Vörös Zászló, 1970. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1970-11-01 / 257. szám

4 — •• Ünnepi hangverseny Nem készült jubileumnak, de azzá avatta Zeno Vanceá­­nak, a művészet érdemes mesterének és akadémikus­­nak a megjelenése. Kiváló művének, a Priculici-balett­­szvitnek a bemutatására hív­ta meg a Filharmónia kollek­tívája, és közben kiderült, hogy a városunk művészi éle­tével annyira egybeforrott mester a napokban töltötte be 70-ik életévét. A sok ked­ves emléktől és a szívből jö­vő jókívánságoktól eleve fel­melegedett az e heti hang­versenysorozat hőfoka. Ami­kor pedig az ünnepelt az if­júsági koncert bevezetése­képpen keresetlen szavakkal ismertette Marosvásárhely zenei életének nagy teljesít­ményeket felmutató múltját, bemutatván azután napjain­kig befutott fejlődési szaka­szait és azokat, akik munká­jukkal a sikerekhez hozzájá­rultak, a jelenlevő fiatalok a lehető legmelegebb ünneplés­ben részesítették. Lelkesedé­sük csak fokozódott, amikor felhangzott a Priculici népi ihletésű, vérbő és ötletes ze­néje, Szalmán Lóránd hiva­tott vezetésével. Ez a nagyon hangulatos, mesterségbelileg teljesen érett zenei alkotás nagy sikert aratott a követ­kező hangversenyeken is. Ezeken a hallgatóság tapsai azt is kifejezték, hogy Maros­­vásárhely zeneszerető töme­gei sok sikeres alkotó évet kívánnak a működésének tel­jében lévő nagyhírű szerző­nek, a román zenei élet ki­magasló személyiségének. Méltó folytatását jelentet­te a műsornak Ljudmila Szo­­szina szovjet zongoraművész­nő kimagasló előadói teljesít­ménye. Az ilyen zongorázást még magasfokú jelzőkkel nem lehet kellően érzékeltet­ni, méltatni. Kiváló techni­kája, bámulatos muzikalitása, az a természetesség, amellyel ujjai alól a zenei gondolat ki­bukkan, legyen az bármilyen ,bár volult is, igazi élménnyé teszi Szoszina koncertdobo­­­gón való megjelenését (már volt nálunk, és akkor is ra­gyogóan játszott). Saint Säens g-moll zongoraversenye iga­zán nem tartozik a népsze­rűbb versenyművek közé, még ha sok szépséget rejt is magában, kevesen ismerik, de vendégművésznőnk úgy prezentálja, hogy azonnal be­soroljuk kedvenc zongora­koncertjeink közé. De még ráadásaival is fokozni tudta a hangulatot és a közönség elismerését, amikor Gluck Melódiájának kantilénáival simogatta füleinket, nem be­szélve Prokofjev Toccatájá­nak káprázatos örökmozgó­járól. És végül ünnepi színvona­lon hangzott el a rég hallott Arany­kakas-szvit is- Az orosz népi dallamokat és táncokat széles zenekari hangfolya­mokká átalakító Rimszkij— Korszakov tartalmasabb mű­veinek időnkénti megszólal­tatása teljesen indokolt és egyben hálás feladat. Olyan zenetörténeti fejezetek ezek, amelyek ma is hatnak, első­sorban csillogó hangszerelé­sükkel és nem utolsósorban színes dallamvilágukkal. Az sem érdektelen, hogy bennük meg-megjelenik az impresz­­szionista kifejezési mód szá­mos eleme, e később ragyogó utat befutó zenei áramlatnak a születését fedezhetjük fel a nagy orosz szerző életművé­ben, azoknak a ragyogó szí­neknek a felcsillanásában, melyek zuhatagával Debussy fogja majd tágítani az amúgy is végtelennek tűnő zenei vi­lágot. Szalmán Lóránd és zene­kara kiváló teljesítményt nyújtott. A differenciált erősségű és árnyalatú hang­tömbök előállítása, a csak díszítő vagy önmagukban is jelentős futamok virtuóz megoldása, a­­ dallamvezetés logikája és egyszerűsége és az ez alkalommal megmutat­kozó pontosabb együttléleg­­zés megint csak arra emlé­keztettek, hogy zenekarunk