Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)
2007-08-18 / 61-62. szám
Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző számaiból) Dr. Ágoston Pál népügyész - Vajda Gyula miniszteri tanácsos javaslatára-a 117. zászlóaljnál szolgált tábori csendőrök meghallgatásával kívánta elindítani a Kecskési Tibor, Radnai László és Nagy II. István elleni büntetőügyet. (A Népügyészség eredetileg ez ellen a három csendőrtiszt ellen indított bűnvádi eljárást. A periratokban nincs nyoma annak, hogy miért szűkült le később a vád Kecskési Tibor személyére.) A Budapesti Népügyészség megkeresésére a Miskolci Népügyészség kihallgatott öt mezőkövesdi lakost: Bencsik József cipészt, Galambos György vaskereskedőt, Póta István földművest, Pető János napszámost és Váraljai István adóügyi jegyzőt. A felsorolt tanúk között különös módon egyetlen tábori csendőr sem volt, valamennyien behívott tartalékos honvédként szolgáltak a csendőrzászlóaljban. Mind az öten csak hallomásból tudtak arról, hogy a tiszti lakásokat zsidó nők takarították, és hogy a gettó területén - a vagyontalanítás során - motozást alkalmaztak. Közvetlen élménye csak Galambos Györgynek volt, akinek egy Szabó nevű törzsőmester elpanaszolta, hogy miután megvert egy értékeit elrejtő zsidót, felettesei megbüntették. Mint mondotta, huszonhárom évi szolgálata alatt így még nem bántak vele. Ez közvetett vallomás volt Kecskési főhadnagy mellett, aki törzsőmesterét durvasága miatt nyilvánosan megszégyenítette. A legkevésbé értékelhető vallomás Váraljai Istváné volt, aki hannadkézből értesült arról, hogy mi történt vagy történhetett Kecskési tiszti lakásán. A tanú Vajda Gyula miniszteri tanácsostól (1944-ben tábori szakács) utólag hallotta a történetet. Váraljai István vallomását a következőkkel egészítette ki:.. .Kecskési főhadnagy egy alkalommal több ember előtt úgy nyilatkozott, hogy ha a németek ütlegelik is a deportáltakat, magyar ember ilyet ne tegyen. Ják Sándor budapesti hírlapíró 1948. február 2-án azt vallotta, hogy Kecskési főhadnagy elzavarta, amikor bemutatta neki hadirokkant-igazolványát, és így bánt az arany vitézségi éremmel kitüntetett Simon Pállal is. Kecskési akadályozta meg azt is, hogy egy barátja az állomáson élelmiszercsomagot adjon át neki. Két héttel később Ják Sándor módosította február 2-i vallomását, hangsúlyozva, hogy a vádlottal való szembesítés után rádöbbent, hogy mindazt, amit Kecskési főhadnagynak tulajdonított, egy Fery nevű csendőr főhadnagy követte el. Mivel az eddigi vallomások nem a háborús bűntett gyanúját, inkább Kecskési főhadnagy jó szándékát támasztották alá, a vádhatóság kénytelen volt felvonultatni a legelszántabb és legelfogultabb tanúit, akik - ha egymásnak ellentmondóan is - egységesen vallották, hogy Kecskési Tibor jelen volt a személyi motozásnál, Kórah Mómé és Hirsch rabbi bántalmazásánál, és ő adott utasítást arra, hogy egy terhes asszonyt, aki rosszul lett, dobjanak be a vagonba. Csakhogy amíg Webermann Márton egy Veszprémi nevű csendőrt vádolt azzal, hogy a nyolcvanöt éves Kórah Mómé kezéből kiragadta a botját, addig dr. Bojár Jenő szerint ezt maga Kecskési főhadnagy tette. Dr. Kálmán Elekné azt vallja, hogy a nőket hámasával egy terembe vitték, ahol testi motozást hajtottak rajtuk végre, Beregi Miklósné viszont azt tanúsítja, hogy a nőket a nyílt téren meztelenítették le, és a csendőrök ott maguk alkalmazták a testi motozást. Több tanú állítja, hogy a motozást közvetlenül a bevagonírozás előtt hajtották végre, mások szerint ezt a vizsgálatot két héttel korábban foganatosították. Másutt az azonosság