Vörös Zászló, 1957. szeptember (6. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-01 / 205. szám
A h .. . bányavidék telepeinek egyikén valaki hitszegő lett. Egy kis vézna ember volt az, aki közül hét, a jelek szerint a legnagyobb nyomorban élő, félmeztelen kisgyerek szaladgált. Miután 1929-ben egy nagyobb csoport ,,nem produktiv“ elemmel őt is elbocsájtották, Krastzyk — így hívták — a munkanélküliek minden gyűlésén ott volt, az első sorokban. Régi szakszervezeti tag volt: tizennyolc óta éppen úgy kivette részéi a harcok két, mint bármelyik sorstársa. De mostanában furcsa nyugtalanság vette körül. Feltűnt, hogy Krastzyk nemcsak a hét darabontját öltöztette fel egyszerre jobb ruhákba, hanem ő maga is vadonatúj öltönyben jelent meg és gyakran látták, hogy titokzatos kosarakat és csomagokat hord haza. És azóta az utcasarkon vitatkozó csoportokat félénken kikerülte, úgy, hogy mindenkinek azt kellett gondolnia ,Itt valami nincs rendben. Ennek valami rejtegetni valója van." Végül kiderült, hogy Krastzykot nem egyszer látták már a náci gyűléseken és jó párszor teherkocsin is egy csapat barnaingessel. Az emberek arca elsötétedett, amikor mindezt megtudták. .Mit kezdjünk ezzel a sötét barommal? — kérdezték magukban. 1932-t írtak, a telep lakóinak kétharmada munka nélkül lézengett otthon. Az újból és újból csalódottak, az örök szerencsekeresők egy része a több reményt ígérő szektákba menekült, mások pedig tompa közönybe hulltak, s ha süketen, bénán és fanyar kedvvel is, de a megszokás csak ott tartotta őket az ősi nyájban. "Kraftzyk egyike volt azoknak, akik már nyíltan hűtlenné váltak. Zelinski, Kraftzyk régi szomszédja és munkatársa, aki a legtovább állt ki annak gerincességéért, egy nap megállította őt. Mondd csak Heinrich — kérdezte tőle kissé zavartan, mi ütött beléd? _ Egyszerre köpenyt fordítottál?" — Hogy hogy köpenyt fordítottam? — hebegett Krastzyk és nekifogott, komi így-úgy kimossa magát. — Az, még semmiképp se köpenyforgatás, ha szükségét érzem annak, hogy őket is meghallgassam. Zelinski egy darabig hagyta, hogy Krastzyk kibeszélje magát, s közben mindegyre növekvő gyanakvással fürkészte az arcát. Itt valami nem tiszta. Ez csaki-csavarja a dolgot, — állapította meg magában és újból megkérdezte: Miért nem vagy legalább őszinte? Azelőtt őszinte voltál hozzám. Talán még adhatunk valami tanácsot. . . Krajtzyk nehezen lélegzett és kitért Zelinski pillantása elöl. Te nem fogsz megérteni, — mondta aztán feléje fordulva. Tudom, hogy ferde szemmel néztek rám, de én már nem bírtam tovább, ami otthon van. Hiszen csak a gyerekekért teszem... — A gyerekekért — nyelt egyet Zelinski. — És ha mi most mindannyian így tenik, a gyerekek érdekében, és elhallgattatnánk a lelkiismeretünket? Krastzyk elsápadt, majd újra kipirult, akarata ellenére követnie kellett a másik tekintetét. — Igen — morogta maga elé. — Hisz egyesek még jobban lerongyolódtak, és mezit láb járnak. De hát mihez kezdjünk? — védekezett kétségbeesetten. — Az eddigi reményeink mind balul ütöttek ki. Nem lehet csak úgy vaktába várni és remélni. Az asszony már elvesztette a türelmét és kényszerűéit . . . Zelinski erre keserűen megkérdezte: És most mindened megvan? — Nem — vallotta be hoszszú hallgatás után Krastzyk. — Istenem — szólalt meg aztán látva, hogy a másik csak áll és szótlanul nézi. — Hát hidd el, hogy csak az örökös veszekedés miatt tettem! HANS MARCHWITZA — S ha mi az otthoni viszályok miatt mind azt az utat választanánk, te tényleg azt hiszed, hogy akkor így megoldódna minden? Krastzyk kis fonnyadt arca rángatózni kezdett, mintha kiabálni akarna. Lenézett új cipőire és mintha valamit le akart volna vetni magáról, ami pedig már végképp hozzátapadt és kínos teherként nehezedett a vállára. Hitszegőnek tartották és azon már aligha lehetett valamit is változtatni . . . Nem olyan nagy baj ez — igyekezett a lidércnyomásként ránehezedő érzésen könnyíteni. „Egy nap talán ti is mind odáig fogtok jutni, hogy ezt az utat kell majd válasszátok". A másik dühös nevetése megint beléfojtotta a szót. Megrázta a fejét és egy pillanatig mereven nézte az ablakait, ahol néhány hét óta új függönyök lógtak. — Emberek, hát értsétek meg — szakadt ki belőle a kiáltás, aztán egy tanácstalan mozdulattal elhallgatott. De az emberek nem akarták megérteni. — Szép függönyeid vannak, mind a hét gyereked jobb ruhában jár, jó. Szereztél magadnak egy új serpenyet, és most az ő jótéteményeikből élsz, — de az ára? — kérdezte szánakozva Zelinski. — Tudom — felelte a másik megtörtén, fejét újból megrázva — nem kell hogy mondd, tudom! Attól a naptól kezdve Krastzyk még ijedtebben járkált ide-oda. De mindenki tudta, hogy megint elment a nácigyűlésekre. Időnként megállt egy-egy csoport mellett és elkezdett szabadkozni, de csak hallgatás fogadta. — De hát néha mutatkoznom kell náluk, nem magyarázhatom meg mindenkinek... Ti ezt nem akarjátok megérteni! A telepen mind gyakrabban tűntek fel az ajtókon a nácipárt röpcédulái. A tettes nem lehetett más, mint a hitszegő. Figyelni kezdték és egyszer rajtakapták az egyik ház folyósóján. Dermedten állt meg és megtört, alázatos hangon csak ennyit mondott: — Tudom — nem kell hogy mondjátok! Fejét rázva ment tovább. — örökre vége. .. ! — morogta maga elé. Azután sokáig otthon ült a szobájában, nem mutatkozott sehol. Már azt remélték, hogy tán fel is hagyott az útjaival, amikor egy délután megint izgatottan elrohant. Hamarosan megtudták, hogy a náci pártházba ment. A felesége ijedten mondta a szomszédjukban lakó Kroliknénak: Megint oda kellett mennie, üzentek a nagyobbik fiúnkkal, hogy szeretnék, ha megint mutatkozna, el kellett mennie — erősködött az asszony. — Miért kellett? — kérdezte a másik. — Senkinek nem kell, ha nem akar. — A nyolc gyerekes Krolikné kemény asszony volt és megvetette az ilyen hamis utakon a■ érzett segítséget. — El kell hogy menjen — bizonygatta könnyek közt Kraftzykné. — Ezen már nem lehet semmit se változtatni. Kraftzyk megint minden nap elrohant otthonról. Zavart, nyugtalan tekintettel ment és nyomott hangulatban jött haza. Néha még megállt egy beszélgető csoport mellett. Azok rögtön elhallgattak, ő bólogatott, idegesen felnevetett, majd vállat vonva tovább ment. A lépcsőkön olyan óvatosan és összehúzódva járt, hogy a léptei alig hallatszottak, mintha félt volna, hogy valamit, valami haldoklófélben lévőt megzavar. És mennie kellett, néha késő éjszakáig odavan. A tüntetéseken, melyeket a szomszédos városban rendeztek, őt előre küldték, a sor elejére, a horogkeresztes zászló mellé. Előre megírt beszédeket kellett elmondania a nagygyűléseken, igen, kellett, mert a háta mögött tucatjával álltak, és tudta, hogy az első vonakodásnál ... A harácsoló zsidó tökéről és az idegenfajú vérszipolozókról kellett beszélnie, ő, a német munkás, nem olyan félkegyelmű és együgyű, mint egy orosz muzsik, akit a zsidóbérencek megrövidíthetnek is becsaphatnak. Beszéd közben néha hörgött, mint egy füldokló és közel állt ahhoz, hogy segítségért kiáltson. De akkor felhangzott mögötte, halk sziszegéssel: — Kicsit élénkebben barátom, élénkebben. Gyengeséget nem mutatni ... Ilyen beszédek után nyomorúságos hangulatban ért haza és rémülten nézett körül a sötét folyosón. — Mint egy Judás — mondta magában — már a saját lépteimtől is megijedek. A felesége ilyenkor sokáig látta tágranyilt, merev szemekkel feküdni az ágyon. — Mi is lesz velünk — sóhajtott fel az asszony mind gyakrabban. — Egy út megint mögöttem van ... — szólalt meg Krastzyk csüggedt hangon — nem tudom mi lesz ennek a vége. Megmakacsoltam magam és már nem lehet többé jóvátenni. Többé már soha! Kraftzyknét felszólították, hogy