Vörös Zászló, 1953. január-június (9. évfolyam, 1-53. szám)

1953-01-04 / 1. szám

A nagy ajándék A Kárpátontúli ifjúság előtt még nem is olyan régen zárva voltak a tudomány kapui. Főiskola, egyetem területünkön nem volt. A szovjet rendszer az új közép és felső tanintézetek egész sorát ajándékozta nekünk, melyekben a dolgozók gyermekei tanulnak. Előttem is megnyílt az út az Uzshorodi Egyetemen való tanuláshoz. Az Uzshorodi Egyetem diákjai napról-napra érzik a testvéri népek segítő gondoskodását. Az egyetem fakultásain működő különböző nemzetiségű, nagytudású tanárok, a tananyag előadásának élenjáró szovjet módszere, a laboratóriumok és más tanulmányi helyiségek felszerelése, mindez egy célt szolgál minél alaposabb tudással fegyverezni fel ifjúságunkat. Én a biológiai fakultás diákja vagyok. Régen vágytam már arra, hogy felkereshessem Moszkva, Leningrád és nagy Hazánk hasonló tanintézeteit. Örömmel vettem tudomásul, hogy gyakorlati időm egy részét Leningrádban tölthetem. Utam Moszkván keresztül vezetett. A vonat még csak Moszkva külvárosa felé robogott, amikor már feltűnt a lenini hegyeken felépített Moszkvai Állami Egyetem — a tudomány palotájának ragyogó tornya. Nehéz leírni mindent, ami Moszkvában elragadtatással töltött el. Ez volt életem legnagyobb élménye. Rövid ottlétem alatt értettem meg igazán, mit jelent Moszkva azok számára, akik egyre több tudás után vágynak. Leningrád szintén a tudomány kiapadhatatlan forrását jelentette számomra. Igyekeztem belőle tehetségemhez mérten a legtöbbet meríteni, tanulni, hogy méltó tagjává lehessek a kommunizmust építő ifjú nemzedéknek. Kóser S., az Uzshorodi Állami Egyetem diákja. Szovjet-Ukrajna dolgozói 1953. február 22-én képviselőket választanak a helyi Szovjetekbe. A vállasztásokra való előkészületek napjaiban az agitátorok felkeresik a választókat, hogy elbeszélgessenek velük azokról a hatalmas eredményekről, melyeket a szovjet Hazánk az utóbbi évek- ben kivívott. Az agitátorok példákat hoznak fel arra, mi mindent köszönhetünk mi a szovjet kor- mányzatnak, a testvér népek és mindenek előtt a nagy orosz nép óriási segítségének. Erről beszélnek a választók is cikkeikben. — AZ AGITÁTOR SEGÍTSÉGÉRE A szovjet népek testvéri családjában A nagy, szabad családban A berehovói bőrgyár a szovjet kormányzat éveiben létesült. 1945-ben üzemünkben a munkafolyamatok még egyáltalán nem voltak gépesítve. A bőröket hordóban áztattuk s a kikészítés minden munkáját kézzel végeztük. Az elmúlt évek folyamán nagy változások történtek üzemünkben. Uj műhelyeket építettünk, melyekbe állandóan érkeztek a Szovjetunió minden részéből a gépek és felszerelések. Rövidesen géppel husoltuk a bőröket, hazai gyártmányú gépekkel puhítottuk, fényeztük az általunk készített, egyre növekvő mennyiségű, javuló minőségű árut. Ma már alig van olyan munkafolyamat gyárunkban, amely ne lenne gépesítve. A múlt év utolsó negyedévében három új gépet, egy fényezőgépet, egy bőrpuhítót és egy gyapjúmosógépet kaptunk az omszki »Róza Luxemburg« gyárból. Mind a három gép teljesen automatizálva van , működésüket egy-egy munkás irányítja. Az új körülmények között gyárunkban új emberek, új sztahanovisták fejlődtek ki. Józan Magdából, az egyszerű munkásnőből a gyár legkiválóbb csiszolónője lett, Kovács Tihamér a meszezésnél teljesíti állandóan túl feladatait. Sztahanovistáink száma egyre nő. Ez tette lehetővé, hogy 1952. évi tervünket december 19-ére teljesítettük s attól kezdve már az 1953. év javára dolgozunk. Az a tudat, hogy egy nagy, szabad családban, a testvérnépekkel vállvetve dolgozunk a kommunizmus felépítéséért megsokszorozza erőnket. Ez a kölcsönös segítség a biztosítéka annak,hogy az új ötéves tervben elénk tűzött feladatokat feltétlenül teljesíteni fogjuk. Visnyevszkij G., a bőrgyár főmérnöke: Boldog otthonra találtam A kapitalista rendszerben szüleim kevés földje nem tudta eltartani családom összes tagjait, így én többnyire falunktól távol dolgoztam, vagy éltem a munkát keresők szomorú életét. A mi Hazánkban ismeretlen a munkanélküliség. Mindenhol szükség van a dolgos kezekre. Hívnak, szeretettel várnak bennünket testvéreink. A lapokban olvastam a Grozniji terület kolhozistáinak felhívását: »Jöjjetek hozzánk!