feltűnő két tanú, Beregi Miklósné és Fekete Dezsőné vallomása között. Őket utoljára hallgatták ki, így az ügyészség folyosóján elegendő idejük volt arra, hogy kicseréljék ötleteiket, és azonosítsák vallomásukat. Így történhetett, hogy mindketten hasonló szavakkal vallották azt, amiről a többi tanú nem tudott, hogy Kecskési megveretett egy ügyvédet, mert a szájában elrejtett egy százpengőst. Tizennyolc évvel később, 1966-ban Kecskési Tibor apósa, Lányi Árpád felkereste Magyarországon a még fellelhető tanúkat, és tapasztalatairól levélben tájékoztatta vejét. Eszerint a vád tanúi a kihallgatásuk előtt a folyosón megbeszélték, hogy mit kell vallaniuk. Idézet a levélből: Halász Edit magánbeszélgetésben mondta el nekem, hogy Stern Jolán (Beregi Miklósné - J. L.), a vád tanúja hamisan vallotta, hogy Te voltál a gettóparancsnok. Mikor ezért felelősségre vonta, hogy hogy tehettél ilyet, mikor tudod, hogy Fery Pál volt a parancsnok, erre Stern Jolán azt felelte, hogy csendőr ez is meg az is, pusztuljon!... Megfigyelte őt Halász Edit, hogy mikor esküre került sor, akkor remegő lábakkal majdnem összeesve, de mégis megesküdött hamisan ellened. A vád tanúinak ellentmondásos, kétes értékű vallomásaira épült a Budapesti Népügyészség 1948. március 4-én benyújtott vádirata, amely a vagyontalanítás és a bevagonírozás embertelen végrehajtásával, több üldözött megveretésével, Rórah Mónnc nyolcvanöt éves asszony halálos kimenetelű bántalmazásával és azzal vádolja Kecskési Tibort, hogy hétszáz lemeztelenített nőn a csendőreivel hajtatott végre személyi motozást. A vádirat említést sem tesz Fery főhadnagyról, és azt állítja, hogy a gettó rendjének fenntartását is Kecskési Tibor végezte. Az ügyészi indoklás arra is kitér, hogy Kecskési zsidó nőkkel takaríttatta a lakását, akiket kiszolgáltatott helyzetüket kihasználva, szerelmi vágyának kieszközlésére (sic!) használt fel A vádiratot megszövegező dr. Ágoston Pál népügyész teljesen figyelmen kívül hagyta a védelem tanúinak vallomását. Az is jellemző elfogultságára, hogy a bírósági tárgyalásra megidézendő tanúk listájáról gondosan kihagyta Ják Sándor nevét, aki a vádlottal való szembesítés után visszavonta terhelő vallomását, és nem Kecskési, hanem Fery főhadnagyot tette felelőssé a beregszászi deportáltakkal szemben elkövetett embertelenségekért. A vádlottak padján A Budapesti Népbíróságnak a Kecskési Tibor elleni büntetőper 1948. április 30-án tartott első tárgyalásán a vádlott beismerte, hogy zászlóaljparancsnokának utasítására 1944. május 14- én a beregszászi gettóban jelentkezett Borgói őrnagynál, aki utasította, hogy másnap szakaszával biztosítsa az állomáson a bevagonírozás zavartalan lebonyolítását. Az üldözöttek kórházában találkozott a zsidó számazású Katz Erzsébettel, Sebők főhadnagy bajtársának menyasszonyával, aki segítséget kért tőle, hogy leveleket és értékeket ki tudjon juttatni a gettóból. A deportálandó csoportokat Fery Pál főhadnagy állította össze a barakkokban, és az ő csendőrei kísérték ki a zsidókat a vagonokhoz, ahol Borgói őrnagy és egy SS-tiszt vezényletével folyt a bevagonírozás. Én ott álltam a vagonsor szélén, de semmi feladatom nem volt. Az egész ténykedésem abban merült ki, hogy szakaszomat reggel kivezettem, majd délután visszavezettem a laktanyába. Láttam, amikor a deportáltakat ütötték-verték, de nem tehettem semmit, mert az őrnaggyal nem szánhattam szembe... Az a bizonyos Katz Erzsébet tényleg fent volt a lakásomban, de egy szó sem igaz abból, hogy én bármit is tettem volna vele. Tavi Árpád erről a főtárgyaláson azt vallotta hogy Kecskési