Vörös Zászló, 1970. augusztus (22. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
E fiffi/OWE Múlt, jelen, jövendő írtam néhány történelmi tárgyú novellát és regényt. Meglepett és örömmel töltött el, hogy az olvasók minden ilyen jellegű írásom után valósággal elárasztottak kérdéseikkel, gondjaikkal. Igen, súlyos felelősség írónak lenni. Találkoztam olyan olvasóival, aki egészen elkedvetlenített, amikor a múlt nehéz fogalmát mérlegeltük. ,,A múlt sötét és reménytelen ügy, — mondotta — nem vállalom, semmi közöm hozzá, csak a jelennek akarok élni". Egy másik olvasó így vélekedett: „Hát igen, a múlt érdekes és nagyszerű. Néha úgy érzem, ötszáz évvel ezelőtt kellett volna születnem". De akadt olyan olvasó is, aki nosztalgiával így sóhatott fel: „Akármilyen szép a jelen, igazán boldogok csak azok lesznek, akik majd utánunk születnek meg. Az emberiségre olyan derűs jövő vár, amelyhez viszonyítva komor drámának tűnik minden, ami eddig történt." Elgondolkoztató vélemények. Mit mondhatok arra a megállapításra, hogy a múlt „reménytelen és sötét ügy“? Csak ennyit: tévedés. Csakugyan igaz: a múltnak voltak megrázó, tragikus szakaszai, de a haladás mindig átlépte azokat. Az emberiségnek soha nem volt olyan drámai korszaka, amelyben az egyetlen lelki életforma csak a bánat és zokogás lett volna. Minden sötét korszaknak van egy fölemelő vonása: benne születnek meg a forradalmi eszmék. A kétségbeesésnek nagy olvasztótégelyében mindig felcsillan a szenvedésből, elnyomásból, megaláztatásból való kitörés izzó vágya és reménye. Még egy fontos dolgot jegyzek meg itt: Minden, ami „ma", valamilyen formában „tegnap" is. Röviden: múlt nélkül nincsen jelen. Ezért lehetetlen kikerülni a múlt tanulmányozását, értelmezését, értékelését. Figyelmes ember kiérzi a múltból azt, ami abban szép, igaz, tiszta, lelkesítő. Mit mondhatok annak, aki ötszáz évvel ezelőtt szeretett volna élni? Csak ennyit: ez a vágy olcsó illúzió, fizikailag lehetetlen, szellemileg értelmetlen. A jelen alkotó küzdelmei azok a reális keretek, amelyek között valóságosan élünk. A jelen a mi kikerülhetetlen, törvényszerű valóságunk. És minél elmélyültebben, szebben, igazabban, forradalmasabban élünk, annál nemesebb gyökerei leszünk a jövőnek. Mert a jövőnek már mi leszünk a múltja. És ha gondolataink, érzéseink, tetteink méltók arra, hogy beragyogják a jövőt, élni fogunk a jövőben. Nagyon finom, nagyon logikus, nagyon tiszta harmónia van ebben. Mit mondhatok annak, aki szerint csak azok lesznek boldogok, akik majd a messzi jövőben fognak élni? Csak enynyit: tévedés. Bármilyen elragadó a jövő ígérete, az ember ember marad. A születés diadalát felváltja a halál sebzése. Az ember nem menekülhet meg a Véletlen tragikuma elől. Az ember nem menekülhet meg a betegség, tévedés, szenvedés zavaró hullámaitól. Nem jöhet reklámos örökmosoly, nem szabadulhatunk meg az újabb jövőért való súlyos emberi felelősségtől. A múlt, jelen és jövő fogalmát nem lehet, de nem is szabad elszigetelni egymástól: együtt adják az emberi élet mély és igazi értelmét, csodálatos távlatait. Azt hiszem, igazat mondtam az egyik nyugtalan olvasónak: gondolja át a folytonos változás megfoghatatlan érdekességét és izgalmát. A tegnapom „múlt", a mai napom „jelen", a holnap már titokzatos „jövő" számomra. Így hát úgy kell élnem, hogy a tegnapom győzelmet jelentsen mai napom történetében, és hogy forradalmi mai napom diadalmas szépséggel simuljon át a titokzatos holnapba. Értelmetlen és kegyetlen dolog lebecsülni azt, ami a múltban szép volt. Értelmetlen és kegyetlen dolog lebecsülni a jelen grandiózus viaskodását a jövőért. De épp ily érdemtelen és céltalan dolog a láthatatlan jövő romantikus „kék madara" után sóvárogni, amikor tudjuk, hogy a jövő