Vörös Zászló, 1970. április (22. évfolyam, 75-100. szám)

1970-04-01 / 75. szám

KUTATÓ DIÁKOK Lapozgatok a fizika-kémia és matematikai fakultás tu­dományos köreinek naplójá­ban. Az első oldalon idézet, a Tanügyi Minisztérium ál­tal jóváhagyott „a diákok tudományos munkájának megszervezésére vonatkozó Szabályzatiból: ,,a diákok tudományos munkája az ok­tató-nevelőmunka szerves ré­sze; célja a tudományos szakmai ismeretek elmélyíté­se és bővítése, módszertani ismeretek elsajátítása és a kutatói hajlam kifejlesztése, az alkotó képesség és önál­ló munka­készség növelése, alaposan felkészült szakem­berek nevelése". Jelenléti nyilvántartás, tér­,­vek, jegyzőkönyvek. PAPP JÓZSEF III. éves ma­tematika szakos hírig a tótól érdeklődöm. Ő felel a fakul­tás tudományos köreinek munkájáért, a Diákszövetség részéről. A matematikai kör­ről beszél: — Fő célkitűzésünk: elemi mértan feladatok megoldása és az eredmények általáno­sítása, új, egyéni problémák szerkesztése, de megoldunk érdekes aritmetikai és algeb­ra példákat is, amelyeket a kör tagjai választanak ki, vagy éppen ők állítanak össze. Az első feladatokat körvezető tanárunk, Simon Petru útmutatásai alapján oldottuk meg, majd munka­ülésen általánosítottuk az el­ért eredményeket. Az első eredményektől még nagyobb kedvet kaptunk a munkához. Aki új feladatokat szerkesz­tett, az ismertette az ülésen, majd megbeszéltük, s követ­keztetéseket vontunk le. Így született meg­­— észrevéte­leink alapján — tanárunk egy olyan következtetése, a­­melynek segítségével egy új mértani összefüggést fede­zett fel és bizonyított be. DENGHEL CORNEL II. é­­ves fizika-kémia szakos, el­foglalt ember. A diákrádió­­sítási központ belső munka­társa. A stúdióban beszélge­tünk. — A fizika kör tagja vagy. Hallottam, hogy állan­dóan szeretsz valamit. Mit? — Egy hangfrekvenciás generátort készítek, amely tetszőleges frekvencia érté­keken működhet. Ez a ké­szülék mind kapacitás mé­résre, mind pedig rádió- és TV vevőkészülékek hangolá­sára használható. Már befe­jeztem a munka bonyolul­tabb részét, a tekercsek ké­szen vannak. Csupán né­hány alkatrészre van szük­ségem és áttérhetek a ké­szülék teljes összeszerelésé­re, amely egyben gazdagíta­ná az intézet laboratóriumi felszerelését. És gondolom, hogy első éves hallgatók számára újabb biztatást je­lentene a tudományos kuta­tó munkában való részvétel­re. NAGY BARNABÁS II. éves fizika-kémia szakos hallga­tót a kémiai kör megkezdése előtt kaptam el. A kör mun­kája iránt érdeklődöm . . . — Működik egy szerves és egy analitikus kémiai kör, én az analitikus kör tagja va­gyok. A kört Nemes László lektor vezeti, s hasznos­­a­­n­á coel; óriási­t lentenek számunkra, annál is inkább mivel nem köny­­nyű feladat, amire vállalkoz­tunk. A diazo-amino festé­kek vizsgálatával foglalko­zunk. — Azok milyen anyagok? — A diazo-amino festékek különböző típusai az egyik leghasznosabb indikátor faj­tához tartoznak. Elengedhe­tetlenül szükségesek bármi­lyen kémiai laboratóriumban. Konkrétan azt keressük, hogy ezek az indikátorok milyen koncentrációs viszonyok mel­lett adják a legkielégítőbb eredményt. A vizsgálatok kolorimetriás méréseken ala­pulnak, s eddig igen érde­kes adatokkal szolgáltak. — Mi a véleményed a tu­dományos kör tevékenységé­ről? — Ha végzünk, nemcsak tanárok, de bizonyos mér­tékben szakemberek is le­szünk. A