ablakából két nőt látott kikönyökölni, akikről a borbélynál úgy hallotta, hogy a gettóból kerültek oda. A tanú állítása szerint Kecskési ekkor nem tartózkodott otthon, hanem kivonuláson volt. Radnai László főhadnagy vallomásában elmondta, hogy a vádlott panaszkodott neki a nagyváradi csendőrökre, akik egy férfi melléről letépték a vitézségi érmet. Kijelentette, hogy ő ilyesmit nem helyesel, és hogy elhelyezteti magát. Radnai szerint Kecskési négy napig teljesített szolgálatot a téglagyár területén, de soha senkihez nem nyúlt hozzá. Váraljai István tanúsította, hogy a vádlottról rosszat nem hallott. A főhadnagy legénye mesélte neki, hogy Kecskési Tibor hazatérve földhöz vágta tiszti sapkáját, káromkodott, és azt mondta, hogy áthelyezteti magát. Vallomása végén Váraljai megismételte azt, amit már az ügyészségen is elmondott: .. .hallottam, amikor tíz-tizenkét csendőrnek azt mondta, hogy egy német százados korbáccsal végigvágott egy zsidó nőn, és hogy ilyesmit ő nem tűr, és ilyesmit magyar ember nem csinálhat. A védelem tizenhat tanú meghallgatását kérte, de közülük csak hat személyt idézett meg a bíróság. Gáspár László, tiszaszalkai zsidó gazdálkodó, aki a beregszászi gettó zsidó bizottságának tagja volt, így vallott a tárgyaláson: Vádlottnak semmi szerepe sem volt a gettózás és az elszállítás körül Mindezeket Fery Pál főhadnagy intézte. A deportálás lebonyolításához Fery százada volt kirendelve. Kecskési szakasza csak erősítésre lehetett kirendelve. Kecskésit csak az első bevagonírozásnál láttam. A deportáltak útnak indítása előtt két héttel volt a motozás. Kecskésit csak az első napon láttam a gettó területén, és semmiféle ténykedéséről nem tudok. Személyesen jól ismertem Fery Pál főhadnagyot, aki nagyon hasonlít Kecskésbe, és össze lehet vele cserélni. Az összes bevagonírozásnál jelen voltam. Nem hallottam arról hogy vádlott valakit bántalmazott volna. Egyik bevagonírozásnál sem történt haláleset. Ezeket az állításokat megerősítette a tanú öccse, Gáspár György, aki ugyancsak a beregszászi zsidó táborvezetőség tagja volt. (Folytatás lapunk következő szántában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző szántaiból) Nos, egyik oldalon ott volt Jézus, az őrangyalok meg Szent Antal és Szent Teréz. Ám ott voltak a lifkek is, akik szintén láthatatlan, ám kedélyeket borzolgató figurák voltak. És ólmot is kellett önteni szilveszterkor, mert az „megmondja kinek-kinek a jövendőjét”. Amúgy az utóbbi ceremónia úgy zajlott, hogy a felmelegített és megolvadt ólmot ki-ki - aki épp a jósjelekre kíváncsi volt - egy vaskanálból belezúdította a hideg vizes vödörbe. Ott az ólom,,megkötött”, és különféle alakzataiból, melyek hol görbe férfit, hol leányarcot, hol fát formáztak, „ki kellett olvasni” a holnapot vagy épp a holnaputánt. Nem volt könnyű mesterség a cakkok és ágbogak értelmezése... Havas árnyékok ődöngtek amúgy városszerte karácsonykor, és ebben a szélből, csillámokból, kék árnyékokból és kutyaugatásból szőtt éjszakában egyszer csak megszólalt odakinn a távoli kolompszó, aztán a kapuban felhangzott az ige: Szabad-e Istent dicsérni? Piros alma, ezüst dió meg házilag főzött és anyám csomagolta szaloncukor fityegett a karácsonyfán. Alatta meg rongy- és csutkabábok, falovacskák, kézzel pingált építőkockák hevertek szanaszét, de minden egyedi volt, valódi. Ott állt a „családi betlehem”, ami még dédszüleimről maradt ránk: Jézus a jászolban, Mária és József, az angyal, aki két kezében egy - feje fölé emelt - „lózungót" tartott, rajta az írás: „Gloria in excelsis Deo!” De ott voltak a háromkirályok is