szépsége a jelenkori küzdelmek sikerétől függ. NAGY PÁL: Napozó Nicolae Tautu: Kromatika A világot egyenlőn osztom el a színek szigorú bősége szerint: piros, zöld, kék, sárga, narancsszín, püspöklila. A madár röpte is valamilyen színt ébreszt az égen és mialatt alszom, álmaim a színes űrön át hajóznak. Az ég szájával habzsolom a föld színeit; a föld ajkaival a függőleges ég színeit. Mégis megrezzen szívemben egy mondhatatlanul egyszerű szin, amilyet még sehol se láttam — vajon ez távoli visszhangja volna ama szinnek, amellyel a világ kezdődött? Fordította: FRANYÓ ZOLTÁN Keserű Géza: Látomás Ma reggel megöleltem a várost, soha nem szeretett: imbolygóit templomán a kereszt, — karomban éreztem színházát, kocsmáit, ellenkezését Kockaköves utcák hűvös lehelete arcomba csapott. — Eressz! kiáltott. Falat roppantó ölelésben, már azt hittem: állomásán nekem fütyöl a vonat. Akkor elszabadult. Rohant riadtan. Autók rámvillantak, szidtak is talán. Álltam a téren és porlott rólam a vakolat. Bőrönd és batyu — Csire Gabriella karcolata — A vonat nyolc óra húsz perckor futott be az állomásra. Krisztián és Várhegyi az ablakból integetett a hordároknak De mindeniket „lekapcsolták“, még mielőtt az utolsó kocsihoz jutottak volna, amelyben ők utaztak. — Gyerünk, öregem! Nincs mit tenni. Ez a vidék. — De mi lesz a kezünkkel most koncert előtt? — aggodalmaskodott Krisztián. — Ha cipelem ezt az istentelen bőröndöt, teljesen kikészülök. — Megvan. Fölkapjuk a vállunkra, csak a taxiállomásig nehéz. Krisztián megvakarta a feje búbját, és melegebb tájakra küldte a helybelieket, filharmóniástól, mindenestől. De belátta, hogy ha ZSIGMOND ATTILA: Tanár és tanítvány tátjának igaza van, elvégre nem azért jöttek, hogy a vonatban rostokoljanak. Várhegyiről tudta, hogy rendszeresen tornászik, fiatalabb korában még birkózott is. Most megirigyelte érte. Zongorista létére könnyedén emelte föl a koffert és fütyörészve ment ki a folyosóra. — Gyere, Krisztián, még a taxiról is lemaradunk! Kinn szemerkélt az eső. Egyetlen autóbusz akadt mindössze, s most megrohanták az irtások. Taxi sehol — Elment a kedvem a városodtól — fanyalgott Krisztián. —• Pardon! Nem születtem én itt. Csak a diákévek emlékei fűznek hozzá, na meg a hangversenyek. Föl a fejjel, pajtás. Meglátod, micsoda feketét lehet itt kapni. És a nők, fiacskám ! — Várhegyi! Megfordultak. — Te vagy az, Imre?! Harmincöt év körüli, szikár férfi állt előttük. Várhegyi szélesre tárta a karját. Megölelték egymást, belepirulva a viszontlátás örömébe. —Ez az én legdrágább barátom, Bán Imre. Krisztián meglepetten nézett a szúrós kék szemekbe. Kezet fogtak Igen, hallott Bánról, a nagy tehetségű zongoristáról. Ismeri a lemezeit is. Tiszteletet és büszkeséggel kevert féltékeny irigységet érzett Mindig úgy gondolt rá, mint legkomolyabb veszélytársára. — Látom, nem kaptatok taxit? — mondta Imre. — Hova mentek? — A Sirályban foglaltunk szobát. — Az nincs messze. Láttam a falragaszokat. Te kiséred az olasz hegedűst. Krisztián pedig hangversenyt ad. Szép a programod. Én is játszottam Lisztet meg Brahmsot. De mit állunk itt? Gyertek! Felkapta a két bőröndöt és előre sietett. Krisztián utánakapott. — A kezed... — Koncertezni jöttetek, nem? Hát akkor legyetek tekintettel magatokra. — Nem teheted, Imre — kérlelte Várhegyi is. — Ugyan, ne gyerekeskedj — nevetett Bán. Jókedvűen csevegett a város zenei életéről, közös ismerőseikről. Bénult szívvel hallgatták. Az ódon lehelletű utcák nedvesen ragyogtak a neonfényben. Krisztián nem értette, hogy mi történt. Zavarban volt, hogy Bán Imre, akit legőszintébb pillanataiban magánál kiválóbb művésznek tartott, most az ő csomagját cipeli. Ott zakatolt benne a vonat ritmusa, a boszszúság, ami az állomáson érte, Bán áldozatkészsége, s