Vörös Zászló, 1970. október (22. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

4 Jó hangverseny — korszerű műsorpolitika A Filharmónia második hangversenyének műsora be­mutató jellegű volt: Händel, Enescu, Hindemith műveiből válogatták össze. Különösen Hindemith művének műsorra tűzése bizonyítja a Filhar­mónia egyre jobban kialakuló igényes-korszerű műsorpoli­­tikáját. Enescu Clément Marót ver­seire írt dalaiból ötöt hall­hattunk, Kessler Márta elő­adásában. Az eredetileg zon­gorakísérettel ellátott dalokat Theodor Grigoriu írta át ze­nekarra. Kessler Márta, ha­bár nem rendelkezik rendkí­vüli hangi kvalitásokkal, biz­tos stílusérzékével és kultú­­ráltságával e műfaj nemzet­közileg is elismert művésze. Ezek a nagy tudással megírt, leheletfinom dalok Kessler Márta személyében kitűnő előadóra találtak. Az első négy dal azonos lírai jellege után, üdítően hatott a „lusta levélíró lányok“ c. dal ked­ves humora. E dal előadása még sokáig emlékezetünkben marad. Carl Maria Weber nyolc számból álló kísérőzenét komponált Gozzi és Schiller Turandotjához, ezek közül a nyitány később népszerű koncertdarabbá vált. Témá­ját Rousseau lexikonénak egy eredeti dallamából kölcsö­nözte Weber. Ennek a témá­nak szabad átköltésével kom­ponálta Hindemith Szimfoni­kus metamorfózisok c. művét. Az est legmaradandóbb ze­nei élményét Hindemith e művének előadása jelentette. A múlt heti „Bartók műsor“ nagy technikai problémáinak nyomása alól felszabadult ze­nekar ezt a remekművet fö­lényes biztonsággal szólaltat­ta meg. A második tételben (Turandot scherzo) a mindig jól helytálló fafúvósok mel­lett ezúttal a rezesek is figye­lemre méltó fejlődéséről tet­tek bizonyságot. Az Andanti­­no tételben a szép vonós­hangzásokon kívül a kitűnő­en megoldott fuvola­szólót is érdemes kiemelni. A „Messiás“, mint a vilá­gon mindenütt, nálunk is biztos siker. Ennek a csodá­latos muzsikának a hallgatá­sa és játszása mind a közön­ségnek, mind az előadóknak ritka ünnepet jelent. Érde­mes a mű első bírálataiból is idézni: ....hiányoznak a szavak annak a kivételes él­vezetnek méltatására, melyet a mű a telt teremben szoron­gó, bámulatba ejtett hallga­tóságnak nyújtott“. Händel Messiásának az előkészítése (még részleteiben is) fáradságos munkát igé­nyel. Az, hogy a kórus a szo­katlan műfajban ilyen dere­kasan helytállt, az a karve­zető, Fejér Elemér lelkiisme­retes munkájának az ered­ménye. Azonban be kell val­lanom, hogy az oratórium igazi hangulatát maradékta­lanul csak Kessler Márta szó­lójánál éreztem. Szalmán Ló­ránt nagy kóruskarmesteri tapasztalata a Hendel-műnél jól érvényesült. Az Enescu dalok kísérete, valamint a Hindemith mű előadása újból meggyőzött a karmester mű­vészi munkájának felfelé íve­léséről. A nagyszabású, jól előkészített hangverseny a közönség részéről nagyobb érdeklődést érdemelt volna. Halász Lajos Kudelász Ottó: Borítólap Ipar­kiállítás­ incs mit szépíteni a dolgon, egy kicsit elha­nyagoltuk őket. Nem a Képzőművészeti Szövetség­re gondolok, nem is a hiva­talos támogatásra, de első­sorban a kritikára. Pedig