Vörös Zászló, 1970. november (22. évfolyam, 257-281. szám)
1970-11-01 / 257. szám
4 — •• Ünnepi hangverseny Nem készült jubileumnak, de azzá avatta Zeno Vanceának, a művészet érdemes mesterének és akadémikusnak a megjelenése. Kiváló művének, a Priculici-balettszvitnek a bemutatására hívta meg a Filharmónia kollektívája, és közben kiderült, hogy a városunk művészi életével annyira egybeforrott mester a napokban töltötte be 70-ik életévét. A sok kedves emléktől és a szívből jövő jókívánságoktól eleve felmelegedett az e heti hangversenysorozat hőfoka. Amikor pedig az ünnepelt az ifjúsági koncert bevezetéseképpen keresetlen szavakkal ismertette Marosvásárhely zenei életének nagy teljesítményeket felmutató múltját, bemutatván azután napjainkig befutott fejlődési szakaszait és azokat, akik munkájukkal a sikerekhez hozzájárultak, a jelenlevő fiatalok a lehető legmelegebb ünneplésben részesítették. Lelkesedésük csak fokozódott, amikor felhangzott a Priculici népi ihletésű, vérbő és ötletes zenéje, Szalmán Lóránd hivatott vezetésével. Ez a nagyon hangulatos, mesterségbelileg teljesen érett zenei alkotás nagy sikert aratott a következő hangversenyeken is. Ezeken a hallgatóság tapsai azt is kifejezték, hogy Marosvásárhely zeneszerető tömegei sok sikeres alkotó évet kívánnak a működésének teljében lévő nagyhírű szerzőnek, a román zenei élet kimagasló személyiségének. Méltó folytatását jelentette a műsornak Ljudmila Szoszina szovjet zongoraművésznő kimagasló előadói teljesítménye. Az ilyen zongorázást még magasfokú jelzőkkel nem lehet kellően érzékeltetni, méltatni. Kiváló technikája, bámulatos muzikalitása, az a természetesség, amellyel ujjai alól a zenei gondolat kibukkan, legyen az bármilyen ,bár volult is, igazi élménnyé teszi Szoszina koncertdobogón való megjelenését (már volt nálunk, és akkor is ragyogóan játszott). Saint Säens g-moll zongoraversenye igazán nem tartozik a népszerűbb versenyművek közé, még ha sok szépséget rejt is magában, kevesen ismerik, de vendégművésznőnk úgy prezentálja, hogy azonnal besoroljuk kedvenc zongorakoncertjeink közé. De még ráadásaival is fokozni tudta a hangulatot és a közönség elismerését, amikor Gluck Melódiájának kantilénáival simogatta füleinket, nem beszélve Prokofjev Toccatájának káprázatos örökmozgójáról. És végül ünnepi színvonalon hangzott el a rég hallott Aranykakas-szvit is- Az orosz népi dallamokat és táncokat széles zenekari hangfolyamokká átalakító Rimszkij— Korszakov tartalmasabb műveinek időnkénti megszólaltatása teljesen indokolt és egyben hálás feladat. Olyan zenetörténeti fejezetek ezek, amelyek ma is hatnak, elsősorban csillogó hangszerelésükkel és nem utolsósorban színes dallamvilágukkal. Az sem érdektelen, hogy bennük meg-megjelenik az impreszszionista kifejezési mód számos eleme, e később ragyogó utat befutó zenei áramlatnak a születését fedezhetjük fel a nagy orosz szerző életművében, azoknak a ragyogó színeknek a felcsillanásában, melyek zuhatagával Debussy fogja majd tágítani az amúgy is végtelennek tűnő zenei világot. Szalmán Lóránd és zenekara kiváló teljesítményt nyújtott. A differenciált erősségű és árnyalatú hangtömbök előállítása, a csak díszítő vagy önmagukban is jelentős futamok virtuóz megoldása, a dallamvezetés logikája és egyszerűsége és az ez alkalommal megmutatkozó pontosabb együttlélegzés megint csak arra emlékeztettek, hogy zenekarunk sok lehetőségű