Vörös Zászló, 1970. október (22. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-01 / 230. szám
Emlékgyűlés a fővárosban Dózsa György Szüzetésének 500. évfordulója alkalmából Dózsa György, az 1514-i parasztfelkelés vezetője születésének 500. évfordulója alkalmából a fővárosi Szakszervezetek Színházában szerda este emlékgyűlést rendezett a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája és a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. A gyűlésen részt vett Fazekas János, az RKP KB Végrehajtó Bizottságának tagja, a Minisztertanács alelnöke, Miron Constantinescu, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának elnöke, Péterfi István akadémikus, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke, az Államtanács alelnöke, Pompiliu Macovei, a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság elnöke, Mircea Malisa oktatásügyi miniszter, Serban Titeica, Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának alelnöke, Anton Breitenhofer, a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, Iosif Walter, a KISZ KB titkára, Dan Martian, az RKP Bukarest municipiumi bizottságának titkára, az RKP Központi Bizottságának több tagja, akadémikusok, egyetemi tanerők, tudományos, művészeti és kulturális személyiségek, katonák, fővárosi nagyvállalatok munkaközösségeinek képviselői, más dolgozók. A gyűlést Roman Moldovan, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának alelnöke nyitotta meg. Kiemelte annak a hősi harcnak — az erdélyi románok, magyarok és a többi nemzetiség közös története dicsőséges eposzának — a jelentőségét, amelyet a Dózsa György vezette parasztság 1514-ben a szabadságért és a társadalmi igazságért vívott a feudális elnyomás ellen. Beszédet tartott Miron Constantinescu egyetemi tanár, aki többek között ezeket mondotta: Dózsa György alakja a történelemben elválaszthatatlanul összeforrt a paraszttömegek harcával, azzal a szereppel, amelyet az európai középkor elnyomott lakossága egyik legnagyobb felkelésének — az 1514-es magyarországi és erdélyi parasztháborúnak — vezetésében töltött be. Az éveket, amelyekben Dózsa György személyisége kiformálódott és jelentős katonai vezetőként kitűnt, a magyarországi és erdélyi feudális rendszer — akárcsak tágabb európai viszonylatban is —, ellentmondásainak erős kiéleződése, valamint az örömén birodalom offenzívájában jelentkező külső veszély gyors növekedése jellemezte. Az előadó a továbbiakban rámutatott, hogy a belső ellentmondások erős kiéleződése közepette a fenyegető külső veszély súlyosságáról tanúskodó 1512 —1513. évi török betörések nyomán a legfőbb társadalmi erők körében egyre inkább tért hódított e veszély elhárításának gondolata. A nemesség, amely mit sem törődött az otomán elleni védekezés követelményeivel, megrémült az egybesereglett tömegektől és attól tartott, hogy földbirtokait nem lesz ki megművelje. Ezért vad erőszakhoz folyamodott, hogy meggátolja a jobbágyok eltávozását, s hogy elfogja és visszahozza a birtokokra az eltávozottakat. Ez a magatartás felháborította a parasztságot és a nagy tömegeket: az otománok elleni harcra egybegyűlt sereg parancsnokával, Dózsa Györggyel az élen a nemesség ellen fordult. Miron Constantinescu feltárta a Dózsa és környezete által kifejezésre juttatott eszmék előremutató, forradalmi voltát, majd rámutatott: Említésre méltó az a tény, hogy egy korabeli krónikaíró, Brutus János Mihaily, Dózsa felhívásával kapcsolatban a