Vörös Zászló, 1970. január-június (26. évfolyam, 1-76. szám)
1970-01-01 / 1. szám
GONDOLATAIM ÉS SZÍVEM A PÁRTÉ Amikor az ember betölti a 60. évet, viszszatekint, hogy meggyő- ződjön arról, helyes útón haladt-e az életben, alá volt-e rendelve minden , lépése a nagy célnak. Gondolatban én is visszatekintek a múltba. Igen, életemet nemhiába éltem le, mindig ott voltam, ahová a párt küldött, ahol a legnagyobb szükség volt tudásomra, energiámra. Még ifjúként a Kirovográdi Krasznij Profin- I ter Üzemben szerelőlakatosként dolgoztam. A Nagy Október 10. évfordulója előtt ott léptem a Komszomol soraiba. Hamarosan besoroztak. Először Kronstadtban, majd a szovjet —lett határon szolgáltam. Tagja voltam a határőrosztag komszomolbizottságának. A határőrsön vettek fel az SZKP tagjelöltjeinek soraiba. Felvételemhez ajánlást Trikulov, a párt- sejt titkára és Jermakov a határőrs parancsnoka adott. A harmadik ajánlást a komszomolszervezettől kaptam. És ime, életem már 38 éve elszakíthatatlanul egybe van kapcsolva a párt életével. Leszerelésem után viszszatértem Kirovográdba, tanultam a Mezőgazdasági Gépesítési Technikum esti tagozatán, megszereztem a traktorjavító technikusi szakmát. Később újból visszairányítottak a Krasznij Profintern Üzembe. Egy évet dolgoztam itt. Majd... Majd a területi pártbizottság a Kirovograd- Iszkaja Pravda című területi lap szerkesztőségébe irányított. Elgondolkoztam: megbirkózom-e ezzel a munkával? Tudtam,hogy ez kötelességem. A párt azt mondja, kell és nekem kötelességem teljesíteni az utasítást. Három évet dolgoztam a szerkesztőségben. Az első hónapok tanulással, szorgalmas munkával teltek el. Elsajátítottam az újságíró szakmát. 1940 elején javasolták, álljak szolgálatba a határőr alakulatoknál. Beleegyeztem. Politikai biztosként tevékenykedtem a Mogiljev Podolvszki városi határőrsön, az akkori szovjet-román határon. Beszarábiának a Szovjetunióhoz való visszacsatolása után politikai biztosként működtem a tireszpoli tisztesiskolában. Itt ért engem a háború. Iskolánkat elnevezték a déli front törzskara védelmi ezredévé. A háború végefelé egységünket átirányították Nyugat-Ukrajnába a banderisták elleni harcra. Én egy felderítő csoportot irányítottam. A banditák elleni egyik harcban körül lettünk zárva, de a gyűrűt sikerült áttörnünk. Ezért az akcióért A Bátorságért éremmel tüntettek ki. Amikor a szovjet hadsereg felszabadította országunkat, engem a többi határőrrel határaink védelmére irányítottak. Ezután a Csernovic területen, később Kárpátontúlon szolgáltam. 1953-ban szereltem le. Nem akartam tétlenül otthon ülni, bár nyugdíjat kaptam. Elhatároztam, tovább fogok dolgozni. És ime, most a Bútorkombinátban vagyok. Több éven át választottak meg az igazgató-ági apparátusban működő pártszervezet titkárául. Az idén a fiatal kommunisták iskoláját irányítom. Tanulmányozzuk az SZKP Szervezeti Szabályzatát, Programját, a folyó politikát. Nagy fiigyelemmel hallgatják előadásaimat Szlobodenyuk T., Majdanovics E., Turecka B. és más fiatal kommunisták. Mindig örülök, ha találkozhatom a dolgozókkal. És ameddig csak dobogni fog a szívem, minden tudásomat, tapasztalatomat és energiámat a szeretett pártnak, népemnek, hazámnak szentelem, szolgálni fogom azt az ügyet, melyet Iljics bízott ránk. KANTARNYIK SZ„ a Berehovói Bútorkombinát személyzeti osztályának