Vörös Zászló, 1970. április (22. évfolyam, 75-100. szám)
1970-04-01 / 75. szám
KUTATÓ DIÁKOK Lapozgatok a fizika-kémia és matematikai fakultás tudományos köreinek naplójában. Az első oldalon idézet, a Tanügyi Minisztérium által jóváhagyott „a diákok tudományos munkájának megszervezésére vonatkozó Szabályzatiból: ,,a diákok tudományos munkája az oktató-nevelőmunka szerves része; célja a tudományos szakmai ismeretek elmélyítése és bővítése, módszertani ismeretek elsajátítása és a kutatói hajlam kifejlesztése, az alkotó képesség és önálló munkakészség növelése, alaposan felkészült szakemberek nevelése". Jelenléti nyilvántartás, tér,vek, jegyzőkönyvek. PAPP JÓZSEF III. éves matematika szakos hírig a tótól érdeklődöm. Ő felel a fakultás tudományos köreinek munkájáért, a Diákszövetség részéről. A matematikai körről beszél: — Fő célkitűzésünk: elemi mértan feladatok megoldása és az eredmények általánosítása, új, egyéni problémák szerkesztése, de megoldunk érdekes aritmetikai és algebra példákat is, amelyeket a kör tagjai választanak ki, vagy éppen ők állítanak össze. Az első feladatokat körvezető tanárunk, Simon Petru útmutatásai alapján oldottuk meg, majd munkaülésen általánosítottuk az elért eredményeket. Az első eredményektől még nagyobb kedvet kaptunk a munkához. Aki új feladatokat szerkesztett, az ismertette az ülésen, majd megbeszéltük, s következtetéseket vontunk le. Így született meg— észrevételeink alapján — tanárunk egy olyan következtetése, amelynek segítségével egy új mértani összefüggést fedezett fel és bizonyított be. DENGHEL CORNEL II. éves fizika-kémia szakos, elfoglalt ember. A diákrádiósítási központ belső munkatársa. A stúdióban beszélgetünk. — A fizika kör tagja vagy. Hallottam, hogy állandóan szeretsz valamit. Mit? — Egy hangfrekvenciás generátort készítek, amely tetszőleges frekvencia értékeken működhet. Ez a készülék mind kapacitás mérésre, mind pedig rádió- és TV vevőkészülékek hangolására használható. Már befejeztem a munka bonyolultabb részét, a tekercsek készen vannak. Csupán néhány alkatrészre van szükségem és áttérhetek a készülék teljes összeszerelésére, amely egyben gazdagítaná az intézet laboratóriumi felszerelését. És gondolom, hogy első éves hallgatók számára újabb biztatást jelentene a tudományos kutató munkában való részvételre. NAGY BARNABÁS II. éves fizika-kémia szakos hallgatót a kémiai kör megkezdése előtt kaptam el. A kör munkája iránt érdeklődöm . . . — Működik egy szerves és egy analitikus kémiai kör, én az analitikus kör tagja vagyok. A kört Nemes László lektor vezeti, s hasznosaná coel; óriásit lentenek számunkra, annál is inkább mivel nem könynyű feladat, amire vállalkoztunk. A diazo-amino festékek vizsgálatával foglalkozunk. — Azok milyen anyagok? — A diazo-amino festékek különböző típusai az egyik leghasznosabb indikátor fajtához tartoznak. Elengedhetetlenül szükségesek bármilyen kémiai laboratóriumban. Konkrétan azt keressük, hogy ezek az indikátorok milyen koncentrációs viszonyok mellett adják a legkielégítőbb eredményt. A vizsgálatok kolorimetriás méréseken alapulnak, s eddig igen érdekes adatokkal szolgáltak. — Mi a véleményed a tudományos kör tevékenységéről? — Ha végzünk, nemcsak tanárok, de bizonyos mértékben szakemberek is leszünk. A szemináriumok