szemináriumok ke­retében nem jut elég idő az egyéni kutató munkára, de kitűnő alkalom erre a tudo­mányos köri tevékenység. Vannak, akik visszariadnak a kutatás nehézségeitől, ké­nyelmesek, nem elég kitar­tóak, de a befektetett fáradt­ságot bőven kárpótolja a megismerés izgalmas szépsé­ge. S akik ebbe belekóstolnak, azoknak vérévé válik a kuta­tó­. . . . Jön a körvezető tanár. El­válunk. S bent újra a jegy­­zetek és a kémcsövek fölé hajolnak a fürkésző tekinte­­t©­k. LŐRINC­ JÓZSEF II. éves filológus miiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimiimi' xii '.mimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii . Isi H 1 OLDAL JELENTKEZIK LAPUNK HASÁBJAIN: A GAUDEA­MUS. AZ IGÉNY, AMELY LÉTREHOZTA: A MAROSVÁSÁR­HELYEN ÉLŐ, ITT TANULÓ TÖBB MINT 2 000 FŐISKOLÁS­­ SAJÁTOS PROBLÉMÁIBÓL, ÉLETÉBŐL FAKAD.____________ 1_ ___AZ EGYETEMI ÉLET MEGANNYI KÉRDÉSÉNEK SZÓSZÓLÓJA : KIVÁN LENNI A KÉTHAVONKÉNT JELENTKEZŐ GAUDEAMUS,­­ MEGNYILATKOZÁSI TERÜLETET BIZTOSÍTVÁN AZ ŐSZINTE, NYÍLT Í1­ VÉLEMÉNYCSERÉRE, FILOLÓGUSNAK ÉS MATEMATIKUSNAK, SZIN­I MŰVÉSZETI HALLGATÓNAK ÉS MEDIKUSNAK EGYARÁNT,________ 11 JELEN KELL LENNIE AZ OLDALON A „CÍVIS ACADEMICAE" ÁL­­­­TALÁNOS- ÉS SZAKMAI MŰVELTSÉGÉRŐL, FELKÉSZÜLTSÉGÉRŐL FOLYÓ ESZMECSERÉNEK ÉPPEN ÚGY, MINT KURZUSKRITIKÁNAK, VAGY ÉPPENSÉGGEL A DIÁKATHENEUM TEVÉKENYSÉGÉRŐL BE- IS SZÁMOLÓ TUDÓSÍTÁSNAK. A DIÁKLAPOK SZERKESZTŐINEK, IFJÚ­­ TOLLFORGATÓK ÍRÁSAINAK, VAGY A VÁROS SZELLEMI, KULTU-­­ RÁLIS ÉLETÉBE BEKAPCSOLÓDÓ ÉRDEKES ELGONDOLÁSNAK, ÚJ ÖTLETNEK.­­ A GAUDEAMUS ELSŐ SZÁMAIT KÜLÖN-KÜLÖN ÍRJÁK, SZER- IEJ­KESZTIK A FELSŐFOKÚ OKTATÁSI INTÉZETEK DIÁKJAI. ELSŐKÉNT­­ A PEDAGÓGIAI FŐISKOLÁSOKNAK ADJUK ÁT A TOLLAT . , , ] CSÁKY ZOLTÁN . REGGEL 8 ELŐTT néhány perc­cel, valamint az előadások után — amikor be, illetve kifele tódul a diákság a kapun — talán még szembetűnőbb egy az amúgy is köztudomású tény, hogy intéze­tünk hallgatóinak nagy többségét a lányok teszik. Nem feltétlenül szükséges különösebb jelentőséget tanúsítani ennek a megállapítás­nak, kétségtelen azonban, hogy a nemek közti aránytalan megoszlás rányomja bélyegét az intézet ar­culatára. Természetes módon te­vődik fel a kérdés: pozitív vagy negatív irányban? A válasz — a helyzet komplex mivoltából adó­dóan — közelről sem olyan egy­szerű, mint maga a kérdés. A lá­nyok nagyszámú jelenlétét nem le­het kizáróan a rájuk jellemző zsi­­vajgás intenzitásával mérni. Pró­báljuk megfordítani, más szem­szögből nézni a kérdést: miért jön több lány a pedagógiai inté­zetekbe mint fiú? Tartsuk szem e­­lőtt elsősorban azt, hogy a szó­ban forgó főiskolák kizárólag ta­nárképző intézetek, a tanári pá­lya pedig a tipikus női foglalko­zások egyike. Természetesen sokat nyom a latba a „nem öt, hanem három év" is; huszonegy-huszon­­két éves korban már lehet (avagy illik?) férjhez menni, nősülni azon­ban még van idő. ELSŐ EVEN észrevétlenül bele­csöppenünk egy eddig ismeretlen élet- és családformába: többen egy szobában, szülők nélkül — egyedül. Ez az egyedüllét — lá­nyoknál különösképpen új tényező — a látókör tágulásával, ismere­tek gyarapításával egyfajta füg­getlenséggé alakul s még az sem baj, ha ez a függetlenség a pol­gári átlagmorállal is szembe száll, olyanformán, hogy semmilyen kö­telezettséget nem ismer a komoly tanuláson, érdeklődésen, emberi magatartáson kívül. Három