sok lehetőségű együttes. Ezért várjuk el tőle, hogy minden alkalommal tudásának legja­vát adja, úgy, ahogy ezt bi­zonyos mértékig ezn a hangversenyen tette. Dr. Birek László Vendégünk A helyi Filharmónia va­sárnapi és hétfő esti hang­versenyének vendégkarmes­tereként van alkalmunk vi­szontlátni Remus Georgescut, a temesvári Állami Filhar­mónia karmesterét. Az 1963—1968. közötti idő­szak, amelyet Remus Geor­­gescu Marosvásárhelyen, a helyi Filharmónia első kar­mestereként töltött, művészi megvalósításaival emlékeze­tes maradt zenekari együtte­sünk és hangversenylátogató közönségünk számára egy­aránt. A rendkívüli zenei adott­ságokkal rendelkező karmes­ter és zeneszerző egyéniségé­nek kialakulásában döntő je­lentőségű volt marosvásárhe­lyi tartózkodása. Több nagy­sikerű alkotása született vá­rosunkban, melyek közül ki­emelkedő az 1965 nyarán komponált „Vonószenekari Concerto“. Mint a XX. szá­zad zenéjének, s különösen a hazai alkotások jeles előadó­művésze, nagymértékben já­rult hozzá a marosvásárhelyi Filharmónia repertoárjának kiszélesítéséhez, s egyben az együttes művészi színvonalá­nak emeléséhez. Nagy sikerrel vendégszere­peit valamennyi hazai filhar­móniánk karmestereként, valamint Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Szovjet­unióban, Franciaországban, Dániában, az Amerikai Egye­sült Államokban, melyek kö­zül talán a legemlékezetesebb az ez év február 21 -i Yungs­­town-Ohio-i (Amerikai Egye­sült Államok) hangversenye. Ez alkalommal Jack C. Hun­ter, a város polgármestere — elismerése jeléül — a város pecsétjével ellátott ünnepé­lyes okmányban a hangver­seny napját „Remus Geor­­gescu nap“-nak nyilvánította, mely okirattal együtt a város kulcsát is átnyújtották a ne­ves román karmesternek. A vásárhelyi vendégszerep­lés előtt kérdeztük meg Re­mus Georgescut: — Mit jelent az ön szá­mára a marosvásárhelyi ven­dégszereplés? — Marosvásárhelyen nem mint vendég szerepelek, ha­nem úgy érzem, hazajövök. Az itt eltöltött néhány év na­gyon sok szállal köt ehhez a városhoz, itthon érzem ma­gam. — Milyen célt követ a kétévenként megrendezésre kerülő „Temesvári Zenei Fesztivál?“ — Jelenleg a második „Te­mesvári Zenei Fesztivál“ elő­készítésén dolgozunk. Az el­ső, melyet 1969. májusában rendeztünk meg hazai, vala­mint helyi erők bevonásával, még kísérleti jellegű volt. Tapasztalatokban, tanulsá­gokban azonban annál ered­ményesebb. A cél, melyet a fesztivál megrendezésével követünk, mindenekelőtt a város zenei életének esemé­nyekben gazdagabbá tétele. Távlati terveinkben szerepel a fesztivál műsorát egyelőre országos zeneszerzési ver­sennyel összekapcsolni, mely­nek díjnyertes alkotásai ős­bemutatóként a fesztivál mű­során hangzanak majd el. — Tudomásunk szerint Ön a temesvári Filharmónia ze­nekarával is vendégszerepelt külföldön. Milyen sikerrel, tapasztalatokkal gazdagította a zenekari együttest a kül­földi hangverseny? — A temesvári Filharmó­nia szimfonikus zenekara ed­dig egy jugoszláviai meghí­vásnak tett eleget. Egy ilyen külföldi vendégszereplés — habár fokozottabb előkészí­tést igényel — föltétlenül ösztönzően hat, eredménye hosszú időn át érezhető a ze­nekar művészi színvonalán. Még ebben az évadban ké­szülünk eleget tenni egy olaszországi és egy csehszlo­vákiai meghívásnak. Ezenkí­vül a Filharmónia kamaraze­nekarával Jugoszláviában hangversenyre és rádiófelvé­telre van szerződésünk. Végezetül, mielőtt Remus Georgescu, a marosvásárhelyi Filharmónia élén pódiumra