együttes. Ezért várjuk el tőle, hogy minden alkalommal tudásának legjavát adja, úgy, ahogy ezt bizonyos mértékig ezn a hangversenyen tette. Dr. Birek László Vendégünk A helyi Filharmónia vasárnapi és hétfő esti hangversenyének vendégkarmestereként van alkalmunk viszontlátni Remus Georgescut, a temesvári Állami Filharmónia karmesterét. Az 1963—1968. közötti időszak, amelyet Remus Georgescu Marosvásárhelyen, a helyi Filharmónia első karmestereként töltött, művészi megvalósításaival emlékezetes maradt zenekari együttesünk és hangversenylátogató közönségünk számára egyaránt. A rendkívüli zenei adottságokkal rendelkező karmester és zeneszerző egyéniségének kialakulásában döntő jelentőségű volt marosvásárhelyi tartózkodása. Több nagysikerű alkotása született városunkban, melyek közül kiemelkedő az 1965 nyarán komponált „Vonószenekari Concerto“. Mint a XX. század zenéjének, s különösen a hazai alkotások jeles előadóművésze, nagymértékben járult hozzá a marosvásárhelyi Filharmónia repertoárjának kiszélesítéséhez, s egyben az együttes művészi színvonalának emeléséhez. Nagy sikerrel vendégszerepeit valamennyi hazai filharmóniánk karmestereként, valamint Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Franciaországban, Dániában, az Amerikai Egyesült Államokban, melyek közül talán a legemlékezetesebb az ez év február 21 -i Yungstown-Ohio-i (Amerikai Egyesült Államok) hangversenye. Ez alkalommal Jack C. Hunter, a város polgármestere — elismerése jeléül — a város pecsétjével ellátott ünnepélyes okmányban a hangverseny napját „Remus Georgescu nap“-nak nyilvánította, mely okirattal együtt a város kulcsát is átnyújtották a neves román karmesternek. A vásárhelyi vendégszereplés előtt kérdeztük meg Remus Georgescut: — Mit jelent az ön számára a marosvásárhelyi vendégszereplés? — Marosvásárhelyen nem mint vendég szerepelek, hanem úgy érzem, hazajövök. Az itt eltöltött néhány év nagyon sok szállal köt ehhez a városhoz, itthon érzem magam. — Milyen célt követ a kétévenként megrendezésre kerülő „Temesvári Zenei Fesztivál?“ — Jelenleg a második „Temesvári Zenei Fesztivál“ előkészítésén dolgozunk. Az első, melyet 1969. májusában rendeztünk meg hazai, valamint helyi erők bevonásával, még kísérleti jellegű volt. Tapasztalatokban, tanulságokban azonban annál eredményesebb. A cél, melyet a fesztivál megrendezésével követünk, mindenekelőtt a város zenei életének eseményekben gazdagabbá tétele. Távlati terveinkben szerepel a fesztivál műsorát egyelőre országos zeneszerzési versennyel összekapcsolni, melynek díjnyertes alkotásai ősbemutatóként a fesztivál műsorán hangzanak majd el. — Tudomásunk szerint Ön a temesvári Filharmónia zenekarával is vendégszerepelt külföldön. Milyen sikerrel, tapasztalatokkal gazdagította a zenekari együttest a külföldi hangverseny? — A temesvári Filharmónia szimfonikus zenekara eddig egy jugoszláviai meghívásnak tett eleget. Egy ilyen külföldi vendégszereplés — habár fokozottabb előkészítést igényel — föltétlenül ösztönzően hat, eredménye hosszú időn át érezhető a zenekar művészi színvonalán. Még ebben az évadban készülünk eleget tenni egy olaszországi és egy csehszlovákiai meghívásnak. Ezenkívül a Filharmónia kamarazenekarával Jugoszláviában hangversenyre és rádiófelvételre van szerződésünk. Végezetül, mielőtt Remus Georgescu, a marosvásárhelyi Filharmónia élén pódiumra lép, kívánjuk, hogy minél gyakrabban