Vízügyi Közlemények, 1991 (73. évfolyam)
3-4. füzet - Zsuffa István: A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma
A vízgazdálkodás Széchenyi korában és ma 243 Park (KNP) fragmentumainak élőközösségeit ma elpusztítanák, vagy legalább is kiűznék. Az árvizek a Széchenyi előtti kor tájának rendszeresen visszatérő eseményei voltak. Ma a gemenci erdő fragmentumán élő és oda vadkerítéssel elzárt vadállományának az elpusztulását jelentené. Az aktív természetvédelem biztosítja a KNP vízfoltjai számára az élethez szükséges vizet az erre a célra épült, illetve épülő tározókból, csatornákból. A gemenci erdő vadjai a hullámtéren létesített nyári gátak, menekítő dombok védelmében vészelik át a számukra katasztrófát jelentő árvizet. Ugyanezen a tájon, a gemenci erdőben, néhány hónapja kezdtük meg, holland kollégákkal e Duna-ágak vízcseréjét szabályozó, úgynevezett revitalizációs vízügyi műszaki munkák előkészítését. Széchenyi pontos leírásának megfelelően az itteni ágak legtöbbje a „régi meder a kiindulásnál eliszaposodott, a torkolatnál viszont mély holtág, rengeteg benne a hal, valóságos kis tó. " Ma, a Duna ezen szakaszán a folyószabályozási munkák hatására a jéglevonulás, a hajózás, a víziszállítás biztonságos, az anyameder megállapodott. A folyószabályozás további fejlesztésének a feladata a hullámterek vizeinek természetvédelmi szempontok szerinti rendezése, a holtágak vízforgalmának, a vizenyős területek vízpótlásának a biztosítása, azaz az életközösségek optimális életkörülményeinek aktív természetvédelmi beavatkozással történő optimálása. Ezekről, az aktív természetvédelemhez szervesen hozzátartozó vízügyi műszaki munkákról külön előadássorozatot szervezett a Hidrológiai Társaság Hidraulikai és Műszaki Hidrológiai Szakosztálya, amely ennek az ünnepi megemlékezésnek szakmai irányú folytatása, befejezése. Az aktív vízgazdálkodás és az aktív temészetvédelem együttesen szolgálja az embert és az emberen kívüli temészetet és mindkét szakterület szakembereinek a legszorosabb együttműködését igényli. Ehhez az együttműködéshez idéztük Széchenyi emlékét és eszméit. A hazai politika groteszk torzójaként kialakult - az antiszemitizmus céljaira és eszközeire emlékeztető - „vizes üldözésben" mi Széchenyire soha nem hivatkoztunk. Romantikus történelemszemléletünk nem engedte meg, hogy e szennyes háború sarával bemocskoljuk. Most hálásnak kell lennünk az „Es" főszerkesztő-helyettesének, hogy helyettünk ezt megtette. A „Holtág" cikkben, a sok, nyilvánvalóan szándékosan meghökkentő, ötletes és ötlettelen torzítás mellett egy nagyon lényeges igazság is végre leíratott. A magyar vízügyi szolgálat egyetlen egység Széchenyi Istvántól, Vásárhelyi Páltól Mosonyi Emilig és Mosonyi tanítványaiig. Aki a ma vízimérnökeit ki akarja közösíteni a nemzet testéből, annak Széchenyin kell kezdenie. A magyar vízimunkák is egyetlen egységet alkotnak. Aki a nagymarosi, bősi munkákat leállította, annak szükségszerűen meg kell tagadnia Széchenyit, hiszen az ő főműve és egyben életének központja a pellengérre helyezett Tisza-szabályozás. E cikkben láthatja az olvasó, hogy a Ferenc József korában kezdeményezett bősi, nagymarosi, sőt adonyi, paksi vízlépcsők nem sztálinista rémálmok, hanem Széchenyi és Vásárhelyi „rettentő tervének", a Tisza-szabályozásnak logikus folytatása. A vaskapui zsilip megépítése Vásárhelyi eredeti tervének befejező üteme volt. A tiszalöki, kiskörei, Körösök menti „gigantomániás művek" tervezői, apáink és mestereink is Széchenyinek és nem Dzsugasvilinek eszméit valósították meg, még jóval 1945 előtt készített tervek alapján.