Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)

2007-08-18 / 61-62. szám

Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző számai­ból) Dr. Ágoston Pál népügyész - Vajda Gyula miniszteri tanácsos javaslatára-a 117. zászló­aljnál szolgált tábori csendőrök meghallgatásá­val kívánta elindítani a Kecskési Tibor, Radnai László és Nagy II. István elleni büntetőügyet. (A Népügyészség eredetileg ez ellen a három csendőrtiszt ellen indított bűnvádi eljárást. A periratokban nincs nyoma annak, hogy miért szűkült le később a vád Kecskési Tibor szemé­lyére.) A Budapesti Népügyészség megkeresé­sére a Miskolci Népügyészség kihallgatott öt mezőkövesdi lakost: Bencsik József cipészt, Ga­lambos György vaskereskedőt, Póta István föld­művest, Pető János napszámost és Váraljai Ist­ván adóügyi jegyzőt. A felsorolt tanúk között különös módon egyetlen tábori csendőr sem volt, valamennyien behívott tartalékos honvéd­ként szolgáltak a csendőrzászlóaljban. Mind az öten csak hallomásból tudtak arról, hogy a tiszti lakásokat zsidó nők takarították, és hogy a get­tó területén - a vagyontalanítás során - moto­zást alkalmaztak. Közvetlen élménye csak Ga­lambos Györgynek volt, akinek egy Szabó nevű törzsőm­ester elpanaszolta, hogy miután meg­vert egy értékeit elrejtő zsidót, felettesei meg­büntették. Mint mondotta, huszonhárom évi szolgálata alatt így még nem bántak vele. Ez köz­vetett vallomás volt Kecskési főhadnagy mel­lett, aki törzsőm­esterét durvasága miatt nyilvá­nosan megszégyenítette. A legkevésbé értékel­hető vallomás Váraljai Istváné volt, aki hannad­­kézből értesült arról, hogy mi történt vagy tör­ténhetett Kecskési tiszti lakásán. A tanú Vajda Gyula miniszteri tanácsostól (1944-ben tábori szakács) utólag hallotta a történetet. Váraljai István vallomását a következőkkel egészítette ki:.­. .Kecskési főhadnagy egy alkalommal több ember előtt úgy nyilatkozott, hogy ha a néme­tek ütlegelik is a deportáltakat, magyar em­ber ilyet ne tegyen. Ják Sándor budapesti hír­lapíró 1948. február 2-án azt vallotta, hogy Kecs­kési főhadnagy elzavarta, amikor bemutatta neki hadirokkant-igazolványát, és így bánt az arany vitézségi éremmel kitüntetett Simon Pállal is. Kecskési akadályozta meg azt is, hogy egy ba­rátja az állomáson élelmiszercsomagot adjon át neki. Két héttel később Ják Sándor módosította február 2-i vallomását, hangsúlyozva, hogy a vádlottal való szembesítés után rádöbbent, hogy mindazt, amit Kecskési főhadnagynak tu­lajdonított, egy Fery nevű csendőr főhadnagy követte el. Mivel az eddigi vallomások nem a háborús bűntett gyanúját, inkább Kecskési főhadnagy jó szándékát támasztották alá, a vádhatóság kénytelen volt felvonultatni a legelszántabb és legelfogultabb tanúit, akik - ha egymásnak el­lentmondóan is - egységesen vallották, hogy Kecskési Tibor jelen volt a személyi motozás­nál, Kórah Mómé és Hirsch rabbi bántalmazá­sánál, és ő adott utasítást arra, hogy egy terhes asszonyt, aki rosszul lett, dobjanak be a vagon­ba. Csakhogy amíg Webermann Márton egy Veszprémi nevű csendőrt vádolt azzal, hogy a nyolcvanöt éves Kórah Mómé kezéből kiragad­ta a botját, addig dr. Bojár Jenő szerint ezt maga Kecskési főhadnagy tette. Dr. Kálmán Elekné azt vallja, hogy a nőket hám­asával egy terembe vitték, ahol testi motozást hajtottak rajtuk vég­re, Beregi Miklósné viszont azt tanúsítja, hogy a nőket a nyílt téren meztelenítették le, és a csend­őrök ott maguk alkalmazták a testi motozást. Több tanú állítja, hogy a motozást közvetlenül a bevagonírozás előtt hajtották végre, mások szerint ezt a vizsgálatot két héttel korábban fo­ganatosították. Másutt az