Vörös Zászló, 1957. március (6. évfolyam, 52-77. szám)
1957-03-02 / 52. szám
(Wárössász) „HA HOST FESTÜÜDN A** A költőre, Petőfi barátjára és harcostársára, a magyar nyelv legnagyobb művészére emlékezünk születésének 140. évfordulóján. Lenyűgöz és elkápráztat életművének halhatatlan, kimeríthetetlen gazdagsága. Keressük a szavakat, amelyek hozzá méltó módon fejeznék ki hódolatunkat, de lehet-e úgy beszélni magyarul ezen az ünnepen, hogy a nyelv dadogása ne törje meg a gondolat szárnyalását? Talán a másik költő, a 100 éves Aranyt ünneplő Tóth Árpád szólhat a legméltóbban helyettünk is: „Oh mesterünk! ma nincs erőnk [kimérni Szent nagyságod minden elemeit, De szivünket mint élő delejt éri Verseid lelke s megelevenít.“ .( Nincs erőnk kimérni nagyságának elemeit: elvégezte ezt helyettünk az értékelő irodalomtörténet, az utókor, mikor nevét a legnagyobbak között őrizte meg emlékezetében. Népének szívében Petőfi mellett jutott hely számára osztályrészül, s érhet-e magyar költőt ennél nagyobb kitüntetés? Lehet-e megrendülés nélkül viszszapillantani emberi és költői pályájának alakulására, melynek egész rendszerét a legnagyobb költőtárshoz fűződő felejthetetlen baráti vonzalom s a forradalom, a nép ügye iránti odaadás határozta meg minden rezdülésében? Nagyszalontán született 1817. március 2-án „jobbágynemes (egykor hajdú)“ családból. Innen, a robotmunkára kényszerített jobbágyközség nyomorúságos viszonyai közül ível a magasba pályája; ebből a forrásból, a bihari népélet világából hozza magával a Toldi, a Családi kör, a balladák költői élményanyagát, nyelvének páratlan gazdagságát, csodálatos ízét-zamatát. Itt tanítja meg olvasni őt öreg édesapja himuba írt betűkön, hogy évek múlva Shakespearet és Aristophanest szólaltassa meg magyarul, hogy régmúlt korokat és kultúrákat teremtsen újjá költő-művészetének húrjain. Itt éli át azokat a döntő társadalmi élményeket, az embertelen jobbágysors mindennapjait, melyek őt szétszakíthatatlanul a néphez kapcsolták s majdani költői magatartásának eszményeit megszabták. Szalontai iskola, debreceni kollégium, vándorszínész ábrándok, újra Szalontán községi imoki és segédjegyzői hivatal. ime, a fiatal Arany életének főbb állomásai. Nyelveket tanul, Shakespearet, Mollért, Homéroszt olvassa eredetiben. „1845 nyarán — írja később önéletrajzában — a megyei élet kicsapongásai, melyek szemem előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztenek bennem és megkezdem minden előleges terv nélkül írni Az elveszett alkotmányt“ írás közben értesült a Kisfaludy Társaság pályázatáról; beküldi munkáját és megnyeri vele az első díjat. Arany János belépett a magyar irodalomba Nincs megállás ezen az úton. 1846 nyarán megírja a Toldit, s vele ismét a Kisfaludy Társaság pályázatán arat osztatlan sikert. Az elveszett alkotmány nehézkes, vaskos hexaméterei után Toldiban már a magyar költői nyelv csodálatos zengése, a népköltészet egyszerű, természetes hangja csendül fel. Hőse pedig a jogaiból kitagadott, romlatlan elnyomottak igazának és érdemének megtestesítője: Petőfi János vitézének méltó párja. Nem véletlen hát hogy Petőfi a Toldi elolvasása után egyszerre versben és levélben üdvözli a költőt, azonnal maga mellé állítja, azonnal az igazi költészet, a népköltészet megnyilatkozását fedezi fel benne. Petőfi a közélettől mindig idegenkedő, érzékeny lelkű idősebb barátját következetes forradalmiságával, ars poétikájának merész tudatosságával, lendületével nyűgözi le, ragadja magával a politikai harc síkján. S a forradalom nagyszerű pillanataiban Arany valóban ott áll a hűséges barát oldalán: vállalja a megindítandó néplap szerkesztését, az ellenség előnyomulásának hírére bevonul katonának, cikkezik a Habsburgok ellen, versben üdvözli a trónfosztást Életének legmozgalmasabb, legtermékenyebb időszaka ez,oha nem volt forradalmár egyéniség. Petőfi példája a forradalom, a népszabadság, a nemzeti függetlenség harcosainak sorába vonzotta őt azokban az ígéretes