a­­mikor világviszonylatban annyit beszélnek a lakáskul­túráról, annyit érvelünk — és hiába — a giccsek ellen, igazán érdemes lenne he­lyére tennünk többek között ezeket a segesvári művésze­ket is. Mindezek mellett egy­általán nem érdektelen tud­nunk, hogy már a hatvanas évek elejétől munkáik olyan utat futottak be, amilyent megyénk képzőművészei kö­zül nem sokan mondhatnak magukénak — bár igaz, más természetű kiállításokról van szó. Segesvártól­­a bukaresti Dalles terem és Olaszország, Csehszlovákia, Frankfurt, Moszkva, Chicago és Was­hington jelzi munkáik kiállí­tási sikerét. Nos, mi a titka —, hogy ezzel a szokványos publicisztikai kifejezéssel él­jünk — Ilie Beldean, Kude­­lász Ottó, Fekete Árpád, Dragos Ganescu, Victor Cris­­tea, Edward Kudelász tehet­ségének ? De máris rosszul fogalmaztam, hiszen a te­hetség vagy van, vagy nincs, fölösleges titkokat keresgél­nünk. Az ő esetükben, mint minden igazán modern mű­vésznél, ehhez a tehetséghez formakultúra, őszéd­ népi­nemzeti hagyományokig nyú­ló európai szemléletmód, a mesteremberek tapasztalata, a szent elkötelezettség láza társul. Ez adja meg a mos­tani, vásárhelyi kiállítás sok­színűségét és egységességét is. A kiállított munkák, hasz­nosságukon kívül első­sorban — s pont ez az „el­sősorban" jelzi súlyukat — igazolják azt a sokat emle­getett, de nem konkretizált tényt, hogy napjaink embe­re ragaszkodik az otthon, a szűkebb tér, a hétköznapok esztétikai követelményeihez. Hiszen ha őszinték vagyunk magunkhoz, tudjuk jól, hogy senki sem kínálná vendégeit Edward Kudelász tervezte kávéscsészéiből vagy Fekete Árpád kulacsából. A mélta­tó ilyenkor szerencsés hely­zetben van, hiszen nem kell érvelnie, bizonyítania igazát, az érvek maguk a kerámiák, a bizonyság pedig a hat művész külön kommentárt nem igénylő teljesítménye. Ha érdemében szeretnénk foglalkozni a kiállítással, ta­lán az egyetlen megoldás az lenne, ha sorra vennénk ezeket az iparművészeket, a­­mire helyszűke miatt egyelő­re nincs lehetőség. Mégis, próbáljuk meg nagyon rö­viden alkotó és mű viszonyá­ban határolni az anyagot, nagyon érdekesnek és a maga nemében — legalább­is szűkebb viszonyaink tekin­tetében — úttörő munkának tűnik Ilie Beldean néhány műve, amelyeket elég som­másan a vendég­kártya nyomtatott szövege is fel­tűntet, azzal a megjegyzés­sel, hogy „keresi a forma, valamint a szín kapcsolatát ! Azért választottam ki ezt az idézetet, mert érvényes mind a hat művészre, persze a va­lóságban sokkal bonyolul­tabban és sokkal messzebb­menő értékelés igényével , amelyre mint sajnálattal cé­loztunk, pillanatnyilag nincs módunk. Kudelász Ottó a plaszti­kai megoldások — szobrá­szati értelemben — híve, s művészi eszményét érvénye­síteni tudja, mindaddig, a­­míg az iparművészet keretei között keresi a megoldást. Fekete Árpád, a kiállítás doyenje, a hagyományok és a korszerűség követelmé­nyeinek talán legszerencsé­sebb útját választotta, ami­kor valóban hagyományos formákat újít meg. Dragoș Ganescu is a fön­tebb már említett és hang­súlyozott európaiságot kép­viseli, különösen azokkal a