Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-06-22 / 13. szám
Aki valaha is hallotta a nyilvánosság előtt beszélni Magyari Lajost, az tudhatja: még a pontosvesszők helye is világosan érzékelhető szépen tagolt, világosságot teremtő mondataiban, gondolatfutamaiban — annyira lényegláttatóan és nyomdakészen fogalmaz. Gyanítom, hogy a sajtótörténetileg máris bravúrosnak minősített teljesítménye, Krenner Miklós (azaz: Spectator) két világháború közötti műfajteremtéséhez mért közírói vállalkozása sem születhetett volna meg másképpen, mint ennek a lényeglátásnak, egy átmeneti kor zűrzavarában naponta világosságot teremtő, az irányvesztetteknek eligazítást nyújtó küzdelemnek az eredményeként. Hogy esetleg nem szó szerint a tolla hegyén született újjá az elmúlt negyven évben annyira hiányzó műfaj, a Kossuth, Spectator, Kacsó Sándor nevével fémjelzett vezércikk, hanem a szerkesztőségi szobában fel s alá járva, egyenesen a gépbe diktálva? A külsőségek ne tévesszenek meg senkit. A világgal és önmagukkal állandóan „naprakész” írástudók azt tartják: csak a felismeréseik tartoznak a nyilvánosságra, nem pedig azok körülményei, megszenvedett előtörténetei. Egy ilyen alkalommal azonban, amikor újólag Spectator-díjat adhatunk át — akinek a neve (egy másik nagy közírónk, Ruffy Péter megfogalmazásával élve) „fény és melegség volt; nagyság és tisztaság; lobogó és a bátrak jósága” —, illendő a díjazott előtörténetével is megismerkednünk. Amikor a most négyszázéves székelyudvarhelyi gimnáziumban harminchárom évvel ezelőtt Magyari Lajossal találkoztam, a színművészeti főiskolára készült éppen, Marosvásárhelyre. Egy baleset következtében aztán a kolozsvári egyetem bölcsészkarán kötött ki. Ahol bizony az egyetemi előadásoknál sokkal jobban vonzották a péntek esti találkozások az FÉNYJELZŐ VILÁGOSSÁGOT TEREMTŐ MONDATOK akkor Gaál Gáborról (ma: Bretter Györgyről) elnevezett irodalmi körben. Amivel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy Magyari Lajos egy jellegzetesen közéleti érdeklődésű írónemzedék tagjaként indult, aki pár évi tanárkodás után az 1968 elején Sepsiszentgyörgyön életre keltett Megyei Tükör szerkesztőségében talált először magára. Másodjára pedig? Addig meglehetősen hosszú út vezetett, amit minden bizonnyal a ’68-as illúziókkal való leszámolás és a romániai magyarság harmadik életkezdésére való felkészülés megszenvedett stációi jeleznek. „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot” — írta Csorna Sándor naplója című poémájában Magyari Lajos, a Megyei Tükörnél töltött csaknem negyedszázados újságírói-szerkesztői korszakának felfelé ívelő szakaszában. Hogy aztán barátok és küzdőtársak nélkül maradva ráébredjen — a Megyei Tükör szerkesztősége volt ugyanis a gyülekező és továbbröptető helye csaknem az egész második Forrás-nemzedéknek —, küzdőtársak hiányában és a mindennapi aprómunka elvégzése nélkül minden szép szándékunk csak önmagába hulló nagyotakarás lehet. Ennyiből is kitetszhet: nem lehetett könnyű Magyari Lajosnak sem túlélnie azokat az éveket. Hogy a ’89-es fordulat felkészülten, teljes vértezetben találta, azt hitelt érdemlően bizonyítják az „RKP Covasna megyei bizottsága és a megyei néptanács napilapja” helyébe lépő, az 1989. december 23-tól megjelenő társadalmi-politikai napilap, a Háromszék írásai, a lap harmadik számától kezdve sosem hiányzó vezércikkek, amelyek szerzője csaknem három éven át jószerint Magyari Lajos volt. Akinek a neve 1990. február 20. és 1992. október 28. közt szerepel főszerkesztőként a kolofonban. Könnyű felismerni, hogy a lap egész arculata kezdettől az ő szellemiségéről tanúskodik. Már 1989. december 23-án így üti le az alaphangot: „Nehéz dolgunk van... Hosszú út előtt állunk...” Ezt igyekszik tőle telhetően lerövidíteni. Hiteles