lép, kívánjuk, hogy minél gyakrabban láthassuk viszont városunkban, ahol mindig nagyrabecsülő zenekedvelők­re talál. Vörös György Remus Georgescu karmester J $^22SS3 Amióta megnéztem Kará­csony János nemrég megnyílt kiállítását, sokszor azon ka­pom rajta magam, hogy Il­­­lyés Gyula két sorát mon­dom: „Tanuld el életed csúcsán Vad pátoszát a szál fenyőknek“ Hogy miért? Bizonyára azért, mert úgy érzem, a hajlott korú, de fáradhatat­lanul dolgozó gyergyói festő élete csúcsán a szál fenyők pátoszával vall magáról, a természetről, szülőföldjéről. Tárlata meglepetés azok szá­mára is, akik mindig is sze­rették, értékelték szemérmes, bensőséges, mollra szerelt festői „hangjáért“. Kiállított anyaga nem a tegnapi, teg­napelőtti Karácsony Jánost idézi, hanem egy másikat, az újat, a művészt, akinél többé nem tátong szakadék szándék és eredmény között, s aki maradéktalanul kigyöngyöz­te magából mindazt, aminek megalkotására született. Vi­lága ugyanaz maradt, az esz­közei sem sokat változtak, legfeljebb tökéletesedtek, mégiscsak távoli összefüggést, rokonságot lehet felfedezni a tegnapi és a mai Karácsony János között. Festészetének titka van. Nemcsak a merőben egyéni kifejezésben, nemcsak a gáncstalan forma­tudásban rejlik ez. Igen ebben is. Ak­­varelljein emberek derenge­nek fel, a fáj (szunnyad vagy­­viharzik, akár más festő ké­pein. De tud valamit: adott pillanatban az egy tónuson belüli színharmónia láttán zúgás támad, távoli, m­eszező, ismerős. A világ tompa mo­raja, a végtelenség csöndes lélegzése, az űr borzalmas csendje, s benne az ember­sors esettségének és árvasá­gának tücsökciripelése. Bár­mire veti tekintetét és bár­mit rögzít anyagba, megma­rad költőnek, mondhatatlan titkok megőrzőjének. Mér­téktartó, a lehetőleg élesen fekeretezett, zárt, tömör, az egyetlen és félreérthetetlen kifejezés irányába haladó piktúra a Karácsonyé. S mi a titka annak, hogy ez a minden rostjában az ele­ven, létező világ ízeivel, szí­neivel átitatott festészet rész­leteiben s még inkább egé­szében legkevésbé ezt a be­nyomást kelti bennünk? A Karácsony kép: lebegés, bű­völet, varázslatos, lidérces tájék- Ami belőlük mint láto­más ránk tekint — ez az ér­zés és indulatvilágnak oly fojtott­ intenzív kitűzesedése a színben, mely annak nem csupán minden árnyalatát, de minden pórusát átégeti.. Ennek a festészetnek nem a tárgyköre, de hangulattartal­ma: káprázatosan gazdag. S hasonlóan gazdag a képzelet, amely vele társul. Színeivel átfesti a világot. Amit láttat, a távollevő, a nem látható láttatására szolgál, s mintegy közelebb visz a tárgyi, ter­mészeti világhoz. Ragyogás az a mélabú is, amellyel fér­­fikora alkonyatán fényesíti az emlékeket. De e gyöngéd ragyogásnál elevenebb, köze­lebbi emlék az elpusztult lá­zadás, a tűzvész, amelynek pernyéitől besötétült a lélek-Karácsony János piktúrá­­jának kémiája mondjuk, az Egri Istvánéhoz hasonló — a szín ezüstösen lengő játékát a valóság földmeleg barnái, zöldjei hitelesítik. S az arány nem billen el, a csillogó taj­ték sosem, vagy vajmi ritkán habzik csak át az anyagon. Festészetének témaköre és ihlete a tájidézés ősi költői ösztönéből buzog fel. A tárlat harmincegyné­­hány képe: gyűröző állóvíz, emlékek szivárványos tánca, már-már öncélúak —, de e villogó tavak alatt mégis ál­landóan ott mormol a törté­nelem búvópataka, s végül magába veszi habjaikat. Ami­vel a kiállítás érzékeinket meglódítja: egy maradék vil­logó, káprázó, hol derűsen, hol tragikusan párolgó élet. Minden