munkákkal, amelyek való­ban és kizárólagosan az iparművészet műfajához tar­toznak. Victor Cristea az iparmű­vészet már egyszer szintén említett funkcionális jellegét veszi igen dicséretes módon komolyan. Tehetségéhez és sajátos látásmódjához két­ségtelenül hozzájárult a se­gesvári fajanszgyárban ki­fejtett tevékenység, elsősor­ban olyan tekintetben, ami a porcelán múltját, jelenét és jövőjét illeti. Edward Kudelász kísérle­tező kedve külön figyelmet érdemel, bemutatott darab­jai esetében elsősorban ak­kor, amikor a szobrász kezét és az iparművész szándékát érezzük. S itt jegyezzük le egyet­len fenntartás­unkat a kiállí­tással kapcsolatban: nem hisszük, hogy életképes az a tendencia, amely az ipar­művészet és a szobrászat határán áll, vagy a szobrá­szat és a kerámia határát próbálja elmosni. Ahogy nem lehet egy festmény, teszem azt portré jel­leg­ét kidombo­rítani, jellegzetesíteni azzal, hogy az alanynak orrát vagy fülét — profánul szólva — agyagból, gipszből a képre ragasztjuk, ugyanúgy lehe­tetlen egy keramikusnak szobrásszá változnia relie­fek, plakettek vagy éppen­séggel kisebb méretű dom­borművek igényével. Szeren­csére a kiállításon ilyen mun­ka kevés akad, s reméljük, csak a kísérletezés egyik formájaként. Rövid életű for­májaként. SZŐCS KÁLMAN : Fekete Árpád: Ganescu Dragos: Manöken Mustkészlet RT MODERNESKEDÉS ÉS MESTERKÉLTSÉG „Fogasra akasztott érzés" a címe Tömöry Péter napok­ban megjelent első könyvé­nek (Forrás sorozat, Krite­­rion kiadó, 1970), s hogy miért e szokatlan szó­talál­­koztatás, az olvasó nem annyira a címadó novellából tudja meg, mint inkább érzi a többi nyolc rövid írás és a háromfelvonásos színmű összhatásában: az emberi érzelmeket, ebben az eset­ben a szerelmet, ócska ru­hadarabként bármikor fo­gasra lehet akasztani. Per­sze, ehhez fogasra is van szükség. De ha nincs ? Ki­találja az író, elvégre kell valami újat is mondania — Tömöry Péter kétségtelen tehetséges író, s hogy köny­ve mégis hiányérzetet kelt az olvasóban, nem véletlen. Az eredetieskedés a művé­szetben mindig zsákutcába, mesterkéltségbe torkollik, a Tömöry esetében annál is inkább, mivel írói eszközei, alkotási módszerei csupán utánzatok. Hiszen az idő­bontás (ahogyan Tömöry használja) éppen úgy nem új, mint egyes mondatok nagybetűvel történő írása, amit a szimbolisták és a szürrealisták már elkoptat­tak. Az életérzés, a gondo­­latiság, a tematika lenne e­­redeti a könyvben ? A Fo­gasra akasztott érzés szer­zője többnyire csak egyetlen húron játszik, a szerelmet dalolja minden írásában. Eredeti csupán az, ahogyan Tömöry az eredetiségre tö­rekszik, s ezért válik erede­­tieskedővé, eltorzítja azt is, ami jónak és szépnek indul. Szinte érthetetlen, hogy a szerző, aki ügyesen bánik a nyelvvel, miért tűzdeli tele könyvét banalitásokkal, ósdi megfogalmazásokkal, ma­gyartalan szószerkezetekkel, s ráadásul még ismétli eze­ket. Más az, amikor az író jellemezni akarja hőseit be­szédstílusukkal is, de Tömö­ry könyvében az író és min­den hőse azonos nyelven beszél. Íme néhány példa, csupán ennek az erdeties­­kedő, minden