év le­het hosszú és rövid egyidőben. Tájékozódás minden téren, látni, ha lehet érteni a világot, az em­bert. Belefér ebbe minden ami szép és ami nem szép , de léte­ző; a miniszoknya épp úgy, mint a könyvtár, színház, bukott diák és bármi. Valahol itt különbözik a diáklány a többi lányoktól és persze a fiúktól. Különböznek el­sősorban életszemléletben, szoká­saikban, de nem utolsósorban a munkához való hozzáállásukban, a jövő megformálásában. A hu­szonegyéves fiú nyugodtan él be­le a világba: a hasonlókorú lány sokkal többet gondol a jövőre mint azt akár önmagának is be­­vallaná. Harmad éven aztán fel­üti fejét a férjhez menés láza, természetes ennek a gondolatnak a jelentkezése, de egyáltalán nem problémamentes. Természetes egy­felől, mert nehéz egyedül, támasz nélkül idegen faluban új életet kezdeni, problématikus másfelől, mert „hogy két ember mi lehet egymásnak, az csak menetközben derül ki" — írja Németh László. Az imént fiú-lány, valamint diák­lány-nem diáklány szerint csopor­tosítottam a fiatalokat. Kétségte­lenül létezik még egy kategorizá­ló szempont. Pontosabban: orvo­­sis és pedagógiás lány. Nyilván­való, hogy a különbség lényege abban a plusz kettő vagy három évben keresendő, ami az orvostan­hallgatók javára íródik. A baj csu­pán az, hogy egy ún. gólya-medi­­ca számára is egyszerű ,,pedás" egy végzős filológus lány. Ez per­sze korántsem jelenti azt, hogy nem férünk meg egymással — e­­bédnél, az otthonban, fürdőben — bárhol. A pedás azonban sokak szemében „csak" pedás marad. Hiszem és vallom, hogy az ember sohasem az, aminek nézik; vala­hol ott találja meg magát, ahol tudása, életanyaga alapján ott­honosan mozog. Ez erőt ad az előítéletek, szubjektívumok érthe­­tetlenségeitől való függetlenség­hez, másrészt ahhoz, hogy így is azt az utat járja, amelyiket vá­lasztotta. PEDAGÓGIÁS LÁNYOK az ut­cán, a könyvtárban, a moziban, cukrászdában, színházban — so­kan vagyunk. Honnan jönnek és hova tartanak, kik és mit akarnak? Senkinek sincs a homlokára írva foglalkozása, csupán öltözködés után ítélünk? Külön fejezetet ér­demelne a ruházkodás, s a vele­járó gondok. Könnyelműség nagy­vonalúan általánosítani: elegán­sak, jólöltözöttek. S ha így van, nagyon is helyén­való: miért ne öltözne ízlésesen, választékosan, divatosan egy fiatal diáklány? Csakhogy az eleganciáig megle­hetősen , ,göröngyös út" vezet; sokszor ki kell éhezni (zsíroske­­nyerezni) azt a cipőt, vagy a szín­házba járó ruhát. És még valami! Sürget az idő: ilyenkor olyan rö­vid a már említett három év, ki­sért a „most vagy soha" nosztal­giája, mert hátha a falu nem nyújtja tálcán mindazt, amit Vá­sárhely. Nem az ügyvéd szerepét válla­lom, nem felmentésnek szántam jelen soraimat, hanem a szó leg­nemesebb értelmében vett diák­lány arcát próbáltam megrajzol­ni. Ilyenek vagyunk: erényekkel, hibákkal; lelkesedés, közömbös­ség, tudásszomj, akarás és apró kis gyarlóságok ötvözete rejlik bennünk. Mennyire emberi mind­ez. S hogy ebben a konglomerá­tumban egyre gyarapodjék a ne­mes anyag — ez lenne az a tö­rekvés, ami még teljesebbé tehet­né emberi arcunkat. A miénket — „pedás"­ lányokét. MÁTYÁS ÉVA filológus Utunk i­nd­ít” HÚSZÉVESNEK LENNI... Különös dolog a fiatalság ... A­­mikor az ember mindent akarva nekivág az életnek. Álmok, vá­gyak, tervek zsonganak a fejében. S egy kissé úgy érzi, hogy az ő