« Elhatároztam, hogy ideutazom. Az állam segített ebben, útiköltséget, pénzbeli segítséget adott, így múlt év márciusában megérkeztem a novoszeloi kerület Vorosilov kolhozába. A kolhoz vezetősége a legnagyobb figyelemmel veszi körül az áttelepülőket. Gondoskodik arról, hogy jól érezzék magukat, semmiben hiányt ne szenvedjenek. Engem egy kétszobás, minden melléképülettel ellátott új házban helyeztek el, melyhez félhektáros kert tartozik. Nyomban tehenet, sertéseket, baromfit, sok terményt kaptam. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak nekem és feleségemnek új barátaim a munkában is. A kolhozban sok olyan mezőgazdasági gép dolgozik, melyek kezelését mi nem ismertük. A kolhozisták megtanítottak bennünket ezekkel bánni. A kolhozmezőkön alig végeznek valamit kézierővel. Már november 1-ig 600 munkanapunk volt. Az előlegkiosztáskor 45 mázsa búzát, nagymennyiségű kukoricát és burgonyát szállítottam haza és közel 5.000 rubel készpénzt kaptam. Új otthonomban boldogságra találtam. Kolhozista társaim azzal a testvéri szeretettel,támogatással vesznek körül,melyet a közös cél a kom-munizmus építése kovácsolt ilyen erőssé. Kati Sándor, volt v.-bégányi lakos, MOSZKVA, szeretett Hazánk ragyogó fővárosa, az összes szovjet népek, a haladó emberiség büszkesége. A felvételen: A Moszkvai Állami Egyetem a Lenini Hegyeken. 2. oldal VÖRÖS ZÁSZLÓ Vasárnap, 1953 január 4. Köszönet Sztálin elvtársnak Sokat hallottam, emlékezetembe vésődött a mondás — a szén az ipar kenyere. Tudtam azt is, hogy szocialista Hazánkban mily megbecsülésben van része a bányásznak. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy magam is bányásszá legyek. A berehovói körzeti Macsolát 1948-ban hagytam el. Azóta a Sztálinói területi, dzerzsinszkiji kerületi »Artyem« bányában dolgozom. Gyönyörű ma a bányász élete. De nem mindig volt ez így. Idősebb társaim még gyakran beszélnek azokról az időkről,amikor emberfeletti erőbe került a szén minden tonnája kibányászása. Gépek nem voltak, mindent kézzel kellett elvégezni. S mi volt ezért a fizetség? Nyomorúságos bér, melyből a táplálkozásra is alig futotta. A mi bányánk, mint minden szovjet bánya, gyönyörű, világos, jó levegőjű üzem, melyben minden nehéz testi munka gépesítve van. Arra van csak szükség, hogy mi, bányászok, jól elsajátítsuk ezeknek a gépeknek kezelését. És mi ezt meg is tesszük. Az ötödik ötéves terv a széntermelés nagyfokú emelését irányozza elő. Bányánk minden dolgozója harcol e feladat teljesítéséért. Jó érzés arra gondolni, hogy én sem maradok le ebben a versenyben. Feladataimat állandóan túlteljesítem s igy havi keresetem 3.500—4.000 rubelre rúg. Feleségem, akivel itt ismerkedtem meg és kötöttem házasságot, szintén dolgozik és szépen keres. Amellett, hogy jól élünk, kulturálisan szórakozunk, már megtakarítottunk magunknak annyit, hogy egy szép házat építhessünk. Boldog jelenünkért, még ragyogóbb jövőnkért a pártnak, Sztálin elvtársnak tartozunk köszönettel. Horvát Lajos, volt macsolai lakos. Mi lettünk a gazdák A csopivkai kolhozisták gyakran jönnek össze a falusi klubban. Itt tartják a brigádgyűléseket, itt lépnek fel a műkedvelő csoportok. Az agitátorok számára is itt folytatják le a szemináriumokat. A körzeti központ előadói csoportja és a falusi lektórium tagjai előadásainak meghallgatására ugyancsak a klubban szoktunk összejönni. A klub kulturéletünk központja lett. A napokban ismét együtt voltak a klubban a