áron bravú­­roskodásra törekvő stílusnak, valamint az írói felszínes­ségnek az érzékeltetésére: „EMLÉKSZEM NAGYANYÁM­­RA. A TAVALY HALT MEG. LEFEKÜDT ÉS NEM KELT FÖL TÖBBÉ” (Közhelyes szó­szaporítás). „ÉS A CSILLA­GOK MÉGIS HIDEGEK, ÉS AZ EMBEREK IS HIDEGEK" (Ezt már sokszor és sokan elmondták). „A SZERELME­SEK SOHA NEM BESZÉL­NEK BUTASÁGOKAT" (Rossz aforizma-utánzat). „Nagy­anyám előreköszön a püs­pöknek. Neki a püspök kö­szön előre“. (József Attilát juttatja eszünkbe, persze, püspök nélkül). „Holnap majd rakott krumplit eszünk. Nem tudjuk, mi az. De hol­nap azt eszünk. Sok tojás­sal ..(Aki még nem evett rakott krumplit, nem tudja, hogy mi az, honnan tudja, hogy tojás is van benne ? !) „A VÍZ DALLAMOKAT CSO­BOG A FÜLEMBE" (Komo­lyan ? !) „AZ ISKOLA ÉLET­RE készít elő" (Ez már közhelynek is rossz.) „Meg volt beszélve már előre ...“ (Aki csak így tud beszélni magyarul, jobb, ha hallgat !). „ ... a gyermek neveléséért elsősorban a szülők felelő­sek" (Sablon a javából). „ ... amikor delegációba ment" (elvártam volna, hogy már adjon egy telefont is útközben !) „nem merem vállalni a felelősséget ma­gamért" (Ez az ő dolga, de az olvasót bosszantja ez a közhely is.) Aztán meg né­hány szerelmeséi: „Meztele­nül feküdtek az ágyban... Még magamtól is féltelek... — Mi nem válunk el soha... A lány ütemesen lélegzett... (sablonos szófűzérek, ál-na­turalizmus). „A vidéki város sután lapult meg a dombok falában. Házcsoportjai szét­gurultak, mint a lógané" (ezt fölösleges kommentálni). A biciklista című színdarab majd minden mondatát ide írhatnánk példának, de helyszűke miatt csupán eny­­nyit: ha a szerző rendezői utasításokat ad (írásban !) akkor mire való az ilyen u­­tasítás „a többit a rendező elképzelésére bízzuk (! ?) U­­gyanakkor Tömöry két ma­rékkal szórja az ilyen kife­jezéseket mint bagázs, srác, buli, marhaság, hülyeség, zsúr, fapofa, kutya, kedves, szeretlek stb. Ez nem is vol­na baj, ha éreznénk a sza­vak mögötti társadalmi-lélek­tani hátteret, csakhogy Tö­möry könyvének éppen ez a legfőbb gyengéje: az élet nem ismerése. Ha néhol meg is csillan valami életes­ség, az olvasó tüstént rájön a film- és könyvélményre, másutt pedig ez is mester­kélt, hamis. Tudom, elnézőbben kelle­ne írni az első könyvről. De azzal csak a szerzőnek árta­nánk, s megtévesztenénk az olvasót is. Tömöry Péter kö­tetének kapcsán pedig el kell gondolkoznunk a je­lenségen, mert jelenségről van szó, nemcsak őt illeti a bírálat: komolyabban kell venni az irodalmat, nem sza­bad megfeledkeznünk a so­kat hangoztatott felelősség­ről. Bartis Ferenc Victor Cristea: XXL család (tervezet) Aforizmák — A pesszimista könyvek számomra keserű pálinkák, erőt öntenek belém. Amikor olvasom őket, eltökélem, hogy megjavulok. Rey Etienne — A könyvek gyönyörköd­tetnek, szóval tartanak ben­nünket, tanácsot adnak, és élő, harmonikus családi kö­telékkel tartoznak hozzánk. Petrarca — Olvasás — ez a leg­jobb oktatás. Egy nagy em­ber gondolatait követni —, ez a legszórakoztatóbb ta­nulmány. Puskin — A könyvet, szép, de csalfa tündér lakja: Ha