Beregi Hírlap, 2007. július-december (63. évfolyam, 49-101. szám)

2007-09-01 / 65-66. szám

Juhász László Tollas Tibor igazsága (Folytatás lapunk előző­ számaiból) Az első nyilvános támadás Nem sokkal Kannás önkéntes felajánlkozá­sa után jelent meg a színen Lévai Jenő publicis­ta, aki a háború előtt közölt szovjet- és kommu­nistaellenes írásai (Éhség, forradalom, Szibé­ria, 1933; Fehér­vártól vörös Leninig, 1934), valamint az 1946-ban kiadott Wallenberg-köny­­ve miatt sokáig mellőzött volt. Ő látszott a legal­kalmasabbnak arra, hogy felújítsa, sőt kibővít­­se a Kecskési Tollas Tibor ellen koholt vádakat. Egyesek szerint Lévai nem önkéntes lelkese­désből, hanem felső nyomásra írta meg A be­regszászi gettó parancsnokából szabadság­­harcos című írását az Új Élet című budapesti izraelita lap 1965. július 15-i, majd folytatását az újság augusztus 1-jei számában (A beregszászi gettó parancsnokából nemzeti hős). Már a cím­ből is látszik, hogy Lévai nemcsak a rendelkezé­sére bocsátott periratokat használta fel írásá­ban, hanem néhány lapáttal rá is tett a vádak­ra. .. Hiszen sem a vádirat, sem az ítélet nem szólt arról, hogy Kecskési Tibor volt a bereg­szászi gettó parancsnoka. Ugyancsak valótlan Lévainak az az állítása, hogy a csendőr főhad­nagy ellen egy volt csendőre tett feljelentést. A periratokból ugyanis egyértelműen megállapít­­h­ató, hogy a Tavi Árpád elleni perben merült fel először Kecskési Tibor neve, és annak alapján indítványozta a budapesti népügyész előzetes őrizetbe vételét. A belügyi szervek által az Új Élet rendelkezésére bocsátott anyagot jelenleg a Lévai-hagyaték egyik aktájaként a Történet­­tudományi Intézetben őrzik. Ez a dosszié nem tartalmazza az egész peranyagot, kizárólag az ügyészi tanúkihallgatások jegyzőkönyvét, a vádiratot, az ítéletet, a vádlott életleírását, az iga­zoló eljárás kérdőívét, valamint azokat a jugo­szláv hatóságok által 1945 májusában kiállított igazolásokat, amelyek a volt csendőr főhadnagy muraközi szolgálata idején tanúsított demokra­tikus magatartásáról szólnak. Különös, hogy hi­ányoznak innen a védelem tanúinak vallomá­sai, amelyek sorra cáfolták volna Lévai cikké­nek valótlan állításait. A szerzőnek nyilvánvaló­an nem volt szüksége a Gáspár testvérek, Lefkovics Klára, Halász Magda, Stark Ervin, Mándl Sándor és Fuchs Márta (valamennyien üldözöttek) vallomására, mert ők Kecskési Ti­bor ártatlanságát­ tanúsították. A Lévai-hagyatékban megtalálható viszont egy géppel írt vallomás 1965-ből, amelyben a per egyik tanúja olyan emlékeket elevenít fel huszonegy évvel a történtek után Kecskési fő­hadnagyról, amelyekre az 1948-as tanúkihallga­tásán még nem emlékezett. Belügyi akció a forradalom évfordulóját szervező emigránsok ellen Újabb büntetőperre nem volt kilátás, akkor hát mi célt szolgált 1965-ben ez a megkésett adat­gyűjtés Tollas Tibor ellen? A válasz egyértel­mű: közvetlenül a forradalom tizedik évforduló­ja előtt hatásos muníciót nyújtani ahhoz a rága­lomhadjárathoz, amely az emigrációban kívánta lejáratni Tollas Tibort. A Történeti Hivatalban őrzik azt a belügyi határozatot, amelyben a cso­portfőnökség a szabadságharc évfordulója előtt név szerint felsorolt veszélyes politikai emig­ránsok otthon élő hozzátartozóinak megfélemlí­tésére adott utasítást. A névsor élén Kecskési Tollas Tibor neve állt. Az otthon élő rokonok megfélemlítésével egyidejűleg megkezdődtek azok a lejáratási ak­ciók, amelyekkel már nemcsak azt akarták bebi­zonyítani az illetékesek, hogy Kecskési főhad­nagy a háború