Vörös Zászló, 1971. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1971-05-01 / 102. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ ml Felhangzik az Internacionálé KOLOZSVÁRI JÓZSEF 1926. május 1-én a kolozsvári hadbíróság börtönének politikai foglya volt, írott visszaemlékezése alapján elevenítjük fel a 45 évvel ezelőtt történteket. Már jóval május előtt a börtön pártszervezete elhatározta a munkások nemzetközi szolidaritása napjának megünneplését. A kommunisták erre az alkalomra szavalatokkal, kórusszámokkal készültek. A közel száz tagú énekkar minden délután próbát tartott. A börtön mögötti utcában ,ahová jól kihallatszott az énekszó, naponta összegyűltek a munkások, akiknek jólesett hallgatni a forradalmi dalokat. Annál kevésbé a börtön szomszédságában lévő előkelő villában mulatozó uraknak, akik telefonáltak a hadbíróságra. Azonnal kiszállt a katonai ügyész, és felszólította a foglyokat, hogy fejezzék be az éneklést. Fenyegetésével senkit se tudott megijeszteni. Távozása után még erőteljesebben csendült fel a dal. ,,Végre eljött május reggele — írja Kolozsvári József —, ünnepi volt a hangulat, ifjú szívünket valami kimondhatatlan öröm járta át, mintha nem is a börtönben lettünk volna. Mivel a mi szobánk volt a legnagyobb, úgy határoztak az elvtársak, hogy ott tartjuk meg az ünnepélyt." (A politikai foglyok 11 napos éhségsztrájkkal harcolták ki a szabad mozgáshoz való jogot. Szerk. meg.) Alighogy megkezdődött az ünnepség, berontott a szolgálatos törzsőrmester, s azon az ürügyön, hogy a nők nem mehetnek be a férfiak celláiba, félbeszakította az összejövetelt. Parancsot adott, hogy a nők azonnal menjenek a saját zárkáikba. „ ... Felháborodottan tiltakoztunk e provokáció ellen. Levonultunk az udvarra, felsorakoztunk, s az Internacionálét énekelve meneteltünk. A törzsőrmester előbb szitkozódott ,káromkodott, s mikor látta, hogy ez nem segít, (még hangosabban énekeltünk) könyörgésre fogta a dolgot. Ennek se volt foganatja. A sor előtt hátrafelé lépkedett, arcán kétségbeesés tükröződött, a tüntetés következményeitől rettegett Az állig felfegyverzett altisztet a tömeg a falhoz szorította. A kommunisták követelték, hogy azonnal engedje ki az elzárt elvtársnőket. A félelemtől reszketve, a zsebében a kulcsok után kotorászott, s átadta azokat az egyik katonaőrnek. Nemsokára a nők is lejöttek az udvarra, s ismét felcsendültek az Internacionálé jól ismert dallamai . .. Az őrmester tehetetlen dühében ismét káromkodott, fenyegetőzött, de ez nem tudta elrontani a kommunisták ünnepi hangulatát. MD a „román Bastille“ falai között — 1929 tavaszán a doftanai börtön foglya voltam — kezdte viszszaemlékezését KACSÓ FERENC. — Közeledett május elseje, melynek megünneplése már hagyományossá vált a politikai foglyok körében. Nehéz harcok árán sikerült kivívni a mozgásszabadságot. Ez azt jelentette, hogy reggel 6 és délután 6 óra között, ,,szabadon" mozoghattunk a börtön épületében, járhattunk egyik cellából a másikba. Április közepén Dorian Popescu elvtárs cellájában összeült a politikai börtönbizottság s megbeszélte a május elseje előkészítésével kapcsolatos teendőket. Elhatározták, hogy éhségsztrájkot kezdenek M. Gh. Bujor kiszabadításáért a magánzárkából (M. Gh. Bujor akkor már 10 éve volt magánzárkában elszigetelve) és az élelem természetbeni kiadásáért. (A koszt olyan rossz volt, hogy a foglyok inkább vállalták a főzés könnyűnek éppen nem mondható feladatát). A börtönbizottság elhatározta, hogy május elsején a nagyműhelyben