felügyelője. Az alkotó munka öröme ÖT ÉVVEL EZELŐTT, amikor leszereltem a szovjet hadseregből, a Ruhagyárban álltam munkába. A kísérleti műhely, amelyben dolgozom, új felsőruha modellek készítésével foglalkozik. Az általunk kidolgozott mintapéldányokat megvizsgálja az üzemi, majd a köztársasági iparművészeti tanács, s ezek , után hagyják jóvá tömeges gyártásra. Ez elég bonyolult és fáradságos, de ugyanakkor érdekes munka, mely sok örömet szerez nekünk, örömmel vesszük tudomásul, hogy egyes termékeinknek, amelyek modelljének kidolgozásában közvetlenül részt vettünk, megkezdték sorozatgyártását. Az 1969. év számunkra, kísérletezőkre elég mozgalmas volt. Annál örvendetesebb, hogy új ruhamodelleinket nagyra értékelték. Mellettem dolgoznak Baranova Ilona és Pityugina Anna laboránsnők. Kicseréljük tapasztalatainkat, segítünk egymásnak. Együtt fáradozunk azon, hogy a legjobban oldjuk meg a ránk háruló feladatokat. Visszatekintve az elmúlt évre, megállapíthatom, hogy telítve volt az alkotó munka örömével. Ezzel az évvel számomra még két kellemes esemény áll kapcsolatban. Kivívtam az elsőséget a fiatal ésszerűsítők üzemi pályázatán és átkerültem a Lvov Könnyűipari Technikum harmadik tanfolyamára, ahol magánúton tanulok. Hiszen azt, hogy az 1970. jubileumi év még gazdagabb lesz munkasikerekben. REITER A., a Ruhagyár kísérleti műhelyének laboránsa. BOLDOG ÚJÉVET! Ezzel L* a köszöntéssel keresi fel Homoki Zoltán, a Vörös Zászló Kolhoz párttitkára a kolhozalapító veteránokat. Idős emberek, egyedülállók, de nem elhagyatottak. A kolhoz vezetősége tizenötüknek adományozta az Érdemes Kolhozista címet s gondoskodik a koros emberek tüzelőanyag-ellátásáról, lakásuk világításáról, ügyesbajos dolgaik elintézéséről. A felvételen: HOMOKI Zoltán párttitkár az Újév alkalmából felköszönti BÁN István és ERDEI János idős kommunistákat. Uberáll E. felvétele. Okunyev J. rajza. (A RATAU fotokrónikája). A JÖVŐÉRT TETTE S VITRIN ALATT régi ■'* fénykép fekszik. Magyar honvédegyenruhás fiatalember arcképe. Az intelligens arc, távolba tekintő szempár, a kemény vágású, erős akaratról árulkodó ajkak, az éles áll akkor is felhívná magára a figyelmet, ha nem a Barátságház múzeumban lenne kiállítva. Ki és mivel érdemelte ki, hogy itt foglaljon helyet a Nagy Honvédő Háború hősei között? A fénykép alatti felirat megadja a választ. Turóczi Gábor volt kisbégányi földművest 1941 novemberében behívták katonai szolgálatra és a keleti frontra vitték. 1942 áprilisában fogságba esett. Kapcsolatba került Korpák partizántábornok egyik egységével. 1942 őszén mint osztagparancsnok felderítésben vett részt a Dnyeper közelében. A partizánvadászok elfogták. A hadbíróság halálra ítélte és kivégezték. ..Szomorú volt az újév 1941-ben Kisbégányban a Turócziék családjában. Az alvégen lévő kis vályogházba a háborús előkészületek okozta nélkülözés mellé még beköltözött a betegség is. Vilma, Gábor húga ágyban fekvő beteg lett, tüdőbajjal. Ide vezetett a sok munka, melyet 11 éves kora óta, anyjuk halála után végeznie kellett a háztartásban. Gábor, aki csak 2 évvel volt idősebb húgánál, hajnaltól késő estig gürcölt a gazdaságban, hogy pótolja az akkor megrokkant apja kiesését. — A baj ha jön, esőstől jön, — mondta az öreg Turóczi, amikor egy tavaszi napon fia megkapta a sorozócédulát. A veszély, hogy behívhatják katonának, elrontotta