Vörös Zászló, 1968. október (20. évfolyam, 233-259. szám)

1968-10-26 / 255. szám

VÖRÖS ZÁSZLÓ Kacsó Márta Magányomban Egyedül vagyok... Foltozgatok reménységem fátylain, bánatom lila sátrán, simogatom bársonyos szirmait éveimnek, s rád gondolok: Szemed az ég, s az ég szemed. Nem tudom melyikbe nézhetek, mindkettő kék, tiszta, réveteg; beletekintek, el nem tévedek, mert tiszta, kék és réveteg... Szemed az ég s az ég szemed. ZÁs­zt&ti S­zi­ likt& Kéréssel fordulok Önökhöz: ha közölhetőnek vélik a mellékelt ver­set, kérem, adjanak neki helyet a Vörös Zászlóban. Ez úton sok, volt kollegámhoz eljutna. Tegyék meg értünk, hiszen ha valaki áldozatot tud hozni egy nemes cél érdekében, azok mi vagyunk a falura került tanárok. Szeretném, ha e vers által újra találkoznánk. Annyira elhű­l­­tünk egymástól! A gondok s a távolság a hibás. És mi is, mert nagy , többségünk a pillanat embere. Biztos vagyok benne, hogy a volt kolle-­­­gák beleegyeznek abba, hogy ez a vers legyen egy levélféle, melynek feladói mi vagyunk, a címzett pedig a „város“, melyet nagyon meg­szerettünk. Rólam csak annyit, hogy Vass Irén a nevem, 1906-ban végeztem a Pedagógiai Főiskolán, jelenleg román szakos tanár vagyok Régen fölött, a hegyekben. Tisztelettel, VASS Irén 9 Borbély Árpád: Fűz Füzek ölén ring a folyó Fölötte száll s belehull Húsz évem, a húsz évgyűrű Húsz évem­, húsz hullámgyűrű Húz a partnak konokul Arcuk sápadt simuló — Arcuk sápadt simuló S egy fűz értük lehajol. Vass Irén: Búcsú Hallod, hogy fütyül utánunk a város Mint rosszul nevelt suhanó nyirfakéreg-bőrű lányok után. Köszönés nélkül megyünk el az őszi nyílegyenes esők mellett s a ködöt hagyjuk, hogy szitáljon tovább. Nem említjük a rózsákat sem ahogy a bokrok meztelenül belefuródnal­ a csontbőr, sápadt égbe a Rózsák­ terén. A Marost kell még átugorni — nagyon kísért a város híg ezüstje, s nehogy a Hétfák útközben intsenek! Ha habázunk majd a túlsó partról, vajon a város, enyhén is, megremeg? BARDÓCZ Gyöngyi rajza D­oktor úri nem baj, csak si­kerüljön... tessék csak megoperál­ni... én tudom, hogy nincs más ki­út — beszélt az orvoshoz, a többit magába fojtotta, — a fiam tizen­­egyedikes, érettségiznie kell... a lá­nyomnak is... neki is... kell! Kell! — lüktetett belül minden és ez a „kell“ elég volt ahhoz, hogy negyed gyomorral meghosszabbítsa rákos életét. Élt! Élt! Halálát várta a „tudomány“, — de fehér foga boldogan villant a keményített tisztaság között s az érettségizett fia búcsúünnepélyén. Fiam... kicsi fiam... nem te vagy az első. Jövőre jobban felkészülsz. Ezek a szavak szeretettel beszéltek fia első sikertelenségéről... nem baj fiam. — Könnyei befelé hull­tak. Ki látta? Jaj! Jaj! Még csak két évig! Csak két évig — szólt egy év múl­va.. a lányom is jusson bár eddig. Kell... Kell... A bőre sápadt, a szeme karikás, teste vézna... de kacagása vidá­mabb. Ebből az asszonyból min­denkinek jutott. — Nekem is. Ár­vaságomat szeretettel csomagolta. A tiszta ing ezután is kemény volt, a lábosból mindennap frissen párolgott az étel. Csak ezt az új évet... míg a lá­nyom is... a lányom is. Szilveszterkor ismét nevetett. Nem gondolta senki, hogy pár hó­nap múlva... Élni kel... Kolumbán Olga karcolata Az ágyat nem vetette be senki. Az már úgymaradt. Május! Virágba borult, kizöldült minden — egy-két hónapja még az ágyat sem hagyta el. Nem bírom, meg kell halnom — mormolta. A szavak kongtak, az űrt mindennel betöltötték, a min­denből semmi lett Még egy hétig... nem tudom... de ha kell! Nem szabad zavarnom a lányomat érettségi vizsgáiban. Kell! Teltek a napok. — Édesanyám, — robbant be a lánya, néhány nap múlva —, sike­rült, sikerült az érettségi vizsgám! Egy mély sóhaj volt a válasz. Drága kislányom! Este együtt nevettek. Hetek óta először evett asztalnál... evett? Igen. Két egész kanál kompótlevet. Éjszaka jól aludt. Másnap is délután négyig.