Vörös Zászló, 1957. szeptember (6. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-01 / 205. szám

A h .. .­ bányavidék tele­peinek egyikén valaki hitsze­­gő lett. Egy kis vézna em­ber volt az, aki közül hét, a jelek szerint a legnagyobb nyomorban élő, félmeztelen kisgyerek szaladgált. Miután 1929-ben egy nagyobb cso­port ,,nem produktiv“ elem­­mel őt is elbocsájtották, Krastzyk — így hívták — a munkanélküliek minden gyű­lésén ott volt, az első sorok­ban. Régi szakszervezeti tag volt: tizennyolc óta éppen úgy kivette részéi a harcok két, mint bármelyik sorstársa. De mostanában furcsa nyug­talanság vette körül. Feltűnt, hogy Krastzyk nemcsak a hét darabontját öltöztette fel egy­szerre jobb ruhákba, hanem ő maga is vadonatúj öltöny­ben jelent meg és gyakran látták, hogy titokzatos kosa­rakat és csomagokat hord haza. És azóta az utcasarkon vi­tatkozó csoportokat félénken kikerülte, úgy, hogy minden­kinek azt kellett gondolnia­ ,Itt valami nincs rendben. Ennek valami rejtegetni va­lója van." Végül kiderült, hogy Krastzykot nem egyszer látták már a náci gyűléseken és jó párszor teherkocsin is egy csapat barnaingessel. Az emberek arca elsötétedett, amikor mindezt megtudták. .Mit kezdjünk ezzel a sötét barommal? — kérdezték ma­gukban. 1932-t írtak, a telep lakóinak kétharmada munka nélkül lézengett otthon. Az újból és újból csalódottak, az örök szerencsekeresők egy ré­sze a több reményt ígérő szektákba menekült, mások pedig tompa közönybe hulltak, s ha süketen, bénán és fa­nyar kedvvel is, de a meg­­­szokás csak ott tartotta őket az ősi nyájban. "Kraftzyk egyike volt azoknak, akik már nyíltan hűtlenné váltak. Zelinski, Kraftzyk régi szom­szédja és munkatársa, aki a legtovább állt ki annak ge­rincességéért, egy nap megál­lította őt. Mondd csak Hein­rich — kérdezte tőle kissé zavartan, mi ütött beléd? _ Egyszerre köpenyt fordítot­tál?" — Hogy hogy köpenyt fordí­tottam? — hebegett Krastzyk és nekifogott,­ komi így-úgy kimossa magát. — Az, még semmiképp se köpenyforgatás, ha szükségét érzem annak, hogy őket is meghallgassam. Zelinski egy darabig hagy­ta, hogy Krastzyk kibeszélje magát, s közben mindegyre növekvő gyanakvással für­készte az arcát. Itt valami nem tiszta. Ez csaki-csavarja a dolgot, — állapította meg magában és újból megkérdez­te: Miért nem vagy legalább őszinte? Azelőtt őszinte vol­tál hozzám. Talán még adha­tunk valami tanácsot. . . Krajtzyk nehezen lélegzett és kitért Zelinski pillantása elöl. Te nem fogsz megérte­ni, — mondta aztán feléje for­dulva. Tudom, hogy ferde szemmel néztek rám, de én már nem bírtam tovább, ami otthon van. Hiszen csak a gyerekekért teszem... — A gyerekekért — nyelt egyet Zelinski. — És ha mi most mindannyian így ten­ik, a gyerekek érdekében, és elhallgattatnánk a lelkiis­meretünket? Krastzyk elsápadt, majd új­ra kipirult, akarata ellenére követnie kellett a másik te­kintetét. — Igen — morogta maga elé. — Hisz egyesek még job­ban lerongyolódtak, és mezit láb járnak. De hát mihez kezdjünk? — védekezett két­ségbeesetten. — Az eddigi re­ményeink mind balul ütöttek ki. Nem lehet csak úgy vak­­tába