vége előtt náci volt, de azt is, hogy a háború alatt együttműködött a jugo­szláv partizánokkal, a háború után pedig kom­munista rendőr volt. Ezt a célt szolgálta az Új Életben közölt Lévai-cikk, amely Kecskési Ti­bornak nem csupán a háború alatti, de az 1945 utáni pályafutásával is foglalkozik. Mivel a rend­őr szó a jobboldali fülekben rosszabbul cseng, mint a honvéd, ezért helyezi át a szerző Kecskési főhadnagyot a hadseregtől a rendőrség kötelé­kébe. Tudjuk a hivatalos iratokból, valamint Ki­rály Béla könyvéből és Röder Jenő vezérőrnagy nyilatkozatából, hogy Kecskési Tibor 1945/46- ban a honvédség kötelékében szolgált, és csak 1946 decemberében került kiképzőtisztként­ a rendőriskolára. Lévai viszont azzal a légből ka­pott állítással igyekezett felháborítani a nyugati magyarságot (nem az Új Élet olvasóit), hogy 1945. december 1 -jén hadnagyként felvették a rendőrség kötelékébe, ahol bujkáló nácik és nyilasok, volt csendőrök felkutatása és őrizetbevétele volt fő feladata. Ez már hatásos rágalomnak ígérkezett, mivel azonban a nyugati magyarság, különösen annak jobbszárnya nem olvasta a hazai zsidóság lapját, szükség volt egy Tollas Tibor elleni kinti támadásra, amely nem is sokat váratott magára. T­űztámogatás Nyugatról Ahogy erről már szó volt, elsőként Kannás Alajos New Yorkban élő költő kért 1963 októbe­rében kompromittáló adatokat a magyar ható­ságoktól egy Kecskési Tollas Tibor leleplezését célzó könyv kiadásához. Simon Gusztáv rendőr őrnagy 1963. november 1-jén kelt, a BM III/1. csoportfőnökség 2-B alosztályának írt jelenté­sében arról számolt be, hogy a Minőségi cuk­rászdában beszélgetést folytatott Kannás Ala­jos Egyesült Államokban élő költővel, aki Kecs­kési Tollas Tibor ellen adatokat gyűjt Magyar­­országon. Idézet a „szigorúan titkos” jelentés­ből: A könyv mielőbbi megjelenését Kannás ■szerint akadályozza, hogy nem rendelkezik kellő ténybeli anyaggal Tollas Tibor korábbi magyarországi tevékenységét illetően. Ez ügy­ben már korábban tárgyalásokat folytatott washingtoni külképviseletünkön Czottner elv­­társsal, kinek elmondta Tollas Tiborral kap­csolatos igényeit, azonban támogatást mind ez ideig nem kapott. Jelenlegi magyarországi utazásának is egyik célja az volt, hogy Tollas­sal kapcsolatos anyagokat szerezzen. Kannás közölte, hogy Tollassal kapcsolatban a követ­kezőkre lenne szüksége:­­ Kecskési Tollas Ti­bor peranyaga, partizánvadász tevékenységé­vel kapcsolatban, - Kecskési Tollas fogdaügy­nöki tevékenységére utaló anyagok, - Tagja volt-e Kecskési Tollas 1945 után az MKP-nek, - Kecskési Tollas tagja volt-e 1945 után a rend­őrségnek, s ha igen, mikortól meddig, milyen beosztásban,­­ Tóth Bálint és Szatmáry Kor­nél [helyesen: György] Tollas volt börtöntár­sai adtak-e megbízást Tollas Tibornak arra, hogy az verseiket közölje, ugyanis feltehető, hogy Tollas ezen személyek verseit egyszerűen ellopta. A jelentést tájékoztatásul „Maróti elv­társnak” is elküldték, aki s. k. írta a lap aljára: Tájékoztasatok [sic] milyen lehetőség van ké­résének teljesítésére? XI. 4. A BM III/1. csoportfőnöksége bizonyára örömmel tett eleget Kannás Alajos teljesíthető kéréseinek, és betekintést engedett neki a léte­ző dokumentumokba (periratok, jugoszláv iga­zolások stb.), hiszen Budapestről hazatérve olyan vádakat hozott fel Tollas Tibor ellen, ame­lyekről csak a hazai titkos iratokból szerezhetett tudomást. Csodát azonban a belügyi szervek sem tehettek, és nem szolgálhattak olyan ira­tokkal, amelyekkel Tollas Tibor baloldali múlt­ját, fogdaügynöki