­­ Felébredt. Megsimogatta szeme a bútorokat. Gondolatai fiát melen­gették a távoli főiskolán. Lányát vásárolni küldte. -„ Kedves szomszédasszony! A fiam végezze el a főiskolát... a lányom is, ő is próbálja meg — szólt. A fehérnemű, a ruhám benn van a szekrényben... előkészítettem. ★ Egy perc, és senkit sem ismer meg. A szoba homályosodik. A levegő nehezedik, az árnyak nyúlnak, öt óra. Felismerte a lánya lépteit a konyhából, de mire a lépések a szobaajtóig értek, elfelejtette egész életét. Adorjáni Endre: Vers Fi­rmák kacér játéka, kötetlen Ritmusú tánca, Rút, zabolátlan rímek sikongó, nyugtalan lánca, Útkeresés. Úttalan tereken járva keressük a mélyben, magasban — a formát. Új érzésünknek új hangot adni szavakban Próbáljatok! e­k —­ „Egy darab rám bí­zott, szegény emberi­ség“ ölelése ősidők óta ott virraszt minden bölcső felett. A legha­talmasabb erő: a szülő szeretete gyermeke i­­ránt, az apák homlo­kán ráncolódó gond a fiakért és lányokért, az új nemzedékért való küzdelem. Az emberi­ség önmaga iránti sze­relme a fiatalság. Ők a mindig jelenlevő jö­vendő. Érettük történik minden: azzal a hittel, áldozattal dolgozott és dolgozik ma is az em­ber, hogy utódai szá­mára egy kisebb, bol­dogabb otthont hagy­jon a földön. Létének ez a legfőbb értelme. Az anyagi és szellemi kincseket úgy rakosgat­ja egymás mellé, mint aki törvényt tölt be. A természet rendje szerint való az önálló­sulni kívánó fiatalság erőpróbája is, hogy másként, okosabban rendezze be a maga életét. A szüntelen fej­lődés az ő lázadásuk­ban, bátorságukban, na­­gyotakarásukban való­sul meg. Az apák el­képzelik a jövendőt egyképpen és a fiúk megvalósítják másként, s ez a harc nemzedék­ről nemzedékre megis­métlődik. A régi és új mérkőzéséből az embe­ri társadalom kerül ki győztesen. Annak kell kikerülnie! Ez az embersors böl­csessége. Fiatalok irodalmi fó­ruma abból a gondolat­ból született, hogy a munkás, szövetkezeti földműves, középisko­lás és főiskolai fiatal­ság problémáit őszin­tén, bátran, a nyilvá­nosság színe előtt vall­hassa meg. A munka, a magánélet, a szerelem, a társadalmi érintkezé­si formák, a szórako­zás, a művelődés, a ta­nulás minden lényeges, elvi tanulságokat kíná­ló kérdése helyet kap­hat e rovatban. Szabad formát választhat bárki mondanivalója számá­ra, legyen az publi­cisztikai vagy kifeje­zetten szépirodalmi. Verset, karcolatot, rö­vid elbeszélést, humo­reszket kíván közölni ez a rovat olyan fiatal tollforgatóktól, akik tehetséget éreznek ma­gukban, s a nyilvános­ság ellenőrzését, bátorí­tását várják. Követésre vár azoknak a fiatal költőknek és íróknak a példája, akik épp a m­arosvásárhelyi közép- és felsőoktatásból in­dultak el irodalmi pá­lyafutásukon s rövid idő alatt nevet szerez­tek maguknak. Fábián Sándor, Szőcs Kálmán, Vári Attila, Király László, Bokor Katalin, Oláh István és mások szép sikere legyen bíz­tatás számukra. A nyil­vánosság érdeklődése és szeretete vár min­denkit, aki tehetségét szándékszik bizonyíta­ni, próbára tenni. Fo­gadták ők is ilyen meg­értéssel viszont a jó­­szándékú bírálatot. Az Ifjúság irodalmi fóruma szeretettel hív minden fiatal olvasót. k­ Sérje figyelemmel e rovatot, szerezzen neki újabb barátokat, kap­csolód­janak b° minél többen munkájába. HÍVÓ SZÓ Ezek a félig esős, félig napsu­garas nyárvégi napok semmi ú­­jat nem hoztak, de nem nyugta­lanítottak. Ellenkezőleg. Sárga levelek futkároztak az úton, ész­revétlenül teltek a percek, szinte túlvilági csend szállt rám