Vörös Zászló, 1970. február (22. évfolyam, 25-48. szám)
1970-02-01 / 25. szám
4 OIPHEISZ HEH Till Ki - 25 ÉVE HALT MEG SZERB ANTAL - 1945 januárjának utolsó napján Weöres Sándor, a költő, az alábbi levelet kapta: „Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Láncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt, tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez ...“ A levélíró pénzt, élelmet kér, ,,a legvégsőkről van szó“. Aláírás: Halász Gábor. Ez a kétségbeesett kérés egy SS-felügyelet alatt álló munkatáborból érkezett, ahol Szerb Antal 1945. január 27- én, 44 éves korában végelgyengülésben elpusztult. Maradék erejét puskatussal verték ki belőle. Vele vérzett el Halász Gábor, Sárközi György és valamivel odébb Radnóti Miklós, Papp Károly is. A bujdosás napjaiban Szerb Antal így vallott egyik barátjának: „Mit ér Goethe, mire jut Thomas Mann, ha harmincéves korában elviszi egy buta betegség, vagy egy tüdőgyulladás“. És őt férfikora teljében vitte el a legförtelmesebb betegség — a modern gonoszsággal szövetkezett ősbutaság, a barna métely. Eltörték Prospero pálcáját, könyveit elsüllyesztették, mielőtt a varázslat véget ért volna. De ekkor már mindenütt ismerik. Az erdélyi magyar értelmiség jobbára az ő könyveiből tanulta meg tisztelni a faji eszméktől, a nacionalizmustól mentes szépirodalom értékeit. Sírkő avatásán — a Kerepesi temetőben, 1947 októberében — Benedek Marcell így emlékezett rá: „Mint a kolozsvári egyetem diákjainak és Erdély középiskolai irodalomtanárainak vizsgáztatója, tanúskodhatott arról, hogy ahol egy hallgató vagy tanár szájából új, eredeti szempontú szavakat hallottam, rendszerint ráismertem a Te szavaidra...“ Harminchárom éves korában megírja (a marosvécsi Helikon pályázatára) a Magyar Irodalomtörténetet, negyven éves, amikor kikerül tolla alól a Világirodalom Története. Ugyanakkor a finomművű eszszék (Kölcsey, Vörösmarty, Az udvari ember, William Blake, Stefan George), valamint a gazdag kultúrtörténeti ornamentikájú kisregények és novellák (Pendragon legenda, Utas és holdvirág, A királynő nyaklánca) egész sorát alkotja. A ragályként terjedő fasizmus napjaiban az európai művelődés időtálló műveihez fellebbez, a nacionalista kultúrprovincializmussal a magyar és a világirodalom értékeit szegezi szembe, a barbárság ellen a megértő humánum és a bújkáló irónia fegyvereit használja. Könyvekhez menekül védelemért oly korban, amikor nemcsak könyveket, hanem embereket is égetnek. A lelkiismeretes filológiai kutatás, az igényes tudománynépszerűsítés és a mélyenszántó gondolatok szellemes, könynyed előadása fonódik egybe írásaiban, amelyek intellektuális oázist jelentenek a háborús nemzedéknek és kifogyhatatlan esztétikai örömöket a felszabadulás utáni olvasóknak. Írói eszményképe a XVIII. századi szellemesen csengő filozófus, aki „marquisnők számára értekezik a csillagos égbolt titkairól“. Kemény, Gyulai, Péterfy, Babits esszé-hagyományait folytatva, fölényes tudásával, nyelvi telitalálataival, gondolatébresztő, lendületes stílusával, közvetlen, szellemes egyéniségével, finom iróniájával a legolvasottabb irodalomtudások közé emelkedett. Ment volt mind az akadémiai merevségtől, mind az olcsó tetszeniakarástól. Eleddig ismeretlen szellemi világtájakat hódított meg az olvasó számára: európai preromantika, francia „ancien régime“, angol rózsakeresztesek, modern stílusirányzatok