Vörös Zászló, 1970. augusztus (22. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

E fiffi/OWE Múlt, jelen, jövendő írtam néhány történelmi tárgyú novellát és regényt. Meglepett és örömmel töltött el, hogy az olvasók minden ilyen jellegű írásom után valósággal elárasztottak kér­déseikkel, gondjaikkal. Igen, súlyos felelősség írónak lenni. Találkoztam olyan olvasó­ival, aki egészen elkedvetle­nített, amikor a múlt nehéz fogalmát mérlegeltük. ,,A múlt sötét és reménytelen ügy, — mondotta — nem vállalom, semmi közöm hoz­zá, csak a jelennek akarok élni". Egy másik olvasó így vélekedett: „Hát igen, a múlt érdekes és nagyszerű. Néha úgy érzem, ötszáz év­vel ezelőtt kellett volna szü­letnem". De akadt olyan ol­vasó is, aki nosztalgiával így sóhatott fel: „Akármilyen szép a jelen, igazán boldo­gok csak azok lesznek, akik majd utánunk születnek meg. Az emberiségre olyan derűs jövő vár, amelyhez viszonyít­va komor drámának tűnik minden, ami eddig történt." Elgondolkoztató vélemé­nyek. Mit mondhatok arra a megállapításra, hogy a múlt „reménytelen és sötét ügy“? Csak ennyit: tévedés. Csak­ugyan igaz: a múltnak vol­tak megrázó, tragikus szaka­szai, de a haladás mindig át­lépte azokat. Az emberiség­nek soha nem volt olyan drá­mai korszaka, amelyben az egyetlen lelki életforma csak a bánat és zokogás lett vol­na. Minden sötét korszaknak van egy fölemelő vonása: benne születnek meg a for­radalmi eszmék. A kétségbe­­esésnek nagy olvasztótége­lyében mindig felcsillan a szenvedésből, elnyomásból, megaláztatásból való kitörés izzó vágya és reménye. Még egy fontos dolgot jegyzek meg itt: Minden, ami „ma", valamilyen formában „teg­nap" is. Röviden: múlt nél­kül nincsen jelen. Ezért le­hetetlen kikerülni a múlt ta­nulmányozását, értelmezé­sét, értékelését. Figyelmes ember kiérzi a múltból azt, ami abban szép, igaz, tiszta, lelkesítő. Mit mondhatok annak, aki ötszáz évvel ezelőtt szeretett volna élni? Csak ennyit: ez a vágy olcsó illúzió, fizikailag lehetetlen, szellemileg értel­metlen. A jelen alkotó küz­delmei azok a reális keretek, amelyek között valóságosan élünk. A jelen a mi kikerülhe­tetlen, törvényszerű valósá­gunk. És minél elmélyülteb­ben, szebben, igazabban, forradalmasabban élünk, an­nál nemesebb gyökerei le­szünk a jövőnek. Mert a jö­vőnek már mi leszünk a múltja. És ha gondolataink, érzéseink, tetteink méltók ar­ra, hogy beragyogják a jö­vőt, élni fogunk a jövőben. Nagyon finom, nagyon logi­kus, nagyon tiszta harmónia van ebben. Mit mondhatok annak, aki szerint csak azok lesznek bol­dogok, akik majd a messzi jö­vőben fognak élni? Csak eny­­nyit: tévedés. Bármilyen elra­gadó a jövő ígérete, az em­ber ember marad. A születés diadalát felváltja a halál sebzése. Az ember nem me­nekülhet meg a Véletlen tragikuma elől. Az ember nem menekülhet meg a be­tegség, tévedés, szenvedés zavaró hullámaitól. Nem jö­het reklámos örökmosoly, nem szabadulhatunk meg az újabb jövőért való súlyos emberi felelősségtől. A múlt, jelen és jövő fo­galmát nem lehet, de nem is szabad elszigetelni egymás­tól: együtt adják az emberi élet mély és igazi értelmét, csodálatos távlatait. Azt hi­szem, igazat mondtam