ránevetésén, legki­sebb türemtésén ott csillog az az öröm és áhitat, amely­­l­yel a költő-festőszem az élet örök­ apró jeleneteit tükrözi. Szelíd és meleg intimitás su­gárzik minden elpöttyentett ecsetvonásából — minden életet nyer tőle. Egyik képén a szendergő kisgyerek öntu­datlan, gondolat nélküli bol­dogságából elénk villan a réges-régen elveszett kis­­gyermeki paradicsom. Milyen érzékletesen, szí­nes-tempósan, pompásan megragadott részletek és pil­lanatképek, rajzok sokasága. Ugyanez a habzó, örvénylő színesség a műemlék­ szökő­­kútjában is: mennyi árnya­lat, tarka tájszöglet nyüzsög ebben a festészetben, mennyi mozzanat, ezüstös és sötét fé­nyek verdeső egyvelege, egy­szer az idillnek, máskor a vad orkánnak hangulata ... Élet! — szándéktalanul, szenvedélyesen, dúsan, a látó szem tiszta gyönyörűségével ábrázolva. Melegebb, érzé­kibb, árnyaltabb s egyben ragyogóbb festői formanyel­vet, mint a Karácsonyé, alig­ha találhatunk tájainkon­ Még egyszer a lírával oltott művészete erejéről szólva, amilyen ittas örömmel lubic­kol e festőnyelv a valóság aranyló iszapjában, olyan si­ma és sebes szárnycsapással tud oldódni róla. A költő minden képén ott bújkál — a vers néhány képén. Ezek — felejthetetlenek. A festé­szet igazi költészete ez. Nem szeretném a művészt a táj­ban elültetni s onnan bölcsen kikölteni, mégis hamisítha­­tatlan, átálozhatatlan erdé­lyi festészet. Meleg, derült, enyhe fények sugároztak — harangszó, ének, fehér ga­lambszárny úszik bársonyos egében. Nemcsak a mű szép, a belőle áradó lélek is az- Polgár István ! r Őszi ragyogás Karácsony János: Maros U­talásb­an (Folytatás a 3. oldalról) Legyint, hogy nem számít, majd elsóhajtja: nekem már úgyis mindegy. — S egy kis éllel — Igaz ?! — Hogy lenne ! — csattanok fel, de ő máris szel id­őt: — Ne haragudj. Fáradtan lehajolok a dolgaiért, karomra szedem a töröl­közőket, s amikor felegyenesedem látom, hogy az ablak tük­rében nézi magát. Már húzná is félre az ingét, amikor ész­reveszi: nézem. Megint csúnyább. Nem mondja. De tudom, erre gondol. Minden nappal csúnyább. — Nem törhetek össze minden ablakot ! Hüppög. Arcával felém. Rázza a sírás, hagyja, folyék a könnye, mintha az anyja volnék: — Ha szegény mama látná, mi lett belőlem ! Rászólni könnyebb lenne, vagy együtt zokogni vele, vagy kirohanni s az ajtókat csapkodni: — „Mi vagyok én ! Még gyermek vagyok !“ Szívja szegény a könnyét, törli a keze fejével, kettőt lép, mint aki valamilyen terhet letett valamit kimondott, rám se néz; eltelt az a néhány pillanat, amikor közbeléphettem vol­na — most már akár mehetek is De én kirontok a folyósó­ra, nyúlok az ép hóna alá, hogy támogassam, s olyan sza­vakkal szólok hozzá, ahogy — emlékszem — ő beszélt mindig a lelkemre, amikor kicsi voltam. — A pofesszor szerint sokkal jobban vagy. — (A pro­fesszor délelőtt végre fogadott. Felállt, úgy kísért ki az ajtón, a lépcsőig, mint egy özvegyet). — Nem az a fontos, amit ő mond? Azt ajánlja, hogy vigyelek el Kolozsvárra. Van ott egy sebész — egyetemi tanár, szakértője ennek a betegségnek. Megnézné a karod, meg is tudná állapítani, hogy a túlzásba vitt sugarazástól melyik ér szűkült így össze. S ki lehetne cserélni műcsővel. — Nem legyint, hallgat rám, bátran foly­tathatom.— Holnap vagy holnapután. Mentőrepülővel. Kivasa­lom a zöld selyemruhád Azt mondtad májusban, minek csi­náltatni, nem volt rajtad kétszer. Hát most... És mit szólnál hozzá: kerítenék egy fodrászt is. Rendbeszedne, újjászület­nél ! Megáll, súlyos karját egy kilincsnek támasztja. Segítek vinni. Leülünk egy padra. Beharapja az ajkát. Előrenéz. „Bizzál a jó istenben !! — mondta a nővére, amikor utoljára itt járt. — Bízzál !