Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 3. szám
nak volt, s ebből következően halottait is csónakkal vitte és kísérte a temetőbe, ez elfogadott tény, hiszen Sárréten (Bihar és Békés megye) még a múlt század végén is ez volt a népszokás. A továbbiakban abból kell kiindulni, hogy a csónak alakú fejfák a hajdani vagy viszonylag nem régen lecsapolt mocsárvidékkel, a folyóvizekben, árterületekben rendkívül bővelkedő vidéken (Érmelék, Felső-Tisza—Szamos—Kraszna közti terület), a sárréteken, ha úgy tetszik az „Etel-közökökben" maradtak fenn. És e helyen érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni azokon a környezeti tényezőkön, amelyek e kérdés dialektikus megítélésében döntőek lehetnek. A vándorló és honfoglaló magyarság élete, mozgása és letelepedése általában vizekben gazdag síkvidéken történt. A nagy kiterjedésű, akkor még többékevésbé erdős síkságok kevésbé jelentettek számukra biztonságos megszállási vagy letelepedési területet. A síkságok álló és folyóvizekben bővelkedő, dús növényzetű területei azonban, főleg a lápok és mocsárvidékek, nemcsak az ősi táplálékot biztosító foglalkozás gyakorlását, a halászatot tették lehetővé, hanem a síkvidéken az egyetlen biztonságos letelepedést, eredményes menekülést is. Sőt a helyben lakók jobb terepismerete alapján, helyzeti előnyüket a harcokban is kihasználták, illetve érvényesítették. Ez az életforma azonban vízijármű, azaz csónak nélkül el sem képezhető. Így aligha minősíthető romantikusnak az az álláspont, hogy az ősmagyarság életében — a honfoglalás előtt és után — a vizekben bővelkedő, élelmet és védelmet nyújtó mocsár- és lápvidéken legalább olyan jelentősége volt a csónaknak, mint a valószínű „hucul” lovaknak a száraz vagy szárazabb területeken. Hogy a csónak nemcsak az „őshazában" és nemcsak a vándorló magyarság életében, hanem a honfoglalás utáni századokban is nélkülözhetetlen közlekedési és halászati eszköz volt, az hazánk vízrajzi és egyáltalán természeti adottságaiból következik. „Egykori térképek adatai szerint a XVIII. században a Sárrét helyén végeláthatatlan láp- és vízivilág terült el. A községek közötti összeköttetést rendszeresített vonalon és irányban közlekedő csónak utak biztosították". (Bodrogközi Gy. 1982.) Vajon feltételezhető, hogy a korábbi századokban másként volt? Nem vitás tehát, hogy hazánk központi területeit nagyszámú folyóvizeink árterületei, óriási lápok és mocsarak jellemezték, melyek kialakulását és fennmaradását a síkságra jellemző alacsony partok, a vizek lassú folyása és kanyargós medre stb. tették lehetővé. A magyarságnak századokon keresztül tehát e vízpartok lápok és mocsarak életük színterét jelentették. Nézzük csak keletről nyugatra, csupán a legjelentősebbeket: a híres Ecsedi láp, az Érvölgyi mocsarak, a Kis- és Nagy-Sárrét, a Tisza, Duna árterületei mentén kialakult hatalmas mocsárvidékek sora, a Velencei-tó és környéke stb., melyek a népélet és a csónak szoros kapcsolatának folytonosságát bizonyítják, igazolják. Az „ellenérvek" közt azt is említik, hogy „a Felső-Tisza vidéki csónakok ma tompa orrúak, azaz nem hasonlítanak a csónak alakú fejfákhoz. Ezt a tényt még meg is erősítem: a mai (vagy tegnapi) érvölgyi csónakok sem, azok is tompa orrúak, egyszerűen keskeny téglalap alakúak, alacsony ládaszerűek, melyeket rudakkal tolnak. Mindezek a körülmények mégsem cáfolnak! A mocsarak, lápok az utóbbi ezer év alatt is változtak, és gyakran, főleg emberi beavatkozások révén (lecsapolások) el is tűntek. A változások kapcsán a mocsarak növényzetének emberi felhasználásával irtásával azok járhatóbbá váltak, illetve bennük létrejöttek a halászok (csikászok, pákászok), madarászok, nádvágók által kialakított vízi utak, azaz a nyíltvizű „sikátorok". Itt a tompaorrú csónak is célszerű volt, hiszen az a sikátorokon akadálytalanul haladhatott. A dús növényzetű ősmocsarakban azonban az ilyen csónakkal még egy „lépést” sem lehet előre jutni. Itt hegyesorrú csónak nélkül, se előre se hátra közlekedni nem lehet. A mocsárlakó ugyanis a csónak hátsó végében szétvetett lábakkal állva, súlya által a csónak orrát felbillentve, rúdjával a mocsár fenekére támaszkodva a csónakot nagy erővel a nád közé löki. Ezután a csónakban előre lépkedve, a nád közé ékelődött, kissé felemelkedett csónakot jobbra-balra ringatva a víz színére tapossa, miközben a csónak alatti nád kétfelé hajlik, vagy törik. Ennél a műveletnél a csónak fél- vagy