az egyik nyugtalan olvasónak: gondolja át a folytonos vál­tozás megfoghatatlan érde­kességét és izgalmát. A teg­napom „múlt", a mai napom „jelen", a holnap már titok­zatos „jövő" számomra. Így hát úgy kell élnem, hogy a tegnapom győzelmet jelent­sen mai napom történetében, és hogy forradalmi mai na­pom diadalmas szépséggel simuljon át a titokzatos hol­napba. Értelmetlen és kegyetlen dolog lebecsülni azt, ami a múltban szép volt. Értelmet­len és kegyetlen dolog lebe­csülni a jelen grandiózus viaskodását a jövőért. De épp ily érdemtelen és célta­lan dolog a láthatatlan jövő romantikus „kék madara" u­­tán sóvárogni, amikor tudjuk, hogy a jövő szépsége a je­lenkori küzdelmek sikerétől függ. NAGY PÁL: Napozó Nicolae Tautu: Kromatika A világot egyenlőn osztom el a színek szigorú bősége szerint: piros, zöld, kék, sárga, narancsszín, püspöklila. A madár röpte is valamilyen színt ébreszt az égen és mialatt alszom, álmaim a színes űrön át hajóznak­. Az ég szájával habzsolom a föld színeit; a föld ajkaival a függőleges ég színeit. Mégis megrezzen szívemben egy mondhatatlanul egyszerű szin, amilyet még sehol se láttam — vajon ez távoli visszhangja volna ama szinnek, amellyel a világ kezdődött? Fordította: FRANYÓ ZOLTÁN Keserű Géza: Látomás Ma reggel megöleltem a várost, soha nem szeretett: imbolygóit templomán a kereszt, — karomban éreztem színházát, kocsmáit, ellenkezését Kockaköves utcák hűvös lehelete arcomba csapott. — Eressz! kiáltott. Falat roppantó ölelésben, már azt hittem: állomásán nekem fütyöl a vonat. Akkor elszabadult. Rohant riadtan. Autók rámvillantak, szidtak is talán. Álltam a téren és porlott rólam a vakolat. Bőrönd és batyu — Csire Gabriella karcolata — A vonat nyolc óra húsz perckor futott be az állomásra. Krisztián és Várhegyi az ab­­lakból integetett a hordároknak De minde­­niket „lekapcsolták“, még mielőtt az utolsó kocsihoz jutottak volna, amelyben ők utaz­tak. — Gyerünk, öregem! Nincs mit tenni. Ez a vidék. — De mi lesz a kezünkkel most koncert előtt? — aggodalmaskodott Krisztián. — Ha cipelem ezt az istentelen bőröndöt, teljesen kikészülök. — Megvan. Fölkapjuk a vállunkra, csak a taxiállomásig nehéz. Krisztián megvakarta a feje búbját, és me­legebb tájakra küldte a helybelieket, filhar­­móniástól, mindenestől. De belátta, hogy ha­ ZSIGMOND ATTILA: Tanár és tanítvány tátjának igaza van, elvégre nem azért jöttek, hogy a vonatban rostokoljanak. Várhegyiről tudta, hogy rendszeresen tornászik, fiatalabb korában még birkózott is. Most megirigyelte érte. Zongorista létére könnyedén emelte föl a koffert és fütyörészve ment ki a folyosóra. — Gyere, Krisztián, még a taxiról is le­maradunk! Kinn szemerkélt az eső. Egyetlen autóbusz akadt mindössze, s most megrohanták az ir­tások. Taxi sehol — Elment a kedvem a városodtól — fa­­nyalgott Krisztián. —• Pardon! Nem születtem én itt. Csak a diákévek emlékei fűznek hozzá, na meg a hangversenyek. Föl a fejjel, pajtás. Meglá­tod, micsoda feketét lehet itt kapni. És a nők, fiacskám ! — Várhegyi! Megfordultak. — Te vagy az, Imre?! Harmincöt év körüli, szikár férfi állt előt­tük. Várhegyi szélesre tárta a karját. Meg­ölelték