Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)

1985 / 3. szám

nak volt, s ebből következően halottait is csónakkal vitte és kísérte a temetőbe, ez elfogadott tény, hiszen Sárréten (Bi­har és Békés megye) még a múlt század végén is ez volt a népszokás. A továbbiakban abból kell kiindulni, hogy a csónak alakú fejfák a hajdani vagy viszonylag nem régen lecsapolt mocsárvidékkel, a folyóvizekben, árterü­letekben rendkívül bővelkedő vidéken (Érmelék, Felső-Tisza—Szamos—Krasz­­na közti terület), a sárréteken, ha úgy tetszik az „Etel-közökökben" maradtak fenn. És e helyen érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni azokon a környezeti tényezőkön, amelyek e kérdés dialektikus megítélésében döntőek le­hetnek. A vándorló és honfoglaló magyarság élete, mozgása és letelepedése általá­ban vizekben gazdag síkvidéken történt. A nagy kiterjedésű, akkor még többé­­kevésbé erdős síkságok kevésbé jelen­tettek számukra biztonságos megszállási vagy letelepedési területet. A síkságok álló és folyóvizekben bővelkedő, dús növényzetű területei azonban, főleg a lápok és mocsárvidékek, nemcsak az ősi táplálékot biztosító foglalkozás gya­korlását, a halászatot tették lehetővé, hanem a síkvidéken az egyetlen bizton­ságos letelepedést, eredményes mene­külést is. Sőt a helyben lakók jobb te­repismerete alapján, helyzeti előnyüket a harcokban is kihasználták, illetve ér­vényesítették. Ez az életforma azonban vízijármű, azaz csónak nélkül el sem képezhető. Így aligha minősíthető romantikusnak az az álláspont, hogy az ősmagyarság életében — a honfoglalás előtt és után — a vizekben bővelkedő, élelmet és védelmet nyújtó mocsár- és lápvidéken legalább olyan jelentősége volt a csó­naknak, mint a­­ valószínű „hucul” lo­vaknak a száraz vagy szárazabb terü­leteken. Hogy a csónak nemcsak az „őshazá­ban" és nemcsak a vándorló magyar­ság életében, hanem a honfoglalás utáni századokban is nélkülözhetetlen közlekedési és halászati eszköz volt, az hazánk vízrajzi és egyáltalán természeti adottságaiból következik. „Egykori tér­képek adatai szerint a XVIII. században a Sárrét helyén végeláthatatlan láp- és vízivilág terült el. A községek közötti összeköttetést rendszeresített vonalon és irányban közlekedő csónak utak biztosí­tották". (Bodrogközi Gy. 1982.) Vajon feltételezhető, hogy a korábbi száza­dokban másként volt? Nem vitás tehát, hogy hazánk köz­ponti területeit nagyszámú folyóvizeink árterületei, óriási lápok és mocsarak jellemezték, melyek kialakulását és fennmaradását a síkságra jellemző ala­csony partok, a vizek lassú folyása és kanyargós medre stb. tették lehetővé. A magyarságnak századokon keresz­tül tehát e vízpartok lápok és mocsarak életük színterét jelentették. Nézzük csak keletről nyugatra, csupán a legjelen­tősebbeket: a híres Ecsedi láp, az Ér­völgyi mocsarak, a Kis- és Nagy-Sárrét, a Tisza, Duna árterületei mentén kiala­kult hatalmas mocsárvidékek sora, a Velencei-tó és környéke stb., melyek a népélet és a csónak szoros kapcsolatá­nak folytonosságát bizonyítják, igazol­ják. Az „ellenérvek" közt azt is említik, hogy „a Felső-Tisza vidéki csónakok ma tompa orrúak, azaz nem hasonlí­tanak a csónak alakú fejfákhoz. Ezt a tényt még meg is erősítem: a mai (vagy tegnapi) érvölgyi csónakok sem, azok is tompa orrúak, egyszerűen keskeny téglalap alakúak, alacsony ládaszerűek, melyeket rudakkal tolnak. Mindezek a körülmények mégsem cá­folnak! A mocsarak, lápok az utóbbi ezer év alatt is változtak, és gyakran, főleg emberi beavatkozások révén (le­­csapolások) el is tűntek. A változások kapcsán a mocsarak növényzetének em­beri felhasználásával irtásával azok jár­hatóbbá váltak, illetve bennük létre­jöt­tek a halászok (csikászok, pákászok), madarászok, nádvágók által kialakított vízi utak, azaz a nyíltvizű „sikátorok". Itt a tompaorrú csónak is célszerű volt, hiszen az a sikátorokon akadály­talanul haladhatott. A dús növényzetű ősmocsarakban azonban az ilyen csó­nakkal még egy „lépést” sem lehet elő­re jutni. Itt hegyesorrú csónak nélkül, se előre se hátra közlekedni nem lehet. A mocsárlakó ugyanis a csónak hátsó vé­gében szétvetett lábakkal állva, súlya által a csónak orrát felbillentve, rúdjá­­val a mocsár fenekére támaszkodva a csónakot nagy erővel a nád közé löki. Ezután a csónakban előre lépkedve, a nád közé ékelődött, kissé felemelkedett csónakot jobbra-balra ringatva a víz színére tapossa, miközben a csónak alatti nád kétfelé hajlik, vagy törik. Ennél a műveletnél a csónak fél- vagy