és úgy éreztem, hogy csaknem minden­nel megbékéltem. Dolgozni akar­tam és örvendtem ennek az aka­rásnak, mint ahogy örvendtem a hajnali hideg levegőnek, mely a nyitott ablakon betódult és meg­ébresztett, vagy az ébren töltött éjszakákon hirtelen rámszakadt fáradtságnak, amely asztalomnál talált. Délutánonként sétáltam át egymagamban, s most úgy rém­lik, akkor sem gondoltam semmi­re —­ ami valaha'­ testet öltött, vagy ezután létezhet —, mint a­­hogy akkor sem, amikor zajos társaság gyűlt be az intézeti szo­bánkban nevetni, vagy vitatkozni. Nagyon ritkán, s akkor is némi öngúnnyal idéztem két-három év­vel ezelőtti énemet, s talán meg is mosolyogtam mindig ellenkez­ni akaró, súlyos lényemet, mert nem voltam mindig kiegyensú­lyozott és nyugodt, nem vágytam mindig a munkát, s leginkább ak­kor nem, amikor nagyon akartam. Sokáig kínoztak az emlékek, pedig — tudom — nagyon erősen ragaszkodtam a feledéshez — mégsem sikerült. És most, amikor végképp lemondtam nyugalmam visszanyeréséről, most egy ra­koncátlan gyermeki „azértis“ rám­­varrta magát. Talán csak annyi maradt az egészből, hogy olykor úgy véltem, követ a szeme — mozdulataimat, tekintetemet —, de jelenlétének ez a titkos, fáradt agyam-szülte mivolta bíztatott és semmiképpen sem zavart. Sok, nagyon sok tárgy volt a szobámban, ami rá emlékeztethe­tett, azokat azonban akaratlanul is tompította, elhomályosította a több­ bútordarab, az idő és talán én magam is ... ★ Az intézetnek ez a szárnya, a­­hol most az első emeleti folyo­sókon a mi laboratóriumaink so­rakoznak, javítás alatt állt, ami­kor idekerültem. Pontosabban, a­­mikor először léptem át a kaput tele kétségbeeséssel és annyi nyugtalan, hiú ábránddal, hogy fiatalságom egészségesen kitörni akaró lelkesedését belém fojtotta, megbénította. Akkor találkoztam Ivó' Öreggel először, és azokkal, akik most kollegáim, talán bará­taim. Emlékszem, az Öreg sokáig szótlanul nézett, sima, de erős szakállról árulkodó arcát simo­gatta. Engem nagyon zavart, kí­nos volt az a csend, a torkomat kiszáradni éreztem — még sze­rencse, hogy nem bőgtem el ma­gam. Az öreg végül is megtörte a csendet, egy enyhe mosoly is bújkált szája szögletén. Megígér­te, hogy hamarosan értesít. Ké­sőbb — kb. egy éve voltam már Kiss Zsuzsa náluk — nevetve mondta, hogy jobb szeretett volna helyembe egy férfi kádert. Addig egyetlen nő sem dolgozott a keze alatt. Hozzátette, nem bánta meg, hogy bízott bennem és azt hiszem, ez volt az, amit életemben az első elismerésnek nevezhetek. Az öreggel való első találko­zásomtól a másodikig csaknem egy év telt el. Az volt a harma­dik év, amit falun töltöttem. Ki­lenc hónapi kínzó, kétségbeesett várakozás után végre írt az öreg. Soha nem felejtem el, milyen cso­dálatosnak tűnt akkor, hazafelé menet a falut átszelő patak cso­bogása, milyen barátságos lett egyszerre, száz meg száz pirosfe­delű házikó és minden egyéb, a­­mi addig is jelen volt. Most visz­­szagondolva mindenre, — arra a három évre, viszolygásomra, ha­zatérni vágyásomra, — szégyel­lem magam, s talán csak az ment fel, hogy szerettem azokat a gyer­mekeket, embereket, hogy valójá­ban megálltam a helyemet, még akkor is, ha valami láthatatlan kötelék a városhoz láncolt, ahol születtem. ★ „Ha újra kezdhetném ... “ Számtalanszor lejátszottam ma­gamnak az utolsó öt évet. A sarki könyvesboltból jöttem ki — hanyag, csaknem csúf járá­som van — s amint vállaimat do­bálva, lehajtott fejjel vigyáztam, hogy a zebra fehér sávjaira lép­jek, olyan végtelen keserűség szakadt rám, hogy felkaptam a fejem — leléptem a szemem előtt összefutott fehérségről. Eltévesz­tettem a fehéret — a fényt —, feketébe, sötét „mezőnybe“ kerül­tem. Mikor