gyülekeznek az összes politikai foglyok, de nem dolgozni, hanem ünnepelni. Kijelölték az ünnepi gyűlés szónokait, a forradalmi verseket, a szavalatokat, s elhatározták, hogy az összejövetelt az Internacionálé eléneklésével zárják. A bizottság tagjai feladatul kapták, hogy a lehető legrövidebb időn belül tájékoztassák az összes politikai foglyokat a döntésekről. Persze mindezt a legnagyobb titoktartás mellett, a foglárok és az igazgatóság tudta nélkül. Joggal tartottak attól, hogy ha az igazgató tudomást szerez terveikről, a provokáció bevált módszeréhez folyamodik, s mindent elkövet a kitervelt akció meghiúsításáért. Május előtt kitört az éhségsztrájk. A kommunisták közölték követeléseiket az igazgatóval, aki határozottan visszautasított mindent ,hallani sem akart arról, hogy M. Gh. Bujort kiengedje a magánzárkából, s hogy természetben adják ki az élelmiszereket. Az éhségsztrájkban az összes kommunisták egy emberként vettek részt, még azok is, akiknek megrozzant egészségi állapotuk miatt a pártsejt nem javasolta részvételüket a sztrájkban. A határozott, egyöntetű kiállás meghozta gyümölcsét .Néhány nap után az igazgató beadta derekát s teljesítette követelésüket. — A legnagyobb szeretettel vettük körül M. Gh. Bujort — emlékezik Kacsó bácsi —, mint akiről tudták, hogy nagyon, de nagyon sokat szenvedett. Felkértük, hogy a május elsejei ünnepségünkön ő méltassa a nap jelentőségét. Eleinte szabadkozott — s ez érthető volt, hiszen a magánzárkában töltött tíz év nem múlt el nyomtalanul felette, — de végül is elvállalta. Május elseje reggelén a nagyműhelyben gyülekeztünk. Mindenki megborotválkozott, rendbe szedte — amennyire lehetett — a darócát. Ha külsőségekben nem is sikerült kedvünk szerint érzékeltetni, a hangulat, az egybegyűltek magatartása annál inkább tükrözte az ünnepet. Az ünnepség szónokai, M. Gh. Bujor és Kahána Mózes, szívhez szólóan méltatták a nemzetközi proletariátus szolidaritásának jelentőségét. Beszéltek arról a harcról ,amelyet a legnagyobb üldöztetés és kegyetlen terror ellenére a Román Kommunista Párt folytatott a dolgozók érdekeinek védelmében ,a bebörtönzött politikai foglyok segítéséért. Ezután május elsejéről, a proletariátus harcáról szóló versek hangzottak el, kórusban munkás és forradalmi indulókat énekeltünk, majd záróakkordként a rideg börtönfalak között felcsendült az Internacionálé ... Közben néhány foglár is bejött a műhelybe, de nem merték megzavarni az ünnepséget. Egyikük fejvesztve rohant értesíteni a börtönigazgatót, aki a történtek hallatán tajtékzott dühében, habzó szájjal osztogatta a parancsot. .. — A börtönőrök bekergettek celláinkba ,s az ajtókat lelakatolták. Lezárták a nagyműhelyt, s az ünnepség szervezőit, köztük Dorian Popescut, Kahána Mózest és másokat a hírhedt H cellába hurcolták. A kommunisták a drasztikus intézkedésekre újabb éhségsztrájkkal válaszoltak, amely 10 napig tartott, ugyanis a sztrájk eredményeként a 10. napon kiengedték társainkat a H cellából, s ismét megnyitották előttünk a nagyműhelyt ... így ünnepelték meg a kommunisták 1929-ben május 1-ét a „romániai Bastille" falai között... WEISZ SÁNDOR Simó Donca kihallgatása — (ZSIGMOND ATTILA festménye) ÚJ VETÉS (Folytatás az 1. oldalról) Rések nyomán felszabadultak a friss energiák. Egy szebb tavasz, bőségesebb nyár ígéretét lehetett érezni az első ásónyomban, amit a Maros vagy a Nyárád mentén vágtak. Az elsőt az ötödik, tizedik, százezredik követte. Nyomukban fellélegzett a föld, eltűntek a mocsarak, ingoványok. Ez