Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-10-01 / 5. szám

úgy győzzük le a természet erőit, hogy egyben törvényeit figyelembe vesszük és felhasználjuk. Az idő Vásárhelyi elgondolásait igazolta: a folyó „természetének” megfelelő, a természet erőit fel­használó, ezzel együttműködő szabályozás elvét. A szabadságharc idején megszakított szabályo­zási és ármentesítő munkák kezdeti kudarcai és későbbi hibái nem a Vásárhelyi-féle műszaki terv és a Széchenyi-féle vízügyi program hiányossá­gaiból fakadtak, hanem éppen ellenkezőleg abból, hogy a nemzetellenes Bach-rendszer feladta azo­kat. Az ismétlődő árvízkatasztrófák tapasztalatai, főként az Alföld pusztító árvizekben bővelkedő történelmének egyik legnagyobb katasztrófája, az 1879. évi szegedi árvíz tanulságai egyaránt a Széchenyi—Vásárhelyi-féle vízügyi koncepció helyességét támasztották alá. Az idő Vásárhelyi zseniális tervét igazolta. Amennyire a gazdasági körülmények, a már elkövetett hibák kiküszöbö­lését lehetővé tették, a Tisza szabályozása jól­lehet mai árvízvédelmünket is nehezítő, sok kompromisszum árán, a műszakilag ellentmondó vélemények harcában, helyenként a nagybirto­kosok érdekeinek alárendelve, végül is lényegileg Vásárhelyi elgondolása szerint valósult meg és emelkedett azzá az általános érdekű nemzeti üggyé, aminek valójában Széchenyi és Vásár­helyi is szánta. E nagy természetátalakító munka jelentőségét növeli, hogy még a mai gépi technika méreteihez képest is hatalmas földtömegek megmozgatását, az Alföld agrárproletár nemzedékei, főként a Vi­harsarok kubikosainak tízezrei, túlnyomórészt ősi, primitív eszközökkel, verejtékes kézi erővel, talicskával, bordéllyal hajtották végre. E munka eredményeként a szabályozott folyó pályája 114 mederátvágással, 1419 km-rel — 32 °­ C-kal — 964 km-re csökkent. Esése megnöve­kedett. Az átvágások és a folyót szűkebb me­derbe szorító töltések hatására az árvizek szintje emelkedett, de levonulási idejük a szabályozás előtti állapothoz képest lényegesen meggyorsult. A Tisza a szabályozás folytán kialakult helyzetet „elfogadta”, „alkalmazkodott hozzá”. A folyó be­ágyazódott medrébe. Mind nagyobb biztonságot adó töltések emelkedtek partjain és megjavultak a hajózási viszonyok is. A múlt század nagy vízügyi munkaterve im­már valósággá vált. A nagy mű azonban még ma sem befejezett és — a hidrológiai viszonyok változásai, nem­különben a fokozódó biztonsági követelmények miatt — elvileg soha nem is lehet teljesen be­fejezve. Egy időben arról beszéltek, hogy a vizek kártételei elleni védelem korszaka lezárult, és azt a vizek hasznosításának időszaka követi. A valóságban a reformkor vízügyi programjának megvalósulásával —• csupán a védelmi munka úttörő szakasza zárult le, hogy helyet adjon az elért biztonságot növelő és egyben a vízhaszno­sítás széles körű, sokoldalú követelményeit is figyelembe vevő komplex vízgazdálkodásnak. Széchenyinek és Vásárhelyinek messze tekintő terve és előrelátása az árvizek megfékezésén túlmenően csak addig terjedhetett — a fejlődés akkori fokán —, hogy végső célúi a még bősé­gesnek tűnő vízkészletek öntözéses hasznosítását tűzte ki. Ma már a korszerű vízgazdálkodás feladata a vízkészlet mennyiségi és minőségi védelme, a tervszerű gazdálkodás az ország víz­­vagyonával, a vízkészlet növelése, megsokszoro­zása a nagy térségek vízviszonyaira kiható komp­lex művek révén. A vízgazdálkodás hatóköre kiszélesedett, ki­terjedt a népgazdaság valamennyi ágazatának a vízzel összefüggő tevékenységére. Lényegesen megnövekedett az ipari vízgazdálkodás jelentő­sége. Szintúgy a városok és falvak életében ki­emelkedő szerephez jutott, az életkörülmények alakulására közvetlenül ható víziközművek fej­lesztése. Ma a társadalmi, gazdasági fejlődés, a műszaki haladás nyomán sokkal tágabb lehetőségek kö­zött, magasabb szinten, a szocialista építőmunka feladataival egybefonódva jelentkezik a reform­kor vízügyi programjának alapvető elve, Vásár­helyi Pál alkotó életének és nagy művének az a szellemi öröksége is, hogy a vízgazdálkodás kü­lönböző feladatait nemcsak egymással, hanem az ország általános gazdasági fejlődésével összhang­ban, évtizedes, sőt történelmi távlatokban kell megoldani. Ezek az elvek nyilvánultak meg az Ország­­gyűlés legutóbbi ülésszakán is, amikor Népköz­­társaságunk törvényhozó testülete megvitatta a vízgazdálkodás helyzetét, fejlesztési célkitűzéseit, értékes útmutatást adott a vízgazdálkodás fej­lesztési koncepciójának kidolgozásához, amely a Párt és a Kormány gazdaságpolitikájának szer­ves része, népünk jólétét, népgazdaságunk fejlő­dését, országunk további felemelkedését hivatott szolgálni. A vízgazdálkodás feladatai messze túlnőttek már a vizek kártételei elleni védekezésen, bár ennek alapvető jelentősége továbbra is megma­radt, sőt növekedett. A népgazdaság egészséges fejlődése egyfelől lehetővé teszi, másfelől paran­­csolóan előírja az árvízvédelem gyorsabb ütemű fejlesztését, amit azonban a vízgazdálkodás át­fogó, komplex célkitűzései keretében folytatunk. Ennek az elgondolásnak a jegyében született a tiszai duzzasztóműrendszer, a vízlépcsők soroza­tának, a folyó csatornázásának koncepciója is, mely az öntözés, az ármentesítés, a folyószabá­lyozás, a belvízrendezés, a víziúthálózat fejlesz­tése és a villamosenergia-termelés céljait egyide­jűleg szolgálja. E nagyszabású terv az elődeink által kezdett munka méltó folytatása. Első nagy, korszerű létesítménye a tiszalöki duzzasztómű és öntözőrendszer, a Tisza-szabályozás megkezdését jelentő első kapavágás után kereken egy évszá­zaddal megvalósult. Ez a mű táplálja a két nagy mesterséges folyót, a Keleti és Nyugati Főcsator­nát, mely az Alföld távoli aszályos térségeire viszi el a Tisza éltető vizét. Épül a Tisza csator­názásának második nagy műve, a Kiskörei Víz­ 133

Next