kat tartottunk, segítettünk egymásnak eligazodni a nagyvárosi életben, az idegen környezetben. Rö­viddel az oklevelem megszerzése után visszakerül­tem a Vajdaságba. A szabadkai Integral Építőipari Vállalatnál kaptam munkát, és mindjárt lakást is. Akkoriban ismerkedtem meg későbbi feleségem­mel, Gyöngyivel, és nemsokára összeházasodtunk. • Ön szabadkai lány volt? Milyen előzmé­nyeket, családi indíttatást vitt a közös sorsba? Jeszenszky Gyöngyi: Péter révén születtem, de kilenc hónapos koromban szüleim elköltöztek Mohób­a. Édesapámnak üveg­ porcelán-könyv nagykereskedése volt ebben a Tisza menti köz­ségben, ott nevelkedtem, ott nőttem fel. Én már magyar iskolába járhattam, de az államnyelvet, a szerbet, természetesen, nekem is meg kellett ta­nulnom. Igen fiatalon ismerkedtem meg István­nal. 1957-ben kötöttünk házasságot. A következő évben már meg is született az első gyermekünk, Róbert, majd három évvel később a lányunk, Tünde is. Tíz évig éltünk Szabadkán. 1965-től kezdett rosszabbra fordulni a helyzet Jugoszláviá­ban. Férjem szakmailag elérte, amit elérhetett, de — minthogy sosem lépett be a pártba — további előrelépésre nem volt kilátása, ezért 1967-ben ar­ra az elhatározásra jutottunk, hogy kimegyünk Amerikába. A szüleim néhány évvel korábban vándoroltak ki, megkértük hát őket, nézzenek utána, hogyan tudnánk követni a példájukat. Édesapám nem örült az ötletnek, nem akarta, hogy az unokái is idegen környezetben nőjenek fel. Alig néhány éve volt kint, valóban idegennek érezte még Amerikát, nem is vehettem tőle rossz néven, hogy más sorsot szánt volna unokáinak. Bennünket azonban nem tudott eltéríteni a szán­dékunktól: összepakoltunk és elmentünk. • A szakmájában sikerült mindjárt elhe­lyezkednie Amerikában? J. I.: Már jártam kint egyszer látogatóban, akkor körülnéztem egy kicsit ez ügyben is, úgyhogy ha­mar el tudtam helyezkedni. Egy South Bend-i vál­lalatnál kaptam munkát, Indianában. Sajnos, fél év elteltével közölték velem, hogy a vállalat nem ka­pott elég megrendelést, így nem tartanak igényt a további munkámra. A floridai Lakelandban talál­tam új állást. Nem mertem mindjárt magammal vinni a családomat is, úgyhogy egymagamban kez­detben, bizony, elég nehéz volt. Azt tettem, ami Amerikában bevett szokás ilyen helyzetben: elővet­tem a telefonkönyvet és magyar neveket kezdtem keresgélni. E réren hamarosan kapcsolatba kerül­tem a magyar református egyházzal, a szomszéd városban működő magyar egyesülettel. Új ismerő­seim segítettek aztán lakást találni, úgyhogy két hó­nap múlva utánam jöhetett a családom is. Ezután már gyorsabban ment a beilleszkedés, mind feljebb tornáztam magam a szakmában, nagyobb, kényel­mesebb házba költöztünk, szépen boldogultunk. • Milyen kapcsolatot tartottak fenn a kör­nyékbeli magyarokkal? J. I.: A szomszéd városban működő magyar egyesület munkájába bekapcsolódtunk. Vezetősé­gi tagok lettünk, és Gyöngyi versmondóként gyakran lépett fel különféle rendezvényeken. Sok új barátot, ismerőst szereztünk. Egyszóval, igen jól éreztük ott magunkat. Az egyetlen bajunk az volt, hogy Lakeland viszonylag kis város, nincs egyeteme, nekünk meg lassan már gondolnunk kellett gyermekeink továbbtanulására is. Na­gyobb városba költöztünk hát, Miamiba. Ott jól szervezett magyar egyesület működött, a Kossuth Klub. Ennek is hamarosan tagjai lettünk, pár év­vel később pedig vezetőségi tagjai is. J. Gy.: A Kossuth Klub éppen egy március 15-i ünnepségre készült, és vezetője, egy Pestről el­származott színművész megtudta valakitől, hogy versmondással is foglalkozom. Megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem fellépni. Hogyne lett volna! Így kezdődött el aztán amerikai versmondó „karrie­rem”. Ma már szerénytelenség nélkül elmondha­tom, hogy Miamitól Chicagóig és New Yorktól Clevelandig mindenfelé ismernek a magyar egye­sületekben. Legtöbbször magyar klasszikusok verseiből válogatok, mert az idősebbek Vörös­­martyt, Petőfit, Aranyt hallják legszívesebben. A középnemzedék nagyon szereti például Kányádi Sándort, Farkas Árpádot. A magam örömére vi­szont, ha csak mód van rá, beiktatom műsoromba egyik-másik vajdasági költő — például Fehér Fe­renc, Ács Károly, Gál László, Pap József, Tolnai Ottó, Kanyó