várni és remélni. Az asszony már elvesztette a tü­relmét és kényszerűéit . . . Zelinski erre keserűen meg­kérdezte: És most mindened megvan? — Nem — vallotta be hosz­­szú hallgatás után Krastzyk. — Istenem — szólalt meg aztán látva, hogy a másik csak áll és szótlanul nézi. — Hát hidd el, hogy csak az örökös veszekedés miatt tet­tem! HANS MARCHWITZA — S ha mi az otthoni vi­szályok miatt mind azt az utat választanánk, te tényleg azt hiszed, hogy akkor így megoldódna minden? Krastzyk kis fonnyadt arca rángatózni kezdett, mintha kiabálni akarna. Lenézett új cipőire és mintha valamit le akart volna vetni magáról, ami pedig már végképp hoz­zátapadt és kínos teherként nehezedett a vállára. Hitsze­gőnek tartották és azon már aligha lehetett valamit is vál­toztatni . . . Nem­ olyan nagy baj ez — igyekezett a lidérc­nyomásként ránehezedő érzé­sen könnyíteni. „Egy nap ta­lán ti is mind odáig fogtok jutni, hogy ezt az utat kell majd válasszátok". A másik dühös nevetése me­gint beléfojtotta a szót. Meg­rázta a fejét és egy pillana­tig mereven nézte az abla­kait, ahol néhány hét óta új függönyök lógtak. — Emberek, hát értsétek meg — szakadt ki belőle a kiáltás, aztán egy tanácsta­lan mozdulattal elhallgatott. De az emberek nem akarták megérteni. — Szép függönyeid van­nak, mind a hét gyereked jobb ruhában jár, jó. Szerez­tél magadnak egy új serpe­nyet, és most az ő jótétemé­nyeikből élsz, — de az ára? — kérdezte szánakozva Ze­linski. — Tudom — felelte a má­sik megtörtén, fejét újból megrázva — nem kell hogy mondd, tudom! Attól a naptól kezdve Krast­zyk még ijedtebben járkált ide-oda. De mindenki tudta, hogy megint elment a náci­­gyűlésekre. Időnként megállt egy-egy csoport mellett és elkezdett szabadkozni, de csak hallgatás fogadta. — De hát néha mutatkoz­nom kell náluk, nem magya­rázhatom meg mindenkinek... Ti ezt nem akarjátok megér­teni! A telepen mind gyakrabban tűntek fel az ajtókon a náci­­párt röpcédulái. A tettes nem lehetett más, mint a hit­szegő. Figyelni kezdték és egyszer rajtakapták az egyik ház fo­lyósóján. Dermedten állt meg és megtört, alázatos hangon csak ennyit mondott: — Tudom — nem kell hogy mondjátok! Fejét rázva ment tovább. — örökre vége. .. ! — morogta maga elé. Azután sokáig otthon ült a szobájában, nem mutatkozott sehol. Már azt remélték, hogy tán fel is hagyott az útjaival, amikor egy délután megint izgatottan elrohant. Hamaro­san megtudták, hogy a náci pártházba ment. A felesége ijedten mondta a szomszéd­jukban lakó Kroliknénak: Me­gint oda kellett mennie, üzen­tek a nagyobbik fiúnkkal, hogy szeretnék, ha megint mutat­kozna, el kellett mennie — erősködött az asszony. — Miért kellett? — kérdez­te a másik. — Senkinek nem kell, ha nem akar. — A nyolc gyerekes Krolikné kemény asszony volt és megvetette az ilyen hamis utakon a■­ érzett segítséget. — El kell hogy menjen — bizonygatta könnyek közt Kraftzykné. — Ezen már nem lehet semmit se változ­tatni. Kraftzyk megint minden nap elrohant otthonról. Za­vart, nyugtalan tekintettel ment és nyomott hangulat­ban jött haza. Néha még megállt egy beszélgető cso­port