láthassuk viszont városunkban, ahol mindig nagyrabecsülő zenekedvelőkre talál. Vörös György Remus Georgescu karmester J $^22SS3 Amióta megnéztem Karácsony János nemrég megnyílt kiállítását, sokszor azon kapom rajta magam, hogy Illyés Gyula két sorát mondom: „Tanuld el életed csúcsán Vad pátoszát a szál fenyőknek“ Hogy miért? Bizonyára azért, mert úgy érzem, a hajlott korú, de fáradhatatlanul dolgozó gyergyói festő élete csúcsán a szál fenyők pátoszával vall magáról, a természetről, szülőföldjéről. Tárlata meglepetés azok számára is, akik mindig is szerették, értékelték szemérmes, bensőséges, mollra szerelt festői „hangjáért“. Kiállított anyaga nem a tegnapi, tegnapelőtti Karácsony Jánost idézi, hanem egy másikat, az újat, a művészt, akinél többé nem tátong szakadék szándék és eredmény között, s aki maradéktalanul kigyöngyözte magából mindazt, aminek megalkotására született. Világa ugyanaz maradt, az eszközei sem sokat változtak, legfeljebb tökéletesedtek, mégiscsak távoli összefüggést, rokonságot lehet felfedezni a tegnapi és a mai Karácsony János között. Festészetének titka van. Nemcsak a merőben egyéni kifejezésben, nemcsak a gáncstalan formatudásban rejlik ez. Igen ebben is. Akvarelljein emberek derengenek fel, a fáj (szunnyad vagyviharzik, akár más festő képein. De tud valamit: adott pillanatban az egy tónuson belüli színharmónia láttán zúgás támad, távoli, meszező, ismerős. A világ tompa moraja, a végtelenség csöndes lélegzése, az űr borzalmas csendje, s benne az embersors esettségének és árvaságának tücsökciripelése. Bármire veti tekintetét és bármit rögzít anyagba, megmarad költőnek, mondhatatlan titkok megőrzőjének. Mértéktartó, a lehetőleg élesen fekeretezett, zárt, tömör, az egyetlen és félreérthetetlen kifejezés irányába haladó piktúra a Karácsonyé. S mi a titka annak, hogy ez a minden rostjában az eleven, létező világ ízeivel, színeivel átitatott festészet részleteiben s még inkább egészében legkevésbé ezt a benyomást kelti bennünk? A Karácsony kép: lebegés, bűvölet, varázslatos, lidérces tájék- Ami belőlük mint látomás ránk tekint — ez az érzés és indulatvilágnak oly fojtott intenzív kitűzesedése a színben, mely annak nem csupán minden árnyalatát, de minden pórusát átégeti.. Ennek a festészetnek nem a tárgyköre, de hangulattartalma: káprázatosan gazdag. S hasonlóan gazdag a képzelet, amely vele társul. Színeivel átfesti a világot. Amit láttat, a távollevő, a nem látható láttatására szolgál, s mintegy közelebb visz a tárgyi, természeti világhoz. Ragyogás az a mélabú is, amellyel férfikora alkonyatán fényesíti az emlékeket. De e gyöngéd ragyogásnál elevenebb, közelebbi emlék az elpusztult lázadás, a tűzvész, amelynek pernyéitől besötétült a lélek-Karácsony János piktúrájának kémiája mondjuk, az Egri Istvánéhoz hasonló — a szín ezüstösen lengő játékát a valóság földmeleg barnái, zöldjei hitelesítik. S az arány nem billen el, a csillogó tajték sosem, vagy vajmi ritkán habzik csak át az anyagon. Festészetének témaköre és ihlete a tájidézés ősi költői ösztönéből buzog fel. A tárlat harmincegynéhány képe: gyűröző állóvíz, emlékek szivárványos tánca, már-már öncélúak —, de e villogó tavak alatt mégis állandóan ott mormol a történelem búvópataka, s végül magába veszi habjaikat. Amivel a kiállítás érzékeinket meglódítja: egy maradék villogó, káprázó, hol derűsen, hol tragikusan párolgó élet. Minden ránevetésén, legkisebb