stb. Új műfajokkal kísérletezett: csevegő irodalomtörténet, művelődéstörténeti novella és regény, szociológiai-pszichológiai portré, esszé. Ez utóbbi műfaj felelt meg legjobban szellemi alkatának. A királyné nyaklánca című kisregénye történelmi detektívregény, kultúrtörténet és történeti filozófia egybeötvözése. A kultúra csodálatában élt és alkotott, s mintha a szellem ember, és társadalomformáló erejét túl is becsülte volna. A szellembe vetett túlzott bizakodása vezette el Szerb Antalt a szellemtörténeti módszer alkalmazásához. Dilthey és a mélylélektani triász (Freud, Adler, Jung) irracionális tételeinek átvételéhez. Úgy hitte, hogy a szellem öntörvényű mozgása emberi attitűdöket, stílusokat, korszakokat teremt — függetlenül a társadalom belső törvényeitől. „A stílusok a szellem látható formái — mondotta. De módszerében következetlen, az alkatában rejlő kételkedés gyakran kikezdte a divatos elméleteket. „Soha nem volt mesterem, akit meg ne tagadtam volna továbbvezető nyugtalanságomban“ — vallotta önmagáról. Mindent elsajátított a válságokkal terhes polgári kultúrából, de végső fokon mégis finom sugallataira, intuitív lényeglátására bízta magát. Talán a túlzásba vitt kételkedés juttatta el Spengler kultúrpesszimizmusához, akinek „kultúrmorfológiája“ letagadhatatlan befolyást gyakorolt nagy irodalomtörténeti szintéziseire. A tudományos szocializmus igazságait nem Eduard Claudius A SZABÓ ÉS A MANDARIN Eduard Claudius német író évekig volt az NDK nagykövete a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Vietnami meséit, melyek a tavaly egy müncheni haladó folyóiratban jelentek meg, a Nagyvilág legutóbbi száma közölte magyar fordításban. Valaha az öreg Hue volt a legügyesebb minden szabók közt, akik a faluban vagy akár a városban dolgoztak. Hosszú élete, sok esze és a nehéz napokban szerzett tapasztalatai bölcsősé és világos gondolkozásává tették. Messziről elzarándokoltak hozzá szegények és gazdagok, hogy öltönyt csináltassanak; a szegények a maguk egyszerű, de tartós öltönyét, a gazdagok fényűző, arannyal és selyemmel hímzett ruháikat. Szegényes kunyhójában Hue a legcsodálatosabb rajzokat varázsolta a kelmékre: madarakat, amilyenek még a dzsungelben sem léteznek, virágokat, amelyekre elég volt ránézni, hogy az ember érezze, pazar illatot árasztanak, és sárkányokat hímezett, amelyek akárha éltek volna. De nemcsak öltönyt csináltattak nála az emberek. Tanácsért is hozzájöttek minden bajukban, és a bölcsessége szinte híresebb volt csodálatos kezemunkájánál. Egy féltékeny asszonynak, bizonyos Thi-Loounak például azt a tanácsot adta, bízzék jobban a férjében. Akkor szorosabban magához kötheti, és a háza olyan nyugalmas lesz, mint este a kert. Thi- Bahnak, a fennhéjázó feleségnek pedig azt tanácsolta: A tyúk, amely folyton kodácsol, nem neveli a csibéit. Ne légy követelező, kotnyeles és tolakodó. Szívedben légy egyszerű, csöndes és nyugodt, mint a patak. Thi-Bah azonban csak gúnyosan nevetett, és Hue igazát csak akkor látta, amikor már tönkretette a családját. Egy napon egy magasrangú mandarin jött Huéhez az udvartól, hogy ruhát rendeljen, olyan ruhát, suttogta bizalmasan, amilyet még sohasem láttak az udvarnál, de még Délen sem, soha. Hue, a szabó, mélyen meghajolt egyszer, majd mégegyszer, és így szólt: — Végtelenül megtisztelsz, magasságos mandarin. Itt van ez a selyem, amelynek nem