egymást, belepirulva a viszontlátás örömébe. —Ez az én legdrágább barátom, Bán Imre. Krisztián meglepetten nézett a szúrós kék szemekbe. Kezet fogtak Igen, hallott Bán­ról, a nagy tehetségű zongoristáról. Ismeri a lemezeit is. Tiszteletet és büszkeséggel ke­vert féltékeny irigységet érzett Mindig úgy gondolt rá, mint legkomolyabb veszélytársára. — Látom, nem kaptatok taxit? — mondta Imre. — Hova mentek? — A Sirályban foglaltunk szobát. — Az nincs messze. Láttam a falragaszo­kat. Te kiséred az olasz hegedűst. Krisztián pedig hangversenyt ad. Szép a programod. Én is játszottam Lisztet meg Brahmsot. De mit állunk itt? Gyertek! Felkapta a két bőröndöt és előre sietett. Krisztián utánakapott. — A kezed... — Koncertezni jöttetek, nem? Hát akkor legyetek tekintettel magatokra. — Nem teheted, Imre — kérlelte Vár­hegyi is. — Ugyan, ne gyerekeskedj — nevetett Bán. Jókedvűen csevegett a város zenei életé­ről, közös ismerőseikről. Bénult szívvel hallgatták. Az ódon lehelletű utcák nedvesen ragyog­tak a neonfényben. Krisztián nem értette, hogy mi történt. Za­varban volt, hogy Bán Imre, akit legőszin­tébb pillanataiban magánál kiválóbb mű­­vésznek tartott, most az ő csomagját cipeli. Ott zakatolt benne a vonat ritmusa, a bosz­­szúság, ami az állomáson érte, Bán áldozat­­készsége, s az izgatottság, mely mindig erőt vett rajta, ha új helyre érkezett, ismeretlen emberek közé. Hangverseny előtt különben otthon is ilyen kábult a szorongásból, mert azt már megtanulta­­az elmúlt öt esztendő alatt, mióta publikum előtt látszott, hogy a hangversenyteremben dől el, megtalálja-e azt a bizonyos bensőséges kapcsolatot a hall­­gatósággal, ami nélkül nincs siker. Addig, míg felkészül, laboratóriumban érzi magát. Miféle közönség várja itt, milyen emberek? Bán Imre! Szorongatta az aggodalom. Várhegyi pedig azt gondolta, hogy az élet igazságtalan. Bán Imre — egyszerű középis­kolai tanár. Pedig valamikor, még egyete­mista korukban, ha a konzervatórium épüle­tében gyakorolt, a diákság az udvarra gyűlt, úgy hallgatta. Először skálázott, saját elkép­zelése szerint fejlesztette a technikáját. Fan­táziát vitt a száraz ,ujjgyakorlatokba is. Az­tán következett az elmélyült játék. Olyan re­pertoárja volt már akkor, hogy nyugodtan kiállhatott volna fővárosi közönség elé is. Legvégül pedig improvizált. Magnóra kellett volna venni a játékos gondolatokat, ezeket a valóságos remekműveket, melyeket soha­sem kottázott le. Most itt megy mellettük a kis zongorata­­nár a lucskos őszben és cipeli a táskájukat, mert ők, a művészek, koncertezni jöttek. Hirtelen belesajdult, hogy vele, Krisztián­nal vagy bárki mással éppígy történhetett volna baleset. Buta dolog. Miután kivették a gipszből a kezét, hiába erőlködött. Az a gumilabda rugalmasságú, önálló életet élő, lélegző, szárnyaló kéz többé nem létezett. Igen, világra szóló zongorista már nem lesz belőle. Jó. De, hogy erre képes! Amit most tesz velük! Nem, ő sosem tudná azokat segíteni, akik mögötte jártak, a kisujját sem érték fel, amikor ő Isten lehetett volna. Nem! Inkább a kocsmába menne és leinná magát vagy kiugrana az ablakon. Dühös átkokat szórna, tombolna,és üvöltena, jajongva