időkben, amikor (Petőfi rajza) a nép legközelebb állt közös eszményük megvalósulásához, ahhoz, hogy „uralkodjék a politikában is“. A szabadságharc bukása, Petőfi elvesztése mélyen megrendítette a költőt. Világos után hetekig bujkál, elfogatását várja „Belőlem a jobb rész kihalt“ — sikoltja roppant fájdalommal 1850-ben Petőfire emlékezve. (Leteszem a lantot) Hova tűnt az a kor, mikor még „baráti szem, művészi gonddal függött a lantos ujjain“? .Hazát és népet álmodánk, mely örökre él“ — folytatja ugyanebben a versben, s ez a hang már a szabadságharc utáni költészetére jellemző pesszimizmus hangja. Ekkortájt írja a Nagyidai cigányokat, akkor kezd bele a Bolond Istók I énekébe. Egy ideig állás nélkül van, majd a nagykőrösi gimnáziumban vállal tanári munkát. Olvasmányaihoz, a görög klasszikusokhoz s az olasz renaissance nagy költőihez menekül letörtem magányosan. Ebben a korszakban írja balladáinak nagy részét, melyekben a világirodalom balladaköltészetének máig legmagasabb csúcsát éri el. A balladát Arany egyrészt a kor jelenségeivel szembeni állásfoglalásra, másrészt sajátos életfelfogásának tolmácsolására használja fel. A magyar nemzet hajdani függetlenségének hőseit mutatja fel bennük példaként a maga kora számára, vagy pedig félreérthetetlen célzásokkal a nemzeti ellenállást szítja az osztrák önkényuralommal szemben. Van azonban balladái között egy másik csoport is, melyekben a pesszimizmusra hajló Arany némiképpen elfordul a társadalmi, népi valóságtól, s a lelki élet rejtelmeinek ábrázolásába menekül. Ezek a balladák a bűn és a bűnhődés problematikájának páratlan művészi tükörképei, de kifejezésre jut bennük Arany reménytvesztettsége, szabadságharc utáni költészetének jellegzetes vonása. Nagykőrösről is mindig Szalondra vágyik vissza, a szülőföldre; itt van ő igazán otthon. És mégis, a számára oly idegen nagyvárosban tölti el életének utolsó szakaszát. 1860-ban elfogadja a Kisfaludy Társaság igazgatói állását, Pestre költözik. Folyóiratot indít, a Szépirodalmi Figyelőt, majd ennek megszűnése után a Koszorú szerkesztésére vállalkozik. Bírálatokat ír, kéziratokat korrigál, szerkesztői gondokkal küzd, s közben befejezi a Buda halálát (1863). Sohasem mond le tervéről hogy otthagyja a zajos fővárost, hogy visszavonul szülőfalujába, de a Deák-párti irodalompolitika irányítói élnek a gyanúval: megválasztják előbb a Magyar Tudományos Akadémia titkárává, majd főtitkárává, így láncolva őt magukhoz. Valójában a közéleti szereplés elől menekül ismét kedvenc klasszikusai közé: Shakespeare és Aristophanes fordításába. Hosszú hallgatás után először a Bolond Istók második énekével jelentkezik A 70-es évek vége felé termékenyebb korszak következik Arany életében. Magányosan, tűnődve bolyong a Margit-szigeti tölgyek alatt s megírja az őszikéket, az elmulás és az emlékezés csodálatos lírai remekeit 1879-ben befejezi Toldi szerelmét és hozzá kezd Csaba című eposzához, de ez már sohasem készül el. 1882 október 22-én a költő örökre leteszi a tollat Arany János költői nagyságának valódi arányait az elmúlt korok irodalmi ízlése nem egyszer meghamisította, emberi és művészi magatartását nem egyszer félremagyarázta. Petőfivel szemben, a polgári dekadencia és öncélúság ősét vélték felfedezni benne „hívei“; érzékenységét és magányosságát hangsúlyozták a néptől elszakadt írói állásfoglalás igazolásaira. Hamisítás volt így ünnepelni őt! A Toldi és a Walesi bárdok, a Bolond Istók és a Hídavatás költője. Petőfi barátja és harcostársa népének emlékezetében sohasem ragyogott tisztább fényben, mint ma, 140 évvel születése után, álmainak megvalósulása idején. Ma, amikor a nagyszalontai jobbágyunokák életük megváltozott körülményei között idézhetik a költőt: „Ha most feltámadna, s eljönne közétek ... “ Igen, ha most feltámadna s eljönne közénk. .. Talán boldogan és elégedettem nézne ránk, hogy népek állják körül emlékét; nemzetek és országok ünnepük benne a költői halhatatlanság, a szó és a gondolat művészetének halhatatlan példáját. NAGY PÁL A Csonka-torony Szalontán ARANY JÁNOS: Az életet már megjártam, Többnyire csak gyalog jártam. Gyalog bírón ... Legfelebb, ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot, S egy a lelkem! Soha meg sem irigyeltem. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel. Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral Nem töröltem, — Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyílott: Azt leszedve Megvolt szívem minden kedve. Az életet, im, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada címet, bár nem kértem, S több a hírnév, mint az érdem: Nagyravágyva, Betelt volna keblem vágya. EPILÓGUS Kik hiúnak és kevélynek ?• Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irigy nélkül még ki látott? Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére. Égető, mint Nessus vére. Mily temérdek munka várt még!.. Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe', S hány reményem hagyott cserbe ! Az életet már megjártam; Mit szívemben vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve, S e halasztó évről-évre. Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom, Benne én és Kis családom. Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget... Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak. Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom var, a végső: Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon? (1877. július 6.) TOLDI írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésrel... Olvastam, költőtárs, olvastam művedet. S nagy az én szívemnek 6 gyönyörűsége Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel? Ki és mi vagy? Hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt. S neked rögtön egész koszorút kell adni. Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkal pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába Ilyet... a természet tanított tégedet. Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű. De oly tiszta is, mint a puszták harangja. Melynek csengése a rónákon keresztül Vándorol, s a világ zaja nem zavarja S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép olyan felhős láthatára. S felhők közt kék eget csak néhanapján lát. Nagy fáradalmait, ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi, köztök, daloljunk számára. Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás. Egy édes álom a kemény nyoszolyára! — Ezen gondolatok elmém környékezték. Midőn a költői szent hegyre jövök fel, Mit én nem egészen dicstelenül kezdek, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggell (IS47) Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom, örül a szívem és mégis sajog belé. Hányja-veti a hab, mért e nagy jutalom? Petőfit barátul mégsem érdemelé. Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve.. Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem velém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem? És mily sokat nyerek! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít midőn felém ragyog: De hát a ráadást ... Lelkem lelkéig ér, Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok. S mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette általa! Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék. Otthon leli magát ajaklmon dala. Akartam köréből el-kivándorolni: lett a sors kereke és útfélre vágott. S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közül szedtem egynéhány virágot Jöttek a bogondok úti cimborának, összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen. Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem, fél elkészültében. Végre kincset leltem- házi boldogságot. Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni, és aztza partján ama hű barátot.. Nem is mertem volna többet reméltem. Most mintha üstökös csapna szűk lakomba. Eget és miágit lelkemben leveled: Ó, mondd meg nevemmel ha fölkeres Tompa. Mily igen szeretlek téged s őt is veted. (1847)