nemesség felszámolásáról és a társadalmi igazság uralmának bevezetéséről írva megjegyezi ,ahogyan ez az Erdély és a Fekete-tenger között élő népeknél szokásos“. Erdélyben és Bánátban a felkelés gyakorlatilag e vidékek csaknem egész földrajzi területét felölelte, magával ragadva a román és magyar parasztok széles tömegeit, a városi dolgozó rétegeket és a kisnemesség egy részét, amely számos győzelmet aratott a nemesi seregek ellen a Maros és a Kőrösök mentén, Lippánál, Nagylaknál Világosnál és más helyeken. A felkelők legnagyobb győzelmüket Csanádnál aratták ,ahol szétzúzták Báthory István temesvári nádor és Csáky Miklós püspök hadseregét. A paraszti megmozdulások támadó szelleme ,a parasztok forradalmi energiája alapjaiban megingatta a feudális nemesség osztályuralmát — hangsúlyozta a szónok — mélyen elültetve az elnyomottak és kizsákmányoltak szívében azt a reményt, hogy saját harcuk útján felszabadulhatnak. A Dózsa György vezette felkelés azt a célt követte, hogy megszüntesse a feudális kizsákmányolást és a parasztok elnyomását, visszahelyezze jogaiba a népet, felszámolja a nemességet mint erőt és hadsereget, ami alapjában véve a nemesség osztály- és politikai uralmának megsemmisítését jelenti. Hangoztatva a társadalmi forradalom szükségességét mint a társadalmi konfliktusok megoldásának egyetlen útját („Nem létezik középút“), a felkelés célul tűzte ki a társadalmi igazság és a társadalmi egyenlőség új kapcsolatainak megteremtését, a feudális társadalmi resdszer és illám jellegének megváltoztatását, a köztársaság irányába. A Dózsa György vezette parasztháború a felkelők vereségével , és azzal végződött, hogy súlyosabbá vált a parasztok, a bányákban dolgozók, a városi szegénység elnyomása, a véres megtorlások, a parasztság erőteljesebb leigázása gyengítette Magyarország ellenálló erejét a török veszéllyel szemben. Magyarország veresége Mohácsnál (1526. augusztusában) közvetlen következménye volt annak, hogy megtizedelték az egyetlen társadalmi erőt, amely képes lett volna megállítani és visszaverni a török beözönlést. Az 1514-es nagy népi felkelésnek az évszázadokon át közvetített legfőbb üzenete — mondotta következtetésül a szónok — az, hogy rámutatott népünk nagy társadalmi problémái megoldásának hatékony útjára, vagyis a különböző nemzetiségű dolgozók egységes harcára a közös elnyomók és kizsákmányolók ellen. Ez az, amit a Román Kommunista Párt megvalósított — hangsúlyozta a szónok. Folytatva és magasabb fokra emelve a nép forradalmi és demokratikus hagyományait, a román és az együttélő nemzetiségekhez tartozó dolgozók által vívott közös harc hagyományait, a közös történelmi múlt haladó személyiségeinek humanista és demokratikus eszményeit, a Román Kommunista Párt, ennek az osztálynak a képviselője öt évtizeden át tántoríthatatlanul küzdött a haza és annak összes fiai haladásáért, függetlenségéért és felvirágzásáért, nemzetiségre, való tekintet nélkül, egyesítette és vezette a harcban a munkásságot, a parasztságot, az értelmiségieket , románokat, magyarokat, németeket és más nemzetiségűeket. E harc nagyszerű eredménye szocialista államunk és rendszerünk, jelenlegi hazánk. Ezután Péterfi István akadémikus emelkedett szólásra. Rámutatott, hogy az 1514-es parasztháború, amelyet Dózsa György, a dálnoki származású székely kisnemes vezetett, egyike volt a hűbéri Európa legjelentősebb parasztháborúinak. Friedrich Engels ezt a mozgalmat besorolta az 1524. évi nagy