az izgatottság, mely mindig erőt vett rajta, ha új helyre érkezett, ismeretlen emberek közé. Hangverseny előtt különben otthon is ilyen kábult a szorongásból, mert azt már megtanultaaz elmúlt öt esztendő alatt, mióta publikum előtt látszott, hogy a hangversenyteremben dől el, megtalálja-e azt a bizonyos bensőséges kapcsolatot a hallgatósággal, ami nélkül nincs siker. Addig, míg felkészül, laboratóriumban érzi magát. Miféle közönség várja itt, milyen emberek? Bán Imre! Szorongatta az aggodalom. Várhegyi pedig azt gondolta, hogy az élet igazságtalan. Bán Imre — egyszerű középiskolai tanár. Pedig valamikor, még egyetemista korukban, ha a konzervatórium épületében gyakorolt, a diákság az udvarra gyűlt, úgy hallgatta. Először skálázott, saját elképzelése szerint fejlesztette a technikáját. Fantáziát vitt a száraz ,ujjgyakorlatokba is. Aztán következett az elmélyült játék. Olyan repertoárja volt már akkor, hogy nyugodtan kiállhatott volna fővárosi közönség elé is. Legvégül pedig improvizált. Magnóra kellett volna venni a játékos gondolatokat, ezeket a valóságos remekműveket, melyeket sohasem kottázott le. Most itt megy mellettük a kis zongoratanár a lucskos őszben és cipeli a táskájukat, mert ők, a művészek, koncertezni jöttek. Hirtelen belesajdult, hogy vele, Krisztiánnal vagy bárki mással éppígy történhetett volna baleset. Buta dolog. Miután kivették a gipszből a kezét, hiába erőlködött. Az a gumilabda rugalmasságú, önálló életet élő, lélegző, szárnyaló kéz többé nem létezett. Igen, világra szóló zongorista már nem lesz belőle. Jó. De, hogy erre képes! Amit most tesz velük! Nem, ő sosem tudná azokat segíteni, akik mögötte jártak, a kisujját sem érték fel, amikor ő Isten lehetett volna. Nem! Inkább a kocsmába menne és leinná magát vagy kiugrana az ablakon. Dühös átkokat szórna, tombolna,és üvöltena, jajongva kiáltaná, hogy az élet igazságtalan. Egy nagy rakás izé... — Imre —■ szólította meg a barátját. — Te mit csinálsz? Bán Imre megértette a kérdést — Nem mondtam le semmiről. Zeneszerzésre adtam a fejem. Várhegyi megszédült. — De... még nem hallottam semmit tőled. — Két szimfóniát írtam, egy oratóriumot és valami apróságokat Tudod, ez nem anynyira nyilvánvaló, mint az előadóművészet Sokan kételkednek még bennem. Krisztián felfigyelt Most mér derengeni kezdett valami mende-monda, amit Bánról hallott. Hát igaz volt a baleset? Visszaemlékezett néhány rosszmájú megjegyzésre, lekicsinylő mosolyra. Persze, nem számítottak arra, hogy Bán Imre alkotómunkába menti át művészetét Igen, az emberek néha elviselhetetlenek. Várhegyi pedig elnézte Bán Imrét, aki fölemelt fejjel, nyugodtan vitte a súlyos bőröndöket s azt gondolta, hogy ilyen biztosan, sietség nélkül éri el a jövőt. Valami szellemesség jutott eszébe hirtelen, amit egyik író barátjától hallott, és nyomban el is mondta: — Ilyen nagy csomagokat cipelünk ahhoz, hogy egy kis batyuval érkezzünk meg a halhatatlanságba Elmosolyodtak, és mindhárman beléptek a szállodába. Kollégiumi színjátszás Kovásznai Sándor, a kollégium nyelv és történelem professzora a XVIII. század második felében önéletírásában feljegyzi, hogy a „komédiázás" már a negyvenes években divatozott Marosvásárhelyen. A deákok kivonultak a Cigánymezőre, s ott dialógusokat, komédiákat mutattak be. Keserű szájízzel azt is hozzáteszi, hogy egy ilyen komédiázás alkalmával, amikor valamely diáktársukat állították, vitték pellengérre, a sértett fél felbujtatta a játék tréfamesterét, Máriót, hogy fordítsa vissza a csúfságot Kovásznai Jánosra, a játék rendezőjére, Sándor bátyjára. Sikerült is a rossz tréfa. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy ezek a játékok megszakadtak volna később. A 70-es évekből származó itt bemutatott Komédia és Tragédia, valamint a különféle tudósítások a játékok folyamatosságát bizonyítják. Az 1780-as év nagy reményeket keltett Erdély népeiben. A trónra lépő II. József nem igen hasonlított elődeihez. Nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen esküt tennie a nemesi előjogokat védő alkotmányra; rendeletekkel kormányzott, nem hívott össze országgyűlést, hogy a nemesség ne akadályozhassa meg reformjainak keresztülvitelét; új, gyors vérkeringést akart a gazdasági életbe vinni s ennek érdekében segíteni szándékozott a jobbágyságon, adót kívánt kivetni a nemesekre; birodalma adminisztrálását szerette volna ésszerűbbé, áttekinthetőbbé tenni; a vallási viszályoknak türelmi rendelete vetett véget. Az ősi császárváros, Bécs egyszerre a remények városává lett, ahonnan a birodalom népei megváltásukat várták. Azonban csalódniuk kellett. A rendszer erősebbnek bizonyult az uralkodónál, aki maga is megrémült a Horeafelkeléstől, s elnyomására ő adott parancsot; aki nyelvrendeletével általános elégedetlenséget váltott ki soknyelvű, nemzetiségű öntudatra ébredő népei közt; aki halála előtt visszavonta minden rendeletét, a vallást illetőeket kivéve. Marosvásárhelyen II. József —nagyrészt értelmiségi — hívei és a legendákat szövögető, de tudatos harcra még éretlen tömegek lelkesen várták az új idők bekövetkezését. Ilyen jozefinista lehetett az a Nagy György deák, a kollégium költészeti osztályának preceptora is, aki —feltehetően széles látókörű professzorának sugallatára és segítségével két drámát írt és adott elő a tanítványokkal 1780-ban és 1781-ben. A drámákat (mindkettő a Comoedia címet viseli) későbbi felfedezőjük és kiadójuk a Konok pereskedők, illetve a Legények intése címmel különböztette meg az egyéb, hasonló című játékoktól. Mindkét játék — bízvást mondhatjuk — forradalmi tett volt az akkori iskolajátékok sorában. Az addigi vallásos vagy antik témájú drámáktól eltérően ugyanis Nagy György játékai a hétköznapok realitásából táplálkoznak. Az első a marosvásárhelyi táblán lefolyt perekből, a második a nemesi udvarházak életéből veszi tárgyát. A Konok pereskedők — bár cselekménye meglehetősen széteső, és számtalan epizódot tartalmaz — nagyjából azt mutatja be, hogy a táblán csak a nemesnek, illetve a pénzes embernek van igazsága. Egy kárvallott kereskedő panaszt tesz egy nemesember ellen, hogy évek óta nem fizeti meg adósságait. A nemes azonban megvesztegeti az ügyvédeket, a bírákat, akik végül is a kalmárt zárják börtönbe. Ezek után újabb peres ügy következik egy uzsorás és áldozata közt, amely az uzsorás igazságával végződik. Ugyanígy igazságot nyer az erőszakos, a nemeslevelével kérkedő, a csaló, mert tudják, hol kell a kereket kenni. A Legények intése a nemesi udvarházak romlottságát mutatja be: a jámborok, tisztességesek nem állhatnak ott meg, csak a hízelgők, fondorlatosak, becstelenek. Az udvari legénynek jobb inkább meg sem házasodni, mint odavaló szégyentelen lánnyal frigyre lépni. A téma egyébként a XVIII. század elején keletkezett és ma is ismert házasító ének, az El kéne indulni. .. gondolatmenetében, ritmusában bontja ki mondanivalóját. Kissé bőbeszédű, de nem élettelen jelenetek tarkítják, ügyesen jellemzett alakok népesítik be a játékokat: megjelennek a vásári kofák, akik előbb lemocskolják egymást, majd a pletykázásban megbékülnek; látjuk az utcán gavallért kereső dámát; a piacon lézengő kisdiákot, a komikusan kesergő cigányt, az erszénybe kavicsot rejtő furfangos parasztot, illetve a kegyetlen ispánt, a kényes földesaszszonyt. Elképzelhetjük, milyen hatást, megbotránkozást vagy elégtételt váltott ki a nézőkből a két dráma. Magára ismerhetett ott a pénzéhes prókátor, a tudatlan bíró, a nemességével kérkedő mihaszna, a jobbágyát kiuzsorázó földesúr, a