fölnyítod, megkapja szívedet. És fölvisz a legragyogóbb csillagokra, De le nem hoz, — a magasból levet. .. Petőfi — Pénzt adunk semmisé­gekre, amelyeket elveszítő Miért nem adhatnánk jó­szándékkal pénzt könyvre, amelyből annyi erő sugárzik. Gh. D. Mugur — Szinte elmondani is képtelen vagyok azt a cso­dálatos jótékony hatást, a­­melyet rám az olvasás tett. L. Tolsztoj — Könyvet a tömegeknek ! A könyvtár út e jelszó meg­valósításához. Krupszkája — A könyvekkel való é­­rintkezés előkészület az em­berekkel való érintkezéshez. Az egyik is és a másik is egyformán szükséges. Karamsin Mészáros József gyűjtése AZ OLDAL ILLUSZTRÁCIÓIT AZ IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL VÁLOGATTUK. Edward Kudelász: „Contergan“ (Kompozíció) Az Igaz Szó színházi kerekasztal-értekezlete amelyen a hat hazai magyar színház képviselői, dráma­írók, színibírálók, a szer­kesztőség tagjai vettek részt, ismételten igazolta, hogy mai dramaturgiánk és szín­házművészetünk legégetőbb problémái éppen a színiiro­dalom, a színházi kultúra fejlődése szempontjából sür­gősen gyakorlati megoldásra várnak. Bár az értekezlet e­­redetileg csak a romániai magyar drámairodalom idő­szerű kérdéseinek a megvi­tatását tűzte ki célul (ez volt a címe Páll Árpád színikriti­kus vitaindítójának is), a kér­dést tisztázó eszmecsere ó­­hatatlanul kiterjedt színházi életünk szinte valamennyi problémájára: átfogó képet nyújtott a romániai magyar színjátszás, valamint a je­lenkori drámaírás helyzeté­ről, feladatairól, fejlődési irányáról. Drámaírásunk nagykorúso­­dását több előadott irodal­mi értékű mű is jelezte az elmúlt években —, egyönte­tű volt a hozzászólók véle­ménye, miszerint a színsze­rűség, a színpadi hatás tit­kainak nem ismerése nem egy esetben csökkentette a színpadra került mű értékét, örvendetesen megszaporod­­tak az önismeretünket gaz­dagító történelmi tárgyú da­rabok: jelen vannak dráma­termésünkben a kor olyan modern dramaturgiájának, mint például az abszurdnak a hazai válfaja — de u­­gyanakkor közös az óhaj: a valóságos hazai talajból ki­növő, originális problémák és az ezeket kifejező formák kell álljanak dramaturgiánk érdeklődésének a közép­pontjában. Különböző véle­kedésekkel és híresztelések­kel ellentétben, nyilvánvaló­vá vált az értekezleten, hogy szinte valamennyi színpadot érdemlő mű bemutatásra ke­rült színházainkban­­, és több hasznos javaslat hang­zott el (mint pl. dramatur­­giai lektorátus felállítása színházainknál, esetleg az Igaz Szó mellett), amelyek megkönnyítenék és egyben megrövidítenék a darab szín­re kerülésének útját. A szín­ház nem válhat gazdasági intézménnyé, márpedig az érvényben lévő adminisztrá­ciós elvek szerint hazai szín­művek előadása nagyobb a­­nyagi terhet jelent az e­­gyüttesek számára, mint a klasszikusoké. Éppen ez az oka annak, hogy színházaink többségénél a hazai darab műsorra tűzése és színre­ vi­­tele még mindig formálisan, „a szükséges rossz“ teherté­teleként történik, jóllehet va­lamely színjátszás korszerű­södése és felemelkedése mindenkor saját autentikus dramaturgiájának a