találja senki párját. Arany holdsarlókkal fogom kihímezni. A mandarin olyan elragadtatva bólogatott, hogy kecses bajuszának végei a nyakát verdesték. — Jó, ebből varrj nekem ruhát. Az öreg Hue egy darabig gondolkodott, aztán azt mondta: — Rendben van, neked varrom meg ezt a pompás kelmét. De mielőtt kiszabnám, tudnom kell, mióta vagy hivatalodban az udvarnál. — A mandarin sértődötten dörmögött, de Hue, a szabó, közbevágott: — Én csak egy szegény szabó vagyok, és a világért sem akarlak megbántani. Mindössze azért kérdeztem, hogy kifogástalan szabást adhassak a ruhádnak. A mandarint még ez sem békítette meg, morgott: — Mi köze van ennek a kérdésnek a ruhám szabásához? Hue finoman mosolygott, szemében bölcsesség fénylett, amint elgondolkozva mondta: — Látod, nagyságos mandarin, ha csak rövid ideje élvezed a király kegyét, egyenes derékkal jársz, kifeszített, igen, talán még kidüllesztett mellel is, mint vitorla az első erősebb szélben. Hogy az öltönyöd szépen álljon, az elejét a tervezésnél hosszabbra kell vennem, mint a háta részét. Ha azonban már néhány év óta viseled ennek a tiszteletre méltó hivatalnak a terhét, büszkeséged alábbhagyott, és fitogtatott tudományod már petyhüdten csügged, mint szélcsendben a vitorla, akkor mindkét részt, az elülsőt és a hátulsót egyformára kell szabnom. De ha hosszúhosszú esztendők óta viseled válladon a felelősség súlyát, fejedet leszegzed királyod igazságatlansága és szeszélyei, meg néped nélkülözései láttán, s szégyellve magad királyod miatt, mély töprengéssel földre szegzed a szemedet, nos, akkor a ruha elejének kell rövidebbnek lennie. Én, a szegény szabó, ezért tettem fel neked ezt a kérdést, mandarin. KARDOSS Tilda fordítása Szerb Antal Orpheusz az Alvilágban A földnek mélye olykor meg-megrándult, Amint ment zúgó száz tárnákon át Már rég feledte szabad thrák honát Míg lent mocsári zöldesfényű láng dúlt És aknák mélyén zöldes szörnyek lestek. Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart. S a földalatti villám, nagy erős kard, Átszegte ezt az átkozott estet. És Orpheusz csak ment, magába hullva, A pusztulás nagy leckéjét tanulva, Mely gyötrött szédülésbe merevité, Míg végre naptól felfénylett egy oszlop, Orpheusz megfordult és szertefoszlott: Tündérfehér árnyékként Eurydiké. tudta magáévá tenni, noha a forradalmak etikai jogosságát elismerte. A királyné nyakláncában így ír a francia forradalomról: „Örökre él majd az emberiség emlékezetében, és még sokáig rettenti fel álmukból azokat, akik embertásaikat tönkre akarják tenni, vagy szolgaságba akarják igázni“. A Magyar Irodalomtörténetben nemcsak lerombolta a feudális illúziókat és „európaizálta“ a magyar irodalmat, hanem olyan kalandszerű izgalmas művelődéstörténetet adott az olvasó kezébe, amelyben a Toldy—Beöthy—Pintér hármas porrétege alatt szunnyadó írók és körök életkörelbe kerülnek, és a szerző átérezteti velünk az újrafelfedezés friss, gyermeki örömét. A Világirodalom Történetében a nagy írók alakját, műveit regényszerű eszközeikkel eleveníti meg, a kisebbeket pedig epigrammaszerű, miniatűr jellemzésekkel teszi felejthetetlenekké. Módszerén, felfogásán lehet vitatkozni, de ízlésformáló stílusa, lebilincselő eszmefuttatásai és a kultúra értékeiért lelkesedő rokonszenves írói egyénisége soha nem halványuló olvasmányélményünk. Nem volt forradalmár — „csak mártír“. Elpusztították a humánum és a szépség