türemtésén ott csillog az az öröm és áhitat, amelylyel a költő-festőszem az élet örök apró jeleneteit tükrözi. Szelíd és meleg intimitás sugárzik minden elpöttyentett ecsetvonásából — minden életet nyer tőle. Egyik képén a szendergő kisgyerek öntudatlan, gondolat nélküli boldogságából elénk villan a réges-régen elveszett kisgyermeki paradicsom. Milyen érzékletesen, színes-tempósan, pompásan megragadott részletek és pillanatképek, rajzok sokasága. Ugyanez a habzó, örvénylő színesség a műemlék szökőkútjában is: mennyi árnyalat, tarka tájszöglet nyüzsög ebben a festészetben, mennyi mozzanat, ezüstös és sötét fények verdeső egyvelege, egyszer az idillnek, máskor a vad orkánnak hangulata ... Élet! — szándéktalanul, szenvedélyesen, dúsan, a látó szem tiszta gyönyörűségével ábrázolva. Melegebb, érzékibb, árnyaltabb s egyben ragyogóbb festői formanyelvet, mint a Karácsonyé, aligha találhatunk tájainkon Még egyszer a lírával oltott művészete erejéről szólva, amilyen ittas örömmel lubickol e festőnyelv a valóság aranyló iszapjában, olyan sima és sebes szárnycsapással tud oldódni róla. A költő minden képén ott bújkál — a vers néhány képén. Ezek — felejthetetlenek. A festészet igazi költészete ez. Nem szeretném a művészt a tájban elültetni s onnan bölcsen kikölteni, mégis hamisíthatatlan, átálozhatatlan erdélyi festészet. Meleg, derült, enyhe fények sugároztak — harangszó, ének, fehér galambszárny úszik bársonyos egében. Nemcsak a mű szép, a belőle áradó lélek is az- Polgár István ! r Őszi ragyogás Karácsony János: Maros Utalásban (Folytatás a 3. oldalról) Legyint, hogy nem számít, majd elsóhajtja: nekem már úgyis mindegy. — S egy kis éllel — Igaz ?! — Hogy lenne ! — csattanok fel, de ő máris szel időt: — Ne haragudj. Fáradtan lehajolok a dolgaiért, karomra szedem a törölközőket, s amikor felegyenesedem látom, hogy az ablak tükrében nézi magát. Már húzná is félre az ingét, amikor észreveszi: nézem. Megint csúnyább. Nem mondja. De tudom, erre gondol. Minden nappal csúnyább. — Nem törhetek össze minden ablakot ! Hüppög. Arcával felém. Rázza a sírás, hagyja, folyék a könnye, mintha az anyja volnék: — Ha szegény mama látná, mi lett belőlem ! Rászólni könnyebb lenne, vagy együtt zokogni vele, vagy kirohanni s az ajtókat csapkodni: — „Mi vagyok én ! Még gyermek vagyok !“ Szívja szegény a könnyét, törli a keze fejével, kettőt lép, mint aki valamilyen terhet letett valamit kimondott, rám se néz; eltelt az a néhány pillanat, amikor közbeléphettem volna — most már akár mehetek is De én kirontok a folyósóra, nyúlok az ép hóna alá, hogy támogassam, s olyan szavakkal szólok hozzá, ahogy — emlékszem — ő beszélt mindig a lelkemre, amikor kicsi voltam. — A pofesszor szerint sokkal jobban vagy. — (A professzor délelőtt végre fogadott. Felállt, úgy kísért ki az ajtón, a lépcsőig, mint egy özvegyet). — Nem az a fontos, amit ő mond? Azt ajánlja, hogy vigyelek el Kolozsvárra. Van ott egy sebész — egyetemi tanár, szakértője ennek a betegségnek. Megnézné a karod, meg is tudná állapítani, hogy a túlzásba vitt sugarazástól melyik ér szűkült így össze. S ki lehetne cserélni műcsővel. — Nem legyint, hallgat rám, bátran folytathatom.— Holnap vagy holnapután. Mentőrepülővel. Kivasalom a zöld selyemruhád Azt mondtad májusban, minek csináltatni, nem volt rajtad kétszer. Hát most... És mit szólnál hozzá: kerítenék egy fodrászt is. Rendbeszedne, újjászületnél ! Megáll, súlyos karját egy kilincsnek támasztja. Segítek vinni. Leülünk egy padra. Beharapja az ajkát. Előrenéz. „Bizzál a jó istenben !! — mondta a nővére, amikor utoljára itt járt. — Bízzál !