azonosság feltűnő két tanú, Beregi Miklósné és Fekete Dezsőné vallomása között. Őket utoljára hallgatták ki, így az ügyészség folyosóján elegendő idejük volt arra, hogy kicseréljék ötleteiket, és azonosítsák vallomásukat. Így történhetett, hogy mindket­ten hasonló szavakkal vallották azt, amiről a töb­bi tanú nem tudott, hogy Kecskési megveretett egy ügyvédet, mert a szájában elrejtett egy száz­pengőst. Tizennyolc évvel később, 1966-ban Kecskési Tibor apósa, Lányi Árpád felkereste Magyarországon a még fellelhető tanúkat, és tapasztalatairól levélben tájékoztatta vejét. Esze­rint a vád tanúi a kihallgatásuk előtt a folyosón megbeszélték, hogy mit kell vallaniuk. Idézet a levélből: Halász Edit magánbeszélgetésben mondta el nekem, hogy Stern Jolán (Beregi M­iklósné - J. L.), a vád tanúja hamisan vallot­ta, hogy Te voltál a gettóparancsnok. Mikor ezért felelősségre vonta, hogy hogy tehettél ilyet, mikor tudod, hogy Fery Pál volt a parancs­nok, erre Stern Jolán azt felelte, hogy csendőr ez is meg az is, pusztuljon!... Megfigyelte őt Halász Edit, hogy mikor esküre került sor, ak­kor remegő lábakkal majdnem összeesve, de mégis megeskü­dött hamisan ellened. A vád tanúinak ellentmondásos, kétes érté­kű vallomásaira épült a Budapesti Népügyész­ség 1948. március 4-én benyújtott vádirata, amely a vagyontalanítás és a bevagonírozás embertelen végrehajtásával, több üldözött meg­­veretésével, Rórah Mónnc nyolcvanöt éves asszony halálos kimenetelű bántalmazásával és azzal vádolja Kecskési Tibort, hogy hétszáz le­meztelenített nőn a csendőreivel hajtatott vég­re személyi motozást. A vádirat említést sem tesz Fery főhadnagyról, és azt állítja, hogy a gettó rendjének fenntartását is Kecskési Tibor végez­te. Az ügyészi indoklás arra is kitér, hogy Kecs­kési zsidó nőkkel takaríttatta a lakását, akiket kiszolgáltatott helyzetüket kihasználva, sze­relmi vágyának kieszközlésére (sic!) használt fel A vádiratot megszövegező dr. Ágoston Pál népügyész teljesen figyelmen kívül hagyta a védelem tanúinak vallomását. Az is jellemző el­fogultságára, hogy a bírósági tárgyalásra meg­idézendő tanúk listájáról gondosan kihagyta Ják Sándor nevét, aki a vádlottal való szembesítés után visszavonta terhelő vallomását, és nem Kecskési, hanem Fery főhadnagyot tette fele­lőssé a beregszászi deportáltakkal szemben el­követett embertelenségekért. A vádlottak padján A Budapesti Népbíróságnak a Kecskési Ti­bor elleni büntetőper 1948. április 30-án tartott első tárgyalásán a vádlott beismerte, hogy zász­lóaljparancsnokának utasítására 1944. május 14- én a beregszászi gettóban jelentkezett Borgói őrnagynál, aki utasította, hogy másnap szaka­szával biztosítsa az állomáson a bevagonírozás zavartalan lebonyolítását. Az üldözöttek kórhá­zában találkozott a zsidó szám­azású Katz Er­zsébettel, Sebők főhadnagy bajtársának meny­asszonyával, aki segítséget kért tőle, hogy le­veleket és értékeket ki tudjon juttatni a gettóból. A deportálandó csoportokat Fery Pál főhad­nagy állította össze a barakkokban, és az ő csendőrei kísérték ki a zsidókat a vagonokhoz, ahol Borgói őrnagy és egy SS-tiszt vezényleté­vel folyt a bevagonírozás. Én ott álltam a va­gonsor szélén, de semmi feladatom nem volt. Az egész ténykedésem abban merült ki, hogy szakaszomat reggel kivezettem, majd délután visszavezettem a laktanyába. Láttam, amikor a deportáltakat ü­tötték-verték, de nem tehet­tem semmit, mert az őrnaggyal nem szánhat­tam szembe... Az a bizonyos Katz Erzsébet tény­leg fent volt a lakásomban, de egy szó sem igaz abból, hogy én bármit is tettem volna vele. Tavi Árpád erről a főtárgyaláson azt vallotta