színvo­nalától függött. A romániai magyar színházművészet is csak a saját termőtalaján, a honi drámaírást táplálva mozdulhat ki jelenlegi álló­víz-szerű helyzetéből. Színházi kultúránk problé­máit illetően, parancsoló szükségként hangzott el a jelenlévő rendezők, írók, kri­tikusok részéről, az igény, miszerint az együttesek élén a kornak megfelelő vezető egyéniségek, animateurök álljanak, akik művészi sú­lyukkal, ízlésükkel meghatá­rozzák a társulatok profil­ját. A „rendező-kérdés" meg­oldása annál is inkább sür­gető feladat, mert mostani rendező gárdánk munkájára — saját bevallásuk szerint — egészséges serkentő ha­tással, a versenyszellem ki­alakulásával hatna jelenlé­tük. Tisztázásra vár a szín­házi dramaturg tevékenysé­gi köre: némely helyi kezde­ményezéstől eltekintve, még mindig „fehér folt" a szín­háziak tudatában saját kö­zönségük igénye, érdeklődé­si köre: színházi közvélemé­nyünk kultúrájának formálá­sában, irodalmi lapjainknak, a színikritikusoknak kell töb­bet tenniük... És minde­nekelőtt, színházaink közös célkitűzéseinek, sajátos prob­lémáinak a megismerése, megvitatása céljából, szük­ség van minél több hasonló jellegű találkozóra. Nem térhetünk itt most ki valmennyi hasznos megálla­pításra, javaslatra, a vitába bekapcsolódott Páll Árpád, Dukász Anna, Deák Tamás, Metz Katalin, Szőcs István, Kötő József, Szőcs Kálmán, Rappaport Ottó, Szemlér Ferenc, Veress Dániel, Do­mokos Géza, Bajor Andor, Gyöngyösi Gábor, Bözödi György, Harag György, Kán­tor Lajos, Farkas István, Ba­logh Edgár, Gálfalvy György, Kocka József, Fodor Zenó, Székely Ferenc és Hajdú Győző hozzászólásának tel­jes szövegét, az eszmecsere tanulságait a folyóirat ok­tóber-novemberi számában leközli a szerkesztőség. Hazai magyar drámaírá­sunk, színjátszásunk meg­méretett és sok szempontból könnyűnek találtatott. De az Igaz Szó kerekasztal-értekez­­letének vitája csak akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha az ott elhangzottak konkrét­, gyakorlati eredményei szín­házi életünkben tükröződnek majd. (cs. z.) V Egy vendégjáték tanulságai Színházi társulatokkal ren­delkező város volnánk, így hát helyénvaló, ha az ide­látogató együttesek produk­cióinak értékelésekor a szá­munkra mondandót igyek­szik kihámozni a krónikás. Jelen esetben a múlt hét vé­gén Vásárhelyen szerepelt nagyváradi színház magyar tagozatának két produkciója (Leonyid Zorin: Varsói me­lódia, Csak tiszta forrásból — ballada összeállítás) kí­nálkozik rövid elemzésre. Ta­nulságait, próbáljuk megfo­galmazni. Az első, Leonyid Zorin két személyre írt Varsói melódi­ája tiszta líraiságú, szerény mű. Hősei, az 1946-ban Moszkvában tanuló két e­­gyetemi hallgató, Viktor és a lengyel származású Helga kibontakozó szerelmének út­ját állják a paragrafusok: szovjet ember nem köthet házasságot idegen állampol­gárral. Útjaik szétválnak. Tíz év múlva, amikor Varsóban viszontlátják egymást, Hel­ga a divatos, de érzelmileg mind üresebb, elfásult éne­kesnő még mindig szereti Viktort, aki időközben bele­szürkült a családi élet ta­posómalmába, a mintaférj, a mintadolgozó