volt az idei tavasz első sikere. Azóta a vízlevezető árkok vérerekként hálózzák be a folyók völgyét, védik a szántóföldeket. — Több száz hektár földet adtunk vissza a termelésnek — dicsekszik a kóródszentmártoni főmérnök. — Tíz vagon terményt nyertünk — újságolják a konyhaiak. A munka, a szorgalom eredményét tonnákban, vagontételekben számítják. De érezni a friss szél fúvását mindenütt. A nemrég létrehozott farmokon, a közös összefogással épülő nagy tej- és hústermelő komplexumoknál. A többet, a jobbat tenni szándéka csendül ki a falusi emberek minden egyes szavából... ... Három szakember beszélget az egyik hivatal folyosóján. Van ebben valami jelképes, a három folyó — a Maros, a Kisküküllő és a Nyárád — völgye szövetkezeti parasztságának összefogását példázza. A most épülő kutyfalvi, nyárádgálfalvi, makfalvi szövetkezetközi tejtermelő komplexumok vezetői. Egy túl van a próbatételen, a másik kettő most készül a fővárosba ismeretszerzésre, ellenőrzésre. — Neked könnyű, túl vagy a nehezén. A mienk azután következik. — Hát bizony alaposan számonkérték, mit tud az ember. Csakis jeles diplomával bocsátottak útra. Pártunk főtitkárának a Központi Bizottság novemberi munkaülésén elhangzott expozéja jelzi ezt az új irányt a mezőgazdaság vezetésében: megfelelő embert, megfelelő helyre. ... A traktor utolsót fordul a hatalmas kukoricatáblán, s aztán leáll. — Végeztünk, mérnök elvtárs — jelenti a traktorista. A főmérnök majdnem felujjong örömében, pedig tudta, számított rá, hogy április 20-án véget ér a tavaszi vetés. Mégis annyira jóleső érzés, hogy nem tud betelni vele. Tárcsáz, az újságot hívja telefonon, hogy az egész megyének tudtára adja. Másnap aztán nagyot néz, amikor gazdaságuk után még vagy tíz sorakozik a tudósításban. Igen, a friss fuvallat, a tenniakarás az idén nem ismer határt. Az új szervezési forma ,a globális akkord tettekre készteti a földműveseket, új energiákat szabadít fel. ...Immár megszokott kép: szakemberek, brigádosok, gépkezelők tanácskoznak. — A közös farm jól indult, megkezdjük a második istálló átalakítását. — Erdőcsinádon gyengék a területek, sok a domboldal. Feketeribizli termesztésével kell próbálkozni. — A mi területünket nem szereti a burgonya, tegyük a tietekre. Semmi különleges. A szövetkezetközi tanács ülésezik. Terveik már messzebb látnak a faluk, a szövetkezetek határánál. Távlatokban gondolkodnak. S a tervek sorra életre kelnek. Friss malterszag fogad sok szövetkezetközpontban. Épülnek az új hizlaldák, komplexumok, rügyet bontott már az erdőcsanádi feketeribizli, s a közös takarmánytermesztő farmokon utolsót fordul a vetőgép. Emelkednek az új komplexum falai, százezreket hoz az első közös vállalkozás ,valóságos húsgyár benyomását kelti a gezsei szövetkezetközi hizlalda. A falu megtanult újszerűen gondolkozni, tervezni. Tavasz van, a szocialista falu új tavasza, a sok új reményt, elgondolást kiteljesítő május. VALLOMÁSOK A MUNKÁRÓL Veress Gyula közgazdász Az emberiség fejlődésében hoszszú út vezet a kőbaltától az elektronikus számológép feltalálásáig. Ezt a hatalmas „távolságot" az emberi társadalom sohasem tudta volna „befutni" a teremtő, alkotó munka nélkül. A munka a társadalmi lét szükségszerű feltétele. Az emberi civilizációk kialakulását a munka magasabb rendű szervezettségi fokon való gyakorlásától számítjuk. A haladást minden fejlődési fokoncsak a hasznos, társadalmilag szükséges munka szolgálta. Az osztálytársadalmakban a munka kényszer jelleget öltött; a kizsákmányoltak, — létfenntartásuk