hogy Kecskési ablakából két nőt látott kikönyö­kölni, akikről­ a borbélynál úgy hallotta, hogy a gettóból kerültek oda. A tanú állítása szerint Kecskési ekkor nem tartózkodott otthon, ha­nem kivonuláson volt. Radnai László főhad­nagy vallomásában elmondta, hogy a vádlott panaszkodott neki a nagyváradi csendőrökre, akik egy férfi melléről letépték a vitézségi érmet. Kijelentette, hogy ő ilyesmit nem helyesel, és hogy elhelyezteti magát. Radnai szerint Kecs­kési négy napig teljesített szolgálatot a tégla­gyár területén, de soha senkihez nem nyúlt hoz­zá. Váraljai István tanúsította, hogy a vádlottról rosszat nem hallott. A főhadnagy legénye me­sélte neki, hogy Kecskési Tibor hazatérve föld­höz vágta tiszti sapkáját, káromkodott, és azt mondta, hogy áthelyezteti magát. Vallomása végén Váraljai megismételte azt, amit már az ügyészségen is elmondott: .. .hallottam, ami­kor tíz-tizenkét csendőrnek azt mondta, hogy egy német százados korbáccsal végigvágott egy zsidó nőn, és hogy ilyesmit ő nem tűr, és ilyesmit magyar ember nem csinálhat. A védelem tizenhat tanú meghallgatását kér­te, de közülük csak hat személyt idézett meg a bíróság. Gáspár László, tiszaszalkai zsidó gaz­dálkodó, aki a beregszászi gettó zsidó bizottsá­gának tagja volt, így vallott a tárgyaláson: Vád­lottnak semmi szerepe sem volt a gettózás és az elszállítás körül Mindezeket Fery Pál főhad­nagy intézte. A deportálás lebonyolításához Fery százada volt kirendelve. Kecskési szaka­sza csak erősítésre lehetett kirendelve. Kecs­késit csak az első bevagonírozásnál láttam. A deportáltak útnak indítása előtt két héttel volt a motozás. Kecskésit csak az első napon lát­tam a gettó területén, és semmiféle ténykedésé­ről nem tudok. Személyesen jól ismertem Fery Pál főhadnagyot, aki nagyon hasonlít Kecs­késbe, és össze lehet vele cserélni. Az összes bevagonírozásnál jelen voltam. Nem hallot­tam arról hogy vádlott valakit bántalmazott volna. Egyik bevagonírozásnál sem történt haláleset. Ezeket az állításokat megerősítette a tanú öccse, Gáspár György, aki ugyancsak a beregszászi zsidó táborvezetőség tagja volt. (Folytatás lapunk következő szántában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző szántaiból) Nos, egyik oldalon ott volt Jézus, az őran­gyalok meg Szent Antal és Szent Teréz. Ám ott voltak a lifk­ek is, akik szintén láthatatlan, ám kedélyeket borzolgató figurák voltak. És ólmot is kellett önteni szilveszterkor, mert az „meg­mondja kinek-kinek a jövendőjét”. Amúgy az utóbbi ceremónia úgy zajlott, hogy a felmele­gített és megolvadt ólmot ki-ki - aki épp a jós­jelekre kíváncsi volt - egy vaskanálból belezú­­dította a hideg vizes vödörbe. Ott az ólom,,meg­kötött”, és különféle alakzataiból, melyek hol görbe férfit, hol leányarcot, hol fát formáztak, „ki kellett olvasni” a holnapot vagy épp a holnaputánt. Nem volt könnyű mesterség a cakkok és ágbogak értelmezése... Havas árnyékok ődöngtek amúgy vá­rosszerte karácsonykor, és ebben a szélből, csillámokból, kék árnyékokból és kutyaugatás­ból szőtt éjszakában egyszer csak megszólalt odakinn a távoli kolompszó, aztán a kapuban felhangzott az ige: Szabad-e Istent dicsérni? Piros alma, ezüst dió meg házilag főzött és anyám csomagolta szaloncukor fityegett a ka­rácsonyfán. Alatta meg rongy- és csutkabá­bok, falovacskák, kézzel pingált építőkockák hevertek szanaszét, de minden egyedi volt, valódi. Ott állt a „családi betlehem”, ami még dédszüleimről maradt ránk: Jézus a jászolban, Mária és József, az angyal, aki két kezében egy - feje fölé emelt - „lózungót" tartott, rajta az írás: „Gloria in excelsis Deo!” De ott voltak a