kiál­taná, hogy az élet igazságtalan. Egy nagy rakás izé... — Imre —■ szólította meg a barátját. — Te mit csinálsz? Bán Imre megértette a kérdést — Nem mondtam le semmiről. Zeneszer­zésre adtam a fejem. Várhegyi megszédült. — De... még nem hallottam semmit tőled. — Két szimfóniát írtam, egy oratóriumot és valami apróságokat Tudod, ez nem any­­nyira nyilvánvaló, mint az előadóművészet Sokan kételkednek még bennem. Krisztián felfigyelt Most mér derengeni kezdett valami mende-monda, amit Bánról hallott. Hát igaz volt a baleset? Visszaem­lékezett néhány rosszmájú megjegyzésre, le­kicsinylő mosolyra. Persze, nem számítottak arra, hogy Bán Imre alkotómunkába menti át művészetét Igen, az emberek néha elvi­selhetetlenek. Várhegyi pedig elnézte Bán Imrét, aki fölemelt fejjel, nyugodtan vitte a súlyos bőröndöket s azt gondolta, hogy ilyen bizto­san, sietség nélkül éri el a jövőt. Valami szellemesség jutott eszébe hirtelen, amit e­­gyik író barátjától hallott, és nyomban el is mondta: — Ilyen nagy csomagokat cipelünk ahhoz, hogy egy kis batyuval érkezzünk meg a hal­hatatlanságba Elmosolyodtak, és mindhárman beléptek a szállodába. Kollégiumi színjátszás Kovásznai Sándor, a kollégium nyelv és történelem professzora a XVIII. század második felében önéletírásá­ban feljegyzi, hogy a „komédiázás" már a negyvenes évek­ben divatozott Marosvásárhelyen. A deákok kivonultak a Cigánymezőre, s ott dialógusokat, komédiákat mutattak be. Keserű szájízzel azt is hozzáteszi, hogy egy ilyen komédiá­zás alkalmával, amikor valamely diáktársukat állították, vitték pellengérre, a sértett fél felbujtatta a játék tréfa­mesterét, Máriót, hogy fordítsa vissza a csúfságot Kovász­nai Jánosra, a játék rendezőjére, Sándor bátyjára. Sike­rült is a rossz tréfa. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy ezek a játékok megszakadtak volna később. A 70-es évekből származó itt bemutatott Komédia és Tragédia, valamint a különféle tudósítások a játékok folyamatosságát bizonyít­ják. Az 1780-as év nagy reményeket keltett Erdély népei­ben. A trónra lépő II. József nem igen hasonlított elődei­hez. Nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen esküt tennie a nemesi előjogokat védő alkotmányra; rendeletek­kel kormányzott, nem hívott össze országgyűlést, hogy a nemesség ne akadályozhassa meg reformjainak keresztül­vitelét; új, gyors vérkeringést akart a gazdasági életbe vinni s ennek érdekében segíteni szándékozott a jobbágy­ságon, adót kívánt kivetni a nemesekre; birodalma admi­nisztrálását szerette volna ésszerűbbé, áttekinthetőbbé ten­ni; a vallási viszályoknak türelmi rendelete vetett véget. Az ősi császárváros, Bécs egyszerre a remények városává lett, ahonnan a birodalom népei megváltásukat várták. Azonban csalódniuk kellett. A rendszer erősebbnek bizo­nyult az uralkodónál, aki maga is megrémült a Horea­­felkeléstől, s elnyomására ő adott parancsot; aki nyelv­rendeletével általános elégedetlenséget váltott ki sok­nyelvű, nemzetiségű öntudatra ébredő népei közt; aki ha­lála előtt visszavonta minden rendeletét, a vallást illetőeket kivéve. Marosvásárhelyen II. József —nagyrészt értelmiségi — hívei és a