tevékenységét, illetve lírai tol­vaj­lásait bizonyíthatta volna az emigráns költő­társ. Kannás 1963-as magyarországi útjáról nem­csak a Történeti Hivatal anyagából tudunk, er­ről Kecskési Tibor már 1967. január 8-án feljegy­zést készített, amelyben az ellene indított lejára­tási kísérlet előzményeit foglalta össze. Két évvel később ismét Budapestre látoga­tott a New York-i magyar költő-pszichológus, aki ez alkalommal már nemcsak anyagot kért Tollas Tibor ellen, de bőséges információval is szolgált róla a belügyi szerveknek. Karnás Alajos 1965-ös útja alkalmával más adatok közlésével is igyekezett kiérdemelni a bel­ügyi titkosszolgálat segítségét. Elmondta pél­dául, hogy Tollas egy angol vállalat megbízásá­ból adja ki a Nemzetőrt, hogy az angol gyarmat­ügyi minisztérium szervezte meg afrikai körút­ját; hogy jelenleg a német hatóságok kijátszá­sával él Nyugat-Németországban; hogy a Nem­­zetőrt Franz Josef Strauss müncheni kiadójának kívánja eladni; valamint hogy vissza akarta ven­ni a Kohlmann nevet, de barátai erről lebeszél­ték... Az amerikai vendég arról is beszámolt a titkosszolgálat emberének, hogy Münchenben megkérte a Nemzetőr egyik vezető munkatár­sát, aki szívből utálja Kecskésit, írja meg neki, hogyan látja őt „belülről”. Aknamunka a Szabadságharcos Világszövetségben A Nemzetőr főszerkesztője elleni akciókban fontos szerep jutott Mikófalvy Lajosnak, aki a lap kiadóhivatalát vezette, és ugyanakkor a Sza­badságharcos Szövetség titkára volt. Tollas Ti­bor a Fekete füzet előzményeit összefoglaló írá­sában (1967. január 8.) a Benkő Zoltán és Mikófalvy által szervezett palotaforradalomról közöl részleteket. Az 1963-ban megtartott wa­shingtoni Szabadságharcos Világkongresszus leplezte le a Mikófalvy-Benkő csoportot, akik olyan személyeket gyűjtöttek össze a washing­toni kongresszusra, kik képesek ott személye­met és a Nemzetőr tekintélyét tönkretenni. (Folytatás lapunk következő számában) Szepesi Attila Ünnepek és szomszédok (Folytatás lapunk előző számaiból) Amúgy a kamrában is egérfogók álltak min­den zugban. A szilkékben meg a csatos bödö­­nökben fekete szilvalekvár és disznózsír egé­szítette ki a téli készletet. A vilmoskörte benn a szobában érett a fió­kokban. A komód fiókjában, mely öreg bútor­darabot porolgatva egyszer nagyanyám talált egy „titkos fiókot”. Érdeklődve nyitotta ki, be­lekukkantott, majd kiemelve onnan néhány pa­pírdarabot, ennyit fűzött az esethez: „Na, fijjacskám, nagyapád ide rejtette a kötvényeit. A kalapod mellé tűzheted!” Mivel azonban nem volt kalapom, lassan összetépte a papírdara­bokat, és tűzbe hajította mindet. A szekrény tetején birsalmák sorakoztak. Fonott kosárban fügék. Nagyanyám szerette a sült almát meg a sült kukoricát, a sparhelt plat­­niján készítette el. Néha krumplit is sütött, ha­jában. „Vajjal az igazi ez, fijjacskám, de hát vaj nincs!” Zsírral ette. Készített néha madártejet meg almahabot. De birsalmasajtot is, dióval. Utóbbi ünnepi csemege volt. Dugdosta elő­lünk. A betelelés csúcsa a szilvalekvárfőzés volt, meg a disznóölés. A fekete lekvár naphosszat főtt az udvaron, az üstben. Rőzsével meg sző­lővenyigével rakták alatta a tüzet. Utóbbiban nem volt hiány. Vigyázni kellett, mert amikor már kellőképp besűrűsödött a kezdetben vö­rös szilvalé, „köpködni” kezdett. A Suara-házat az utca felől sűrűn ellepte a vadszőlő. Kamyi vastagságú törzsei szertein­­dáztak. Amúgy verebek zsinatoltak e szöve­vényben - lesték a karvalyt. Az alacsonyan szálló ragadozó hirtelen csapott le. Elkapott