“ — És imára fogta össze a kezét. Mindig istenfélő volt szegény anyám, nagy kalapokkal járt a templomba, vasárnaponként, de akkor arra csak a fejét rázta. Nekem nem szabad azt mondanom: imádkozz! Gyanakodna. Hangot változtatok. Nevetek, ahogy a gyermekeknek szoktak: — Hát nem ?... Konyakot is veszünk az útra, s ha nem utalnak be első nap, szállodai szobát veszünk ki. Kivitettek a sétatérre, taxin. Tudod, a sétatérre... Miért is ne ? S egy mozihoz mit szólsz ? Viszünk egy kispárnát is a karod alá, én majd fogom... fogom... Anyám megmozdul (még itt van, mozog) — Hátha valamit kimódolnak közben! Hátha feltalálják a szert!... Mosolyog, olyan különös hangon mondja: — De jó lesz ! Látom, már vinni kell az ágyba. Előbb a karját emeljük fel. Nagyon lassan megyünk. Rózsás pongyolája a meztelen lábszáramhoz ér. Karácsony János: Magányos fenyő jít !y VÖRÖS ZÁSZLÓ 4 sarosmartyi Zeneiskola és Metz Albert mondható esemény is közre„A zeneiskola eszméje, mely évtizedek óta felszínen lebegett, sokszor foglalkoztatta az irányadó köröket. Megvalósítását tervezték magánúton, társadalmi alapon, míg végre az eszme testet öltött, mint a Városi Zeneiskola, tehát biztos, szilárd alapon." — írta Metz Albert 1908-ban a zeneiskolai értesítőben. Valóban, már az 1800-as évek közepétől ismeretesek olyan próbálkozások, melyeknek célja a zeneoktatás megszervezése. Sőt 1874-ben Dicső Béla, Wégler Gyula és Mentovich Gyula felhívással fordultak Marosvásárhely lakóihoz egy műkedvelő zenekar létrehozása és fenntartása céljából. Azonban ezek a kezdeményezések alig találtak visszhangra, és „zeneestélyeik", melyeket rendeztek, inkább a testi, mint a szellemi táplálék céljait szolgálták. Nagy szerepe volt Bernády polgármesternek abban, hogy az akkori — körülbelül húszezer lelket számláló — kisváros az 1900-as évek elején fokozatosan legyűrhette a szellemi tespedés, a mészáros és csizmadia uralom béklyóit. A fokozatosan kialakuló kulturális igényesség egyik nagyszerű megvalósítása az 1908. január 1-én létrehozott városi zeneiskola. Az intézet elindításánál —, dr. Metz István közlése alapján — egy véletlennek játszott. Egy Orendi nevű helyi zongoramester, Zách kollégiumi hegedűtanítóval együtt, beadvánnyal fordult 1907-ben a Városi Tanácshoz, melyben egy nyilvános zeneiskola létesítéséhez kértek engedélyt. Bernády rögtön belátta, hogy e provinciális, képesítés nélküli társaság működésének engedélyezése a város zenei fejlődését évekre elodázná. Ezért hirtelen összehívta a tanácsot és megszavaztatta egy hivatásos zenetanárokból megszervezendő városi zeneiskola létesítését. Az iskola vezetésével olyan muzsikust akartak megbízni, aki marosvásárhelyi származású, jól ismeri az itteni körülményeket és feltehetőleg lelkesedéssel kapcsolódik bele a város zenei irányításába, így esett a választás Metz Albert zeneszerzőre, a budapesti Operaház zenekarának tagjára, a Nemzeti Zenede hegedű-tanárára. Metz Albert 1868. december 13-án született a Maros megyei Havadtő községben. Középiskoláit a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, s ugyanott kezdte meg zenei tanulmányait is. 16 éves korától a Nemzeti Zenede növendéke és itt nyert hegedű-tanári és zeneszerzői diplomát. Kisebb hangszeres művei már növendék korában bemutatásra kerültek a zenede hangversenyein. 