gyilkosai. Utolsó útjára, a munkatáborba, szinte minden felszerelés nélkül ment, de magával vitte Száz vers című művét, egy világirodalmi versantológiát, amely egyben nyomtatásban megjelent utolsó alkotása is. Az előszóban így ír: „Kedves olvasó, légy régimódi, szerezd be a kapcsos albumot és írd bele a legszebb verseket, amelyekkel utadon találkozol, hidd el, nem kárbaveszett idő, amit ezzel töltesz, írd tele a kapcsos albumot és tedd el vagy vidd magaddal. Ki tudja, mit tudsz megmenteni ifjúságodból, amely nem kevésbé rohamos tempóban szokott elnyargalni, mint a rohanó idők. De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel, üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg“. Ez a kép él bennünk ma is Szerb Antalról. Verseskötettel a kezében fordul szembe a fasiszta halálgépezettel. Utolsó írása ugyancsak egy vers, amelyet még sikerült hazajuttatnia a feleségéhez. Címe: Orpheusz az Alvilágban. Ezzel a Heredia hangvételében írott szonettel búcsúzott hálátlan korától. De Orpheusz soha nem tért vissza. GALBACS Mihály FIGYELŐ Búcsúzás Nő az ablakban NÉPKÖLTÉSZET ÉS GYŰJTŐMUNKA Jajongva fordul sarkán egy kiskapu. Dombnak futó portára lépek. Néptelen udvar, csak benn a konyhába tesz-vesz egy idős asszony. Gyanakodva néz végig. Hellyel kínál, de gyanakvása még sűrűbb lesz, mikor jöttömnek céljáról beszélek. Csendesen szól, de minden szava szembefeszül az idegennel: — Nem volt nekünk kedvünk a nótázáshoz. Ha tudtam is énekelni fiatal koromban, rég elfelejtettem. Se időm, se kedvem nem volt nótázással foglalkozni. Sok volt a gyermek, dolgozni kellett. Örvendtem, ha élhetünk ... Hiába kérdezgetem, hiába énekelek neki más vidéken hallott dalokat. Nem oldódik a feszültség. Szemében egyre nyilvánvalóbban vibrál a riadalom: — Mit akarhat ez az idegen? Mit akarhat? Mert biztos, hogy a messzi városból nem a dalok miatt szaladt idáig! Aztán mentő ötlete támad. Átmutat a túlsó sor végén egy házra: — Menjen oda inkább, ott biztosan tudnak valamit mondani. Pedig a faluban többen mondták, hogy őt kérdezzem meg. Híres jó énekese a falunak, így kezdtem a népköltészet gyűjtését egy távoli, világtól eldugott hegyvidéki faluban. És így folytatódott majdnem egy hétig. Nem ismertem senkit, a falu vezetőségének segítségért sem akartam kérni. Szerettem volna támogatás nélkül megszólaltatni az embereket. Keserves hetem volt. Egyik helyről küldtek a másikra, onnan ismét tovább, s a jegyzetfüzetben bántó ürességgel sorjáztál a fehér lapok. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy a gyermekek segítettek át a nehézségen. A kertek alatti réten cicáztak, s megálltam figyelni a játékukat. Felfigyeltek ők is az idegenre, körém gyűltek, kérdezősködtek. Elmondtam, hogy érdekel a játékuk, kíváncsi vagyok, hogyan választják ki maguk közül a fogót. Nem kellett kétszer kérdeznem. Kórusban fújták a kiolvasót. Csak a szemük villant össze cinkosan: „Hát még ennyit sem tud felnőtt létére?!