keretében nem jut elég idő az egyéni kutató munkára, de kitűnő alkalom erre a tudományos köri tevékenység. Vannak, akik visszariadnak a kutatás nehézségeitől, kényelmesek, nem elég kitartóak, de a befektetett fáradtságot bőven kárpótolja a megismerés izgalmas szépsége. S akik ebbe belekóstolnak, azoknak vérévé válik a kutató. . . . Jön a körvezető tanár. Elválunk. S bent újra a jegyzetek és a kémcsövek fölé hajolnak a fürkésző tekintet©k. LŐRINC JÓZSEF II. éves filológus miiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimiimi' xii '.mimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii . Isi H 1 OLDAL JELENTKEZIK LAPUNK HASÁBJAIN: A GAUDEAMUS. AZ IGÉNY, AMELY LÉTREHOZTA: A MAROSVÁSÁRHELYEN ÉLŐ, ITT TANULÓ TÖBB MINT 2 000 FŐISKOLÁS SAJÁTOS PROBLÉMÁIBÓL, ÉLETÉBŐL FAKAD.____________ 1_ ___AZ EGYETEMI ÉLET MEGANNYI KÉRDÉSÉNEK SZÓSZÓLÓJA : KIVÁN LENNI A KÉTHAVONKÉNT JELENTKEZŐ GAUDEAMUS, MEGNYILATKOZÁSI TERÜLETET BIZTOSÍTVÁN AZ ŐSZINTE, NYÍLT Í1 VÉLEMÉNYCSERÉRE, FILOLÓGUSNAK ÉS MATEMATIKUSNAK, SZINI MŰVÉSZETI HALLGATÓNAK ÉS MEDIKUSNAK EGYARÁNT,________ 11 JELEN KELL LENNIE AZ OLDALON A „CÍVIS ACADEMICAE" ÁLTALÁNOS- ÉS SZAKMAI MŰVELTSÉGÉRŐL, FELKÉSZÜLTSÉGÉRŐL FOLYÓ ESZMECSERÉNEK ÉPPEN ÚGY, MINT KURZUSKRITIKÁNAK, VAGY ÉPPENSÉGGEL A DIÁKATHENEUM TEVÉKENYSÉGÉRŐL BE- IS SZÁMOLÓ TUDÓSÍTÁSNAK. A DIÁKLAPOK SZERKESZTŐINEK, IFJÚ TOLLFORGATÓK ÍRÁSAINAK, VAGY A VÁROS SZELLEMI, KULTU- RÁLIS ÉLETÉBE BEKAPCSOLÓDÓ ÉRDEKES ELGONDOLÁSNAK, ÚJ ÖTLETNEK. A GAUDEAMUS ELSŐ SZÁMAIT KÜLÖN-KÜLÖN ÍRJÁK, SZER- IEJKESZTIK A FELSŐFOKÚ OKTATÁSI INTÉZETEK DIÁKJAI. ELSŐKÉNT A PEDAGÓGIAI FŐISKOLÁSOKNAK ADJUK ÁT A TOLLAT . , , ] CSÁKY ZOLTÁN . REGGEL 8 ELŐTT néhány perccel, valamint az előadások után — amikor be, illetve kifele tódul a diákság a kapun — talán még szembetűnőbb egy az amúgy is köztudomású tény, hogy intézetünk hallgatóinak nagy többségét a lányok teszik. Nem feltétlenül szükséges különösebb jelentőséget tanúsítani ennek a megállapításnak, kétségtelen azonban, hogy a nemek közti aránytalan megoszlás rányomja bélyegét az intézet arculatára. Természetes módon tevődik fel a kérdés: pozitív vagy negatív irányban? A válasz — a helyzet komplex mivoltából adódóan — közelről sem olyan egyszerű, mint maga a kérdés. A lányok nagyszámú jelenlétét nem lehet kizáróan a rájuk jellemző zsivajgás intenzitásával mérni. Próbáljuk megfordítani, más szemszögből nézni a kérdést: miért jön több lány a pedagógiai intézetekbe mint fiú? Tartsuk szem előtt elsősorban azt, hogy a szóban forgó főiskolák kizárólag tanárképző intézetek, a tanári pálya pedig a tipikus női foglalkozások egyike. Természetesen sokat nyom a latba a „nem öt, hanem három év" is; huszonegy-huszonkét éves korban már lehet (avagy illik?) férjhez menni, nősülni azonban még van idő. ELSŐ EVEN észrevétlenül belecsöppenünk egy eddig ismeretlen élet- és családformába: többen egy szobában, szülők nélkül — egyedül. Ez az egyedüllét — lányoknál különösképpen új tényező — a látókör tágulásával, ismeretek gyarapításával egyfajta függetlenséggé alakul s még az sem baj, ha ez a függetlenség a polgári átlagmorállal is szembe száll, olyanformán, hogy semmilyen kötelezettséget nem ismer a komoly tanuláson, érdeklődésen, emberi magatartáson kívül. Három év lehet hosszú és rövid