“ — És imára fogta össze a kezét. Mindig istenfélő volt szegény anyám, nagy kalapokkal járt a templomba, vasárnaponként, de akkor arra csak a fejét rázta. Nekem nem szabad azt mondanom: imádkozz! Gyanakodna. Hangot változtatok. Nevetek, ahogy a gyermekeknek szoktak: — Hát nem ?... Konyakot is veszünk az útra, s ha nem utalnak be első nap, szállodai szobát veszünk ki. Kivitettek a sétatérre, taxin. Tudod, a sétatérre... Miért is ne ? S egy mozi­hoz mit szólsz ? Viszünk egy kispárnát is a karod alá, én majd fogom... fogom... Anyám megmozdul (még itt van, mozog) — Hátha vala­mit kimódolnak közben! Hátha feltalálják a szert!... Moso­lyog, olyan különös hangon mondja: — De jó lesz ! Látom, már vinni kell az ágyba. Előbb a karját emeljük fel. Nagyon lassan megyünk. Rózsás pongyolája a meztelen lábszáramhoz ér. Karácsony János: Magányos fenyő ­jít !­y VÖRÖS ZÁSZLÓ 4 sarosmartyi Zeneiskola és Metz Albert mondható esemény is közre­„A zeneiskola eszméje, mely évtizedek óta felszínen lebegett, sokszor foglalkoz­tatta az irányadó köröket. Megvalósítását tervezték ma­gánúton, társadalmi alapon, míg végre az eszme testet öltött, mint a Városi Zeneis­kola, tehát biztos, szilárd a­­lapon." — írta Metz Albert 1908-ban a zeneiskolai érte­sítőben. Valóban, már az 1800-as évek közepétől ismeretesek olyan próbálkozások, me­lyeknek célja a zeneoktatás megszervezése. Sőt 1874-ben Dicső Béla, Wégler Gyula és Mentovich Gyula felhívással fordultak Marosvásárhely lakóihoz egy műkedvelő ze­nekar létrehozása és fenn­tartása céljából. Azonban e­­zek a kezdeményezések alig találtak visszhangra, és „ze­neestélyeik", melyeket ren­deztek, inkább a testi, mint a szellemi táplálék céljait szolgálták. Nagy szerepe volt Bernády polgármester­nek abban, hogy az akkori — körülbelül húszezer lelket számláló — kisváros az 1900-as évek elején fokoza­tosan legyűrhette a szellemi tespedés, a mészáros és csizmadia uralom béklyóit. A fokozatosan kialakuló kultu­rális igényesség egyik nagy­szerű megvalósítása az 1908. január 1-én létrehozott vá­rosi zeneiskola. Az intézet elindításánál —, dr. Metz István közlése alapján — egy véletlennek játszott. Egy Orendi nevű helyi zongora­mester, Zách kollégium­i heged­űtanítóval együtt, beadvánnyal fordult 1907-ben a Városi Tanács­hoz, melyben egy nyilvános zeneiskola létesítéséhez kér­tek engedélyt. Bernády rög­tön belátta, hogy e provin­ciális, képesítés nélküli tár­saság működésének enge­délyezése a város zenei fej­lődését évekre elodázná. E­­zért hirtelen összehívta a ta­nácsot és megszavaztatta egy hivatásos zenetanárok­ból megszervezendő városi zeneiskola létesítését. Az is­kola vezetésével olyan mu­zsikust akartak megbízni, a­­ki marosvásárhelyi szárma­zású, jól ismeri az itteni kö­rülményeket és feltehetőleg lelkesedéssel kapcsolódik be­le a város zenei irányításá­ba, így esett a választás Metz Albert zeneszerzőre, a budapesti Operaház zeneka­rának tagjára, a Nemzeti Zenede hegedű-tanárára. Metz Albert 1868. decem­ber 13-án született a Maros megyei Havadtő községben. Középiskoláit a marosvásár­helyi református kollégium­ban végezte, s ugyanott kezdte meg zenei tanulmá­nyait is. 16 éves korától a Nemzeti Zenede növendéke és itt nyert hegedű-tanári és zeneszerzői diplomát. Ki­sebb hangszeres művei már növendék korában bemuta­tásra kerültek a zenede hangversenyein. 