német parasztháborút előkészítő európai parasztháborúk sorába. Dózsa György ceglédi felhívása, amelyben zászlója alá szólította a parasztságot az öntelt nemesség kiirtásáért, messze túljutott a magyar királyság határain. A kíméletlen feudális kizsákmányolás, a jogfosztottság és a kiszipolyozás feltételei között az 1514- es parasztháború átterjedt hazánk területének egy részére is. Sőt azt mondhatjuk, hogy utolsó szakasza itt bonyolódott le döntő fejleményeivel. A parasztháborút hazánk területén az jellemezte, hogy a román, magyar, német, szerb parasztok vállvetve, szoros egységben harcoltak a világi és egyházi kizsákmányolás ellen a társadalmi szabadságért. Ugyanazok az eszmények hatották át valamennyiüket, tekintet nélkül nemzetiségükre, mivel a sors egymás mellé helyezte Oriit, együtt szenvedték el az elnyomatás és a kiszipolyozás kegyetlenségeit, együtt igyekezték lerázni a szolgaság tűrhetetlen jármát. A temesvári várfal alatt 1514 júliusának forró napjaiban vérbe fojtották a nagy eposzt. A bosszúállás kegyetlen volt, de sem a tűz, sem a bosszúállás nem tudta eloltani az igazság és a szabadság szellemét, amely a népet áthatotta. Dózsa György szelleme tovább élt, eszményét átvették az újabb nemzedékek. Petőfi Sándor, a nagy magyar forradalmár az 1848-as forradalom lánglelkű költője Arany Jánoshoz intézett híres levelében kinyilvánította szilárd meggyőződését, hogy elérkezik az idő, amikor a nép szobrot állít Dózsának. Gheorghe Barisiu, az erdélyi román 48-as forradalmár szemében Dózsa György a parasztság igazságáért folytatott harcának szimbóluma volt, a demokrácia és az arisztokrácia közötti polgárháború szimbóluma nemzetiségre való tekintet nélkül. A román hazafi, aki figyelmesen tanulmányozta Erdély évszázados történetét, hangsúlyozta: a közös érdekek arra késztették a románokat és magyarokat, hogy közös ügynek tekintsék a létükért folytatott harcot. Rámutatva, hogy Dózsa György alakja tovább élt a nemzedékek emlékezetében, a román és magyar haladó értelmiségiek emlékezetében egyaránt. Péterfi István akadémikus kidomborította, hogy a fasiszta diktatúra sötét éveiben vívott súlyos harcokban a kommunisták, a nép leghűségesebb fiai Tudor Vladimirescu és Horia önfeláldozása mellett Dózsa önfeláldozását is emlegették. A Román Kommunista Párt, a román nép és a hazánkban élő együttlakó nemzetiségek közös harca legdicsőségesebb hagyományainak folytatója kezdettől fogva zászlajára írta az ember ember általi kizsákmányolása felszámolásának legfőbb célkitűzésével egyidejűleg a mindennemű nemzeti elnyomás megszüntetését is. A Román Kommunista Párt, a nép haladó hagyományainak folytatója nagyra becsüli és ápolja ezeket a hagyományokat. Befejezésül a szónok rámutatott, hogy a Román Kommunista Párt történelmi jelentőségű érdeme, hogy helyes, marxista-leninista nemzeti politikájával meg tudta erősíteni, szüntelenül egybe tudta forrasztani a román nép és az együttlakó nemzetiségek megbonthatatlan testvériségét, töretlen egységét. Azok az eredmények, amelyeket rendszerünk a gazdasági és társadalmi politikai élet terén elért, eleven példája a harmonikus és testvéri kapcsolatoknak a különböző nemzetiségű dolgozók munkájában és életében. Az emlékgyűlés után bemutatták az ítélet című játékfilmet, a román, magyar és csehszlovák filmipar közös alkotását, amelynek cselekménye a Dózsa György vezette antifeudális harc időszakában játszódik le. (Agerpres) A konstancai állomás. (PLAJAS