jöjjön újabb csomagokért, és ő ment, a férje miatt. A lelkére kötötték, hogy úgy vigye az ajándékot, hogy azt mindenki láthassa. Nem óhajtanak több titokzatosságot, Kraftzykék úgyis mindent túl titokzatosan csináltak. Meg aztán kicsit jobban utánanézhetnének mind a ketten, hogy a telepen még kik lennének alkalmasak arra, hogy ilyenszerű juttatásokban részesüljenek. Csakhogy Zelinski nem egy összejövetelt szervezett, ahol megmagyarázta az új népmentők csalásait, s a hátuk mögött álló bankárokról és iparbárókról is beszélt, akik pénzelik őket. — Ügyes csapdák ezek — mondotta Zelinski. — Krastzyk már beleesett, mert csak jobban meg kell figyelni: így néz ki egy hálás, boldog ember? Ő már belegabalyodott, már elvesztette a fejét, s oda jutott, hogy saját magát és a saját családját csapja be. —■ Mindezek meggondolkoztatták az ingadozókat és visszatartották őket attól, hogy Krastzykkal egyezkedni kezdjenek. S az meg még zavartabban és ijedtebben szaladgált ide oda, a városba és vissza. Egy nap pedig elmondta, hogy Zelinski nehezíti meg, hogy a többieket is megnyerhesse. Erre alaposan kikérdezték, mi mindent tud arról az emberről. Úgy kérdezték, ahogy csak a rendőrségen szoktak kérdezni és ő hamarosan rádöbbent, hogy megint valami ostobaságot csinált. Kikérdezték, mit tud Zelinski útjairól, milyen a lakása, hogy sok. • van-e egyedül, vagy pedig szokott találkozni a hozzá hasonlókkal, a földszinten vagy emeleten lakik-e és vagy száz ilyen kínos kérdést tettek fel neki. És miután a „fekete ruhások“ fenyegető pillantásai alatt Krastzyk mindent részletesen elmondott, hallotta, amint azok összesúgtak: —Azt az ipsét el kell hallgattatni! Attól kezdve Krastzykra újabb nyomás nehezedett, de nem tudott megszabadulni tőlük, nem is merte megkísérelni, érezte, hogy mindig ott vannak a nyomában. Egyszer meg is mondták neki: — Nehogy valahol eljárjon a szád, mert nekünk mindenütt van szemünk és fülünk, és még a négy falad közt se leszel többet biztonságban, ha egyszer eszedbe jutna az elvtársaidat titokban figyelmeztetni! És ahogy ránéztek: Nem, nem szabadulhatott többé. A szemei mindig tágra nyíltak és meredten tapadtak Zelinskire, ha valahol találkoztak. Többször megállt, mintha földbegyökerezett volna a lába és kínos erőlködéssel nyögte ki. — Te, Hermann. . .! — Mit akarsz? — kérdezte az nyugodtan. Krastzyk sápadtan állt ott, de nem mert tovább beszélni, gyorsan körülnézett, megvonta a vállát és továbbment. — Ezt jól megfogták -gondolta Zelinski, undorral vegyes szánalmat érezve Krastzyk iránt. Bár szánalomnak itt nincs helye, hadd menjen csak tovább a maga útján, azon az úton, amelyt rémült arcvonásairól is te lehet már olvasni. Zelinski nem látta, hogy Krajityn még egyszer visszafordult és utánanézett, és hogy hirtelen utánaszaladt, hogy megnézze, vajon egyedül megy-e a város felé. Krastzyk mind mélyebbre süllyedt egy irtózatos mocsárba és már nem volt megállás, míg az teljesen el nem nyeli. De az agyát nem verhette szét, se azt a borzasztó tudatot, attól sem menekülhetett. És ezt a zavaros, kínzó tudatot megfigyelői jól ismerhették, mert nemrég megint a fejére koppintottak és vigyorogva mondták: — Ez időnként gyengül egy kicsit, mi? De el ne felejtsd, hogy mi éberek vagyunk. Ésnem vesztegetjük a jótéteményeket azért, hogy te csak egyszerűen megint szép csendesen továbbállj! Krastzyk mindezt elmondta a feleségének, mert valakinek tudni kellett róla, ha az a kábult agy egyszer felmondja a szolgálatot, vagy ha azokat. . . És annak egyszer úgyis be kell következnie, az ő útjának már más vége nem lehet. — Ha figyelmeztetem Zelinskit, elintéznek — mondta a feleségének eleinző hangon. — Ha nem szólok neki, és valami történik — ami biztos —, akkor végképp torkon ragadtak. — Hát szólj neki — unszolta az asszony. — Nem merek szólni. Kitudódik