egész csónakhosszal jut előbbre, a nád sűrűségétől, a csónak és az ember sú­lyától, illetve az ember erejétől függően. Mindkét csónaktípus használatát sze­mélyesen figyeltem meg, sőt magam is használtam azokat: a tompa orrúval az Érvölgy mocsarainak sikátoraiban, a hegyes orrúval a Duna-delta ősnáda­saiban közlekedtem a delta „benn­szülöttjei”, a mocsárlakó lipovánok se­gítségével. Aligha vitatható tehát, hogy a koráb­ban dús vegetációjú, nagy kiterjedésű, frissen „meghódítandó" mocsarakban a hegyesorrú csónak használata volt a célszerűbb. Lehetetlen, hogy a kérdéses fejfák csónak alakja és „termőhelyük” mocsaras-lápos jellege közt ne lenne összefüggés. Mivel a jelenség és környe­zete közti összefüggés törvényszerű, a szóban forgó kérdés térben és időben való további tanulmányozása a tudo­mány és nem a „romantika" körébe tartozik. A csekei fejfák csónak, illetve ember alakja is vitára adott okot. Arról van szó ugyanis, hogy a különben csónak alak, oldalról nézve, a fejfa kissé előre dő­lése mellett, föld felé néző emberarcot mutat. Jóllehet az oldalnézetből ember­arc alak (antropomorf jelleg) mit sem von le a csónakalak elsődlegességéből, illetve az egész tárgy csónak alakjából, hadd idézzem dr. Kós Károly (1975) Közép-Kelet-Európában ismert néprajz­­kutató véleményét, miszerint „a fejfa a kopjától független, s a magyarság kö­rében hosszú századokon át általánosan használt legfőbb sírjel, melynek ember alakja az újabb adatok tükrében már bizonyosság”. Koczog Ákos (1979) pedig úgy látja, „hogy az emberalakú és csó­nakalakú fejfának közös eredete van. Végeredményben a kettős jelleg akár külön-külön, akár együttesen, ugyan­abba az irányba utal vagyis mutat: az idők lassan felszakadozó homályán át, a keleti múltba. (Itt lényegében keleti származásunk tárgyi bizonyítékának bi­zonyító jellegéről és erejéről van szó.) A csónak alakú fejfák távoli múltunk­ra utaló jellegét dr. Erdész azzal az érv­vel igyekszik cáfolni, hogy a keresz­ténység felvételétől a reformáció koráig a római katolikus egyház a temetőkben sem tűrt meg semmi, az ősmagyarság által gyakorolt ősi pogány jellegű nép­szokást. Ez egészében igaznak tűnő ér­velés. Közismert tény ugyanis, hogy az egyház a szó szoros értelmében, az ak­kor még korántsem áhítatos lelkületű őseinket tűzzel-vassal térítette a kereszt alá. Őseink azonban szokásaikat, me­lyeket bizonyára Etelközből hoztak ma­gukkal, aligha adták fel könnyen és gyorsan, a gyakran idegen nyelvet be­szélő páterek kedvéért. Hogy a kereszténység felvétele milyen máig ható előnyökkel járt, arról nincs mit beszélnünk: a környező népek in­kább előbb mint utóbb, a barbár hitet­lenség vádja mellett elpuszítottak volna. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy mindezt a hont alig elfoglaló har­cias és nyugtalan, ősi hagyományaihoz ragaszkodó magyarság nem tette „egy­hangú" meggyőződéssel. Ki vonná kétségbe, hogy míg a jól ellenőrizhető központokban és települé­seken a nép már régen megszokta a tömjén füstjének illatát, addig a nagy kiterjedésű mocsarakban az áldozati tüzek füstje szállt a magasba. Ellenőr­zés? Ugyan, ugyan! Ki látott már püs­pököt, vagy jezsuitát mocsárban? Igen, az egyházi és világi hatalom — amely majdnem egy volt — nem tűrte meg a bálványfákat sem, a szóban forgó csó­nak alakú fejfákat sem, — nem tűrte meg Esztergomban, Veszprémben vagy Kalo­csán, Pápán vagy Budán, de megtűrte az Ecsedi-lápban, a Sárréten, az Érvölgyén és más mocsári településeken, mert nem tudta, hogy azok ott léteznek! A későb­biek során pedig, amikor bár elvétve, a nép fiaiból is lettek páterek, azok nem­csak beszéltek a nép nyelvén, de meg is értették őket.. . Vonatkozó álláspontomat néhány idé­zettel szeretném alátámasztani: „ . . . a kereszténységre való áttérés nem volt zökkenőmentes. Mártírjai voltak a térítésnek, a pogány lázadások­is­ról is hírt adnak a krónikák: ilyen volt például az Anonymus Gestájában em­lített, a besenyők földjéről jött Tanuzaba esete, aki „élve temetkezett feleségével az Abád-révbe, vagy Koppány, Vászoly (Vazul), a békési Vata (1046) s mások". (Dömötör T. 1982.) „. .. 1060-ban Vata fia, János vezeté­sével pogánylázadás zajlott le, 1061- ben Fehérvárott hatalmas tömeg gyűlt össze, mely a pogány rend visszaállítá­sát, a papok kiirtását követelte” (ma­gyar történelmi kronológia, 1981). S milyen érdekes, hogy a Csőii nem­zetségből származó lázadó Vatának és fiának „fészke" az akkor egyik legna­gyobb mocsárvilág, a Kissárrét közép- 20

Next