ISTVÁN felvétele) GAUDEAMUS... (Folytatás az 1. oldalról) se (s közben alkalomadtán egy uzsonnát is bekapjon), de a tanítás kényszere alatt alaposan megtanulta azt a latin nyelvtani fejesugrást, gyarapodva gyarapította mások tudását. Ha napjainkban „könnyűnek találtatik" egyik-másik fiatalt (a világért sem általánosítanék, mert nincs elszomorítóbb látvány a kaptafára húzott, eleven, gondolkodó lénynél —, a dologban többek közt az is ludas, hogy a társadalom jó előre megteremtette a fejlődéséhez szükséges, messzemenően kedvező feltételeket, míg X vagy Y részéről elmaradt a nélkülözhetetlen, sine qua non egyéni erőfeszítés. Látszólag megoldhatatlan, súlyos ellentmondás lappang e jelenség mélyén. Mint szülők természetszerűleg igyekszünk minden akadályt elhárítani gyermekeink útjából, az élet azonban — ha még oly rendezett és zökkenőmentes társadalmi gépezet ütemére lüktet is, mint a mienk, időnként újabb nehézségeket gördít fiatal megrohamozó felé. Eredmény? Az akadályverseny fáradalmaitól megkímélt ifjú igen gyakran nem bírja szuszszal, vagyis képtelen befutni a virtuális képességei szerint őt megillető pályát, bíztató start és reményteljes indulás után — lemarad. Példa rá a mindnyájunknak egyre több fejtörést okozó FELVÉTELI. Ma már világos, hogy közepes és gyenge tanulónak nem sok fű terem a főiskolák mezőnyén; hosszú évekkel, egy jó évtizeddel előbb kell elkezdeni az edzést, hogy a döntő erőpróbán ki ne fullandjunk. De ami igaz, az igaz: az elemi és középiskola sem tesz meg mindent a . . . felvételiző érdekében; engedi, hogy első osztályból a másodikba menjen át, pedig a kis és nagybetűket, esetleg a szorszótáblát még nem sajátította el, néha feljebb csúsztatja egyik líceumi osztályból a másikba, anélkül, hogy az általános műveltséghez és a szakmai nekirugaszkodáshoz szükséges ismeretekkel felvértezné. Így aztán előrelátható kudarcok minden ódiumát a felsőfokú oktatás kénytelen vállalni, holott a sokat emlegetett Rosta csak tizenkét esztendő konvergens eredményeit foglalja ilyen vagy olyan verdiktumba. Furcsán hangzik, de így igaz: nincs rosszabb tanár a „jó embernél“ s nincs jobb ember, mint az igényes, szigorú tanár. VIVAT ACADEMIA.. Na de az arravalók mégis bejutnak, egyetemek és főiskolások tantermei befogadják a tárgyilagos, nemes versenyben kiválasztott legjobbakat. Nyugaton komoly megmozdulások szeizmográfja jelzi ,hogy alapos felülvizsgálásra, újításra szorul a lényegében középkori eredetű — trivium és quadrivium idején bevált Universitas felépítése. A mi tájainkon ezt nagy vonalakban elvégezte a felszabadulás után végbement tanügyi reform, és évről évre kiegészítik a felmerülő új követelmények diktálta intézkedések. Két évvel ezelőtt az óraszám lett kisebb minden fakultáson, lényegesen több időt engedve az egyéni elmélyedésre, szórakozásra, s ugyanakkor a kötelező vizsgák száma is csökkent. Ez idén az idegennyelvek oktatására fordított nagy-nagy gond mutatja közoktatásunk Új iránti fogékonyságát: a világot átfogó turisztika légkörében, a tudomány és technika robbanásszerű fejlődése évtizedeiben — amikor minden héten más-más nemzetközi konferencia vagy kongreszszus kerekasztalai körül értenek szót a szakemberek — az idegen nyelvek oktatása-tanulása több holmi általános műveltségi igénynél, nélkülözhetetlen munkaeszköz a szakma elsajátításában és fontos tényező a népek megbékélésében. Jól felszerelt laboratóriumok és nagy befogadóképességű