érdekében — kénytelenek voltak munkaerejüket áruba bocsátani. A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, az ember ember általi kizsákmányolásának felszámolása új jelleget kölcsönöz a munkának; az egyén felszabadulása egyúttal a munka felszabadulását is jelentette. A szocializmus korlátlan lehetőségeket biztosít a szabad, kötöttségektől mentes munka érvényesülésére és kiteljesítésére. Hazánk példája igazolja, mire képes a célirányos, mindent átformáló, újjáteremtő, alkotó tevékenységnek a szocialista építés szolgálatába állítása: alig több mint negyedszázad után olyan megvalósításokról adhatunk számot, amelyekre elődeink legmerészebb álmaikban sem gondoltak. Hazánk elmaradt agrárország volt, és iparilag fejlett, világszinten is jelentős gazdasági-ipari potenciállal rendelkező országgá vált. Talán mindennél többet mond az a tény, miszerint jelenleg az ipari termelés színvonala mintegy 15-szöröse az 1938-as évinek. A termelőeszközöket gyártó iparágakban a növekedés 22-szeres. Az anyagi termelés kiszélesítése új munkaalkalmat jelent a lakosságnak, az alkalmazottak létszáma az utóbbi húsz évben 2,5-szeres növekedést mutat, s míg a múltban munkanélküliség és vándorbot volt osztályrésze a lakosság egy részének, ma országszerte üzemek százai és ezrei nyújtanak biztos megélhetést a dolgozóknak. A társadalmi munka emberek millióinak munkájából áll össze, milyensége végső fokon attól függ, hogy az egyén hogyan végzi el feladatát azon a munkahelyen, ahová az élet állította. Az új társadalom új embertípus kialakulását vonta maga után, a magas műszaki-kulturális ismeretekkel felvértezett, új erkölcsiséggel rendelkező, a saját boldogulását a közösség boldogulásában kereső ember típusát. Ez az embertípus nemcsak az írók, művészek műveiben van jelen, hanem itt él közöttünk az üzemekben, a szántóföldeken, a műtőasztalok mellett, a katedrákon, mindenütt. A munka ünnepén zászlót hajtunk a szocialista ember előtt, s egyben az új társadalmunk építésén fáradozó minden dolgozó előtt, reszelőkből, ebből-abból. De nem riadtunk vissza a nehézségektől, ellenkezőleg, nagyon izgalmasnak és fontosnak tartottuk mindazt, amit csinálunk. A vállalat részéről is komolyan foglalkoztak velünk. Különösen hálásak vagyunk Tamás Lajos mesternek, aki az első csoportot és az utána következő tanfolyamok részvevőit rendkívüli odaadással vezette be a szakma titkaiba. Később az ország más gyáraiból is eljöttek tanulni hozzánk. Persze, könnyen beszél az alkotás nap mint nap átélt öröméről Roth Friedrich, hiszen a bútorfaragás iparművészeti munka, mondhatná az olvasó, aki nem tudja, hogy ‘56 óta, amikor bekerültem a gyárba, voltam kézi csiszoló, szerelő és furnirozó. Egy időben megbíztak azzal, hogy vizsgáljam át a pácolás előtt a „fehér" darabokat és dolgoztam a nagy hidraulikus présnél. Nem mondom azt, hogy egyre megy borotvaéles, finom vésővel életre hívni fantáziadús virágmintát, vagy mondjuk fölcsavarozni a vasalásokat. De épp azért, mert alkalmam nyílt annyi helyen dolgozni, annyi műveletet megismerni, állítom, hogy bármilyen munka elégtételt adhat az embernek, ha azt hozzáértéssel és szívesen csinálja. Igaz, vannak „testhezálló" és vannak kényelmetlenebb, az ember adottságaival, képességeivel kevésbé összevágó feladatok. De ha sikerül a darab, amit a kezembe veszek, valahogy megkönnyebbülök, és eszembe se jut, hogy valami más állás után nézzek. Egy időben nehéz helyzetbe kerültem. Szűkösen laktunk, már megvolt mind a két gyerek. Itt