legendákat szövögető, de tudatos harcra még éretlen tömegek lelkesen várták az új idők bekövetkezését. Ilyen jozefinista lehetett az a Nagy György deák, a kollégi­um költészeti osztályának preceptora is, aki —feltehetően széles látókörű professzorának sugallatára és segítségével két drámát írt és adott elő a tanítványokkal 1780-ban és 1781-ben. A drámákat (mindkettő a Comoedia címet vi­seli) későbbi felfedezőjük és kiadójuk a Konok pereskedők, illetve a Legények intése címmel különböztette meg az egyéb, hasonló című játékoktól. Mindkét játék — bízvást mondhatjuk — forradalmi tett volt az akkori iskolajátékok sorában. Az addigi vallásos vagy antik témájú drámáktól eltérően ugyanis Nagy György játékai a hétköznapok realitásából táplálkoznak. Az első a marosvásárhelyi táblán lefolyt perekből, a má­sodik a nemesi udvarházak életéből veszi tárgyát. A Konok pereskedők — bár cselekménye meglehetősen széteső, és számtalan epizódot tartalmaz — nagyjából azt mutatja be, hogy a táblán csak a nemesnek, illetve a pénzes embernek van igazsága. Egy kárvallott kereskedő panaszt tesz egy nemesember ellen, hogy évek óta nem fizeti meg adósságait. A nemes azonban megvesztegeti az ügyvédeket, a bírákat, akik végül is a kalmárt zárják bör­tönbe. Ezek után újabb peres ügy következik egy uzsorás és áldozata közt, amely az uzsorás igazságával végződik. Ugyanígy igazságot nyer az erőszakos, a nemeslevelével kérkedő, a csaló, mert tudják, hol kell a kereket kenni. A Legények intése a nemesi udvarházak romlottságát mutatja be: a jámborok, tisztességesek nem állhatnak ott meg, csak a hízelgők, fondorlatosak, becstelenek. Az ud­vari legénynek jobb inkább meg sem házasodni, mint oda­való szégyentelen lánnyal frigyre lépni. A téma egyébként a XVIII. század elején keletkezett és ma is ismert házasító ének, az El kéne indulni. .. gondolatmenetében, ritmusá­ban bontja ki mondanivalóját. Kissé bőbeszédű, de nem élettelen jelenetek tarkítják, ügyesen jellemzett alakok népesítik be a játékokat: meg­jelennek a vásári kofák, akik előbb lemocsk­olják egymást, majd a pletykázásban megbékülnek; látjuk az utcán gaval­lért kereső dámát; a piacon lézengő kisdiákot, a komiku­san kesergő cigányt, az erszénybe kavicsot rejtő furfangos parasztot, illetve a kegyetlen ispánt, a kényes földesasz­­szonyt. Elképzelhetjük, milyen hatást, megbotránkozást vagy elégtételt váltott ki a nézőkből a két dráma. Magára is­merhetett ott a pénzéhes prókátor, a tudatlan bíró, a ne­mességével kérkedő mihaszna, a jobbágyát kiuzsorázó földesúr, a nagyhangú vásáros, a cifra céda, a fondorla­tos uzsorás. És ha netán valaki nem értette volna meg a jeleneteket, Hanswurst és Momus, a darab két rezonőrje el is magyarázta nekik a tanulságot: Mert, ha megtekintem a földi bírákat, a törvényszék körül való hárpiákat, A­ részre folytatják jobban causákat, Amelyen szemlélnek több sárga portrákat, öt-hat igaz Cato teng még a világon, Akik fel nem hagytak még az igazságon, De a többi inkább kap a hamisságon És hizlalja magát az ártatlanságon. Csaknem isten gyanánt kell őket tisztelni, Éppen hogy előttök nem kell térdepelni, Ha instál az ember, must úgy