sportpályák, kényelmes diákotthonok és modern étkezdék, szakszerűen adminisztrált könyvtárak és az oktatás neveléssel, a nevelést kutatómunkával egybekapcsoló tanárok várják a holnapi értelmiséget. Ezek az „akadémiák" bizony lényegesen különböznek az Akadémosz félistenről elnevezett athéni ligettől, ahol Platón és utódai művelték (kilenc évszázadon át) a spekulatív tudományokat: a gyakorlat és elmélet egybefonódásának szilárd bázisú otthhonai, a sokoldalú kibontakozás gyújtópontjai, melyekben nemzeti hagyományok és egyetemes értékek érvényesítése jegyében épül az új alapokra fektetett, szocialista társadalomban élő ember boldogsága, anyagi és kulturális jóléte. Nem kétséges: a tudomány e korszerű templomaiba csak a racionális gondolkodás meg a tudományos kutatás eredményességébe vetett mélységes hittel lehet belépni. És nem vitás, hogy tudatos erőfeszítések nélkül, amatőr szellemben innen-onnan csipegetve lehetetlen bevenni a tudományok modern várát. Fiatal barátaim néha elpanaszolják — nyilván idősebbek vélekedését visszhangozva —, hogy nekik nem adattak meg a hajdani, romantikusan szép diákélet örömei. Igaz. A mai egyetemista mindennapjaiból kirekedt a mulatozás, dínom-dánom meg a holdvilág fényében vibráló szerenád, a villoni diákcsínyek goliárd élvezete. De az sem kevésbé igaz, hogy az idősebbeknek nem adatott meg, hogy az egész társadalom féltő gonddal övezze tanulásukat, melyben a szebb jövő fontos biztosítékát látja. Ebből a szemszögből nézve, megindítóan új kicsengést kap a jól ismert VIVAT PROFESSORES... Nem különálló egyéneket, még csak nem is corpust vagy céhet, hanem a szocialista társadalom összes tényezőit éltetjük e rigmusban, melyek így vagy úgy az ifjak felnőtté cseperedését szolgálják. Kínai bölcs mondás hirdeti: „Ha a jövő évről akarsz gondoskodni, vess kölest ! Ha egy évtizeddel számolsz, ültess fákat ! De ha terved egy évszázadra szól, nevelj embereket !" A mi viszonyaink között ez a mély igazság eléggé meghódította elméinket ahhoz, hogy messzemenő következtetéseit levonjuk. Az „emberfaragás" bonyolult feladata nemcsak szülőkre és hivatásos pedagógusokra ró felelősségteljes kötelezettségeket: részt kér belőle a könyvkiadás és a sajtó, a színház és a filmművészet, a rádió, s a televízió, az ifjúsági szervezetek és a sportmozgalom, egész társadalmunk, melynek egyre örvendetesebb virágzását kommunisták félévszázados pártja biztosítja. Nemrég egy pedagógus-szülő mondotta baráti beszélgetésünk során. Mindenkinek a gyermeke az enyém is, s éppen ezért elvárom, hogy az én gyermekemet is sajátjának is tekintse mindenki. — 1970/71 ? — GAUDEAMUS IGITUR ! . .. Betegség esetén minden alkalmazott a ledolgozott évek arányában jogosult állami társadalombiztosítási segélyre. Ennek célja — az ingyenes orvosi kezelés mellett — biztosítani az alkalmazott egészségének mielőbbi helyreállítását. A segély folyósítása érdekében köteles minden állami és szövetkezeti egység, valamint magánszemély havonta befizetni a törvényben előírt összeget a társadalombiztosítási alapra. Ennek az alapnak egy részét a szocialista egységek kezelik és fizetik ki különböző segélyek formájában. A beteget az egészségügyi szervek betegsége súlyosságától függően szabadságolják. Az alkalmazott betegszabadsága alatt köteles betartani a kezelésére és pihenésére vonatkozó orvosi előírásokat, ellenkező esetben elveszti jogát a társadalombiztosítási segélyre. Úgy véljük, mindenkinek személyes érdeke kell legyen, hogy mielőbb felgyógyuljon és újból dolgozhasson. Ez egyben a munkaadó egységek érdeke is, hiszen minden hiányzó munkaerő késlelteti a tervfeladatok határidőre való teljesítését. A betegség miatt hiányzók még nagyobb gondot jelentenek azoknál az egységeknél, ahol a szakembert nem tudják ideiglenesen helyettesíteni hasonló képesítésű és felkészültségű alkalmazottal. Az 1970. szeptember 10.