és akkor végem. Ismerem őket. .. Egy este aztán ott tart ,fiák Krastzykot. — El fogsz kísérni valakiket a telepre — jelentették be neki. Nem merte megkérdezni: Hová? De ők megmondták: — Pontosan oda vezetsz minket és valami ürüggyel kihívod, érted? De ne gondold, hogy közben valami jelt adhatsz neki— adták tudtára útközben — tudniillik akkor egészen más oldalunkról fogsz megismerni bennünket. Egy hangot se mert szólni, fejével minden újabb parancsra akaratlanul is bólintott, öten, hatan csatlakoztak hozzá, csupa ismeretlen civilruhás. Szétoszlottak és kétoldalt a nyomába szegődtek; tudta, minden mozdulatát figyelik. Feltűnés nélkül követték, mintha csak sétára indultak volna, csak egy maradt közvetlen mögötte és időnként a fülébe sziszegte: — Oda irüunk már? Megmutatod az ablakát. . . A 15 bólintott. Széles, egyenes úton mentek végig. Sokan jöttek velük szembe, de sem az ő összeesett, merev arcára, sem az utána jövőkre nem figyeltek fel különösebben. — Oda érünk már? — sziszegte megint a másik, mert a fokozódó homályban már lassan előtűntek a telep egyforma házai. ő bólintott és mentek tovább. Zelinski az utca elején lakott. A lakás ablaka sötét volt. Ezt Kraftzyk gépies vándorlása közben is, rögtön észrevette. Zelinskinék elzárták a gázt. Kraftzyknak eszébe jutott, hogy náluk is sokáig el volt zárva a gáz míg. . . — Oda érünk már? Kraftzyk bólintott. Tovább mentek. — Ne esetlenkedj, ha kihívöd.. . — morogta a másik. Kraftzyk bólintott. Már három házzal túlmentek. — Állj! — szólt rá a WJ vetője. Kraftzyk megállt, anélkül, hogy megfordult volna s hallotta, hogy a többiek is odasietnek. — Jól vezetsz te bennünket? — Jól — lihegtek’'’'1'-k és bólintott. — Akkor, merre? — Tovább — és megint előreindult. — Te ember, ha te félre vezetsz minket, jól vigyázz' — Tovább — lihegte Kralczyk rekedten és ment. Már a második utcába fordult be, azok meg követték, az egyik közvetlenül mögötte, a többiek meg kissé közelebb most már, az utca két oldalán. — Állj! — sziszegte hirtelen az, aki mögötte ment. — Te nem jó helyre vezetsz minket! — Kraftzyk megfordult s egy félelmetes szempárba ütközött. — Jó — mondta rekedten. — Te.. . akkor tovább! Tovább mentek. A következő sarkon megint befordult. — Te.. . Állj! — Kraftzyk a tőkéstől térdreesett. Ekkor kiáltás hallatszott és egy asszony futott feléjük, rémült arccal. — Heinrich, hát mi van? Azok mind a hatan azonnal eltűntek. Krastzyk szédelegve tápászkodott fel, arca, amibe az egyik a csizma ára beera gólt, vadul meredt az asszonyra. Az titokban tár többször férje elé ment, ma is ott várt Zelinski hhe, belőtt a sötétben, mert már sejtett valamit. — Minden jó — szólal meg Krajtzyk fojtott hangon, miközben az asszony sima húzta hazafelé. — Min.den jó, csak nem fogok tőlük soha megszabadulni. Nyolc napig feküdt a szobájában, tágra meredt szemmel, zavarodott arckifejezéssel. Az asszony csak nézte és egyszer csak megszólalt: — Ha elköltöznénk innen, jobb tenne neked. — Ha. . . felelte Krastzyk. És szünet nélkül járkált a szobbában s ha kopogtak, dermedt szemekkel nézett az ajtó felé. — Mit tegyek? — kérdezte egyszer hangosan. Az asszony állandóan vigyázott rá, nehogy félelmében egyszer elrohanjon otthonról. Ő meg csak járkált, megállás nélkül, mereven teszegzett szentekkel Egy nap aztán eltűnt és többé nem jött vissza. KAPUSI A. fordítása A keletberlini Neue Deutsche Literatur — havonta meg-jelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat — ez évi májusi száma a német munkásmozgalom történelmi fejlődésének irodalmi ábrázolásával foglalkozik. A közel kétszáz oldalas munka szinte az összes műfajokat felvonultatja — verset, karcolatot, novellát, regény- és drámarészletet- s végül egy részletes és átfogó tanulmánnyal irodalomtörténeti összefoglalását nyújtja az eddig elért eredményeknek.