egyidőben. Tájékozódás minden téren, látni, ha lehet érteni a világot, az embert. Belefér ebbe minden ami szép és ami nem szép , de létező; a miniszoknya épp úgy, mint a könyvtár, színház, bukott diák és bármi. Valahol itt különbözik a diáklány a többi lányoktól és persze a fiúktól. Különböznek elsősorban életszemléletben, szokásaikban, de nem utolsósorban a munkához való hozzáállásukban, a jövő megformálásában. A huszonegyéves fiú nyugodtan él bele a világba: a hasonlókorú lány sokkal többet gondol a jövőre mint azt akár önmagának is bevallaná. Harmad éven aztán felüti fejét a férjhez menés láza, természetes ennek a gondolatnak a jelentkezése, de egyáltalán nem problémamentes. Természetes egyfelől, mert nehéz egyedül, támasz nélkül idegen faluban új életet kezdeni, problématikus másfelől, mert „hogy két ember mi lehet egymásnak, az csak menetközben derül ki" — írja Németh László. Az imént fiú-lány, valamint diáklány-nem diáklány szerint csoportosítottam a fiatalokat. Kétségtelenül létezik még egy kategorizáló szempont. Pontosabban: orvosis és pedagógiás lány. Nyilvánvaló, hogy a különbség lényege abban a plusz kettő vagy három évben keresendő, ami az orvostanhallgatók javára íródik. A baj csupán az, hogy egy ún. gólya-medica számára is egyszerű ,,pedás" egy végzős filológus lány. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy nem férünk meg egymással — ebédnél, az otthonban, fürdőben — bárhol. A pedás azonban sokak szemében „csak" pedás marad. Hiszem és vallom, hogy az ember sohasem az, aminek nézik; valahol ott találja meg magát, ahol tudása, életanyaga alapján otthonosan mozog. Ez erőt ad az előítéletek, szubjektívumok érthetetlenségeitől való függetlenséghez, másrészt ahhoz, hogy így is azt az utat járja, amelyiket választotta. PEDAGÓGIÁS LÁNYOK az utcán, a könyvtárban, a moziban, cukrászdában, színházban — sokan vagyunk. Honnan jönnek és hova tartanak, kik és mit akarnak? Senkinek sincs a homlokára írva foglalkozása, csupán öltözködés után ítélünk? Külön fejezetet érdemelne a ruházkodás, s a velejáró gondok. Könnyelműség nagyvonalúan általánosítani: elegánsak, jólöltözöttek. S ha így van, nagyon is helyénvaló: miért ne öltözne ízlésesen, választékosan, divatosan egy fiatal diáklány? Csakhogy az eleganciáig meglehetősen , ,göröngyös út" vezet; sokszor ki kell éhezni (zsíroskenyerezni) azt a cipőt, vagy a színházba járó ruhát. És még valami! Sürget az idő: ilyenkor olyan rövid a már említett három év, kisért a „most vagy soha" nosztalgiája, mert hátha a falu nem nyújtja tálcán mindazt, amit Vásárhely. Nem az ügyvéd szerepét vállalom, nem felmentésnek szántam jelen soraimat, hanem a szó legnemesebb értelmében vett diáklány arcát próbáltam megrajzolni. Ilyenek vagyunk: erényekkel, hibákkal; lelkesedés, közömbösség, tudásszomj, akarás és apró kis gyarlóságok ötvözete rejlik bennünk. Mennyire emberi mindez. S hogy ebben a konglomerátumban egyre gyarapodjék a nemes anyag — ez lenne az a törekvés, ami még teljesebbé tehetné emberi arcunkat. A miénket — „pedás" lányokét. MÁTYÁS ÉVA filológus Utunk indít” HÚSZÉVESNEK LENNI... Különös dolog a fiatalság ... Amikor az ember mindent akarva nekivág az életnek. Álmok, vágyak, tervek zsonganak a fejében. S egy kissé úgy érzi, hogy az ő válla ... egyedül az ő válla tartja az egész világot. Mert húszéves korban még mindenki világmegváltónak hiheti magát. A lehetőség ilyenkor még beszédesebb, mint a valóság. A vélemény bátrabb és kegyetlenebb. A fogalmak között szinte nem is szerepel az hogy „nehéz“. Minden kristályosan egyszerűnek tűnik. Hisz a készülődő ember sok mindent akar... Aztán lassan közelebb jönnek a célok. Közelebb jön a távol. A gondolatokat görgetik, csiszolgatják az évek, mint köveket a hegyipatak. Az ember okosan számot vet önmagával, erejével, képességeivel. A sok-sok mindent akaró húszévesből sok-sok mindent megértő harmincéves válik. És mégis szép a mindent akaró nekilendülés. Szép, mert az életnek az a törvénye rejlik mögötte, hogy a fiatalok tovább akarják munkálni azt az életet, amelyet apáik dolgos keze csiszolgatott addig. Mindig többet, mindig szebbet akarnak, így jutnak egy lépéssel tovább, így viszik előbbre a gondolatot. Ezért örülök, valahányszor sokat vagy egyenesen mindent akaró fiatalokat látok. Ezért tartom mélységesen dialektikusnak azt az elvet, amelyet pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs több ízben hangoztatott. Azt, hogy bátran kell felelős munkát bízni a fiatalokra. Hisz az élet törvényének, a folytonosság dialektikájának felismerése ez. De épp ezért komorodom el néha, amikor más szabású húszévesekkel találkozom. Amikor a mindent mástól váró, vagy mindenre csak bólintó önállótlanságot látom. Nevelőmunkám közben pedig elég sokszor ütköztem bele ebbe az emberi magatartásba. Nem egyszer láttam olyan fiatalokat, akik az egyetemek vagy főiskolák „polgárai“ ugyan, de azt várják, hogy mindent a tanár tegyen helyettük. Szervezzen. Gondolkozzék. Szaladgáljon. Azért van ... Ők pedig?... Ők egyszerűen elfogadják. Valahogy mindig úgy érzem, hogy épp a fiatalság hiányzik az ilyen fiatalokból. Az a legtöbbre törekvés, ami éltető eleme a húszesztendőnek. Amiért érdemes élni. Vagy fordítva: ami nélkül cseppet elszürkül az élet. Nem akarok félreértést! Nem arról van szó, hogy a tanárnak nem kell irányítania, nevelnie, embert formálnia. Csupán arról, hogy néha szeretném, ha több önállóság lenne a húszévesekben. Szeretném, ha minél ritkábban találkoznék olyan fiatallal, aki mástól vár mindent. Aki nem akar „beugrani" az élet sűrűjébe... Szeretném, ha minden fiatalban felkacagna a világbíró fiatalság. KICSI ANTAL főiskolai lektor Őszintén az Athenaeumról Meglepetésszerűen, egyik nap lapszerkesztőként ébredtem. Kár, hogy nosztalgiával gondolok a kinevezésemre, mert szerkesztő, az vagyok, de a szó pejoratív értelmében! Az indulásnál — annak már egy éve — bíztattuk magunkat és egymást, hogy a kezdet ez kezdet, és idővel majd . . . Most nézem a lapot, a lapunkat és bánt, hogy maradt a „majd“. Azt írtam „lapunk", és sok társam szájából hallom egyszerre a tiltakozást: „nem a miénk!" Miért nem? S ha nem, akkor kié? „Athenaeum" — a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola diáklapja. A szerkesztőség túlnyomó része diák tanácsadóként van jelen öt tanár — ez így volt az induláskor és így is maradt. Természetesen akinek agyában megszületett a diáklap gondolata, az valahogy úgy képzelte el, hogy a diákok írják, szerkesztik, a tanárok pedig segítenek. Nálunk úgy van, hogy a diákszerkesztők kisegítik a