-i megyei szintű gyűlésen, ahol a megbetegedések helyzetét elemezték a nagyobb vállalatok szakszervezeti bizottságai küldötteinek jelenlétében, megállapították, hogy az idén megyei viszonylatban növekedett a megbetegedések arányszáma az 1969-es év átlagával szemben, minek következtében túllépték az első félévre előirányzott segélyalap összegét. A munkakörülmények állandó javítása, valamint a megbetegedések számának csökkentése minden egységnek feladata, melynek teljesítését az egészségügyi, szakszervezeti és munkaügyi szervek ellenőrzik. E szervek megállapításai szerint nem kevés az olyan alkalmazottak száma, akik különböző ürügyekkel és betegség szimulálásával betegszabadságot kérnek és kapnak. Az ilyen személyek nem számolnak azzal, hogy amíg hiányoznak, mások dolgoznak helyettük, esetleg éppen miattuk nem teljesítheti tervét az illető termelőegység, ugyanakkor jogtalanul veszik fel az állam kasszájából a valójában betegnek járó összeget. Magyari György, a marosvásárhelyi Mezőgazdasági Bank alkalmazottja 1970. május 29-től augusztus végéig volt betegszabadságon. Kezelőorvosa megállapítása szerint idegbeteg. Egészsége mielőbbi helyreállításáért szorgalmasan tanult és július folyamán három ízben is vizsgára jelentkezett a kolozsvári egyetem jogi fakultásán. Július havi táppénzét kifizette ugyan a bank, de nem a társadalombiztosítási alapból. Orvosi beteglapján a segélyt nem hagyták jóvá, tekintettel arra, hogy a beteg orvosi engedély nélkül hagyta el a várost és fokozott szellemi munkát fejtett ki a beteglapján feltüntetett időszakban, ami minden kétséget kizáróan, nem egyeztethető össze diagnózisával. Annál nagyobb meglepetéstkeltett a szakorvosnak a bankhoz küldött átirata, amelyből kitűnik, hogy Magyari György az orvosi előírásoknak megfelelően járt el, a háromszori vizsga pedig nem jelentett olyan szellemi megerőltetést számára, mely idegbetegségét esetleg károsan befolyásolta volna. Nagy Mikolt, a marosvásárhelyi Gyermekek Háza dolgozója, augusztus 14—26 között betegszabadságot kapott. Orvosi kezelés és pihenés helyett viszont kiránduláson vett részt augusztus 22— 23-án. Tövissi Lilla, ugyancsak ettől az intézménytől, június 18- tól szeptember 15-ig volt betegszabadságon. Augusztus 17-én (az intézmény részéről) kiküldött személyek megállapították, hogy az orvosi bizonyítványban feltüntetett diagnózisnak (ekcéma) semmi külső nyoma a betegnek vélt kezeken. Marosvölgyi Vilmos, a Faipari Kombinát régens egységének alkalmazottja augusztus 11-ig volt pihenőszabadságon. Ezen idő alatt az egyik régens szövetkezetnél felvállalt munkáját nem tudta befejezni, és emiatt a hónap végéig betegszabadságot igényelt és kapott is. A vállalat kiküldöttei augusztus 22-én munka közben találták „új munkahelyén". Ennek ellenére az említett esetekben kifizették a törvény által előírt betegsegélyt. Az illető vállalatok, intézmények vezetőinek intézkedniük kell, hogy a jogtalanul folyósított összegeket visszatérítsék. Sajnos, a fentiekhez hasonló esetek máshol is előfordulnak. A