Világtörténet, 2014

2014 / 1. szám - BEVEZETŐ - Z. Karvalics László: Információtörténelem - újratöltve

BEVEZETŐ GONDOLATOK EGY TEMATIKUS LAPSZÁMHOZ kultúra korábban külön kezelt területei. Egyre meggyőzőbben körvonalazódik el­lenben, hogy az információs szemléletmód érvényesítésének kettős hozadéka van: • történeti események ok-okozati magyarázatába, levezetésébe olyan szempontok, összefüggések emelhetőek be, amelyek új fényben láttat­ják az egészet; • új tárgyak válnak körvonalazhatóvá, ahol az információs kultúra koráb­ban „kis színesnek", kultúrtörténeti adaléknak minősülő területeiről, ága­zatairól, jelenségeiről rendszerezett feldolgozások születhetnek. A Világtörténet e mostani számának tanulmányai sokféleképpen doku­mentálják és erősítik meg ezt a módszertaninak is nevezhető előrelépést. A nyitó tanulmány a „nagy történelemként" felfogott információtörténelem tárgyalásával kísérletet tesz a szakirodalomból mindmáig hiányzó információs antropológiai alapvetés néhány fogalmi és szerkezeti kiindulópontjának formulázására. Árvai Tamás Kristóf az újasszír társadalom egy ez idáig más szempontból elemzett for­ráscsoportját, a királyfeliratokat helyezi nagyító alá, és rekonstruálja azt a szűrő­­rendszert, amelyen keresztül e szövegemlékek konkrét információs funkciója és információs tartalma felfejthető, értelmezhető, elemzésbe vonható. Buhály Attila az urartui epigráfiai hagyomány információs vonatkozásait járja körül, a multipli­­kációs hatás kulturális identitásképző és információközösség-teremtő erejének kontextusában. Fedeles Tamás figyelemre méltóan alapos tanulmánya a vallásos indíttatású utazások 1­5. századi történetének teljes információtörténeti kereszt­­metszetét nyújtja. Nemcsak az utazással megszerzett információs többletnek a (távoli) világ egyes elemeire vonatkozó ismeretek bővítésében játszott szerepét tárja fel, hanem annak minden instanciáját, a szóbeliség csatornáitól a tolmá­csokon át a tárgyiasított információhordozókig, az utazók által a helyszíneken hagyott információépítészeti alkotásokig. Nagy érdeme, hogy ahol mód van rá, nyomon követi az új információ cselekvéssé válásának útját, a friss értesülések hatáskövetkezményeit. Radek Tünde bemutatja, hogy egyetlen forráscsoportból, a középkori né­met nyelvű krónikákból milyen nagy felbontásban tudjuk rekonstruálni a korabeli híráramlás teljes problémakörnyezetét, a hírek keletkezésének és továbbításának okait, fajtáit, nyelvi beágyazottságát, a különböző típusú és elnevezésű hírvivőket, szakosított szereplőket, azok díjazását, sebességét vagy épp a követjáráshoz kap­csolódó rituáléikat. Hasonló tettet hajt végre Hanny Erzsébet, aki a 17. század vé­gének magyar-török vonatkozású spanyol hírirodalmát veszi nagyító alá, az (immár nyomtatott anyagokkal kiegészülő) kontinentális híráramlás földrajzi és mediális sokszínűségét felvillantva. Maria Stuibernek a 18. század második fele levelezőhá­lózataival foglalkozó tanulmánya remekül építi tovább az egyre elterjedtebb háló­zati interpretációkat a levelezési praxis jobb tipológiai és nevezéktani leírása felé, kiemelve a periferikus tagok nagy szerepét a hálózatok közötti áramlások megte­remtésében. Vörös Boldizsártól pedig megtudjuk, hogy még a hipermedialitással VILÁGTÖRTÉNET *2014. 1.

Next