“ Versengve dicsekedtek, hogy hány fajta kiolvasót tudnak. S én szorgalmasan jegyeztem. Másnapra csoda történt a faluban. Megtört a jég. A felnőttek megbizonyosodtak, hogy nem a tyúkjaikat akarom titokban megszámolni, hanem valóban a dalok, mesék, mondókák érdekelnek. Furcsállták egy kicsit, hogy „okosabb“, „hasznosabb“ foglalkozást nem kaptam magamnak, de azért már azon is gondolkoztak hogy ha oda mentem, „üres kézzel“ ne eresszenek tovább. S amilyen egységesen állt ellen a falu az elején, éppen olyan egységesen tekintette szívügyének később a gyűjtés segítését. Olyan élményben is volt részem, hogy az egész napi kaszálásból hazatérő ember este felkeresett a szállásomon. Félszeg mozdulattal gyűrött papírlapot húzott elő a zsebéből. Azoknak a daloknak a kezdősorát írogatta fel kint a mezőn, a kaszanyélen, melyek munka közben jutottak eszébe. S egész napi kaszálás után eljött hozzám, hogy elénekelje. És az az asszony, aki olyan megkönnyebbülve látott kilépni portájáról, néhány nap múlva restelkedve szólított meg az utcán: menjek vissza hozzá, mert sok mindent tud ő is. Legnehezebb dolog kétségtelenül az emberek bizalmát megnyerni. Különösen, ha idegenként pottyanunk a faluba. De utána ismét akad gond-baj a gyűjtés körül. Mert megoldódtak a nyelvek, de kérdés, hogy mit énekelnek. Rendszerint nem csak népdalokat. Sőt, eleinte többnyire divatos nótákkal, rádióból, városról megtanult slágerekkel hozakodnak elő. Tapintatra, türelemre van szükség, hogy bántás nélkül tereljük az adatközlők figyelmét az igazi népköltészeti alkotásokra. Mondjuk el egy-egy népballada cselekményét prózában, kérdezzük meg, hogy ismernek-e ezekről a történetekről éneket. Máskor egy-egy balladahős nevének puszta említése is eszükbe juttathat évek, évtizedek óta nem énekelt dallamokat, szövegeket. Mesék esetében néhány motívum felemlítése ugyancsak segítségére lehet az adatközlőnek (bár a jó mesemondó nem szorul erre a mankóra!). A dalok kikérdezésekor legszerencsésebb, ha az alkalmi költészetre tereljük a szót. A falu hagyományában belegyökerezett szokások mozzanatai, hogy kapcsolódva természetesen idézik fel a hozzájuk társuló költészeti megnyilatkozásokat is: a rigmusokat, dallamokat, énekeket, dramattikus játékokat. A bizalom megnyerésén, a helyszíni szelekción túl tehát nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk gyűjteni. Alaposan kell ismernünk a népköltészet műfajait, az addigi gyűjtéseket, a népi szokások általános mozzanatait, hogy irányíthassuk az adatközlők emlékezését. Hogy végül is ne népies műdalokat, vagy országszerte elterjedt, rádióból is sokat hallott népdalokat jegyezzünk le, hanem olyan alkotásokat, melyek vagy a falu tudatának mélyebb rétegeiben lappanganak, vagy amelyek közismertek ugyan, de a helyi hagyományokban variálódtak, alakultak. Nehéz megérteni, hogy mit tekintünk népdalnak, és főleg mit régi dallamoknak. Mert ha régi nótákat kérünk, rendszerint olyan dalokkal hozakodnak elő az öregek, melyek már gyermekkorukban divatosak voltak, szerintük tehát nagyon régiek. Pedig legtöbbször közismert énekeket dúdolnak ilyenkor. Legjobb, ha elénekelünk néhány igazi régi szép dallamot, ezzel lehet legjobban rávezetni őket a lényekre. Érteni talán nem, de megérzik, hogy mit is akarunk. Sokat segít munkánkban az is, ha nem elszigetelt egyénektől gyűjtünk, hanem több falubeli jelenlétében. Az egyik ember produkciójára reagálnak a többiek, helyreigazítanak vagy újabb dalokat, meséket elevenítenek fel. A kiegészítéseken túl a népköltészet életét, funkcióját is csak a közösségben figyelhetjük meg. Tudományos szempontból igazán hiteles anyag csak az, amit magnetofonnal gyűjtöttünk. Igen ám, de a szakembereket kivéve kevés embernek van lehetősége magnetofonnal gyűjteni. A tanítók, tanárok minden faluban jó szolgálatot tehetnek a helyi