tanár-szerkesztő kollektívát. Tévedés ne essék, nem a tanári kar akar közölni, hanem a hallgatók — nem írnak. „Mit keresnek a tanársegédek, lektorok egy diáklap szerkesztőségében?" — kérdezhetné a kívülálló. Első látásra talán jogos a kérdés. Csak a bennfentesek tudják — s mondjuk ki bátran —, hogy jelen pillanatban s a jelenlegi diákmunkával (nem merem azt írni, hogy szerkesztéssel) — a lap életképtelen. Fura helyzet: a tanár szaladgál a hallgatók után a diáklap érdekében. A szerkesztőségi szoba — mert az is van — néptelen. A takarítónő, vagy egy-egy tanulnivágyó diák húzódik néha be. Valóban zavartalanul lehet ott tevékenykedni, még elvétve sem nyitja rá senki az ajtót. Az ún. postaláda is hétszámra áll egymagában. Senkinek sem lenne véleménye, állásfoglalása, ötlete, kifogása? Egy lap kollektív erőfeszítésekből születik. Persze, 10—15 ember is összeírhat egy újságravalót (ennyire rúg ki az állandó munkatársak száma), de az nem válhat egy főiskola fórumává. Mi hiányzik? Lelkesedés, akarás és csodálatos módon, a más területeken mindig önállónak lenniakaró diák alakja. És még valami a bizalom. Számos kezdő tollforgatót tart számon az intézetben működő „Albatros" irodalmi kör. A köri tevékenység iránti érdeklődök száma sem elenyésző. Az inaskodó ún. író-palánták részben támogatják a lap irodalmi rovatát, de olykor ők is idegenkednek a nyilvánosságtól. Szerénység ez, vagy ellenkezője — lebecsülés? Nehéz eldönteni. Egy azonban bizonyos: az Athenaeumban publikálni nem világraszóló esemény, még csak nem is nagy dolog. És mindaddig nem lesz az, amíg — saját színvonala emelésével — nem sikerül kivívnia a diáklaphoz méltó megbecsülést, elismerést. „Annak örvendenék — mondta az Athenaeum egyik tanármunkatársa —, ha kiszorítanának a laptól". Nem a munka alól akarja mentesíteni magát a szóban forgó szerkesztőségi tag, hanem a mi kezünkben szeretné látni az Athenaeumot. Az idősebb korosztály gyakran hivatkozik saját fiatalságára. „Ha nekünk lapunk lett volna" — hallottam a napokban valakitől, s igazat adtam neki. Nemcsak azért, mert őszintén szólt a hang, hanem azért, mert ez így igaz: jogos a múltra való hivatkozás. A lap sorsa a diákság kezében van. Nekünk kell eldöntenünk, hogy szükségünk van-e rá vagy sem. Mennyi mindent lehetne kezdeni: a diákélet, a fiatalság, a művelődés, az emberközti kapcsolatok ezernyi vonatkozását feltárni, őszintén, a javítás szándékával. Még nem késő! Játszódjunk „szerkesztősdit"! De e felnőtt játékot komolyan, felnőttként próbáljuk eljátszani! És nem elvárni, hogy mások végezzék el a mi munkánkat. KISS ZSUZSA III. éves filológus wmmmmm i—iiiiwi mini mi iwi nini i Hím Ilim w iiiidiiin i iimiiiui im mi 11 tiniBiiwiiiiHim111'1 Igényesség és elhivatottság Az, amit egyetemnek, főiskolának nevezünk, valahol ott kezdődik, ahol az igényesség szó gondolati tartalma egyéni és társadalmi értelemben egyaránt polivalenssé válik. A főiskolai hallgató kilép a „mindennapi lecké"-nek nevezett minimális társadalmi kötelezettségből, hogy szociális szempontból többértékűvé, sokoldalúvá, majd hasznossá válhassék. És ennek a mércéje a szó legnemesebb értelmében vett igényesség. A mérce nagysága — főleg nálunk, jövendőbeli pedagógusoknál — a szakmai és társadalmi elhivatottság fokától függ. Ezen