mellett. Azok rögtön el­hallgattak, ő bólogatott, ide­gesen felnevetett, majd vál­lat vonva tovább ment. A lépcsőkön olyan óvatosan és összehúzódva járt, hogy a léptei alig hallatszottak, mint­ha félt volna, hogy valamit, valami haldokló­félben lévőt megzavar. És mennie kellett, néha késő éjszakáig odavan. A tüntetéseken, melyeket a szomszédos városban rendez­tek, őt előre küldték, a sor elejére, a horogkeresztes zász­ló mellé. Előre megírt beszé­deket kellett elmondania a nagygyűléseken, igen, kellett, mert a háta mögött tucatjá­val álltak, és tudta, hogy az első vonakodásnál ... A ha­rácsoló zsidó tökéről és az idegenfajú vérszipol­ozókról kellett beszélnie, ő, a német munkás, nem olyan félkegyel­mű és együgyű, mint egy orosz muzsik, akit a zsidóbé­rencek megrövidíthetnek is becsaphatnak. Beszéd közben néha hörgött, mint egy fül­dokló és közel állt ahhoz, hogy segítségért kiáltson. De akkor felhangzott mögötte, halk sziszegéssel: — Kicsit élénkebben bará­­­­tom, élénkebben. Gyengeséget nem mutatni ... Ilyen beszédek után nyomo­rúságos hangulatban ért ha­za és rémülten nézett körül a sötét folyosón. — Mint egy Judás — mondta magában — már a saját lépteimtől is megijedek. A felesége ilyenkor sokáig látta tágranyilt, merev sze­mekkel feküdni az ágyon. — Mi is lesz velünk — só­hajtott fel az asszony mind gyakrabban. — Egy út megint mögöt­tem van ... — szólalt meg Krastzyk csüggedt hangon — nem tudom mi lesz ennek a vége. Megmakacsoltam ma­gam és már nem lehet többé jóvátenni. Többé már soha! Kraftzyknét felszólították, hogy jöjjön újabb csomagokért, és ő ment, a férje miatt. A lelkére kötötték, hogy úgy vi­gye az ajándékot, hogy azt mindenki láthassa. Nem óhaj­tanak több titokzatosságot, Kraftzykék úgyis mindent túl titokzatosan csináltak. Meg aztán kicsit jobban utánanéz­hetnének mind a ketten, hogy a telepen még kik lennének alkalmasak arra, hogy ilyen­­szerű juttatásokban részesül­jenek. Csakhogy Zelinski nem egy összejövetelt szervezett, ahol megmagyarázta az új nép­mentők csalásait, s a hátuk mögött álló bankárokról és iparbárókról is beszélt, akik pénzelik őket. — Ügyes csapdák ezek — mondotta Zelinski. — Krastzyk már beleesett, mert csak job­ban meg kell figyelni: így néz ki egy hálás, boldog em­ber? Ő már belegabalyodott, már elvesztette a fejét, s oda jutott, hogy saját magát és a saját családját csapja be. —■ Mindezek meggondolkoztat­ták az ingadozókat és vissza­tartották őket attól, hogy Krastzykkal egyezkedni kezd­jenek. S az meg még zavar­­tabban és ijedtebben szalad­gált ide oda, a városba és vissza. Egy nap pedig el­mondta, hogy Zelinski nehe­zíti meg, hogy a többieket is megnyerhesse. Erre alaposan kikérdezték, mi mindent tud arról az emberről. Úgy kér­dezték, ahogy csak a rendőr­ségen szoktak kérdezni és ő hamarosan rádöbbent, hogy megint valami ostobaságot csinált. Kikérdezték, mit tud Zelinski útjairól, milyen a lakása, hogy sok. • van-e egye­dül, vagy pedig szokott talál­­kozni a hozzá hasonlókkal, a földszinten vagy emeleten lakik-e és vagy száz ilyen kínos kérdést tettek fel neki. És miután a „fekete ruhá­sok“ fenyegető pillantásai alatt Krastzyk mindent rész­letesen elmondott, hallotta, amint azok összesúgtak: —Azt az ipsét el kell hall­gattatni! Attól kezdve Krastzykra újabb nyomás nehezedett, de nem tudott megszabadulni tő­lük, nem is merte megkísérel­ni, érezte, hogy mindig ott vannak a nyomában. Egyszer meg is mondták neki: — Nehogy valahol eljárjon a szád, mert nekünk min­denütt van szemünk és fü­lünk, és még a négy falad közt se leszel többet bizton­ságban, ha egyszer eszedbe jutna az elvtársaidat titok­ban figyelmeztetni! És ahogy ránéztek: Nem, nem szabadulhatott többé. A szemei mindig tágra nyíl­tak és meredten tapadtak Zelinskire, ha valahol talál­koztak. Többször megállt, mintha földbegyökerezett vol­na a lába és kínos erőlködés­sel nyögte ki. — Te, Hermann. . .! — Mit akarsz? — kérdezte az nyugodtan. Krastzyk sápadtan állt ott, de nem mert tovább beszél­ni, gyorsan körülnézett, meg­vonta a vállát és tovább­ment. — Ezt jól megfogták -­­gondolta Zelinski, undorral vegyes szánalmat érezve Krastzyk iránt. Bár szána­lomnak itt nincs helye, hadd menjen csak tovább a maga útján, azon az úton, amely­t rémült arcvonásairól is te lehet már olvasni. Zelinski nem látta, hogy Krajityn még egyszer visszafordult és utánanézett, és hogy hir­telen utánaszaladt, hogy megnézze, vajon egyedül megy-e a város felé. Krastzyk mind mélyebbre süllyedt egy irtózatos mo­csárba és már nem volt meg­állás, míg az teljesen el nem nyeli. De az agyát nem ver­hette szét, se azt a borzasztó tudatot, attól sem menekül­hetett. És ezt a zavaros, kín­zó tudatot megfigyelői jól ismerhették, mert nemrég megint a fejére koppintottak és vigyorogva mondták: — Ez időnként gyengül egy kicsit, mi? De el ne felejtsd, hogy mi éberek vagyunk. És­nem vesztegetjük a jótétemé­nyeket azért, hogy te csak egyszerűen megint szép csen­desen továbbállj! Krastzyk mindezt elmondta a feleségének, mert valaki­nek tudni kellett róla, ha az a kábult agy egyszer fel­mondja a szolgálatot, vagy ha azok­at. . . És annak egy­szer úgyis be kell következ­nie, az ő útjának már más vége nem lehet. — Ha figyelmeztetem Ze­linskit, elintéznek — mond­ta a feleségének eleinző­­ hangon. — Ha nem szólok neki, és valami történik — ami biztos —, akkor végképp torkon ragadtak. — Hát szólj neki — un­szolta az asszony. — Nem merek szólni. Ki­tudódik és akkor végem. Is­merem őket. .. Egy este aztán ott tart ,f­iák Krastzykot. — El fogsz kísérni valaki­ket a telepre — jelentették be neki. Nem merte megkérdezni: Hová? De ők megmondták: — Pontosan oda vezetsz minket és valami ürüggyel kihívod, érted? De ne gon­dold, hogy közben valami jelt adhatsz neki— adták tudtára útközben — tudniillik akkor egészen más oldalunkról fogsz megismerni bennünket. Egy hangot se mert szól­ni, fejével minden újabb pa­rancsra akaratlanul is bólin­tott, öten, hatan csatlakoz­tak hozzá, csupa ismeretlen civilruhás. Szétoszlottak és kétoldalt a nyomába sze­gődtek; tudta, minden moz­dulatát figyelik. Feltűnés nélkül követték, mintha csak sétára indultak volna, csak egy maradt közvetlen mögöt­te és időnként a fülébe szi­szegte: — Oda