egész csónakhosszal jut előbbre, a nád sűrűségétől, a csónak és az ember súlyától, illetve az ember erejétől függően. Mindkét csónaktípus használatát személyesen figyeltem meg, sőt magam is használtam azokat: a tompa orrúval az Érvölgy mocsarainak sikátoraiban, a hegyes orrúval a Duna-delta ősnádasaiban közlekedtem a delta „bennszülöttjei”, a mocsárlakó lipovánok segítségével. Aligha vitatható tehát, hogy a korábban dús vegetációjú, nagy kiterjedésű, frissen „meghódítandó" mocsarakban a hegyesorrú csónak használata volt a célszerűbb. Lehetetlen, hogy a kérdéses fejfák csónak alakja és „termőhelyük” mocsaras-lápos jellege közt ne lenne összefüggés. Mivel a jelenség és környezete közti összefüggés törvényszerű, a szóban forgó kérdés térben és időben való további tanulmányozása a tudomány és nem a „romantika" körébe tartozik. A csekei fejfák csónak, illetve ember alakja is vitára adott okot. Arról van szó ugyanis, hogy a különben csónak alak, oldalról nézve, a fejfa kissé előre dőlése mellett, föld felé néző emberarcot mutat. Jóllehet az oldalnézetből emberarc alak (antropomorf jelleg) mit sem von le a csónakalak elsődlegességéből, illetve az egész tárgy csónak alakjából, hadd idézzem dr. Kós Károly (1975) Közép-Kelet-Európában ismert néprajzkutató véleményét, miszerint „a fejfa a kopjától független, s a magyarság körében hosszú századokon át általánosan használt legfőbb sírjel, melynek ember alakja az újabb adatok tükrében már bizonyosság”. Koczog Ákos (1979) pedig úgy látja, „hogy az emberalakú és csónakalakú fejfának közös eredete van. Végeredményben a kettős jelleg akár külön-külön, akár együttesen, ugyanabba az irányba utal vagyis mutat: az idők lassan felszakadozó homályán át, a keleti múltba. (Itt lényegében keleti származásunk tárgyi bizonyítékának bizonyító jellegéről és erejéről van szó.) A csónak alakú fejfák távoli múltunkra utaló jellegét dr. Erdész azzal az érvvel igyekszik cáfolni, hogy a kereszténység felvételétől a reformáció koráig a római katolikus egyház a temetőkben sem tűrt meg semmi, az ősmagyarság által gyakorolt ősi pogány jellegű népszokást. Ez egészében igaznak tűnő érvelés. Közismert tény ugyanis, hogy az egyház a szó szoros értelmében, az akkor még korántsem áhítatos lelkületű őseinket tűzzel-vassal térítette a kereszt alá. Őseink azonban szokásaikat, melyeket bizonyára Etelközből hoztak magukkal, aligha adták fel könnyen és gyorsan, a gyakran idegen nyelvet beszélő páterek kedvéért. Hogy a kereszténység felvétele milyen máig ható előnyökkel járt, arról nincs mit beszélnünk: a környező népek inkább előbb mint utóbb, a barbár hitetlenség vádja mellett elpuszítottak volna. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy mindezt a hont alig elfoglaló harcias és nyugtalan, ősi hagyományaihoz ragaszkodó magyarság nem tette „egyhangú" meggyőződéssel. Ki vonná kétségbe, hogy míg a jól ellenőrizhető központokban és településeken a nép már régen megszokta a tömjén füstjének illatát, addig a nagy kiterjedésű mocsarakban az áldozati tüzek füstje szállt a magasba. Ellenőrzés? Ugyan, ugyan! Ki látott már püspököt, vagy jezsuitát mocsárban? Igen, az egyházi és világi hatalom — amely majdnem egy volt — nem tűrte meg a bálványfákat sem, a szóban forgó csónak alakú fejfákat sem, — nem tűrte meg Esztergomban, Veszprémben vagy Kalocsán, Pápán vagy Budán, de megtűrte az Ecsedi-lápban, a Sárréten, az Érvölgyén és más mocsári településeken, mert nem tudta, hogy azok ott léteznek! A későbbiek során pedig, amikor bár elvétve, a nép fiaiból is lettek páterek, azok nemcsak beszéltek a nép nyelvén, de meg is értették őket.. . Vonatkozó álláspontomat néhány idézettel szeretném alátámasztani: „ . . . a kereszténységre való áttérés nem volt zökkenőmentes. Mártírjai voltak a térítésnek, a pogány lázadásokisról is hírt adnak a krónikák: ilyen volt például az Anonymus Gestájában említett, a besenyők földjéről jött Tanuzaba esete, aki „élve temetkezett feleségével az Abád-révbe, vagy Koppány, Vászoly (Vazul), a békési Vata (1046) s mások". (Dömötör T. 1982.) „. .. 1060-ban Vata fia, János vezetésével pogánylázadás zajlott le, 1061- ben Fehérvárott hatalmas tömeg gyűlt össze, mely a pogány rend visszaállítását, a papok kiirtását követelte” (magyar történelmi kronológia, 1981). S milyen érdekes, hogy a Csőii nemzetségből származó lázadó Vatának és fiának „fészke" az akkor egyik legnagyobb mocsárvilág, a Kissárrét közép- 20