S. Leona és mások — verseit. • Az idősebb és a középnemzedék magyar nyelv- és kultúraszeretetét említette. De mi van a fiatalokkal? Kötődnek-e még szülőföld­jük irodalmához például saját gyermekeik? J. Gy.: Mi otthon mindig magyarul beszélünk. Amíg lehetett, a gyerekek eljártak Miamiba a refor­mátus egyház kebelében működő hétvégi magyar iskolába, ott tanultak némi irodalmat, történelmet. Később elkerültünk Cincinnatiba, ott már nem volt ilyen lehetőség, de a nyelvünk iránti érdeklődés mindkét gyermekünkben megmaradt. Tünde lá­nyunkat egyszer — ha jól emlékszem, hetvenhat­ban — elküldtük a sárospataki nyári táborba is, ez igen nagy hatással volt rá. De Róbert fiunk is rend­szeresen eljárt velünk ez egyesületi rendezvények­re, s úgy vesszük észre, hogy — noha ő is műszaki pályát választott, műépítész lett — a szép magyar szó iránti vonzódás megmaradt benne. • A magyar egyesületekben kifejtett tevé­kenységük, mint hallom, új igyekezettel bővült az utóbbi időben. A volt Jugoszlávia területén kirobbant háború és a vajdasági magyarságot ért megpróbáltatások arra késztették önöket, hogy cselekvően is kiálljanak korábbi honfi­társaik emberi jogaiért. J. I.: Teljesen felkészületlenül értek bennünket a jugoszláviai események. Sosem gondoltuk vol­na, hogy visszatérhetnek a nehéz idők, s ekkora éket verhet a délvidéki emberek közé is a gyűlöl­ködés és a jogtalanság. Aztán, hogy felocsúdtunk első meglepetésünkből és tudatosodott bennünk a gondolat, hogy talán mi is segíthetnénk valamit, Amerikai Magyarok a Délvidékiek Emberi Jogai­ért elnevezéssel egyesületet alakítottunk. Jóma­gam előbb pénztárosa, majd ügyvezető elnöke lettem ennek. Célunk, hogy felkutassuk az Ame­rikában élő délvidéki származású magyarokat, bevonjuk őket az egyesület munkájába, informá­ciókat gyűjtsünk a Vajdaságban történtekről, megtárgyaljuk a segítségnyújtás formáit és gon­doskodjunk annak végrehajtásáról. Amikor tudo­mást szereztünk a Magyarországra érkezett me­nekülthullámról, gyorssegélyként gyűjtést szervez­tünk. Ötvennégy tonnányi ruhafélét juttattunk el a rászorulóknak. Az otthoni helyzetről való tájéko­zódás céljából tavaly meghívtunk két vajdasági magyar írót, Matuska Mártont és Tolnai Ottót, s itt előadó körutat szerveztünk számukra. Vezető­ségünk több tagja találkozott továbbá a New Yorkba látogató Ágoston Andrással, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöké­vel is, akitől sok hasznos információt kaptunk. Ma már rendszeresen eljuttatjuk értesüléseinket képviselőinknek, az amerikai politikai élet kima­gasló személyiségeinek, és megkíséreljük meg­nyerni őket is, az amerikai közvéleményt is a dél­vidéki magyarság ügyének támogatására. • Az amerikai politikusokhoz intézett leve­lek, gondolom, nemcsak információkat, ha­nem igényeket is tartalmaznak. Milyen ajánlá­sokat fogalmaztak meg eddig? J. I.: Elvárjuk a délvidéki magyar lakosság teljes egyenjogúságának szavatolását. Átlátszónak és cini­kusnak tartjuk bizonyos jugoszláv politikusoknak azt az álláspontját, amely szerint a kisebbségi jogok mércéjéül a fejlett európai országok gyakorlatát kell alkalmazni (hisz tudjuk, hogy eközben még véletle­nül sem a finn, hanem a francia vagy az angol pél­dára gondolnak), és egyértelműen leszögezzük: ugyanolyan nyelvhasználati, oktatásbeli, kulturális és politikai jogokat követelünk a délvidéki magyar­ságnak, amilyenekért ők szállnak síkra, amikor a ki­sebbségi helyzetbe kerülő szerbség jogairól beszél­nek. Nem többet, és nem kevesebbet. Támogatjuk továbbá a VMDK alkotmánymódosító javaslatát a személyi autonómia, illetve a különleges státusú magyar területi önkormányzat és a magyar helyi ön­­kormányzatok kérdésében. Egyébként nem va­gyunk tagjai a VMDK-nak, de a közösség koncep­ciójával — melynek lényegesebb elemeit a romá­niai és szlovákiai magyar kisebbség is beépítette programjába — egyetértünk. Vannak távolabbra te­kintő követeléseink is, ezekről azonban csak akkor lesz érdemes szólni, ha nem ilyen háborús légkörben ülhetnek le az érintettek tárgyalni közös dolgaikról. Szilágyi Károly MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE Szép magyar szó és cselekedet VAJDASÁGIAK AMERIKÁBAN Jeszenszky István és felesége

Next