válla ... egyedül az ő válla tartja az egész világot. Mert húszéves korban még mindenki világmegváltónak hiheti magát. A lehetőség ilyenkor még be­szédesebb, mint a valóság. A vé­lemény bátrabb és kegyetlenebb. A fogalmak között szinte nem is szerepel az hogy „nehéz“. Minden kristályosan egyszerűnek tűnik. Hisz a készülődő ember sok min­dent akar... Aztán lassan közelebb jönnek a célok. Közelebb jön a távol. A gondolatokat görgetik, csiszolgat­­ják az évek, mint köveket a he­gyipatak. Az ember okosan szá­mot vet önmagával, erejével, ké­pességeivel. A sok-sok mindent akaró húszévesből sok-sok min­dent megértő harmincéves válik. És mégis szép a mindent akaró nekilendülés. Szép, mert az életnek az a tör­vénye rejlik mögötte, hogy a fia­talok tovább akarják munkálni azt az életet, amelyet apáik dolgos keze csiszolgatott addig. Mindig többet, mindig szebbet akarnak, így jutnak egy lépéssel tovább, így viszik előbbre a gondolatot. Ezért örülök, valahányszor so­kat vagy egyenesen mindent aka­ró fiatalokat látok. Ezért tartom mélységesen dialektikusnak azt az elvet, amelyet pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs több íz­ben hangoztatott. Azt, hogy bát­ran kell felelős munkát bízni a fiatalokra. Hisz az élet törvényé­nek, a folytonosság dialektikájá­nak felismerése ez. De épp ezért komorodom el né­ha, amikor más szabású húszéve­sekkel találkozom. Amikor a min­dent mástól váró, vagy mindenre csak bólintó önállótlanságot lá­tom. Nevelőmunkám közben pe­dig elég sokszor ütköztem bele ebbe az emberi magatartásba. Nem egyszer láttam olyan fiatalokat, akik az egyetemek vagy főiskolák „polgárai“ ugyan, de azt várják, hogy mindent a tanár tegyen he­lyettük. Szervezzen. Gondolkoz­zék. Szaladgáljon. Azért van ... Ők pedig?... Ők egyszerűen­ el­fogadják. Valahogy mindig úgy érzem, hogy épp a fiatalság hiányzik az ilyen fiatalokból. Az a legtöbbre törekvés, ami éltető eleme a húsz­esztendőnek. Amiért érdemes él­ni. Vagy­ fordítva: ami nélkül cseppet elszürkül az élet. Nem akarok félreértést! Nem arról van szó, hogy a ta­nárnak nem kell irányítania, ne­velnie, embert formálnia. Csupán arról, hogy néha szeretném, ha több önállóság lenne a húszéve­sekben. Szeretném, ha minél rit­kábban találkoznék olyan fiatallal, aki mástól vár mindent. Aki nem akar „beugrani" az élet sűrűjé­be... Szeretném, ha minden fia­talban felkacagna a világbíró fia­talság. KICSI ANTAL főiskolai lektor Őszintén­­ az Athenaeumról Meglepetésszerűen, egyik nap lapszerkesztőként ébredtem. Kár, hogy nosztalgiával gondolok a ki­nevezésemre, mert szerkesztő, az vagyok, de a szó pejoratív értel­mében! Az indulásnál —­ annak már egy éve — bíztattuk magun­kat és egymást, hogy a kezdet ez kezdet, és idővel majd . . . Most nézem a lapot, a lapunkat és bánt, hogy maradt a „majd“. Azt írtam „lapunk", és sok társam szá­jából hallom egyszerre a tiltako­zást: „nem a miénk!" Miért nem? S ha nem, akkor kié? „Athenaeum" — a marosvásár­helyi Pedagógiai Főiskola diák­lapja. A szerkesztőség túlnyomó része diák­ tanácsadóként van je­len öt tanár — ez így volt az in­duláskor és így is maradt. Termé­szetesen akinek agyában megszü­letett a diáklap gondolata, az va­lahogy úgy képzelte el, hogy a diákok írják, szerkesztik, a tanárok pedig segítenek. Nálunk úgy van, hogy a diákszerkesztők kisegítik a tanár-szerkesztő