nagyhangú vásáros, a cifra céda, a fondorlatos uzsorás. És ha netán valaki nem értette volna meg a jeleneteket, Hanswurst és Momus, a darab két rezonőrje el is magyarázta nekik a tanulságot: Mert, ha megtekintem a földi bírákat, a törvényszék körül való hárpiákat, A részre folytatják jobban causákat, Amelyen szemlélnek több sárga portrákat, öt-hat igaz Cato teng még a világon, Akik fel nem hagytak még az igazságon, De a többi inkább kap a hamisságon És hizlalja magát az ártatlanságon. Csaknem isten gyanánt kell őket tisztelni, Éppen hogy előttök nem kell térdepelni, Ha instál az ember, must úgy süvegelni, Akkor is sok szóval nem szabad terhelni . .. — mondja Momus, s elképzelhetni, hogy a kollégiumot pártfogoló urak, prókátorok és táblabírák mennyire feszenghettek helyükön, különösen ha a közrend, a polgárok és szolgák, kisnemesek és jobbágyok kacagása, helyeslése kísérte e szavakat. Megoldást is ad a Konok pereskedők: a bírák fölé Tribunus plebis-t rendel, aki a nép nevében ellenőrzi ítéleteiket. Ez már több volt a soknál. Nem csoda, ha e darabok egyik szereplője, Fogarasi Sámuel, emlékiratában így idézi fel ezeknek a játékoknak a hatását: „Minthogy pedig régen a kollégyumbeli komédiákban kiszatírozták, csúfolták az udvarokat, tanácsokat, még a királyi táblát is, tehát mintegy 1780 tájt megtiltatott a komédia ..." így reagált a sértett fél. De a diákok nem felejtették el soha nagysikerű darabjaikat: Soós Márton 1791-ben Kelemen László pesti színtársulatában szerepel. Szigeti Gyula Mihály Székelyudvarhelyen honosítja meg a színjátszást. És 1792-ben, az első adandó alkalommal újra kezdődik a kollégiumban a színjáték (Kovásznai Sándor halála miatt késve), majd rövidesen az általános érdeklődésre való tekintettel felvetődik a vásárhelyi állandó színtársulat, színház gondolata. Kopzlávy László ★ A Tribuna Marosvásárhelyen címmel kétoldalas öszszeállítást közöl idei 29. számában fiatal vásárhelyi írók írásaiból a szerkesztésben és kivitelezésben egyaránt korszerűsödött kolozsvári irodalmi lap Zeno Ghiulescu, Romulus Guga, Cornel Udrea és a legfiatalabb nemzedék versei, valamint Mihai Sin, Valeriu Nițu, Dan Culcer KRÓNIKA prózai írásai jegyzik a lap vásárhelyi „mellékletét". Az A Kritérion Könyvkiadó legfrissebb újdonságai: Árvízkönyv, a májusi és június napok eseménykrónikája, Bretter György Vágyak, emberek, istenek című esszékötete, Kántor Lajos Alapozás című tanulmány gyűjteménye, B. Nagy Margit Reneszánsz és barokk Erdélyben című tanulmánykötete, Szilágyi Domokos Erdei Iskola című verseskötete a gyermekeknek, Tabéry Géza Két kor küszöbén című önéletírása, valamint Vörösmarty válogatott versel, Antal Árpád válogatásában és előszavával. Bayreuthban 1800 néző jelenlétében, a Trisztán és Izolda előadásával megnyílt a XX. Wagner-fesztivál. Az augusztus 27-ig tartó fesztiválon harminc operát adnak elő, mintegy 50 000 zenekedvelő előtt. Véget ért a XVII. Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál, amelyen huszonkét ország 25 filmjét mutatták be. A Kristálygömböt Ken Loach angol rendező Kés című filmjének ítélték oda. Díjjal jutalmazták Szergej Geraszimov szovjet rendező A tó partján és Vulo Rodev bolgár rendező Fekete angyalok című filmjét. ★ Korunk két neves, sokat vitatott filmrendezője, Luchino Visconti és Jancsó Miklós ismét forgatnak. Visconti Thomas Mann Halál Velencében című regényének filmváltozatát készíti elő, Silvana Mangano-val és Dirk Bogarde-val a főszerepben. A magyar Jancsó Miklós kilencedik játékfilmjének címe: Égi bárány. A film cselekménye 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején játszódik, főbb szereplői: Bujtor István, Madaras József, Kozák András és Széles Anna. 3 FEKETE ZSOLT: Segesvár BARABÁS ISTVÁN: Esküvő