tájékoztatással, józan szókimondással, a közéleti kultúra megteremtésének igényével, sok-sok türelemmel a demokrácia gyakorlásának meg-megújuló próbái, emberségünket naponta próbára tevő kísérletei közepette. Magyari Lajosnak, a közéleti embernek az igazi ideje — miként a Háromszék első évfolyamai is tanúsítják — az 1989-es fordulattal jött el. Törvényszerűnek tekinthető, hogy díjazottunk közéleti tevékenysége ma már nem csupán megyei, hanem országos nyilvánosság előtt zajlik. Bármi jöjjön is ezután még reánk, az 1989 decemberében felszabadult szó hatalma — minden visszarendeződési kísérletek ellenére — ma már visszavonhatatlan. Hogy valóban élni is tudjunk ezzel a hatalommal, ahhoz a kimondott és leírt szó szabadságát és felelősségét mélyen átérző-megszenvedő írástudókra van szükségünk. És még inkább azok millióira, akikért tollat veszünk vagy mikrofont fogunk a kezünkbe. Vagy — miként Magyari Lajos — egyenesen a gépbe diktáljuk nyomdakész felismeréseinket. Cseke Péter Magyari Lajos A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA bben az évben másodszorra kerülnek kiosztásra az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjai. Szellemi életünk, közművelődésünk kiváló személyiségeinek nevét viselik ezek a díjak, s mai közművelődésünk, művészeti életünk kiemelkedő teljesítményeit kívánjuk közösségi elismerésben részesíteni általuk. Amikor az EMKE-díjakat létrehoztuk, a diktatúra bukása után önerejéből újraszerveződő romániai magyar művelődési életünk serkentése volt a célunk. Ennek az elismerésnek nincsenek anyagi vonzatai (mai helyzetünkben erre az EMKÉ-nek nincs módja). Ezek a díjak „csak” a kolozsvári szobrászművész Venczel Árpád plakettjével, illetve kisszobrával s egy szépen megtervezett és megírt elismerő oklevéllel járnak. De úgy érezzük, hagyománnyá válva, így is alkalmasak arra, hogy romániai magyarságunk közösségi elismerését megtestesítsék a közösségért végzett áldozatos munkáért, minden pénznél maradandóbban. A ma kiosztásra kerülő EMKE-díjakkal a hivalkodás nélkül végzett, mindennapi közösségépítő munka előtt is tisztelegni szeretnénk. Mert a díjazott kórus munkáját nemcsak művészi teljesítménye okán érezzük kiemelendőnek, hanem azért is, mert karnagy és kórustagok tartós közösséggé szerveződtek benne a magyar dal szeretetében, amelynek szépségét megannyi ünnepi alkalommal szerteviszik ünneplő közösségekhez. A napi iskolai feladatai után szövőszéke mellé leülő tanítónő nemcsak kézimunkás szépsége miatt érdemli meg hálánkat, hanem azért is, mert — szorgalmasan gyűjtve népművészetünk értékeit — varrótanfolyamok és -kalákák sorának keretében tanított meg arra százakat, hogy a bennük, népművészetünkben fellelhető szépséget önmagukból kivetítsék, s vele másoknak is örömet, művészi élményt szerezzenek. A hajdani uradalmi kocsist azért övezi ma tisztelet és szeretet messze, határainkon túl is, mert megmentette a pusztulástól a kohói Teleki-kastélynak a még megmaradt értékeit, s belőlük — kö MÁSODIK ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 1993. JÚNIUS 22. Az aprómunka dicsérete tönnyel és belügyes fenyegetéssel dacolva múzeumot hozott létre és működtet azon a helyen, ahol Petőfi és Júliája élete legboldogabb heteit élte. De folytathatnánk a sort a falusi tanárral, messze földön híres tánccsoportok szervezőjével, a megyényi területre kiterjedő hatású közművelődés-szervezővel, a könyvtárosnővel, aki ma már országos hatáskörű központi EMKE-könyvtárat működtet, a fáradhatatlan, betegségén is diadalmaskodó bibliográfussal vagy azokkal a hivatásos művészekkel, akiknek működési területe minden eddigi országos díjazás körén kívül esett, de akik működésük igen különböző ágaiban közös Közösségteremtés — versmondással z EMKE 1993-as Kemény János-díja egy