vállalatok vezetőségének feladata ellenőrizni a társadalombiztosítási alapok felhasználását, a szakszervezeti bizottságoknak pedig hatáskörébe tartozik megszervezni a betegszabadságon lévő dolgozóik meglátogatását lakhelyükön, segítséget nyújtani, amennyiben erre szükségük lenne, másrészt pedig ellenőrizni az orvosi-egészségügyi előírások betartását. Amennyiben a beteg orvosi engedély nélkül elhagyja azt a helységet, ahová állandó lakhelye szól, vagy nem tartja be az orvos előírásait, nincs joga a táppénzhez. Ott, ahol utólag derül ki, hogy szabálysértést követtek el, mint a fenti néhány esetben, a „betegnek" vissza kell térítenie az állami társadalombiztosítási alapból kifizetett összeget. MIHÁLY SÁNDOR, a Társadalombiztosítási és Nyugdíjhivatal főnöke Csak indokolt esetekben javasoljunk társadalombiztosítási segélyt Az őszi vetések meggyorsításáért (Folytatás az 1. oldalról) gerrel aprózzák el a rögöket, majd vetés után a könnyűhengereket állítják munkába. Ez a gondosság már most megfelelő biztosíték a bőséges termés elérésére. Meddig várakoznak még ? A vámosgálfalviak eddig mindössze 35 hektáron vetették el az árpát a tervezett 100 hektárból, s mintegy 100 hektáron készítették még elő a magágyat. Ez a helyzet most, október elején a vámosgálfalvi termelőszövetkezetben. A termelőszövetkezet elnöke kérdésünkre, hogy mikor kezdik meg a búza vetését, azt válaszolta, hogy ezzel még várniuk kell, mert nem kapták meg a cserevetőmagot. Nem akarunk túlzásba esni, de ha még sokáig várakoznak, vajmi kevés remény van arra, hogy november közepe előtt végezzenek ezzel a munkával. Hangsúlyozzuk ezt annál is inkább, mert tervükben több mint 500 hektár búzavetés szerepel, s a talaj előkészítésével is lemaradtak. Érthetetlen számunkra, hogy a traktoroknak miért kell várakozniuk a vetőmagra, hiszen szántani, tárcsázni csak lehet. Úgy véljük, annyi szabad területük van a gálfalviaknak, hogy elegendő munkát biztosíthassanak a gépeknek, nem beszélve arról, hogy nap mint nap újabb és újabb területek szabadulnak fel a cukorrépa és krumpli alól. Hasonló helyzettel találkozni a héderfáji MTSZ-ben is. Habár 100 hektáron előkészítették a magágyat az árpának, eddig még egyetlen szemmag sem került a földbe. Itt is a cserevetőmagra várnak, mert habár kétszer is küldtek mintát a laboratóriumba, egyikre sem kaptak piros buletint, hol mert nem volt elég tiszte a vetőmagjuk, hol mert a csíraképesség volt elégtelen. Most végre úgy, döntöttek, hogy a mikefalvi MTSZ-nél cserélnek vetőmagot. Ezt korábban is megtehették volna, lévén, hogy a két MTSZ szomszédos. Habár szabad területtel is rendelkeznek, hiszen már az 53 hektár maghere betakarítása is a vége felé közeledik, mégis egyetlen barázdát sem forgattak alá a 370 hektárra tervezett búzavetéshez. Gondoljuk, bővebb kommentárt mindezekhez nem kell fűzni, s végre a vezető tanács is ráébred arra, hogy megfelelő intézkedéseket kell foganatosítania a munkálatok meggyorsításáért. A jó szervezés eredménye Lényeges változás állt be a kóródszentmártoni MTSZ-ben a munkaszervezés terén. Kellő időben kijelölték a vetésterületeket, megfelelő számú munkaerőt összpontosítottak azok felszabadításához, jól átgondolt grafikon alapján osztották el a feladatokat a gépesítők között. Mindezek eredményeként a tervezett 120 hektár árpából 99 hektáron már földbe került a mag, s a 420 hektárra tervezett búzavetést is megkezdték. A kenyérgabona magja 47 hektáron került