1893-ban mutatta be a budapesti O­­peraház Tóth Lajos zene­szerzővel közösen írt „Nap­pal és éjlel" című balettjét, mely hosszú ideig az Ope­raház műsorán szerepelt. 1900-ban jelent meg — a sok kiadást megért — két­kötetes hegedűiskolája, mely sok szempontból még ma is korszerűnek mondható. 1907. március 7-én mutatta be a Népszínház újabb színpadi művét, a ,,Cserkészlány" cí­mű operettet, mely sorozatos előadásaival nagy sikert a­­ratott. Ekkor került sor a marosvásárhelyi meghívásra. Metz Albert azonnal elfo­gadta a Városi Tanács által felajánlott igazgatói megbí­zást és otthagyva sikereinek színhelyét, családjával e­­gyütt Marosvásárhelyre köl­tözött. Nagyszerű érzékkel fogott hozzá Metz az iskola meg­szervezéséhez és a három­tagú tanári kar összeállítá­sához. Míg c. zongora tan­szak ellátására Henszel­­mann Gyuláné, született Er­kel Saroltát —, Enkel Ferenc unokáját — nyerte meg, ad­dig az énekszakra özv. Gö­­möry Viktorné, született Ma­­leczky Mariska kapott meg­hívást. A hegedű szakot pe­dig maga Metz Albert látta el. Ezzel a háromtagú tan­testülettel — mindegyikük a legmagasabb zenei képesí­téssel rendelkezett — nyitot­ta meg kapuit a marosvá­­sárhelyi zeneiskola, 1908. január 6-án délelőtt 11 óra­kor. Az első csonka­ tanév­ben 75 növendék iratkozott be (16 ének, 31 zongora és 28 hegedű szabra). Két alka­lommal tartottak nyilvános növendék-hangversenyt. Az elsőt 1908. április 30-án, a másodikat pedig 1908. júni­us 28-án. Jellemző az a nagy szeretet, mellyel ezeket a hangversenyeket a város kö­zönsége felkarolta. A sajtó részletes, meleg hangú be­számolókban emlékezett meg e zenei eseményekről. Az iskola növendékeinek száma a­, következő években rohamosan növekszik. A má­sodik évben több mint két­szeresére (160) emelkedett, majd az 1911—12 tanévben elérte a 330-as létszámot. Ez természetszerűleg maga u­­tán vorrta a ta­n­személyzet bővítését is. 1911. szeptem­berében már nyolc személy­ből álló tanári­­kar vesz részt az oktató munkában. Az ú­­jorman kinevezett tanárok: Chován Richard, Simor Je­nő, Tonházi Ferenc, Feren­­czy Petronella és László Ár­pád. Az előbbiekhez csatla­koznak 1913. szeptemberé­től: Haják Károly, Zsizs­­mann Rezső és dr. Antalffy Endre. A növendék-hangverse­nyek mellett a tanárok — a­­kik mindnyájan kiváló mu­zsikusok — rendszeresen tartott hangversenyeken mu­tatkoztak be a város közön­ségének. Az első hangver­senyt 1910. április 2-án tar­tották a „Transilvánia" dísz­termében. Ezen a hangver­senyen közreműködtek: Metz Albert, H. Erkel Sarolta, Ma­­leczky Mariska, Chován Ri­chard, Simor Jenő és Tonhá­zi Ferenc. A hangverseny je­lentőségét növeli az a tény, hogy ezen szerepelt először a Metz által szervezett és irányított Filharmonikus ze­nekar. Nehéz lenne felsorol­ni azokat a hangversenye­ket, melyeket az intézet ta­nárai tartottak vagy amelye­ken közreműködtek. Művész tevékenységük nem korláto­zódott csupán Marosvásár­helyre, számtalanszor elláto­gattak más városokba, sőt többen közülük külföldi hangverseny-körúton is részt vettek. Az 1913-as év az intézet továbbfejlődése szempontjá­ból döntő jelentőségű. Ek­kor költözött át a zeneiskola új otthonába, a Művelődési Palotába. Itt — a főtérre eső oldalon — 18 tágas, világos helyiséget bocsátottak az is­kola rendelkezésére, korsze­rű berendezéssel együtt. A növendék és más hangverse­nyek cél­jait szolgálta a két hangversenyterem, a