szerepébe. És újabb tíz év múlva Moszk­vában — már mindketten el­vált, szabad emberek, de feladták egykori egyénisé­güket, boldogságot teremtő hitüket, gondolataikat túlsá­gosan elfoglalja saját pá­lyájuk: egykori önmaguk na­gyon távol került egymástól. Ennyi a darab meséje. És ha csak ezt reprodukálta volna szöveghűen a színpad­ra Gáli Ernő, a rendező, valamint az előadás szerep­lői, Czikéli László és Kakuts Ágnes, akkor egy érzelmes (érzelmesség-gyanús) lírai románcnál nem kaptunk vol­na többet. Szerencsére nem így történt. A gondolati többlet, amivel gazdagodik a produkció, az a finom iró­nia, amely Gáli Ernő ellen­pontozó szerkesztésű rende­zésében félhangként végig­kíséri az előadás első ré­szét. A be nem teljesült, társadalmi kötöttség miatt be nem teljesülhető szerelem háttérbe a rendező odarej­tette a kort, a maga hurrá optimizmusával. Emlékezzünk csak vissza arra a jelenetre, amikor Viktor és Helga meg­tudják, hogy nem házasod­hatnak össze. Az egyéni tra­gédia feszült légkörébe szin­te belerobban a korszak e­­gyik ismert, dinamikus in­dulója. A Czikéli—Kakuts kettős tökéletes összhangban ját­szotta végig az előadást: az előbbi Viktor szerepének, a szerelmes tuskó humort fa­kasztó helyzeteiben remekeit inkább (néha már-már har­­sányságig fokozva a pe­ntí­­rozást), míg Kakuts Ágnes az átélés hitelességével, egy­szerű kifejező eszközökkel tette elfogadhatóvá a Helga jellemfejlődésében bekövet­kezett változásokat. A második, F. Bathó Ida és Kakuts Ágnes balladát mond. Nem szavalnak, elő­adják. Úgy, ahogy egykor az énekes, a bárd hatni a­­kart a maga közönségére, érdekelni, izgatni, meglepni, elragadni a tragikus történet részesévé tenni a hallgatót. (A balladákat már keletkezé­sükkor szóbeli előadásra szánták, s nem olvasmány­nak!) Sír, rajong az „ősi hatosokon“ Kakuts Ágnes hangja: — Leányom, leá­nyom / virágos kertembe '/ Első raj méhemnek / gyön­ge lépecskéje / Gyönge lé­­pecskének / sárguló viasza / Sárig viaszának / földön fu­tó füstje /. Pörölyszerűen zúdul Kőműves Kelemen át­ka F. Bathó Ida szájából: Mind a négy pejlovam tör­je ki a lábát / Vessen a hintámnak négy kereke sza­kát /. Az egyik hangskálája szélesebb hangmodulációja árnyaltabb, zeneibb, a má­sik hangszíne keményebb, előadásmódja tömörebb,­ súlyosabb. De a balla­dák értelmi-érzelmi kidol­gozottsága mindkettőjüknél logikusan tiszta, világos előadásmódjukban nem tö­rekednek mindenáron újí­tásra — a balladaösszeállí­tás ettől kap egyszerű, fe­gyelmezett, nemes tartást. Csak tiszta forrásból. 7. A harmadik. A Varsói me­lódia tehetséges művészhá­­zaspárának Marosvásárhely­ről Váradra kellett mennie,­ hogy a szakma, a közönség s önmaguk számára „bizo­nyítson". Fiatal helyi színmű­írónk első drámáját Sepsi­­szentgyörgyre viszi (ahol rög­tön műsorra tűzik), mert mi­­nálunk, úgymond nincs ele­gendő fiatal színész a da­rabhoz. A Színművészeti In­tézet végzettjei közül az u­­tóbbi években mind keveseb­ben kérik kihelyezésüket a vásárhelyi tagozathoz. Akik meg ide kerülnek, állandó „ügyeletesek" a kispadon... CSÁKY ZOLTÁN

Next