örömüket, ami azáltal érte őket, hogy Gábor felesége, Mária egy egészséges fiúgyermeknek adott életet. A rossz sejtések beigazolódtak. A behívó nem késett. Az előzetes katonai kiképzés hónapokig tartott. Az ősz elején került haza Gábor. Csak annyi időt töltött családja körében, hogy eltemethesse húgát és némileg kiheverje a halála okozta fájdalmakat. Szomorúan, de bizakodóan búcsúzott Turóczi Gábor 6 hónapos kisfiától, feleségétől és beteg édesapjától. Amikor kéz-íhez kapta a tényleges katonai szolgálatra szóló behívót, tud ta, hogy olyan útra indul, ahonnan sokan nem térnek vissza, de ő nyugtatta hozzá і tartozóit.— Higgjünk a jövőben. Ez után a háború után más világnak kell születni, — mondta. Eleinte rendszeresen jöttek a tábori posta számával ellátott lapok, levelek. Azt írta, hogy egy rádiós alakulatnál szolgál és irodai munkát végez. Aztán egyszerre megszakadt a levelezés. Kósza hírek keringtek róla. Az alakulatnál eltűntnek nyilvánították. Egyesek azt állították, hogy elesett, mások, hogy fogságba került. Hónapokig éltek a hozzátartozzók kétségek és remény között, míg egyszer csak megjött a lesújtó közlemény kivégzéséről. A katonai hatóságok hazaárulással vádolták és ezzel indokolták kivégzését. Búcsúlevelében, ami később kerülő utón jutott el feleségéhez, rá cáfol erre a vádra. Azt írta, hogy hazája érdekében cselekedett. Lehet, hogy sokan még nem értik meg ezt, de a jövő igazolni fogja tettét. És így is történt. Turóczi Gábort ma igaz hazafinak és hősnek tartja mindenki, aki tettét ismeri. Szülőfalujában, Kisbégányban büszkék rá az emberek. Volt felesége, Bakos Mária, aki még mindig fájdalommal gondol a közel három évtizeddel ezelőtti megrázkódtatásokra, kijelenti: — Óriási árat fizettünk a boldogságért, de nem bánjuk. " Gábornak mindig a mai rendszer volt az álma. Nagy kár, hogy nem érte meg. Milyen öröme lenne, ha látná, hogyan élünk most mi, kisbégányiak. Komári Gedeon, az Út a Kommunizmushoz Kolhoz terményraktárának vezetője jól emlékszik Turóczi Gáborra kisfiú korától. — Nem véletlenül került ő a partizánokhoz, — mondja. — Ilyen elvei voltak még a Csehszlovák Köztársaság idején. A kommunistákhoz húzott már akkor is. Sokat sürgölődött Komári Pál és Szegedi János lakása körül, akik a helyi pártsejt vezetői voltak. Egykori iskolatársa, Gazdag József kolhozista úgy emlékszik rá, mint a legjobb tanulóra, Laki Vince tanító kedvencére, mint hűséges Jóbarátra, aki kész volt tűzbe menni az igazságért. Büszke apjára a fiatal Turóczi Gábor, aki már a szovjet rendszerben nőtt fel. A Koszinói Középiskolábart érettségizett és a Lvov Politechnikai Intézetben szerzett mérnöki diplomát. , Mukacsevón a Műszergyárban dolgozik mint mérnök feleségével, Verával együtt. — Millióknak kellett elpusztulnak azért, hogy mi most nyugodtan éljünk, termeljünk és alkossunk. Nekünk, fiataloknak sohasem szabad elfelednünk apáink hőstettét. Méltóknak kell lennünk hozzájuk, — mondja. ...Most ismét Újév van. Családok, baráti társaságok, dolgozó kollektívák együtt ünnepelnek. Szerencsét, boldogságot kívánnak egymásnak az új esztendőben. És akár kimondják, akár nem, hálával, tisztelettel gondolnak azokra a hősökre, akik, mint Turóczi Gábor, életüket áldozták azért, hogy egyengessék az egész emberiség útját fényes jövője, a kommunizmus, az örök béke korszaka felé. SVÉD A.