tíz éven át ígérgették, hogy adnak jobb lakást, és eközben kezdtek csalogatni jó fizetéssel, lakással át a vegyikombináthoz. Mégis maradtam. A szakmámmal semmi pénzért nem hagytam volna fel. Csak úgy zárójelben mondom, hogy azóta a lakásügyem is rendeződött. Corla Liviu MTSZ-elnök Vannak még emberek, akik ha a munka kerül szóba, azt mondják: élni kell, dolgozom. Mindegy az hogy hol, csak dolgozzam. Nem tudom megérteni az ilyen embereket, csupán azért dolgozni, hogy megélhess. A munka nem kényszerűség, az maga az élet. Munka nélkül az életnek nincs értelme. S nem csupán a mindennapi tevékenykedés ,a kenyérszerzés a cél, hanem alkotni, elégtételt érezni abban, hogy hasznára válunk valakinek, valakiknek. Ez jellemző a mai emberre. A munka töltötte be egész gyermekkoromat, apám, anyám, az egész családom dolgozott, de az inkább robot volt, mint munka. Ilyen volt az egész falu élete. Nem mondom, akkor is örvendtem, ha láttam, hogy munkám után maradt valami. De abban az örömben volt egy csomó keserűség. Az embert a szabad munka formálja, az ad igazi elégtételt. És eljött annak is az ideje. Amikor magunknak, a közösségnek dolgozunk, amikor a munka gyümölcse a miénk. Az örömről, az elégtételről szóltam. Valójában csak az utóbbi két és fél évtizedben érezzük, öszszefogott a falu. Közös gazdaságot alakítottunk, új értelmet kapott a munka. Vajon valaha is meg tudtuk volna érteni enélkül, mi az a közösségért dolgozni, azért, hogy mindannyian jobban éljünk? Nálunk, Bogáton együtt dolgoznak románok, magyarok, együtt nőttek fel a munkában, az egyenlőségben, a testvériségben és szeretetben. Úgy érzem, a közös jólétért, együttesen dolgozók között soha nem is lehet semminevű különbség. Ennek a közös munkának köszönhetjük azt, amink van ma. A munka nyomán gyarapodott több millióra gazdaságunk vagyona. Részletezzem? Megemlíthetem, hogy közel 300 hektárt öntözünk, ahonnan hektáronként még 80 000 kiló cukorrépát is betakarítottunk. Közös baromfineveldénk van, mely sok százezret jövedelmez. Korszerű zöldségesünk. És mindezt az okosan dolgozó, gazdálkodó ember teremtette. És ebben a munkában olyan biztos vezetőnk volt és van, mint a Román Kommunista Párt, melynek újabb intézkedése az MTSZ-ek tagjai életkörülményeinek javításáról jelei a gondoskodásnak, és jobb, hatékonyabb munkára ösztönöznek. Az ingyenes gyógykezelés, gyógyszerellátás a fizetett szülési- és betegszabadság, az üdültetési lehetőségek biztosítása mind-mind arra ösztönöznek bennünket, hogy az egész mezőgazdaság fejlődése érdekében egyre aktívabban vegyünk részt a termelőmunkáiban. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindezek az intézkedések a munka révén váltak lehetővé, tehát munkával kell megköszönjük azt. Meggyőződésem, hogy az emberformálás legnagyszerűbb eszköze a munka. Ez tanít meg arra, hogy igényesek legyünk mindazzal szemben, amit végzünk, igényesek legyünk önmagunkkal szemben. S most már mi, falusi emberek is igényesek vagyunk. Igényesek a munkánkkal szemben, de az élettel szemben is. Valaha deszkából eszkábált bútorok voltak a házakban, valaha alig jutott váltóruhára. Ma már a 5 000 lejes bútor nem elégíti ki az igényeket. Minden házban villanyvilágítás, rádió. Az emberek ünnepnapokon úgy öltöznek, hogy nem tudni, ki a földműves, ki a tanár, ki a mérnök. Ezt hozta a munka, a szabadság, ezt hozta nekünk a párt, a teremtő munkában eltöltött esztendők alatt. Roth Friedrich asztalos Gyönyörű vidéken születtem, egy kis faluban az Olt és a Fogarasi havasok