népköltészet gyűjtésével. De mit csináljanak, ha nem áll rendelkezésükre magnetofon? Mondjanak le a gyűjtésről? Semmiképpen se, mert munkájuk hallás utáni lejegyzéssel is nagyon hasznos lehet. Épp azért, mert ott élnek a falu közösségében, könnyebben tudják szóra bírni az embereket, s a népköltészet életét is a maga természetes menetében figyelhetik meg és írhatják le. A gépi rögzítés pontosságát nem tudják ugyan maradéktalanul pótolni, de ha hallás után pontosan jegyzik le a szövegeket, ha kikérdezik az adatközlőt arról, hogy honnan tanulta az illető dalt, mikor énekeli általában, mi a véleménye róla, ha rögzítik az adatközlő nevét, életkorát, foglalkozását, életének fontosabb eseményeit, ez olyan adatokat nyújt a néprajztudománynak, melyek esetleg pár év alatt veszendőbe mentek volna. A fontos az, hogy igyekezzenek szó szerint rögzíteni a szövegeket. A dalok szövegét minden esetben úgy, hogy az adatközlők — még ha a dallamot nem is kottázzák le — énekeljék, ne csak mondják a verset. A szöveg ugyanis sok esetben csorbulna a dallam nélküli elmondásban. És még valami Aki népköltészeti gyűjtésre adja a fejét, ne zárkózzék el az emberek problémái elől. Sokszor rá kell szánnia fél órát vagy órát is arra, hogy végighallgassa az emberek ügyes-bajos dolgait. Ha mereven visszautasít minden ilyent, ha egy kézlegyintéssel tovább akar menni — ez nem érdekel, ez nem tartozik ide —, sokat árt az ügynek. Mert a problémáival kitárulkozó ember őszintébben tárja fel a magában hordott költői értékeket is. S az egyén életének eseményei nagyon sokszor megmagyarázzák, miért őriz olyan adatokat, melyekre más talán már nem is emlékszik. Csak így érdemes gyűjteni. Csak így szabad. Mert a szürke hétköznapok s a zengő dalok egyaránt hozzátartoznak egy falu életéhez. S ha ezt megértettük, Bartók Bélával vallhatjuk, hogy a gyűjtés fáradságos munkája minden másnál több örömet szerzett nekünk: emberek tárulkoztak ki előttünk. Életük fény- és árnyoldalaival. Őszintén. Teljesen. OLOSZ Katalin Öntörvényű világban Maradék címen jelent meg nemrégiben Székely János új verses kötete az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában. A kötet 1954—1968 között keletkezett — az előzőkből valamiképpen, valamiért kimaradt — verseit tartalmazza. A cím, érzésem szerint, kissé suta és megtévesztő. Olyan látszatot kelt, vagy kelthet, hogy Székely János költői termésének maga által is selejtesnek ítélt darabjait, esetleg melléktermékeit gyűjtötte egybe. Szó sincs erről! Igaz, a Maradék nem túlságosan sok új vonással gazdagítja költészetét; ugyanaz a jól ismert hang szólal meg bennük, versépítkezése is ismerős, a versek belső struktúrája is az, ugyanazzal a már-már szenvedélyes, konok intellektualitással és intellektuális szenvedéllyel, szinte megrögzött gondolkodási kényszerrel találkozunk benne, mint a többi köteteiben. Mindazokkal a jegyekkel, amelyekből összeáll a Székely János-i líra karaktere. A Maradék versei is a való, az adott világ elemeiből táplálkoznak, de ezeket az elemeket nem meztelenül tárják az olvasó elé. Ezek a valóság-elemek, a versek bonyolult , finom hajszálgyökerei, vérré váltak a versben, s a vérnek már más a színe, anyaga, íze, mint a mindennapi létnek, a tényeknek, a természetnek, a mindenség részeinek és jelenségeinek. A Maradék nem sok új vonással gazdagítja tehát a költő portréját, de felerősíti kontúrjait; mintegy