háromkirályok is meg a subás pásztorok. És néhány ló, tehén, szamár, kecske meg bárány. Minden a csoda visszfényében állt, ahogy veszélyeztetett életünk is, mely fölött ott ör­vénylettek a szél hátán a varjúszárnyak, a re­mények és kórságok, az álmok és kétség­­beesések, a sikolyok, a rémhírek meg a rémhí­reknél is szörnyűbb valódi hírek - ki tudta volna őket megkülönböztetni? melyek át­­meg átszőtték egymást, de ott örvénylett az ünnepi ige is: Szabad-e Istent dicsérni? Havasan, lucskosan tódultak be a szo­bába a betlehemesek. Deszkából meg színes papírból eszkábált láda szolgált betlehemül, melyben felöltöztetett csutkabábok és fából faragott állatok alkották a kellékeket. Az an­gyal kékre, a kisded pólyája rózsaszínre, a szülők meg a háromkirályok anyúgja barná­ra és veresre volt kipingálva. Házilag fabri­kált mécsesek szolgáltatták a vattatetejű doboz világítását. A birkasuba alól kilátszottak a betoppanók fagytól kiveresedett ujjai, oda-odaleheltek egy óvatlan pillanatban, még a tenyerük is vaco­gott a durva pásztorboton, amibe kapaszkod­tak. Arcuk beesett volt az éhségtől, de a sze­mük csillogott, ahogy fújták: „Glohóóóók­a!” Meg ahogy pattogósan mondta az ifjú pász­tor: „Flallod-e, pajtás, angyal szól!?” És folyt az áhítatos bolondozás, melyben a süket, öreg pásztor félreért mindent, és csak ételen-italon jár az esze: „Idikusz-pidlikusz, hurka-kolbász belém csússz!”-ismételgeti, míg a többi a ke­resztet hányja, a két, szénnel feketére pingált krampusz meg körültáncolja őket láncot csör­getve, és azt mondogatja: „Cincin-bammbamm! Cincin-bammbamm!” Ha bal lábon ugrabug­rálnak, a jobb fülüket, ha jobb lábukon, akkor a bal fülüket huzigálják meg, és fújják közben a cincin-bammbát veszettül... A KORABELI KÁRPÁTALJA nyomorú­ságát nehéz elképzelni. Ellátás, pénz, keres­kedelem nemigen létezett. Hosszú időbe telt, míg bevezették a rubelt meg a kopejkát. Sok köszönet ebben sem volt. A téglaform­a, fe­kete és gyakran „pimpós” kenyérért óraszám sorba kellett állni. Itt-ott sütöttek még „ház­nál” kenyeret, de ezekből a hatalmas, illatos veknikből a boltokba nem jutott. Mint min­den egyéni, azaz „burzsoá” kezdeményezést, az oroszok ezt is betiltották. Mindenki önel­látásra, csereberére rendezkedett be. Közvetlen a háború után ismeretlen, a magyart törve beszélő emberek íveket vittek házról házra, állításuk szerint az ENSZ előd­jének, a Népszövetségnek szánt és a lakos­ság ellátásának javítását sürgető kérvénye­ket. A cirill betűs lapokat mindenki készség­gel és reménykedve írta alá. Mint utóbb ki­derült, a papírlapokon ez állt: Kárpátalja la­kossága kéri a Népszövetséget, hogy - ezer­éves magyar elnyomás után - a területet csatolja „vissza” a Szovjetunióhoz. Sztálin - mert mindenki így ejtette a nevét, rövid „a”­­val - sosem válogatott a módszerekben. Igazi gaztetteit ismerve ez utóbbi csak a csínyte­vések egyike. Jellemzi az elkövető gátlásta­lanságát, de a kárvallottak naivitását is. Sztálint a magyarok - persze titokban - csak „kaukázusi postarablóként” emlegették, leszá­mítva a párttitkárt, aki a korábbi Rákóczi téren rendezett bolsevik ünnepség vezérszónoka volt. „A Nagy Sztálin! A Nagy Sztálin!”