valami fáj, az embe­rek keresik az árnyékot; nekem sok minden sajgott — megszok­tam a félhomályt... Az én szo­bám­ba csak délelőtt sütött be a Nap, mintha tudta volna, hogy nem vagyok otthon. Délután a szomszéd ház árnyéka rámbo­rult ... Valahol elrontottam va­lamit és az a borzasztó, hogy nem tudom mit, elfelejtettem valami egészen egyszerű műveletét az életnek, de nem kapom a hibát... „Ha újra kezdhetném ... “ elbeszélése Gyalog indultam fel a hatodik­ra — a lift nem működött. A ne­gyedik emeleten lassítottam, az­tán megálltam, mert kezdtem úgy érezni, hogy elviselhetetlenné vált bennem a keserűség. Ez le­hetetlen, hogy miért pont a ne­gyedikben ébredtem rá félember voltomra, tehetetlenségemre, hi­szen számtalanszor kapaszkodtam fel ezeken a köveken. Miért itt és miért most? Miért nincs any­­nyi erő, annyi gyűlöletes, fogvi­­csorgatásos akarat bennem, hogy egyszer csupán egyszer végigjár­jam azt, ami megkívántatik. Mi­ért nem tudtam én soha se rosz­­szat, se jót befejezni? Miért ál­lok meg a negyediken, mikor a kulcsom csak a hatodikon talál? Hol rontottam el...? Beléptem, az előszoba sötét volt, a szoba félhomályba bo­rult — megint csak árnyék. Te­kintetem hirtelen a rollakra té­ved: miért húzom le, s mi­ lenne, ha az ablakokat kitárnám? Izgatott lettem a gondolatától , nem félni az igazságtól, letépni a be­sötétítő hazugságokat. Kivágtam az ablakokat, fényszóró gyanánt zuhantak rám a napsugarak, a fény, a fehérség ... „Ha újra le­hetne kezdeni..." és éreztem, hogy ez is csak hazugság, mert nem újra kezdeni, hanem folytat­ni kell az életet... Elvakított a fény és úgy képzeltem, hogy az a mélység, amit magamban érez­tem, az is csupa fehér, minden fehér . . . Igen, ettől a fehérség­től kell indulnom tovább. ★ Ma már szeretem ezt a csendet, ami beborítja az egész szobát. Egy kis nosztalgiával húzom be naponta magam után az ajtót, mégis sok mindennek tudok már örvendeni és beérem azzal, hogy bár szomorú mosollyal az ajka­mon — de mosollyal —, elége­dett vagyok. Talán az ősz is azért olyan mozdulatlan és nyugtató, mert én úgy akarom, mert kezdtem érezni magamban azt a hatalmas ener­giát, ami bennünk, emberekben tornyosul... És milyen furcsán jó érzés lesz majd szaladni a télben, s nem érezni a hideget, mert kezdem hinni, hogy nem fo­gok fázni... HMMI—H-H , ha arra kezdhetném... Járay Katalin Kerestem Kenyérszőke volt az égbolt, pirosnak láttam, kéknek, s a fű, akár a pókfonál zöldnek amikor pipacsos áradat a rizsfehér falakat. , ,, , ,, , Ifjúságom kamasz rügyből áradt el az ablaknál lombba kapott ereimben, és elöntött egy tűzéli. Üldöztem, kergettem valakit rakoncátlan indulat, kerestem. 'S'3 \ - — PINTYA Gyula rajzai Izsák Anikó – SIMON Sándor Vágyak Mamihoz először Üj, konok tavaszra várunk ) S a kertedben nem nő a fű. Huzatos menhellyé ürült a házunk. Egy vak macska maradt még nálunk S a koldus veréb-zaj az, ami hű. A szekrényedet felbolygattam. Azt hittem, mindent megtudok.­­ Az emlékekből összeállt egy Fájó, bizonytalan titok.­­ Hangod melegét gépszalag őrzi, Mosolyodat megsárgult papír, Hiába nézem, nem az igazi Arc, az őszinte, jókedvű, asszonyi.­­ Valamit még kérdezni akartam. I A felelettel tartozol. Te azt vártad, hogy nagyobb legyek. Megnőttem hát, most mondhatod. ■ Kereslek tovább a hervadó virágban, Kivágott fák száraz törzsein. Észrevétlen mégis megtalállak Egy intő szóban, jelben, üzenetben,­­ Hagyatékod íratlan szövegében, S tovább adom én is, ^^^^^^^ia^nyiaj£szek. FIATALOK Halatok FIATALOK Halatok FIATALOK .............■ .. M «■■■■ mm........ „.....„.n..­.TM .IT...——I ..." ■ .... .„I. .i»nmii.i.mirrr m......----------------------------------- -

Next