1893-ban mutatta be a budapesti Operaház Tóth Lajos zeneszerzővel közösen írt „Nappal és éjlel" című balettjét, mely hosszú ideig az Operaház műsorán szerepelt. 1900-ban jelent meg — a sok kiadást megért — kétkötetes hegedűiskolája, mely sok szempontból még ma is korszerűnek mondható. 1907. március 7-én mutatta be a Népszínház újabb színpadi művét, a ,,Cserkészlány" című operettet, mely sorozatos előadásaival nagy sikert aratott. Ekkor került sor a marosvásárhelyi meghívásra. Metz Albert azonnal elfogadta a Városi Tanács által felajánlott igazgatói megbízást és otthagyva sikereinek színhelyét, családjával együtt Marosvásárhelyre költözött. Nagyszerű érzékkel fogott hozzá Metz az iskola megszervezéséhez és a háromtagú tanári kar összeállításához. Míg c. zongora tanszak ellátására Henszelmann Gyuláné, született Erkel Saroltát —, Enkel Ferenc unokáját — nyerte meg, addig az énekszakra özv. Gömöry Viktorné, született Maleczky Mariska kapott meghívást. A hegedű szakot pedig maga Metz Albert látta el. Ezzel a háromtagú tantestülettel — mindegyikük a legmagasabb zenei képesítéssel rendelkezett — nyitotta meg kapuit a marosvásárhelyi zeneiskola, 1908. január 6-án délelőtt 11 órakor. Az első csonka tanévben 75 növendék iratkozott be (16 ének, 31 zongora és 28 hegedű szabra). Két alkalommal tartottak nyilvános növendék-hangversenyt. Az elsőt 1908. április 30-án, a másodikat pedig 1908. június 28-án. Jellemző az a nagy szeretet, mellyel ezeket a hangversenyeket a város közönsége felkarolta. A sajtó részletes, meleg hangú beszámolókban emlékezett meg e zenei eseményekről. Az iskola növendékeinek száma a, következő években rohamosan növekszik. A második évben több mint kétszeresére (160) emelkedett, majd az 1911—12 tanévben elérte a 330-as létszámot. Ez természetszerűleg maga után vorrta a tanszemélyzet bővítését is. 1911. szeptemberében már nyolc személyből álló tanárikar vesz részt az oktató munkában. Az újorman kinevezett tanárok: Chován Richard, Simor Jenő, Tonházi Ferenc, Ferenczy Petronella és László Árpád. Az előbbiekhez csatlakoznak 1913. szeptemberétől: Haják Károly, Zsizsmann Rezső és dr. Antalffy Endre. A növendék-hangversenyek mellett a tanárok — akik mindnyájan kiváló muzsikusok — rendszeresen tartott hangversenyeken mutatkoztak be a város közönségének. Az első hangversenyt 1910. április 2-án tartották a „Transilvánia" dísztermében. Ezen a hangversenyen közreműködtek: Metz Albert, H. Erkel Sarolta, Maleczky Mariska, Chován Richard, Simor Jenő és Tonházi Ferenc. A hangverseny jelentőségét növeli az a tény, hogy ezen szerepelt először a Metz által szervezett és irányított Filharmonikus zenekar. Nehéz lenne felsorolni azokat a hangversenyeket, melyeket az intézet tanárai tartottak vagy amelyeken közreműködtek. Művész tevékenységük nem korlátozódott csupán Marosvásárhelyre, számtalanszor ellátogattak más városokba, sőt többen közülük külföldi hangverseny-körúton is részt vettek. Az 1913-as év az intézet továbbfejlődése szempontjából döntő jelentőségű. Ekkor költözött át a zeneiskola új otthonába, a Művelődési Palotába. Itt — a főtérre eső oldalon — 18 tágas, világos helyiséget bocsátottak az iskola rendelkezésére, korszerű berendezéssel együtt. A növendék és más hangversenyek céljait szolgálta a két hangversenyterem, a