két fogalom szellemében szeretnék pár szót szólani, mint végzős hallgató arról, hogy mit, mennyit s hogyan gyarapodtunk, fejlődtünk szellemileg és emberileg Marosvásárhelyen. A probléma kétoldalú: egyrészt mit adott az alma mater, másrészt mit kaptunk a várostól, az egyetemi központtól? Az egyetem arra törekszik, hogy minél nagyobb tudással, képzettséggel rendelkező kádereket adjon társadalmunknak. Szakmai szempontból tökéletesen felvértezett embereket azonban sohsem termelt. Akár három, akár négy vagy éppenséggel hat évről legyen szó, mindent elsajátítani nem lehet. Ezért a felsőoktatási fórumok jellegüktől függetlenül kettős tendenciájúak: először is az önálló gondolkodás minél szélesebb skálájú kialakítására szorgalmaznak, másodszor pedig az értelmiségi számára (önképzés céljából) létkérdést jelentő könyvészeti anyag megtalálására és alkotó, termelő vonatkozásban való felhasználására oktatnak — egy szakterületen belül. Hosszú út, amely az igényesség jegyében az egyetemi előadástól a szemináriumi és konzultációs tevékenységig terjed (néha tovább is, ha kinövi magát a tudományos munkáig), és summája a diák szellemi tartásának, arcélének a fejlődési fokában jut érvényre. A megvalósításhoz csupán egy valami szükséges: a tanár-diák áramkör tökéletes összhangja. A kurzust tartó egyetemi előadótanárnak, valamint a szemináriumot vezető tanársegédnek egybe kell hangolnia munkamódszerét a diákokkal. Sajnos, sok esetben nem így történik. Az előadótanár fölmegy a katedrára és hangosan elolvassa jegyzetét, amit sokszorosított példányban még a diákok rendelkezésére sem bocsát. Mindenki jegyez (hiszen valamiből csak kell tanulni) és várja az óra végét. Pedig de szeretjük az olyan tanárokat, akik otthagyják papírjaikat a katedrán, lelépnek a dobogóról és mintegy önmagukkal is vitába szállva gondolkodásra ösztökélnek s példát adnak abból, amit munkaszeretetnek, szenvedélynek, elhivatottságnak hívunk ! Azt mondjuk, a szeminárium kiegészíti a kurzust. De vajon akkor is, ha a szemináriumot vezető tanársegéd „igényessége" mindössze a kurzus visszakérdezéséig terjed? Különben ez a szeminárium-levezetés akkor sem célravezető, ha egy megadott bibliográfia alapján történik, mert mindent ami egyéni gondolkozást, véleményt feltételez, eleve kizár. A szemináriumi dolgozatok (ún. referátumok) a leggyümölcsözőbbek, mivel a főiskolai hallgatónak lehetősége van arra, hogy megkóstolja azt, amit önálló gondolkozásnak és szerkesztésnek nevezünk. Más szóval: ízelítő az alkotó munkából, így nyilván mélyebb tartalmat kap a konzultáció és az egyéni irányító tanár szerepe, aki az angol „tutorgasistem” mintájára hat-tíz diákkal közelebbi viszonyban van és foglalkozik, s akinek igényesen, az alkotó gondolkodást serkentve kellene őket irányítania. Sajnos, ez a módszer a mi filológiai fakultásunkon nem egészen válott be. Itt szeretném még megjegyezni, hogy a tudományos körök az ilyen fajta szemináriumokat nem pótolhatják, legfeljebb szervesen kiegészítik. A probléma másik oldala maga a város. Vásárhely, mint egyetemi és kulturális központ sokirányú lehetőséget biztosít. A főiskola elvégzése utáni mass médiára való utaltság úgyszólván mindenkit serkent. Megkezdődik az ádáz harc az idővel és a szelektálás könnyűnek egyáltalán nem mondható folyamata. Mit látogassunk inkább? Mi az, amiből többet kell és tudunk kihasználni? Hiszen a lehetőségek kimerítése lehetetlen. Valahol itt kellene segíteniük a művelődési intézményeknek. Nem „kelletik" és szerettetik meg magukat eléggé. Ahogy a városi filharmónia kedvezményes áron bérleteket ajánl fel az egyetemistáknak (és élnek a lehetőséggel), a színház nem tudná ugyanezt megtenni? Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemi hallgatók és színház között nem alakult ki bensőséges kapcsolat. Az, hogy a Stúdió Színház és különböző kulturális rendezvények (író-olvasó találkozó, szavalóest stb.) lényegesen nagyobb diáktámogatásnak örvendenek, éppen egy jobb, közvetlenebb kapcsolat kialakulásának köszönhető. Kétségkívül a lehetőségeket megkaptuk mind a főiskolától, mind a várostól. És ha úgy érezzük, éltünk velük, azaz sikerült megszereznünk a megfelelő szakmai képzettséget, gyarapodtunk mint emberek, szem előtt tartottuk az igényesség és elhivatottság elvét és biztosak vagyunk abban, hogy meg fogjuk állni helyünket ott, ahol szükség lesz ránk, bízvást mondhatjuk: „Ez is mulatság, férfi munka volt!" WIESENMAYER Z OLTAN román-magyar szak, III. év A Mi -és a népköltészet Napjaink fiataljainak sokoldalú és változatos érdeklődése tagadhatatlan. Az ízlések és a hajlamok sokfélesége határozza meg az ismeretszerzés különböző területei felé való irányulást. A legújabb felfedezések iránt tanúsított érdeklődés mellett fiataljaink szívesen foglalkoznak népünk szellemi hagyatékával, azzal az örökséggel, amely nélkül kulturális értékeink nem létezhetnének. Ilyen tevékenységet találunk intézetünkben is ,ahol a folklór kör keretében kifejtett munka, s az ezzel járó erőfeszítések eredményei elismertek. A nyelvi jelenségek tanulmányozása, a mai művészi alkotások értékelése mellett a kör érdeklődése a Maros megyei népköltészeti termékek felkutatására is kiterjed. A kör tagjainak Gurghiu, Casva, Adrian, Hodac, Poaca stb. falvakban végzett kutatómunkája, ékesen bizonyítja, hogy az itteni emberek méltósággal őrizték meg az ősi szokásokat, hagyományokat, a nép határtalan bölcsességének hordozóit. A folklórt és néprajzi kutatást végző diákcsoport célja és feladata összegyűjteni mindazt, ami érték a Maros menti népköltészetben, mely a román nép gazdag érzelemvilágát tükrözi. Kitartó munkával dámákat, dalokat, táncszavakat, bölcsődalokat és szebbnél szebb meséket gyűjtöttek egy csokorba. A tulajdonképpeni munka azonban csak ezután kezdődik. Az adatok feldolgozásához sajátos megfigyelőkészség, megfelelő anyagismeret, de nem utolsó sorban különleges érzék és sok-sok türelem szükséges. Gyakran nehézségekbe ütközünk, de aki megízlelte ennek a munkának a szépségét, az megértve hasznosságát, legyőzi a felbukkanó akadályokat. Az intézet elvégzése után az igazi alkotások kiapadhatatlan forrásaihoz kerülünk — a falvakba. A népköltészetben való jártasság hozzásegít a nép életének megismeréséhez és megkedveléséhez. Ehhez azonban a folklór mélyére kell hatolnunk, ahol rábukkanhatunk az „emberi lélek nagyszerű visszhangjára“. Annak tudatában, hogy megyénk értékes magyar népköltészeti anyaggal is rendelkezik, hasonló kezdeményezést várunk a magyar nyelv- és irodalom fakultás hallgatói részéről is. PARDOS VIORICA filológus