szintézisét adja egész költészetének. Az előbb a költő intellektuális igényét éber gondolkodási kényszerét említettem, most mindezt kiegészíteném azzal, hogy Székely költészete nemcsak racionális fogantatású, hanem erősen érzelmi telítettségű, a gondolatot, a konkrét világ elemeit szinte szétfeszíti a sokszor fehérizzásig hevített szenvedélyes fűtöttségű mondanivaló. Érzelmeit kivetíti, a természetbe, az állatokra, a tárgyakra, a külvilágba, de úgy, hogy a vers tárgyi rétege se veszítsen érzékletes realitásából; úgy, hogy költői képei megőrizzék olykor páratlan anyagszerűségüket, úgy, hogy a képek sodró szuggesztivitását ne csak a közvetlen szemlélet formálja, hanem a költői látomás belső feszültsége is. Gondolok itt például egyik legszebb versére, a Vihar után-ra, meg az önarckép 1960-ra. Verseihez általában, szerelmes verseihez különsképpen valami emésztő, sóvárgó vágy szolgáltatja az ihletet. Vágy, amely soha sem teljesülhet, mert az ember sorsa az örökös megcsalatás, csalódás önmagában, a társban, végnélküli optikai csalódás a világban. Székely azért töpreng, vivődik, olykor vacog, szorong, hogy megkeresse az értelmet a kuszaságban, a szép rendet a rendetlenségben. Érezni verseiből az idegfeszültséget, a lírai átfűtöttséget, amellyel mélyen hat az értőbb olvasóra. Ez a mindent megérteni akarás gyakran a mársemmit sem értek" csüggedtségéhez vezeti el, s talán innen van, hogy olykor a megismerés helyett csak a titkot akarja; már nem is az értelmet, hanem annak csak szüntelen keresését, s mint az önsanyargató középkori szerzetesek, tetszeleg saját reménytelenségében, pesszimista hangulataiban, amelyekről pedig jól tudja, hogy ellenségei, leszerelői. Aztán végül is, sokszor egészen váratlanul a lemondás, az eleve legyőzöttség érzése helyet ad nála valami nagyon nemes emberi helytállásnak, az erkölcsi elkötelezettség sine qua non-jának, amit ő így fogalmaz meg: „Mentem, sehol se lassítván a tempót, / Mentem, mivel hogy mindez küzdelem volt, / És nem akartam megadni magam". (Magányos túra.) A Székely János-vers varázsa: egy lélek kitárul, feloldódik a versben, egészen közel jön hozzánk — s ugyanakkor valahogyan mégis ellebben, kisiklik a vers mögött. Őszinte, sokszor a nyerseségig az, sohasem színészkedik, de a mindenáron őszinteséget sem mímeli. Ez a költő szándéktalanul is az, amit már régesrég tud magáról: magányos, öntörvényű világában élő költő. És tud szárnyalni is, jóllehet, mondtam már, a valóságot, az érzékelhetőt, legalábbis mint ugródeszkát csaknem mindig megtartja. A Maradék majdnem tucatnyi nagy verssel gazdagította költészetét. Ezek kiábrándultan, fanyarul, sokszor hidegséget árasztva, sokszor átkozódva súrolják a remek határát, de a lélek, amely bennük van, mégsem alkuszik, megmásíthatatlan. Havasi szonettek ciklusában hangja érdes, lélegzetállítóan zord, mint szélfútta gyászzászlók, koromsötéten lobognak a sorok, de a lélek nem takarja el szemét, s az ítélet, amelyet magára mér... „Indulj hát, majd csak eljutsz valamerre. Akad alkalmad még a küzdelemre, S ne hidd, hogy könnyebb lefelé az út." Igaza van Székely Jánosnak: lefelé nehezebb az út, de az ő esetében a lefelé olyan izgalmakat, szellemi kalandokat, a lélek olyan tektonikus mozgásait jelentheti, hogy a mélybeszállás tulajdonképpen magasságok meghódítása. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) POLGÁR István