meg a subás pásztorok. És néhány ló, tehén, szamár, kecske meg bárány. Minden a csoda visszfényében állt, ahogy veszélyeztetett életünk is, mely fölött ott örvénylettek a szél hátán a varjúszárnyak, a remények és kórságok, az álmok és kétségbeesések, a sikolyok, a rémhírek meg a rémhíreknél is szörnyűbb valódi hírek - ki tudta volna őket megkülönböztetni? melyek átmeg átszőtték egymást, de ott örvénylett az ünnepi ige is: Szabad-e Istent dicsérni? Havasan, lucskosan tódultak be a szobába a betlehemesek. Deszkából meg színes papírból eszkábált láda szolgált betlehemül, melyben felöltöztetett csutkabábok és fából faragott állatok alkották a kellékeket. Az angyal kékre, a kisded pólyája rózsaszínre, a szülők meg a háromkirályok anyúgja barnára és veresre volt kipingálva. Házilag fabrikált mécsesek szolgáltatták a vattatetejű doboz világítását. A birkasuba alól kilátszottak a betoppanók fagytól kiveresedett ujjai, oda-odaleheltek egy óvatlan pillanatban, még a tenyerük is vacogott a durva pásztorboton, amibe kapaszkodtak. Arcuk beesett volt az éhségtől, de a szemük csillogott, ahogy fújták: „Glohóóóóka!” Meg ahogy pattogósan mondta az ifjú pásztor: „Flallod-e, pajtás, angyal szól!?” És folyt az áhítatos bolondozás, melyben a süket, öreg pásztor félreért mindent, és csak ételen-italon jár az esze: „Idikusz-pidlikusz, hurka-kolbász belém csússz!”-ismételgeti, míg a többi a keresztet hányja, a két, szénnel feketére pingált krampusz meg körültáncolja őket láncot csörgetve, és azt mondogatja: „Cincin-bammbamm! Cincin-bammbamm!” Ha bal lábon ugrabugrálnak, a jobb fülüket, ha jobb lábukon, akkor a bal fülüket huzigálják meg, és fújják közben a cincin-bammbát veszettül... A KORABELI KÁRPÁTALJA nyomorúságát nehéz elképzelni. Ellátás, pénz, kereskedelem nemigen létezett. Hosszú időbe telt, míg bevezették a rubelt meg a kopejkát. Sok köszönet ebben sem volt. A téglaforma, fekete és gyakran „pimpós” kenyérért óraszám sorba kellett állni. Itt-ott sütöttek még „háznál” kenyeret, de ezekből a hatalmas, illatos veknikből a boltokba nem jutott. Mint minden egyéni, azaz „burzsoá” kezdeményezést, az oroszok ezt is betiltották. Mindenki önellátásra, csereberére rendezkedett be. Közvetlen a háború után ismeretlen, a magyart törve beszélő emberek íveket vittek házról házra, állításuk szerint az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek szánt és a lakosság ellátásának javítását sürgető kérvényeket. A cirill betűs lapokat mindenki készséggel és reménykedve írta alá. Mint utóbb kiderült, a papírlapokon ez állt: Kárpátalja lakossága kéri a Népszövetséget, hogy - ezeréves magyar elnyomás után - a területet csatolja „vissza” a Szovjetunióhoz. Sztálin - mert mindenki így ejtette a nevét, rövid „a”val - sosem válogatott a módszerekben. Igazi gaztetteit ismerve ez utóbbi csak a csínytevések egyike. Jellemzi az elkövető gátlástalanságát, de a kárvallottak naivitását is. Sztálint a magyarok - persze titokban - csak „kaukázusi postarablóként” emlegették, leszámítva a párttitkárt, aki a korábbi Rákóczi téren rendezett bolsevik ünnepség vezérszónoka volt. „A Nagy Sztálin! A Nagy Sztálin!”