egy óvatlan verebet. A többi a vadszőlő-dzsun­­gel mélyén lapult, és felháborodottan mondta a magáét. Ezt a száraz, pattanva törő venyigét használtuk tüzeléshez. Maradt így is elég a ve­rebeknek óvóhelyül. Alkonyatkor még mindig kavargatni kellett a fémkarral az üstöt, oda ne kozmáljon a szilva­lekvár. Szállt a pernye meg az arany szikra. Mire körözni kezdtek odafenn a denevérek, és fel­­fény­lettek a csillagok, a lekvár végre megsűrű­­södött, és nehéz illata betöltötte az udvart. Hóvirág- és ibolyaidő, málna- és szilvalek­­váridő. Belső naptáram az évszakok körforgá­sához igazodott. Ma sincs másként. Rókagom­ba- és birsalmaidő. Ez úgy belém rögzült, hogy már Pesten, a kopár falak között, ahová alig szökött be a tarka körforgás némi emlékeztető­je, nos, már itt is azt kerestem, ami felidézi a körkörös időt, igaz, itt alig valami emlékeztető­je volt az esztendő örvénylésének, csak egy­­egy virágzó jázminbokor meg az őszi pázsiton civakodó varjak. Egyetlen tarka örvény volt a gyerekkori esztendő, színekkel és zenékkel, szár­nyakkal, madárfüttyökkel és gyümölcsökkel. A verőfényben álló mandulafáktól a zintankós szelek szárnyán érkező „csontfarkú madarakig” ívelt, melyek a kemény tél hírhozói voltak... A disznóvágás már kevésbé volt derűs ce­remónia, mint a szilvalekvárfőzés. Hajnalban érkezett a hentes. Csizmában, zsíros kötény­ben. Megivott egy kupica pálinkát - nagy­anyám csak snapsznak mondta -, fente a ké­seket, aztán­­ elővezették szegény áldozatot. Bennünket, húgommal, nem engedtek ki az udvarra. Az ablakon leskelődtünk kifelé. Vé­gül a visító disznót Lőrinc-szomszéd lefogta, a hentes még mellészökkent - de tovább nem engedték anyámék, hogy nézzük a véres cere­móniát. Mikor legközelebb kikukucskálhattam az ablakon, már lobogott a tűz. Szalmából rak­ták. Szegény disznó ott hevert a lángok köze­pén, aztán­­ hirtelen felszökkent, és ingadozva futni kezdett. Körbefutotta az udvart. Hátán lángolt a szőr. A hentes utána. „Kerítsd, sangor!” Szegény disznó végül, miután Lőrinc bácsit fellökte, lerogyott a virágágyra, nagy­anyám kedvenc őszirózsáira, és kimúlt. A disznóölés ünnepének is megvoltak a kü­lönös ételei. Az orjaleves meg a toroskáposz­ta. Utána a pirított hagymán kisütött disznó­vér. Ez darabosra és feketére sült, jól megsóz­ták, és friss kenyérrel ették. Bevallom, irtóztam tőle. A káposztás paszuly sódarral már inkább szilveszteri ínyencség volt. Gyakran ettünk podlupkát, ami a karalábé leveléből és szárá­ból készült főzelék. Kedvencem volt a lapcsinka - disznózsírban kisütött darált nyerskrumpli. A dalkerlrhez és a palacsintához hecsedlilek­­vár dukált - ezt Kárpátalján mind a mai napig hecsepecsnek mondják. Csíkot én már nem ettem, csak nagyanyám­tól hallottam, hogyan kell a sikamlós halakat körömkefével megpucolni, a zöldes nyálka mi­att, ami az apró mocsári halak testét ellepi, ho­gyan kell a farkuk lemetszése után kihúzni az „egyszál bélüket”, majd káposztával és jó sok pirospaprikával összefűzni őket. АРАМ SOSEM VETTE A FÁRADSÁ­GOT, hogy levelet vagy akár egy-egy néhány szavas lapot írjon nekünk. Egyszer, már a het­venes években elmesélte, hogy amikor Bereg­szászon át vitték hadifogságba, kidobott egy levelet a vagonból. Még egy követ is kötött rá. Remélte, hogy híradása eljut hozzánk. Tudo­másom szerint anyámék ezt a levelet sosem kapták meg. Az azonban rejtély maradt, miért nem próbálkozott újra hírt adni magáról. Még hadifogságból való hazatérése után - Pestre irányították, hisz itt esett hadifogságba - is néma