között. Már ott, serdülőkoromban belém oltották szüleim és tanítóim a szép szeretetét. Barangoltunk a hegyekben, mintáztunk a közelben található sárga, agyagos földből, apámmal cifra képkereteket vágtunk ki lombfűrésszel. S bár időközben megtanultam az asztalosmesterséget, a szobrászkodás gondolata nem hagyott nyugton. Hogy Vásárhelyre kerültem, az „Augusztus 23“ Bútorgyárba, beiratkoztam a Népi Művészeti Iskolába. Csorvássy István tanított, végtelenül sajnálom, hogy a szobrászkodást abbahagytam. Szerencsém volt viszont azzal, hogy '64-ben éppen itt, a mi üzemünkben szerveztek az országban először egy bútorfaragó tanfolyamot. A meghirdetett tíz helyért 47-en versenyeztünk. A „felvételi vizsga" nem faragásból állt, mert akkor még fogalmunk sem volt, hogy kell azt csinálni. Kitettek elénk egy díszes bútordarabot és azt szabadkézzel rajzoltuk le, méghozzá árnyékolva. Ezenkívül műszaki rajzot is le kellett olvasni. A tanfolyam kísérleti jellegű volt, választ vártak tőle arra a kérdésre, hogy 4 hónap alatt el tudjuk-e sajátítani a mesterséget. Magunk készítettük az első szerszámokat Gr. Kótay Pál egyetemi tanár A munka lényegét, erejét és értékét legvilágosabban azon a kora nyári reggelen éreztem és értettem meg, amikor a várost bombatámadás érte. Fülsiketítő robbanások közben pusztult el egy városrész, nemzedékek alkotásai, emberi otthonok váltak pillanatok alatt füstölgő, üszkös romokká. Rémület, halálfélelem ült az arcokon, s a tiszta júniusi égboltot kavargó füst és pernye sötétítette el. Bombatölcsérek, leszakadt villamos huzalok, leomlott falak törmelékei között csak lépésben haladhatott a sebesültszállító kocsi. Tehetetlen harag, soha nem érzett csüggedés és fásultság bénította meg lelkemet. Érdemes?... Van célja? .. .van értelme?.. .Mi, akik annyit harcolunk egy-egy sokszor már reménytelennek tűnő életért, tehetetlen tanúi legyünk, miként pusztítja felelőtlenül és büntetlenül az ember védtelen embertársa életét, anyagi javait, nyugalmát, önmaga és gyermekei jövőjébe vetett hitét? A légi riadó alig szűnt meg, s a bombázás bármely pillanatban újból elkezdődhetett. Idegfeszítő lelkiállapotban mégis elértünk a területre, ahová megbizatásom küldött. Munkásnegyed apró, nagyjából egyforma házai között kellett a sebesülteket felkutatnunk és ellátnunk. Bomba a környékre nem esett, de a légnyomás betörte az ablakokat és sok helyen kitépte az ajtót s felszaggatta a házak cseréptetőit. Élet sehol, emberrel nem találkoztam. Az udvarokon néhány csenevész bokor és gyümölcsfa, ágaik alig hullatták el virágaikat. Ijesztő csend, hallgatás mindenütt. Egyik utcában ritkás léckerítés előtt sápadt arcú, agyondolgozott asszony állt, karjában mit sem sejtő gyermeke, a másik a szoknyájába kapaszkodik. A ház tetején fiatal férfi nagy gonddal rendezi, rakja helyükre a felszaggatott cserepeket. Tízévesnek tűnő fia ugyanolyan buzgalommal segít neki. Kérdő szavamra nem felelnek. Nem törődnek semmivel. Ők dolgoznak. Még fojtogat a rémület dermesztő légköre, de a romok közül már felemelkedett alkotó, teremtő munkájával az ember. Közel három évtized telt el azóta. A munkáról sokat is hallottam, olvastam, tanultam. Filozófiai, gazdaság- és társadalomtudományi művek tárgyalják, nagyszerű művészi alkotások dicsérik himnuszát. A kép, annak a kora nyári reggelnek az emléke azonban örökre megmarad. Hivatásom és lelkiismeretem sokrétű munkára kötelez. Közel négy évtizede gyógyítok, betegeim anyanyelvén kérdezhetem meg: Mi fáj? Miben segíthetek? Munkáim