kollektívát. Téve­dés ne essék, nem a tanári kar akar közölni, hanem a hallgatók — nem írnak. „Mit keresnek a tanársegédek, lektorok egy diáklap szerkesztősé­gében?" — kérdezhetné a kívül­álló. Első látásra talán jogos a kérdés. Csak a bennfe­ntesek tud­ják — s mondjuk ki bátran —, hogy jelen pillanatban s a jelen­legi diák­munkával (nem merem azt írni, hogy szerkesztéssel) — a lap életképtelen. Fura helyzet: a tanár szaladgál a hallgatók után a diáklap érdekében. A szerkesztőségi szoba — mert az is van —­ néptelen. A takarí­tónő, vagy egy-egy tanulnivágyó diák húzódik néha be. Valóban zavartalanul lehet ott tevékeny­kedni, még elvétve sem nyitja rá senki az ajtót. Az ún. postaláda is hétszámra áll egymagában. Senkinek sem lenne véleménye, ál­lásfoglalása, ötlete, kifogása? Egy lap kollektív erőfeszítések­ből születik. Persze, 10—15 em­ber is összeírhat egy újságravalót (ennyire rúg ki az állandó mun­katársak száma), de az nem vál­hat egy főiskola fórumává. Mi hiányzik? Lelkesedés, akarás és csodálatos módon, a más te­rületeken mindig önállónak­ lenni­­akaró diák alakja. És még valami­­ a bizalom. Számos kezdő toll­­forgatót tart számon az intézetben működő „Albatros" irodalmi kör. A köri tevékenység iránti érdeklő­dök száma sem elenyésző. Az inas­­kodó ún. író-palánták részben tá­mogatják a lap irodalmi rovatát, de olykor ők is idegenkednek a nyilvánosságtól. Szerénység ez, vagy ellenkezője — lebecsülés? Nehéz eldönteni. Egy azonban bi­zonyos: az Athenaeumban publi­kálni nem világraszóló esemény, még csak nem is nagy dolog. És mindaddig nem lesz az, amíg — saját színvonala emelésével — nem sikerül kivívnia a diáklaphoz méltó megbecsülést, elismerést. „Annak örvendenék — mondta az Athenaeum egyik tanármunka­társa —, ha kiszorítanának a lap­tól". Nem a munka alól akarja mentesíteni magát a szóban for­gó szerkesztőségi tag, hanem a mi kezünkben szeretné látni az Athe­naeumot. Az idősebb korosztály gyakran hivatkozik saját fiatalságára. „Ha nekünk lapunk lett volna" — hal­lottam a napokban valakitől, s igazat adtam neki. Nemcsak a­­zért, mert őszintén szólt a hang, hanem azért, mert ez így igaz: jo­gos a múltra való hivatkozás. A lap sorsa a diákság kezében van. Nekünk kell eldöntenünk, hogy szükségünk van-e rá vagy sem. Mennyi mindent lehetne kez­deni: a diákélet, a fiatalság, a művelődés, az emberközti kapcso­latok ezernyi vonatkozását feltár­ni, őszintén, a­ javítás szándéká­val. Még nem késő! Játszódjunk „szerkesztősdit"! De e felnőtt já­tékot komolyan, felnőttként próbál­­juk eljátszani! És nem elvárni, hogy mások végezzék el a mi munkánkat. KISS ZSUZSA III. éves filológus wmmmmm i—iiiiwi mini mi iwi nini i Hím Ilim w iiiidiiin i iimiiiui im mi 11 tiniBiiwiiiiHim111'1 Igényesség és elhivatottság Az, amit egyetemnek, fő­iskolának nevezünk, valahol ott kezdődik, ahol az igé­nyesség szó gondolati tar­talma egyéni és társadalmi értelemben egyaránt poliva­­lenssé válik. A főiskolai hall­gató kilép a „mindennapi lecké"-nek nevezett minimá­lis társadalmi kötelezettség­ből, hogy szociális szempont­ból többértékűvé, sokolda­lúvá, majd hasznossá vál­­hassék. És ennek a mércéje a szó legnemesebb értelmé­ben vett igényesség. A mér­ce nagysága — főleg ná­lunk, jövendőbeli pedagógu­soknál — a szakmai és tár­sadalmi elhivatottság foká­tól függ. Ezen két fogalom