maradt. Nagyszüleim sem jeleskedtek a levélírásban. Apám később sem szívesen emlegette ha­difogoly-esztendeit. Három évet töltött fogság­ban az Északi-sarkkör közelében, finnugor ro­konaink lakta vidéken. Néha megemlítette, hogy az ezek közül a civilizálatlan „nyelvro­konok” közül kikerülő katonák, táborfelvigyá­zók sokkal vadabbak és kíméletlenebbek vol­tak az oroszoknál... Váratlanul ért bennünket 1947-ben Atala­­nagyanyám pesti halálhíre. Hatvanéves volt. Gondolom, hozzájárult korai elhunytához az is, hogy apám hadifogságban sínylődött, öccse, Artúr­­ volt ludovikás főhadnagy­­ a Margit körúti börtönben ült „államellenes összeeskü­vés” miatt (mint utóbb elmesélte: autóbusz­­kalauzként dolgozott, és az ávósok a buszról szedték le és vezették el­­ kalauz-egyenruhá­ban, megbilincselve), csak Márta-nagynéném élt egyelőre szabadon Budapesten, a Szilágyi Dezső téren - nem sejtve, hogy hamarosan férjestül ki fogják telepíteni a Mátraaljára, Gyöngyöspatára. Nagyanyám emlékére gyertyát gyújtottunk. És vacsoránál kitettek anyámék az asztalra egy külön terítéket, amihez nem ült oda senki. Ar­ról, hogy a temetésre Pestre jöjjünk,, szó sem lehetett. Atala-nagyanyámról amúgy semmi emlékem nincs. Mondják pedig, rá hasonlítok leginkább a nagyszüleim közül. Gesztusaimmal, fintoraimmal. Csípős nyelvemmel. Apámra egyáltalán nem emlékeztem. () in­kább mesealak volt akkoriban számomra, mint valóságos. Amúgy különösebben nem tűnt fel, hogy apátián családban élek. Magyar férfi alig maradt Kárpátalján. A legtöbben elestek vagy eltűntek, hadifogságban sínylődtek, vagy el­menekültek. Csak az öregek meg a bicebócák maradtak. Meg az a néhány szerencsés, aki hazajutott Szolyváról. Igaz, némelyikük nyomoréban vagy beleőszülve a rettenetbe. Anyám sokat mesélt az Aranylyukban élő zöld lifk­ekről, Erős Jánosról meg a Bábotkán fel-feltűnő kivert bikákról. Volt egy füzete, ami­be mesék voltak kézzel lekömlölve. Pali és a palacsinta. A kismalac meg a farkasok. Ezekből néha felolvasott. Ahogy a Káldi György-féle öreg Bibliából is. Apámról szóló történetei va­lamiképp összekeveredtek ezekkel a hol bolon­dos, hol szomorkás mesékkel. Valami huszár­­félének képzeltem őt, aki mindig lovon jár, és egyszer eljön értünk Beregszászra is. Nagyszobánk asztalán állt a Káldi-Biblia, Dóré illusztrációival. Csupa riasztó, hideg, me­tafizikus borzongást árasztó metszettel. A Sá­tán megkísérti Jézust. Sámson harca az orosz­lánnal. Az aranyborjú imádása. Lót a pusztá­ban. A pokolba aláhulló bűnösök. Lapozgat­tam a könyvet-olvasni nem tudtam még, csak a képek acélszürke hangulata fogott meg, a félpucér testek szánalmas görbülete , és hi­deg borzongás futkosott a hátamon. Volt e ké­pekben valami titokzatos, a gyereklélek számá­ra felfoghatatlan. Az élet törékenységét ábrá­zolták. Én ugyan sok koldust meg egyéb nyo­morultat láthattam napról napra, de az­ elmúlás rettenete nem foglalkoztatott. Igaz, a szomszéd Lőrincék csecsemői sorra kivándoroltak a te­metőbe, de ezt olyan faktumnak éreztem, ami engem nem fenyeget. Ezek a Doré-rajz­ok vi­szont riasztóak voltak, félelemmel átitatottak, szemben a füvek és göröngyök, bibircsókos varasbékák, a cserebogarak meg a surranó egerek derűjével. Télen amúgy csak az egyik szobát laktuk, az „elülsőt”. Elég volt ezt is kisüteni, nagy kincs volt a fa. A „téli szoba” ilyenkor hidegen és üresen állt. A függönyeit anyámék lehúzták. Örök félhomály uralkodott benne. (Folytatás lapunk következő számában) 2007. szeptember­­szombat HUH IMI UHU is. * 7. oldal

Next