irüunk már? Meg­mutatod az ablakát. . . A 15 bólintott. Széles, egye­nes úton mentek végig. So­kan jöttek velük szembe, de sem az ő összeesett, merev arcára, sem az utána jövők­­re nem figyeltek fel különö­sebben. — Oda érünk már? — szi­szegte megint a másik, mert a fokozódó homályban már lassan előtűntek a telep egy­forma házai. ő bólintott és mentek to­vább. Zelinski az utca ele­jén lakott. A lakás ablaka sötét volt. Ezt Kraftzyk gé­pies vándorlása közben is, rögtön észrevette. Zelinskinék elzárták a gázt. Kraftzyknak eszébe jutott, hogy náluk is sokáig el volt zárva a gáz míg. . . — Oda érünk már? Kraftzyk bólintott. Tovább mentek. — Ne esetlenkedj, ha kihí­vöd.. . — morogta a másik. Kraftzyk bólintott. Már három házzal túlmentek. — Állj! — szólt rá a WJ vetője. Kraftzyk megállt, anélkül, hogy megfordult volna s hallotta, hogy a többiek is odasietnek. — Jól vezetsz te bennün­ket? — Jól — lihegte­k’'’'1'-k és bólintott. — Akkor, merre? — Tovább — és megint előreindult. — Te ember, ha te félre vezetsz minket, jól vigyázz' — Tovább — lihegte Kral­­czyk rekedten és ment. Már a második utcába fordult be, azok meg követték, az egyik közvetlenül mögötte, a töb­biek meg kissé közelebb most már, az utca két oldalán. — Állj! — sziszegte hirte­len az, aki mögötte ment. — Te nem jó helyre vezetsz minket! — Kraftzyk megfor­dult s egy félelmetes szem­párba ütközött. — Jó — mondta rekedten. — Te.. . akkor tovább! Tovább mentek. A követke­ző sarkon megint befordult. — Te.. . Állj! — Kraftzyk a tőkéstől térdreesett. Ekkor kiáltás halla­tszott és egy asszony futott feléjük, ré­mült arccal. — Heinrich, hát mi van? Azok mind a hatan azonnal eltűntek. Krastzyk szédelegve tápász­kodott fel, arca, amibe az egyik a csizma ár­a be­era gólt, vadul meredt az asszonyra. Az titokban tár többször férje elé ment, ma is ott várt Zelinski hhe, b­előtt a sötétben, mert már sejtett valamit. — Minden jó — szóla­l meg Krajtzyk fojtott hangon, miközben az asszony sima húzta hazafelé. — Min.den jó, csak nem fogok tőlük so­ha megszabadulni. Nyolc napig feküdt a szo­bájában, tágra meredt szem­mel, zavarodott arckifejezés­sel. Az asszony csak nézte és egyszer csak megszólalt: — Ha elköltöznénk innen, jobb tenne neked. — Ha. . . felelte Krastzyk. És szünet nélkül járkált a szobbában s ha kopogtak, der­medt szemekkel nézett az ajtó felé. — Mit tegyek? — kérdezte egyszer hangosan. Az asszony állandóan vi­gyázott rá, nehogy félelmé­ben egyszer elrohanjon ott­­honról. Ő meg csak járkált, megállás nélkül, mereven te­szegzett szentekkel Egy nap aztán eltűnt és többé nem jött vissza. KAPUSI A. fordítása A keletberlini Neue Deutsche Literatur — havonta meg-­­jelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat — ez évi májusi­ száma a német munkásmozgalom történelmi fejlődésének irodalmi ábrázolásával foglalkozik. A közel kétszáz oldalas­­ munka szinte az összes műfajokat felvonultatja — verset,­ karcolatot, novellát, regény- és drámarészletet- s végül egy részletes és átfogó tanulmánnyal irodalomtörténeti összefoglalását nyújtja az eddig elért eredményeknek.

Next