természete szerint jelentékeny fizikai munkát is végzek. Ugyanakkor tanítom az ifjú nemzedéket. Lelkes szemeikben felcsillanó értelmes lények hirdetik, hogy munkám nem hiábavaló. Munkám igen-igen szerény részlete annak a hatalmas alkotó tevékenységnek, amely megváltoztatta az ország és népének arculatát, s amelynek vezetője és szervezője a napokban 50. évfordulójához érkező kommunista párt. Bölcs politikájának helyességét igazolják az alkotó munka nagyszerű eredményei. A Dicsőszentmártoni Vegyikombinát karbidrészlegén Tanai Bella színművésznő A drámairodalom sok hősével volt alkalmam találkozni. Egyesekkel, úgy érzem, sikerült azonosulnom is. Azokra a hősökre gondolok, akik a szocialista, kommunista eszmeiséget képviselték előadásainkban. Egy ilyen nagy szerepélményem az Apák ifjúsága fiatal kommunista hősnője volt. Találkozott minden szerepben... a fiatalság, a hit, a lelkesedés és újra a hit abban, hogy a munka nyomán szebb és jobb lesz az élet. Napról napra, előadásról előadásra átéltem Natasa Loginova búcsúpillantásait a börtönben, újra és újra hittem, hogy halála nem lesz hiábavaló, hogy a harc, amit a színpadon folytatok, nem hiábavaló. Most, hogy visszagondolok ezekre az órákra, szívemből kívánom, hogy fiatal színészeink is éljék át a hitnek ezt a tiszta élményét. E találkozást a kommunista hőssel még sok más követte, hogy csak néhányat soroljak. .. a Kinek kedvez az idő Varvarája, az Irkutszki történet Valjája, a Második szerelem Tornyája, a Láthatatlan staféta mérnöknője, vagy az Optimista tragédia Komisszárnője. Utolsó hősnőm, akit megformálhattam, Nagy István Özönvíz előtt című drámájában Ilon, aki a szenvedés mély örvényeit megjárva, megtisztulva és megerősödve, új hitre találva éli át, éli túl a drámát. De találkoztam és találkozom ma is a kommunizmust építő valóságos hús-vér hősökkel, akik itt élnek, dolgoznak, vagy dolgoztak közöttünk, legtöbben névtelenül. Hadd emlékezzem meg egy ilyen véletlen, de élményszerű találkozásról. Idős nyelvtanárt ismertem meg nemrég, aki szerényen vallotta be, hogy ő tulajdonképpen nem képzett tanár, de nyugdíjas asztalos lévén úgy teszi magát hasznossá, hogy anyanyelvén nyelvórákat ad. Beszélgetésünk közben érdeklődött munkám felől, elmondta, hogy annak idején sokat műkedvelősködött munkás színjátszó csoportokban majd megkérdezte, mivel készül színházunk a pártjubileumra. Elmondtam, hogy Nagy István özönvíz előtt című drámájával. „Ott voltam azon az emlékezetes bemutatón ‘37-ben Kolozsváron" — mondta. Természetesen meghívtam a bemutatónkra. Tudtam, hogy a mi előadásunk új formanyelven szólal meg a nézők előtt, és nagyon érdekelt a véleménye. A bemutató után két nappal felkeresett három hófehér szekfűvel. Kissé elfogultan ültünk egymással szemben. Megpróbálom szavait idézni: „Kegyetlenebb volt az előadásuk, mint 34 évvel ezelőtt a kolozsvári. Kegyetlen volt, de igaz. És nem hiszem, hogy ma másképp elő lehetne adni. Nagy élmény volt számomra ezt a darabot újra színpadon látni. Egy asztalosműhelyben dolgoztunk akkor Nagy Istvánnal. Munkaadónk is kommunista érzelmű ember volt, akárcsak mi. Megengedte Nagy Istvánnak, hogy amunkapadot időnként íróasztalnakhasználja. Olyankor Nagy István félreseperte a gyaluforgácsot az asztalról, kivette a fiókból a ceruzát és a papírt, és ott, a szemem láttára született az özönvíz előtt című darab. Együtt izgultunk sorsáért. Amikor búcsúzóul megszorítottam a tanár úr kezét, tudtam, hogy ő is egyike azoknak, akiknek oly sokat köszönhetünk. 3