nagy 1164 és a kicsi 500 férőhely­­lyel. A zeneiskoláik történeté­ben talán egyedüálló nagy­­vonalúságról tett tanúbizony­ságot a város törvényhatósá­gi bizottsága akkor, amikor Metz Albert javaslatára, az 1911 március 11-én tartott gyűlésén elhatározta, hogy a hangversenyterem számára orgonát építtet. A világháború kitörése gá­­tolta az iskola továbbfejlő­dését. Megcsappant a nö­vendékek létszáma, a taná­rok egy részét pedig katonai szolgálatra hívták be. Ez a megtorpanás azonban csak átmeneti jellegű. Röviddel a háború befejezése után visz­­szanyerte az intézet régi fé­nyét, hála Metz Albert bölcs, hozzáértő vezetésének, vala­mint a tanári kar lelkes, szakavatott munkájának. George Enescu hazánk ki­váló zeneszerzője és hegedű­­művésze figyelemmel kísérte a zeneiskola fejlődését. Gyakran hangversenyezett városunkban, s ilyenkor el­látogatott a zeneiskolába is. Joggal írta 1928-ban a zene­iskoláról a következő méltó szavakat: „Kellemes érzéssel gondolok mindég a maros­­vásárhelyi zeneiskoláira, mely oly sok kiváló tanárral büsz­kélkedik. Országunkban ezen iskola páratlan". Enescu szavait igazolja az a sok nagy művész, aki hosz­­■ szabb-rövidebb ideig ennek­­ az iskolának volt a növen­déke, így Sámson Mária, aki az iskola alakulásának el­ső éveiben növendék az ének szakon, 1927-ben már a New York-i opera tagja, Alexandru Demetriad zongo­raművész, valamint Ovidiu Dromba, a bukaresti konzer­vatórium professzora szintén az intézet növendékei voltak. Feltétlenül ide kívánkozik azoknak a nagyszerű muzsi­kusoknak a neve, akik ma Metz Albert nyomdokain ha­ladva — mint a városi zene­iskola volt növendékei — ál­dozatkész munkával nevelik a mai ifjúságot. Elsőnek kell megemlítenem Metz Albert leányának, Metz Piroskának a nevét, aki 53 éven keresz­tül megszakítás nélkül taní­tott a zeneiskolában. T. Er­kel Sarolta­­, aki édesany­jától vette át a zongora tan­széket, Kozma Géza, aki mesterének, Tonházi Ferenc­nek lép az örökébe, Chilf Miklós, Wojtekovits Olga, Magos Etelka, az ez év tava­szán elhunyt Horváth Ha, mind-mind a városi zeneis­kola növendékei voltak, s in­nen nyerték az első ösztön­zést művészi és pedagógusi pályájuk elindítására. Az első világháború előtti és a világháborút követő é­­vekben a zeneiskola volt leg­­főbb irányítója és szervező­je Marosvásárhely zenei éle­tének. Innen indultak el azok a törekvések, melyeknek ha­tására sikerült kialakítani egy pezsgő, magas színvona­lú zeneművészeti életet. Min­den kezdeményezés Metz Albert nevéhez fűződik. Az ő javaslatá­ra éled új­já a „Zenekedvelők Társasága", melynek köszönhető, hogy sok éven át a világ legkivá­lóbb művészei hangverse­nyeztek Marosvásárhelyen. A zeneiskola keretében alakult meg a Filharmonikus zene­kar, melynek karmestere és megszervezője szintén Metz Albert volt. Aktívan részt vett a különböző kamarazene együttesekben, melyek nyil­vános hangversenyeiken a kamarazene irodalom számos remekét szólaltatták meg. Mint karmester behatóan foglalkozott városunk amatőr kórusainak zenei nevelése­iével. Mindemellett a kom­ponálásra is futotta idejé­ből. Ez volt Metz Albert, ki­nek állandó munkában el­töltött életét 1925. július 27- én szakítja félbe a halál. Ugyanabban az évben a Marosvásárhelyen rendezett országos dalosversenyen kó­rusai megjelentek a három hónappal előbb elhunyt mes­ter sírjánál és a több mint ötszáz kórustag, Haják Ká­roly vezényletével elénekelte Metz Albert első díjat n­e­t „Balladáját". Szász Károly ★

Next