- harsogta, mivel azonban pösze volt az isten, akarom mondani: ördögadta, Naftalinnak ejtette az imádott generalisszimusz nevét. Ez a csúfnév aztán rajta is maradt, csak Naftalinként emlegették városszerte a muszkavezetőt... A Vérke-parti város sorsa a sanda kérdőívmanipulációval végképp megpecsételődött. Igaz ami igaz, a szegénység volt itt az úr még a „békebeli” magyar világban is. Ami szociális politika akadt, az főként a városokra terjedt ki, ám a hegylakók nincstelensége akkor is közmondásos volt. A „cseh világban" sem változott igazán a helyzet: az új uraknak sem idejük nem volt lépni, sem hitük, mintha sosem hitték volna el egészen, hogy ez az ölükbe csöppent idegen vidék az övék. Ami viszont az „orosz világot” illeti: nekik odahaza is épp elég bajuk volt, nemigen értek rá kisebbségek lakta területek gondjaival-bajaival bíbelődni. Koldusok és alkalmi kéregetők meg vándor mesteremberek rótták az utcákat. Nincstelenek. Ezeket megkülönböztették a csavargóktól meg a tolvajoktól, akiket Kárpátalján csiszliknek meg s ingásnak mondtak. Jöttek a drótostótok meg a köszörűsök. Ha akadt valami foltozandó edény vagy köszörülni való kés meg balta, hosszasan piszmogtak vele a kert füvén. „Na, jóember, igyon egy pohárral!” nagyanyám borral kínálta őket. Jött aztán a tányér (tángyér, ahogy mondták) rántott leves, utána üres főzelék. Ez volt a fizetség. Ebben a lerongyolódott világban élni és megélni olyan művészet volt, amit egy mai gyanútlan lélek el sem tud képzelni. A betevő falatért való napi küzdelem ekkortájt nem kegyes szólam, szó szerint kellett érteni. Meg kellett tanulni valamit csinálni a semmiből vagy az alig valamiből. Fennmaradt nagyanyám kézzel írott „háborús szakácskönyve”. Benne ilyen feljegyzések: borecetes habcsók, háborús barna tészta, aszaltszilva-fánk, bundás alma, burgonya-előétel, hamaros sütemény. Egy szem tojás, maroknyi liszt, csupor tej és só. Néhány aszalódon gyümölcs - susinkának mondtuk - meg csipetnyi kukoricamálé volt az ínséges koszt alapanyaga. Pár szem krumpli, zsír és köménymag. Tudni kellett a kevésből is kotyvasztani valamit. És nagyanyám művésze volt annak, hogyan lehet a semmiből ízes falatokat varázsolni... Külön művészet volt a „betelelés”. E boldogtalan korszaknak jelképe lehetett a tücsök meg a hangya antik meséje. Aki nyáron nem gondolt a zimankós hónapokra, télire éhkoppon maradt. A közeli falvak népe bejárt Beregszászra, és ágy- meg ruhaneműre, cipőre-csizmára, evőeszközre meg egyéb limlomokra cserélte, amit megtermelt. Hozta ki-ki, amije volt. Tejet, túrót meg tejfölt, írót. Csirkéket (lábuknál párosan összemadzagolva) és kacsátlibát. Erdei gombát, bárizst meg kölest és vadgyümölcsöket - szedret, somot, áfonyát -, halat, de még folyami rákot is. Utóbbira jól emlékszem. Egy alsóremetei öreg ruszin hozta fűben kibélelt kosárban. Nagyanyám beletette a rákokat egy nagy dézsa vízbe. Azok surrogtak, hemzsegtek. S ha hozzányúltam valamelyiknek a hátához, nagyot csapott a farkával. Hosszan néztem, hogyan vergődnek ezek a folyami lények. Meredt gombszemük feketén fénylett, de mintha nem nézett volna sehová, ahogy a csigák csápja hegyében a két fényes pontocska sem. Mintha ez a szúrós szempár, melynek talányos tekintete gyakran felidéződön bennem, a mélyvizek fekete örvényeit és titkos zugait kereste volna a számára idegen és végzetes napsütésben. Végül nagyanyám fogta a dézsát, és a szerencsétlen rákokat egyenként átrakta egy lábasba, melyben a spärliben zubogott a víz. A rákok nagyot paskoltak, vergődtek kicsit, aztán vörösre dermedtek. Sajnáltam őket. Enni sem akartam a foszlós húsból, hiába mondogatta nagyanyám: „Ilyen finomat még nem ettél, fijjjacskám!" Igaz, ami igaz, megviselt engem még a rántani való csirke levágása is. Régebben ez a ,,lányok” dolga volt, most anyámra hárult. Ügyetlenül nyiszálta a bágyadt csirke nyakát. Az kitépte magát a kezéből. Körbefutott a konyhában. Lógott a feje. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. augusztus 18., szombat HEH Ed! HÍ HL ІГ * 7. oldal