szellemében szeretnék pár szót szólani, mint végzős hallgató arról, hogy mit, mennyit s hogyan gyarapod­tunk, fejlődtünk szellemileg és emberileg Marosvásárhe­lyen. A probléma kétoldalú: egyrészt mit adott az alma mater, másrészt mit kaptunk a várostól, az egyetemi köz­ponttól? Az egyetem arra törekszik, hogy minél nagyobb tudás­sal, képzettséggel rendelke­ző kádereket adjon társa­dalmunknak. Szakmai szem­pontból tökéletesen felvérte­zett embereket azonban soh­­sem termelt. Akár három, a­­kár négy vagy éppenséggel hat évről legyen szó, min­dent elsajátítani nem lehet. Ezért a felsőoktatási fórumok jellegüktől függetlenül ket­tős tendenciájúak: először is az önálló gondolkodás mi­nél szélesebb skálájú kiala­kítására szorgalmaznak, má­sodszor pedig az értelmiségi számára (önképzés céljából) létkérdést jelentő könyvészeti anyag megtalálására és al­kotó, termelő vonatkozásban való felhasználására oktat­nak — egy szakterületen be­lül. Hosszú út, amely az igé­nyesség jegyében az egyete­mi előadástól a szemináriu­mi és konzultációs tevékeny­ségig terjed (néha tovább is, ha kinövi magát a tudomá­nyos munkáig), és summája a diák szellemi tartásának, arcélének a fejlődési foká­ban jut érvényre. A megva­lósításhoz csupán egy vala­mi szükséges: a tanár-diák áramkör tökéletes összhang­ja. A kurzust tartó egyetemi előadótanárnak, valamint a szemináriumot vezető tanár­segédnek egybe kell hangol­nia munkamódszerét a diá­kokkal. Sajnos, sok esetben nem így történik. Az előadótanár fölmegy a katedrára és han­gosan elolvassa jegyzetét, a­­mit sokszorosított példány­ban még a diákok rendel­kezésére sem bocsát. Min­denki jegyez (hiszen valami­ből csak kell tanulni) és várja az óra végét. Pedig de szeretjük az olyan tanáro­kat, akik otthagyják papír­jaikat a katedrán, lelépnek a dobogóról és mintegy ön­magukkal is vitába szállva gondolkodásra ösztökélnek s példát adnak abból, amit munkaszeretetnek, szenve­délynek, elhivatottságnak hí­vunk ! Azt mondjuk, a szeminá­rium kiegészíti a kurzust. De vajon akkor is, ha a szemi­náriumot vezető tanársegéd „igényessége" mindössze a kurzus visszakérdezéséig ter­jed? Különben ez a szemi­nárium-levezetés akkor sem célravezető, ha egy meg­adott bibliográfia alapján történik, mert mindent ami egyéni gondolkozást, véle­ményt feltételez, eleve kizár. A szemináriumi dolgozatok (ún. referátumok) a leggyü­mölcsözőbbek, mivel a főis­kolai hallgatónak lehetősége van arra, hogy megkóstolja azt, amit önálló gondolko­zásnak és szerkesztésnek ne­vezünk. Más szóval: ízelítő az alkotó munkából, így nyil­ván mélyebb tartalmat kap a konzultáció és az egyéni irányító tanár szerepe, aki az angol „tutorga­­sistem” mintájára hat-tíz diákkal kö­zelebbi viszonyban van és foglalkozik, s akinek igénye­sen, az alkotó gondolkodást serkentve kellene őket irá­nyítania. Sajnos, ez a mód­szer a mi filológiai fakultá­sunkon nem egészen válott be. Itt szeretném még meg­jegyezni, hogy a tudományos körök az ilyen fajta szemi­náriumokat nem pótolhatják, legfeljebb szervesen kiegé­szítik. A probléma másik oldala maga a város. Vásárhely, mint egyetemi és kulturális központ sokirányú lehetősé­get biztosít. A főiskola el­végzése utáni mass médiá­ra való utaltság úgyszólván mindenkit serkent. Megkez­dődik az ádáz harc az idő­vel és a szelektálás könnyű­nek egyáltalán nem mond­ható folyamata. Mit látogas­sunk inkább? Mi az, amiből többet kell és tudunk ki­használni? Hiszen a lehető­ségek kimerítése lehetetlen. Valahol itt kellene segíteni­ük a művelődési intézmé­nyeknek. Nem „kelletik" és szerettetik meg magukat e­­léggé. Ahogy a városi fil­harmónia kedvezményes á­­ron bérleteket ajánl fel az egyetemistáknak (és élnek a lehetőséggel), a színház nem tudná ugyanezt megtenni? Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemi hallgatók és színház között nem alakult ki bensőséges kapcsolat. Az, hogy a Stúdió Színház és különböző kulturális rendez­vények (író-olvasó találkozó, szavalóest stb.) lényegesen nagyobb diáktámogatásnak örvendenek, éppen egy jobb, közvetlenebb kapcsolat ki­alakulásának köszönhető. Kétségkívül a lehetősége­ket megkaptuk mind a főis­kolától, mind a várostól. És ha úgy érezzük, éltünk ve­lük, azaz sikerült megszerez­nünk a megfelelő szakmai képzettséget, gyarapodtunk­ mint emberek, szem előtt tartottuk az igényesség és elhivatottság elvét és bizto­sak vagyunk abban, hogy meg fogjuk állni helyünket ott, ahol szükség lesz ránk, bízvást mondhatjuk: „Ez is mulatság, férfi munka volt!" WIESENMAYER Z OLTA­N román-magyar szak, III. év A Mi -és a nép­költészet Napjaink fiataljainak sokoldalú és változatos érdeklődése tagadhatat­lan. Az ízlések és a hajlamok sok­félesége határozza meg az ismeret­­szerzés különböző területei felé való irányulást. A legújabb felfedezések iránt tanúsított érdeklődés mellett fiataljaink szívesen foglalkoznak né­pünk szellemi hagyatékával, azzal az örökséggel, amely nélkül kultu­rális értékeink nem létezhetnének. Ilyen tevékenységet találunk intéze­tünkben is ,ahol a folklór kör kere­tében kifejtett munka, s az ezzel járó erőfeszítések eredményei elis­mertek. A nyelvi jelenségek tanul­mányozása, a mai művészi alkotások értékelése mellett a kör érdeklődése a Maros megyei népköltészeti ter­mékek felkutatására is kiterjed. A kör tagjainak Gurghiu, Casva, Ad­rian, Hodac, Poaca stb. falvakban végzett kutatómunkája, ékesen bizo­nyítja, hogy az itteni emberek mél­tósággal őrizték meg az ősi szoká­sokat, hagyományokat, a nép határ­talan bölcsességének hordozóit. A folklórt és néprajzi kutatást végző diákcsoport célja és feladata össze­gyűjteni mindazt, ami érték a Ma­ros menti népköltészetben, mely a román nép gazdag érzelemvilágát tükrözi. Kitartó munkával dám­ákat, dalokat, táncszavakat, bölcsődalokat és szebbnél szebb meséket gyűjtöt­tek egy csokorba. A tulajdonképpeni munka azonban csak ezután kezdő­dik. Az adatok feldolgozásához sajá­tos megfigyelőkészség, megfelelő anyagismeret, de nem utolsó sorban különleges érzék és sok-sok türelem szükséges. Gyakran nehézségekbe ütközünk, de aki megízlelte ennek a munkának a szépségét, az megértve hasznosságát, legyőzi a felbukkanó akadályokat. Az intézet elvégzése után az igazi alkotások kiapadhatatlan forrásaihoz kerülünk — a falvakba. A népkölté­szetben való jártasság hozzásegít a nép életének megismeréséhez és megkedveléséhez. Ehhez azonban a folklór mélyére kell hatolnunk, ahol rábukkanhatunk az „emberi lélek nagyszerű visszhangjára“. Annak tudatában, hogy megyénk értékes magyar népköltészeti anyag­gal is rendelkezik, hasonló kezde­ményezést várunk a magyar nyelv- és irodalom fakultás hallgatói ré­széről is. PARDOS VIORICA filológus

Next