kolhozisták. Előadást hallgattunk »A Szovjetunió népeinek megingathatatlan barátságáról«. Az előadás sok érdekes gondolatot váltott ki bennem. Visszaemlékeztetett a múltra, segített megérteni jelenlegi harcunk célját, világosabbá tette azt az utat, amely a kommunizmushoz vezet. Az előadás után, a falu villanynyal világított utcáin hazafelé tartva, felidéződött emlékezetemben Csopivka története, szomorú múltja, boldog jelene és még fényesebb jövője. Az épület, amelyben most klubunk van valamikor az urak kastélya volt. Fennállása óta többször cserélt gazdát. Gróf Aponyi Albertről Báró Perényi Zsigmondra szállt, később Polgár József szentesi földesúr, utána pedig más urak és bárók tulajdonát képezte, míg végül igazi gazdái, a falu dolgozói kezére jutott. Az a terem, ahol most a színpad áll, amelyen a műkedvelő csoportok tagjai orosz, ukrán és magyar nyelven szavalnak énekelnek szindadarabokat adnak elő, a Szovjetunió különböző népeinek nemzeti táncait mutatják be, valamikor az urak szalonja volt. Ott rendezték reggelig tartó dáridóikat, ott fundálták ki azokat a módszereket, amelyek segítségével egymás ellen uszították a földbirtokukon dolgozó különböző nemzetiségű dolgozókat. Most nemcsak a kastély lett a miénk. Miénk lett a föld is, amelyet mindig mi, apáink és dédapáink műveltek meg, de hasznot csak a kastély urainak hozott. A grófok, bárók és földesurak ezer hektáros birtokának nagy részén, 900 hektáron most az én brigádom tagjai, a volt nincstelen cselédek gazdálkodnak a maguk módján, maguknak. Akkor nem volt sem traktor, sem kapálógép, sem kombájn. Testünk verejtékével kellett termővé tenni a földet, amely másnak termel. Most mi lettünk a gazdák. Nagy Hazánk különböző gyáraiban épült traktorok, kombájnok, ültetőgépek, műtrágya áll rendelkezésünkre. A micsurini szovjet agrotechnikai tudomány segítségével érünk el évről-évre jobb termést. A magunk és népünk jólétéért dolgozunk. Akkor a magyar urak német hajcsárokat küldtek nyakunkra, akik korbáccsal hajtottak munkára. Most szovjet Hazánk nemcsak gépekkel lát el bennünket, de szakemberekkel is, akik segítenek nékünk megtanulni a gépek kezelését, elsajátítani a földművelési tudományt. Sznorenko elvtárs, a traktorbrigád vezetője, amikor először jött közénk, nem értette nyelvünket és mi sem az övét, de lélekben rokonok, testvérek voltunk, ő tanította meg Tatár Bandit és Huszár Andrást a traktorok és más gépek kezelésére. Ёп is tőle tanultam meg, hogy jobban terem az őszi búza, ha traktorral vetjük, fia tavasszal megboronáljuk, ha ősszel felültrágyázzuk. Ő is, én is brigádvezetők vagyunk, ő a Krasznojjarszki terület Jegyei falujában született, én itt, Csopivkán. Az ő nemzetisége orosz, az enyém magyar, de ez nem választ el bennünket egymástól. Az ő brigádja is, az enyém is egy célért harcol, hogy többet teremjen a föld, hogy előbbre jussunk a kommunizmushoz vezető úton. Milyen más ma minden, mint régen volt. Milyen rövid idő alatt alakult át ez a mi területünk és vele falunk is a nyugati kapitalisták gyarmatából a kommunizmust építő szabad, boldog szovjet emberek szocialista otthonává. A területünkön és körzetünkben felépült új gyárak, az új szocialista falvak, a dolgozók jólétének és kultúrájának növekedése, mindez a párt bölcs lenini-sztálini nemzetiségi politikájának eredménye. Ennek a politikának köszönhetjük mi is itt, Csopivkán, hogy mi lettünk a falu gazdái, hogy földjeink terméshozama kétszeresére emelkedett, hogy gépekkel szántunk, vetünk és aratunk, hogy gyermekeink anyanyelvükön tanulnak az iskolában, hogy falunkban bölcsőde, könyvtár, hétosztályos iskola van, hogy gazdagon él minden kolhozista. Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel eltelve érkeztem aznap este haza a klubból és nem tudtam megállni, hogy ne beszélgessek róla feleségemmel. SARKADI FERENC, brigádvezető.