nagy 1164 és a kicsi 500 férőhelylyel. A zeneiskoláik történetében talán egyedüálló nagyvonalúságról tett tanúbizonyságot a város törvényhatósági bizottsága akkor, amikor Metz Albert javaslatára, az 1911 március 11-én tartott gyűlésén elhatározta, hogy a hangversenyterem számára orgonát építtet. A világháború kitörése gátolta az iskola továbbfejlődését. Megcsappant a növendékek létszáma, a tanárok egy részét pedig katonai szolgálatra hívták be. Ez a megtorpanás azonban csak átmeneti jellegű. Röviddel a háború befejezése után viszszanyerte az intézet régi fényét, hála Metz Albert bölcs, hozzáértő vezetésének, valamint a tanári kar lelkes, szakavatott munkájának. George Enescu hazánk kiváló zeneszerzője és hegedűművésze figyelemmel kísérte a zeneiskola fejlődését. Gyakran hangversenyezett városunkban, s ilyenkor ellátogatott a zeneiskolába is. Joggal írta 1928-ban a zeneiskoláról a következő méltó szavakat: „Kellemes érzéssel gondolok mindég a marosvásárhelyi zeneiskoláira, mely oly sok kiváló tanárral büszkélkedik. Országunkban ezen iskola páratlan". Enescu szavait igazolja az a sok nagy művész, aki hosz■ szabb-rövidebb ideig ennek az iskolának volt a növendéke, így Sámson Mária, aki az iskola alakulásának első éveiben növendék az ének szakon, 1927-ben már a New York-i opera tagja, Alexandru Demetriad zongoraművész, valamint Ovidiu Dromba, a bukaresti konzervatórium professzora szintén az intézet növendékei voltak. Feltétlenül ide kívánkozik azoknak a nagyszerű muzsikusoknak a neve, akik ma Metz Albert nyomdokain haladva — mint a városi zeneiskola volt növendékei — áldozatkész munkával nevelik a mai ifjúságot. Elsőnek kell megemlítenem Metz Albert leányának, Metz Piroskának a nevét, aki 53 éven keresztül megszakítás nélkül tanított a zeneiskolában. T. Erkel Sarolta, aki édesanyjától vette át a zongora tanszéket, Kozma Géza, aki mesterének, Tonházi Ferencnek lép az örökébe, Chilf Miklós, Wojtekovits Olga, Magos Etelka, az ez év tavaszán elhunyt Horváth Ha, mind-mind a városi zeneiskola növendékei voltak, s innen nyerték az első ösztönzést művészi és pedagógusi pályájuk elindítására. Az első világháború előtti és a világháborút követő években a zeneiskola volt legfőbb irányítója és szervezője Marosvásárhely zenei életének. Innen indultak el azok a törekvések, melyeknek hatására sikerült kialakítani egy pezsgő, magas színvonalú zeneművészeti életet. Minden kezdeményezés Metz Albert nevéhez fűződik. Az ő javaslatára éled újjá a „Zenekedvelők Társasága", melynek köszönhető, hogy sok éven át a világ legkiválóbb művészei hangversenyeztek Marosvásárhelyen. A zeneiskola keretében alakult meg a Filharmonikus zenekar, melynek karmestere és megszervezője szintén Metz Albert volt. Aktívan részt vett a különböző kamarazene együttesekben, melyek nyilvános hangversenyeiken a kamarazene irodalom számos remekét szólaltatták meg. Mint karmester behatóan foglalkozott városunk amatőr kórusainak zenei neveléseiével. Mindemellett a komponálásra is futotta idejéből. Ez volt Metz Albert, kinek állandó munkában eltöltött életét 1925. július 27- én szakítja félbe a halál. Ugyanabban az évben a Marosvásárhelyen rendezett országos dalosversenyen kórusai megjelentek a három hónappal előbb elhunyt mester sírjánál és a több mint ötszáz kórustag, Haják Károly vezényletével elénekelte Metz Albert első díjat net „Balladáját". Szász Károly ★