földbe. A talajelőkészítési munkák is ütemesen haladnak. Eddig 400 hektáron forgatták alá a talajt, s ebből 250 hektáron a műtrágyát is a földbe juttatták. Itt, Kóródszentmártonban tehát minden feltétel megvan ahhoz, hogy a szántáshoz beosztott 3, a tárcsázáshoz irányított 4 traktorral megfelelő időben elkészíthessék a magágyat és jó munkateret biztosítsanak a 2 vetőgép számára is. Útravalóul Szerelmetes fiam, a felnőtteknél szokásos nagyképűség nélkül állítom, hogy életed legszebb esztendei következnek: az egyetemi évek. Tudom, arany hímporral szórta be az ősz a faleveleket, amikor jóanyád megengedte, hogy titkon karonfogjam (akkor ,amtagy olyan idő járta), és ünnep volt az is, amikor első mozdulatotok adta tudtunkra létezésetek: onnan, ahol az édesanyai szív szomszédságában a húsbólvérből való bölcsőtök ringott. Tudom, mert azt sem felejtettem el, hogyan próbáltam rejtegetni elérzékenyültségemet, amikor az óvodából „kicsengettek". És ami azt követte, azt is jól tudom. Most mégis meggyőződéssel állítom: legszebb éveid küszöbére értél. Mert innen önmagad ítélete mankók nélkül visz érett emberré alakulásod útján, s álmaid szárnyát mentebben nem nyirbálja félszeggé a megalkuvás. Mert, meglásd, esztendők múltán ide térsz vissza, ha elernyedt akaratod megpihenni kész, s itt honos az a forrás, amelyből egy életre elegendő mesét és igazságot meríthetsz, úgy amint azokat az Alma Mater, az Otthon, meg a Menza majdan megszépítő emlékezete a szívedbe vési. Én is oda térek vissza, hisz jól tudod, ha borúra derűt áhítok magamnak és nektek is. Hát ezért mondom. Pedig a mi időnket árnyékkal vonta be a kor. Az anyagiak mindennapi gondja. Az emberek között embertelenül dúló gyűlölködés. A háború. Kopottas öltözetünk becsületét azzal állítottuk helyre, hogy „jampec"nek bélyegeztük azt, aki előttünk folttalan ruhájával kérkedett, minthogy igényünk mindössze annyi volt: elegendő, ha becsületünk marad folttalan, s mérhetetlen volt az örömünk, ha a tandíjra való idejében kikerült. Mert akkor olyan is volt. És az volt a nehéz. Szüleink nem görnyedtek könyveink fölé, s nem ácsorogtak naphosszat az iskola előtt, ahol sorsunkról dönteni kellett; titkon izzott lelkük csupán,s ha nehéz napjainkból részt óhajtottak. Ódon falak között, őlég bátorok társaságában születtek tréfáink. Fillérekben mértük fel jólétünk határát, s jótevőink közé soroltuk azt, aki jutányos áron segített hozzá nélkülözhetetlen tankönyveinkhez. Mert ezek voltak akkor gondjaink. Jártam a rátok váró új diákotthonban. Róttam az egyetemi város utcáit. Megkopott megint az Universitas levegője. Fiatalsága. Varázsa. Nem, ó, nem irigykedve mondom, örvendezve. Boldogan, hogy gondjaitok mennyire mások, mint a mieink voltak. Ám kissé aggódva is. Hogy a barátságos diákotthon igazi hajlékot jelentsen, alkalmat az elmélyedésre, ne csupán kényelmes szállást. Hogy a frizura a hajnak viseletét jelentse csupán, s ne magatartást is egyben. És nem utolsósorban, hogy a tanulás a hivatáshoz vigyen közelebb, az anyagi jóléthez csak azután. Mondom, határtalan örömmel és féltő gonddal bocsátunk írtadra. Ugyanakkor azok is az eszünkbe jutnak, akik örömest vállalnák a megfeszített munkát, de akiket a verseny jogos szigora kirekesztett. Nekik is tartottak számot adni arról, hogy miként sáfárkodtak az elnyert, megtisztelő helyezéssel. Mi pedig jó lélekkel követjük utadat, akár az öreg fecske elárvult fészkéből, ha fia szárnyra kél. KIS IMRE 3