süvegelni, Akkor is sok szóval nem szabad terhelni . .. — mondja Momus, s elképzelhetni, hogy a kollégiumot párt­fogoló urak, prókátorok és táblabírák mennyire feszenghet­tek helyükön, különösen ha a közrend, a polgárok és szol­gák, kisnemesek és jobbágyok kacagása, helyeslése kísérte e szavakat. Megoldást is ad a Konok pereskedők: a bírák fölé Tribunus plebis-t rendel, aki a nép nevében ellenőrzi ítéleteiket. Ez már több volt a soknál. Nem csoda, ha e darabok egyik szereplője, Fogarasi Sámuel, emlékiratában így idézi fel ezeknek a játékoknak a hatását: „Minthogy pedig régen a kollégyumbeli komé­diákban kiszatírozták, csúfolták az udvarokat, tanácsokat, még a királyi táblát is, tehát mintegy 1780 tájt megtilta­­tott a komédia ..." így reagált a sértett fél. De a diákok nem felejtették el soha nagysikerű darabjaikat: Soós Már­ton 1791-ben Kelemen László pesti színtársulatában sze­repel. Szigeti Gyula Mihály Székelyudvarhelyen honosítja meg a színjátszást. És 1792-ben, az első adandó alkalom­mal újra kezdődik a kollégiumban a színjáték (Kovásznai Sándor halála miatt késve), majd rövidesen az általános érdeklődésre való tekintettel felvetődik a vásárhelyi állandó színtársulat, színház gondolata. Kopzlávy László ★ A Tribuna Marosvásárhe­lyen címmel kétoldalas ösz­­szeállítást közöl idei 29. szá­mában fiatal vásárhelyi írók írásaiból a szerkesztésben és kivitelezésben egyaránt kor­szerűsödött kolozsvári irodal­mi lap Zeno Ghi­ulescu, Ro­mulus Guga, Cornel Udrea és a legfiatalabb nemzedék versei, valamint Mihai Sin, Valeriu Nițu, Dan Culcer KRÓNIKA prózai írásai jegyzik a lap vásárhelyi „mellékletét". Az A Kritérion Könyvkiadó leg­frissebb újdonságai: Árvíz­könyv, a májusi és június na­pok eseménykrónikája, Bret­ter György Vágyak, emberek, istenek című esszé­kötete, Kántor Lajos Alapozás című tanulmány­ gyűjteménye, B. Nagy Margit Reneszánsz és barokk Erdélyben című ta­nulmánykötete, Szilágyi Do­mokos Erdei Iskola című ver­seskötete a gyermekeknek, Tabéry Géza Két kor küszö­bén című önéletírása, vala­mint Vörösmarty válogatott versel, Antal Árpád válogatá­sában és előszavával. Bayreuthban 1800 néző jelenlétében, a Trisztán és Izolda előadásával megnyílt a XX. Wagner-fesztivál. Az augusztus 27-ig tartó feszti­válon harminc operát adnak elő, mintegy 50 000 zeneked­velő előtt. Véget ért a XVII. Karlovy Vary-i nemzetközi filmfeszti­vál, amelyen huszonkét or­szág 25 filmjét mutatták be. A Kristálygömböt Ken Loach angol rendező Kés című film­jének ítélték oda. Díjjal ju­talmazták Szergej Geraszi­­mov szovjet rendező A tó partján és Vulo Rodev bol­gár rendező Fekete angya­lok című filmjét. ★ Korunk két neves, sokat vitatott filmrendezője, Luchi­no Visconti és Jancsó Mik­lós ismét forgatnak. Visconti Thomas Mann Halál Velen­cében című regényének film­­változatát készíti elő, Silvana Mangano-val és Dirk Bogar­­de-val a főszerepben. A ma­gyar Jancsó Miklós kilence­dik játékfilmjének címe: Égi bárány. A film cselekménye 1919-ben, a Tanácsköztársa­­ság idején játszódik, főbb szereplői: Bujtor István, Ma­daras József, Kozák András és Széles Anna. 3 FEKETE ZSOLT: Segesvár BARABÁS ISTVÁN: Esküvő

Next