olyan színészt jutalmaz, aki önmagának teremt konkurenciát. Boér Ferenc ugyanis Szatmáron kezdett, Marosvásárhelyt, majd Kolozsvárt folytatott, több mint harmincéves művészi pályája alatt jelentős szerepeket oldott meg kitűnően, amelyekről külön-külön és együttesen érdemes volna szólni; jó ideje azonban, két színpadi jelenés között, pódiumi szerepléseket vállalt, s ezeket az alkalmi fellépéseket ugyanolyan fontos eseményekké változtatta, mint a ráosztott alakításokat. Személyes tapasztalatból mondom, hiszen gyakran álltunk egymás mellett, a Korunk Galéria egy-egy tárlatmegnyitóján a kolozsvári szerkesztőségben, kisvárosi iskolákban vagy tekintélyesebb előadótermekben. Boér Ferenctől nem lehetett úgy közreműködést kérni (néhány vers vagy prózaszöveg felolvasását elvárni tőle), hogy azt ne tekintse egyúttal önkifejezési lehetőségnek és közösségi szolgálatnak. A diktatúra legnehezebb éveiben is megtalálta a módját, hogy lelkiismeretet ébresszen, gerincet próbáljon egyenesíteni és „üzenetet” hozni. Ebből a szolgálatából maradt tárgyiasult emlék, emlékeztető a Mondj igazat című verslemez (1977). Boér versmondó évtizedeit áttekinteni, elemezni csak a pontos statisztika ismeretében lehetne (és ebben nem csupán az előadások számát, hanem a hallgatóság létszámát is fel kellene tüntetni!). Évek hosszú során át sem öregedő Ady-műsorát emelem ki emlékeimből, s ezzel összecsengőn a Bartók emlékének szentelt, az erdélyi tolerancia jegyében szerkesztett összeállítását. És a legújabbat: az 1993. március 15-re készített önálló produkciót (mert teljesítmény volt a javából), „Hol sírjaink domborulnak” címmel. Magyar—román ügyben kevésszer hallottam olyan meggyőző szavakat, mint amilyenekkel Boér Ferenc állt a kolozsváriak elé. És a Szózatot sem igen hallhattam személyhez szólóbban mondani. Köszönet mindezért, egy közösség nevében: Kántor Lajos . ségformáló szerepet is vállaltak és teljesítettek: a pályája elején álló, de máris figyelemreméltó fiatal színésszel, az évtizedek óta Thália felkent papnőjeként ismert színésznővel, a színpadi képzőművésszel, a versek szépségét bennünk kibontó előadóművésszel, a Janovics Jenő-díjas filmoperatőrrel, a Spectator-díjas költő-publicistával vagy a táncművésszel, aki sikeres egyéni pályafutását a kolozsvári magyar operai tánckar élén immár kollektív sikerekkel teszi teljessé. A mostani ünnepi alkalommal még két vonatkozását szeretném kiemelni díjazó-tisztelgő szándékunknak. Az egyik: a feltűnés nélkül, szívós kitartással végzett mindennapi aprómunka dicsérete. Ma, amikor annyi fellengzős szóval van tele az életünk, amikor programok és tervezetek, nyilatkozatok és állásfoglalások rajzanak körülöttünk, különös jelentősége van a hivalkodás nélküli mindennapi tettnek. Meggyőződésünk: valójában ezekből épül fel a jövendő. Alulról. Tégláról téglára. Kisközösségről kisközösségre. Díjainkkal a legtöbb esetben ezért nem is egy-egy év, hanem évtizedek munkája előtt kívánunk fejet hajtani. Az igazi értékeket elismerő közösségi megbecsülésnek ilyen jelei-lehetőségei nagyon-nagyon régóta nem voltak birtokunkban. Érthető, ha az elismeréssel adósságokat is törlesztünk. Reméljük, nem későn. S reméljük, az ösztönzés, a bátorítás mások ezutáni munkájára is kihat. S amit még ki szeretnék emelni: ezek a díjak, miközben a nevüket viselők révén a művelődés, a művészet, az irodalom hazai hagyományaihoz kötődnek, a díjazottak révén új hagyományt is teremtenek. A példaadó múlt kapcsolódik össze ezáltal a példás jelen cselekvésével, s lesz ez utóbbi maga is a hagyomány része, megújítva és folytatva azt. Hiszen a múltra való hivatkozásunk csak akkor ér valamit, ha az a múlt, amelyre hivatkozunk, jövőteremtő erő tud lenni. Dávid Gyula, az EMKE országos elnöke Elhangzott 1993. május 22-én