- har­sogta, mivel azonban pösze volt az isten­, aka­rom mondani: ördögadta, Naftalinnak ejtette az imádott generalisszimusz nevét. Ez a csúf­név aztán rajta is maradt, csak Naftalinként emlegették városszerte a muszkavezetőt... A Vérke-parti város sorsa a sanda kérdőív­manipulációval végképp megpecsételődött. Igaz ami igaz, a szegénység volt itt az úr még a „békebeli” magyar világban is. Ami szociális politika akadt, az főként a városokra terjedt ki, ám a hegylakók nincstelensége akkor is köz­mondásos volt. A „cseh világban" sem válto­zott igazán a helyzet: az új uraknak sem idejük nem volt lépni, sem hitük, mintha sosem hitték volna el egészen, hogy ez az ölükbe csöppent idegen vidék­­ az övék. Ami viszont az „orosz világot” illeti: nekik odahaza is épp elég bajuk volt, nemigen értek rá kisebbségek lakta terü­letek gondjaival-bajaival bíbelődni. Koldusok és alkalmi kéregetők meg ván­dor mesteremberek rótták az utcákat. Nincste­lenek. Ezeket megkülönböztették a csavargók­tól meg a tolvajoktól, akiket Kárpátalján csiszliknek meg s ingásnak mondtak. Jöttek a drótostótok meg a köszörűsök. Ha akadt vala­mi foltozandó edény vagy köszörülni való kés meg balta, hosszasan piszmogtak vele a kert füvén. „Na, jóember, igyon egy pohárral!” nagyanyám borral kínálta őket. Jött aztán a tá­nyér (tángyér, ahogy mondták) rántott leves, utána üres főzelék. Ez volt a fizetség. Ebben a lerongyolódott világban élni és megélni olyan művészet volt, amit egy mai gyanútlan lélek el sem tud képzelni. A bete­vő falatért való napi küzdelem ekkortájt nem kegyes szólam, szó szerint kellett érteni. Meg kellett tanulni valamit csinálni a semmiből vagy az alig valamiből. Fennmaradt nagyanyám kézzel írott „há­borús szakácskönyve”. Benne ilyen feljegy­zések: borecetes habcsók, háborús barna tészta, aszaltszilva-fánk, bundás alma, bur­gonya-előétel, hamaros sütemény. Egy szem tojás, maroknyi liszt, csupor tej és só. Né­hány aszalódon gyümölcs - susinkának mondtuk - meg csipetnyi kukoricamálé volt az ínséges koszt alapanyaga. Pár szem krump­li, zsír és köménymag. Tudni kellett a kevés­ből is kotyvasztani valamit. És nagyanyám művésze volt annak, hogyan lehet a semmi­ből ízes falatokat varázsolni... Külön művészet volt a „betelelés”. E bol­dogtalan korszaknak jelképe lehetett a tü­csök meg a hangya antik meséje. Aki nyáron nem gondolt a zimankós hónapokra, télire éhkoppon maradt. A közeli falvak népe bejárt Beregszászra, és ágy- meg ruhaneműre, cipőre-csizmára, evőeszközre meg egyéb limlomokra cserél­te, amit megtermelt. Hozta ki-ki, amije volt. Tejet, túrót meg tejfölt, írót. Csirkéket (lá­buknál párosan összemadzagolva) és kacsát­­libát. Erdei gombát, bárizst meg kölest és vadgyümölcsöket - szedret, somot, áfonyát -, halat, de még folyami rákot is. Utóbbira jól emlékszem. Egy alsóremetei öreg ruszin hozta fűben kibélelt kosárban. Nagyanyám beletette a rákokat egy nagy dé­zsa vízbe. Azok surrogtak, hemzsegtek. S ha hozzányúltam valamelyiknek a hátához, na­gyot csapott a farkával. Hosszan néztem, hogyan vergődnek ezek a folyami lények. Meredt gombszemük feketén fénylett, de mintha nem nézett volna sehová, ahogy a csigák csápja hegyében a két fényes pon­tocska sem. Mintha ez a szúrós szempár, melynek talányos tekintete gyakran fel­idé­ződön bennem, a mélyvizek fekete örvénye­it és titkos zugait kereste volna a számára idegen és végzetes napsütésben. Végül nagyanyám fogta a dézsát, és a szerencsétlen rákokat egyenként átrakta egy lábasba, melyben a spärlib­en zubogott a víz. A rákok nagyot paskoltak, vergődtek ki­csit, aztán vörösre dermedtek. Sajnáltam őket. Enni sem akartam a fosz­lós húsból, hiába mondogatta nagyanyám: „Ilyen finomat még nem ettél, fijjjacskám!" Igaz, ami igaz, megviselt engem még a ránta­ni való csirke levágása is. Régebben ez a ,,lányok” dolga volt, most anyámra hárult. Ügyetlenül nyiszálta a bágyadt csirke nya­kát. Az kitépte magát a kezéből. Körbefutott a konyhában. Lógott a feje. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 18., szombat HEH Ed! HÍ HL ІГ * 7. oldal

Next