Világtörténet, 2014
2014 / 1. szám - BEVEZETŐ - Z. Karvalics László: Információtörténelem - újratöltve
BEVEZETŐ GONDOLATOK EGY TEMATIKUS LAPSZÁMHOZ kultúra korábban külön kezelt területei. Egyre meggyőzőbben körvonalazódik ellenben, hogy az információs szemléletmód érvényesítésének kettős hozadéka van: • történeti események ok-okozati magyarázatába, levezetésébe olyan szempontok, összefüggések emelhetőek be, amelyek új fényben láttatják az egészet; • új tárgyak válnak körvonalazhatóvá, ahol az információs kultúra korábban „kis színesnek", kultúrtörténeti adaléknak minősülő területeiről, ágazatairól, jelenségeiről rendszerezett feldolgozások születhetnek. A Világtörténet e mostani számának tanulmányai sokféleképpen dokumentálják és erősítik meg ezt a módszertaninak is nevezhető előrelépést. A nyitó tanulmány a „nagy történelemként" felfogott információtörténelem tárgyalásával kísérletet tesz a szakirodalomból mindmáig hiányzó információs antropológiai alapvetés néhány fogalmi és szerkezeti kiindulópontjának formulázására. Árvai Tamás Kristóf az újasszír társadalom egy ez idáig más szempontból elemzett forráscsoportját, a királyfeliratokat helyezi nagyító alá, és rekonstruálja azt a szűrőrendszert, amelyen keresztül e szövegemlékek konkrét információs funkciója és információs tartalma felfejthető, értelmezhető, elemzésbe vonható. Buhály Attila az urartui epigráfiai hagyomány információs vonatkozásait járja körül, a multiplikációs hatás kulturális identitásképző és információközösség-teremtő erejének kontextusában. Fedeles Tamás figyelemre méltóan alapos tanulmánya a vallásos indíttatású utazások 15. századi történetének teljes információtörténeti keresztmetszetét nyújtja. Nemcsak az utazással megszerzett információs többletnek a (távoli) világ egyes elemeire vonatkozó ismeretek bővítésében játszott szerepét tárja fel, hanem annak minden instanciáját, a szóbeliség csatornáitól a tolmácsokon át a tárgyiasított információhordozókig, az utazók által a helyszíneken hagyott információépítészeti alkotásokig. Nagy érdeme, hogy ahol mód van rá, nyomon követi az új információ cselekvéssé válásának útját, a friss értesülések hatáskövetkezményeit. Radek Tünde bemutatja, hogy egyetlen forráscsoportból, a középkori német nyelvű krónikákból milyen nagy felbontásban tudjuk rekonstruálni a korabeli híráramlás teljes problémakörnyezetét, a hírek keletkezésének és továbbításának okait, fajtáit, nyelvi beágyazottságát, a különböző típusú és elnevezésű hírvivőket, szakosított szereplőket, azok díjazását, sebességét vagy épp a követjáráshoz kapcsolódó rituáléikat. Hasonló tettet hajt végre Hanny Erzsébet, aki a 17. század végének magyar-török vonatkozású spanyol hírirodalmát veszi nagyító alá, az (immár nyomtatott anyagokkal kiegészülő) kontinentális híráramlás földrajzi és mediális sokszínűségét felvillantva. Maria Stuibernek a 18. század második fele levelezőhálózataival foglalkozó tanulmánya remekül építi tovább az egyre elterjedtebb hálózati interpretációkat a levelezési praxis jobb tipológiai és nevezéktani leírása felé, kiemelve a periferikus tagok nagy szerepét a hálózatok közötti áramlások megteremtésében. Vörös Boldizsártól pedig megtudjuk, hogy még a hipermedialitással VILÁGTÖRTÉNET *2014. 1.