Vörös Zászló, 1972. október (24. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
VDRÖS ZÁSZLÓ E3/fy«yefffS I HODXi OML * M UI/i fZi T »Afl/Y®rdtós a REtímt Romom Az irodalmi alkotó munka jellegének, ritmusának alakulását egész sor szubjektív és objektív tényező határozza meg. Egy irodalomban az egyéni teljesítmények — a művek — nyilvánvaló műfaji, alkati-gondolati sajátosságaik ellenére is szükségszerűen egymásba fonódnak, s a folyamat, amely eként jött létre, megszakítatlanul halad előre medrében. Az irodalmi „termelésnek“ lehetnek, és vannak is, menynyiségi meg minőségi eredményekben különösképpen gazdag szakaszai, de soha nincs idényjellege, mint például a cukorgyártásnak. Akik valamikor azt hitték, hogy a költőket és a novellistákat előre meghatározott mutatószámok elérésére kell serkenteni, mint kiderült, súlyosan tévedtek. Az effajta primitív érzéketlenségeket, helyi módszereket határozottan elutasította és ártalmatlanná tette a párt, azáltal, hogy irodalompolitikájában széles távlatot nyitott a különböző alkotói törekvések, stílusok, műfaji megoldások érvényesülése, az egyéniség szabad kibontakoztatása számára. Miként ez a legutóbbi Országos Konferencia szellemében is félreérthetetlenül kifejezésre jutott. A folyamatosságot illetően elegendő, ha csak a romániai magyar irodalmi könyvkiadás jelenére és közelmúltjára gondolunk. Sajnos, nem ismerem a pontos számadatokat, amelyek mindennél beszédesebben szemléltetnék a megszakítatlan szüntelen növekedést. Amelyek azt is igazolnák, hogy milyen változatos szellemi kínálat áll ma az érdeklődők — az olvasók — rendelkezésére. Kéthárom kiadásban sok tízezres példányszámban megjelent sikerkönyvekről beszélhetünk, s azt hiszem, senkit sem lep meg, hogy ezek között esetleg művelődéstörténeti tanulmányok, verseskötetek, népköltészeti gyűjtemények is akadnak. A Kriterion név rövid idő alatt márka lett a könyvpiacon. Funkciót tölt be a romániai nemzetiségi kultúra fejlesztésében. Mellette egyre tudatosabban ismeri fel ilyen jellegű hivatását a kolozsvári Dacia; lehetőségei birtokában alakítja-formálja a maga sajátos profilját. Magyar nyelven is jelentet meg könyveket az Eminescu, a Ion Creanga, az Albatros stb. Semmi újat nem mondok azzal, hogy a valós igények fokozódása hívta életre ezt az átszervezett kiadói hálózatot, — s azzal sem talán, hogy jelenleg még így is jóval mögötte állunk a reális keresletnek. Körül kell nézni időnként a vidéki könyvkereskedésekben, közkönyvtárakban: a friss szállítmány — ha olyan — tüneményes gyorsasággal gazdára talál, s aztán jönnek a panaszok, hogy kevés, kevés a könyv. Persze, rendszerint a jó könyv kevés, a szükséges olvasmány fogy ki azonnal. (Nincsen ebben semmi különös; legfennebb az tűnik furcsának, hogy az ilyen jelenségekből nem mindenki vonja le a kézenfekvő következtetéseket.) Az imént, amikor az olvasmányt említettem, elsősorban a regényre gondoltam. Mert akárhogyan is nézzük a kérdést, napjainkban ugyancsak regényeket olvasnak legtöbben. A mese, a cselekményes történet vonzása örök. Victor Hugo, Jókai, Dickens, Mikszáth, Sadoveanu, Gárdonyi verhetetlen népszerűsége eléggé bizonyítja ezt. És ami igaz, igaz: kevés jó regény születik manapság irodalmunkban. Kevés a máról szóló epikai híradás. Annak idején talán túl hangsúlyoztuk az átfogó társadalomábrázolás szükségességét; erőszakolt kritikusi követelménynek vélték sokan azt, ami az olvasóközönség természetes igénye volt. Mostanság ritka az effajta „irányító“ beleszólás, meg fölösleges ügyködés is volna egy valamirevaló írót alkata, műfaji vonzódása ellenére befolyásolni. Ha valakinek az élményanyaga regénybe kívánkozik, ha mondanivalója ebben a műfajban találja meg a maga természetes kifejezési formáját, előbbutóbb bizonyára megíródik az a könyv. O, a szerző tudja leginkább, mit kell tennie. Mégis meg-megpendítjük: gyakrabban szeretnénk mai, itthoni regényeket olvasni. Jelenünk bőven szolgáltat életanyagot; — olyant, amelynek epikai megörökítése nélkül feltétlenül hiányos maradna napjaink irodalmi tükörképe. . A dokumentum-irodalom iránti érdeklődés világjelenség. Tán soha nem volt olyan sikere egy-egy önéletírásnak, naplónak, szociográfiai riportnak, történelmi emlékezésnek, útleírásnak, mint korunkban. A nonfunkció, úgy látszik átmenetileg pótolhatja a fikciót — a nagyregényt is például. Szeretjük a tényközlést, mert a valóság minden kitalálásnál érdekesebb, teljesebb igézetét nyújtja. Mégis, hinni merem, hogy a mese soha nem hal meg. A líra közeli halálát is jósolgatták valamikor, lám, az ellenkezője következett be. Igaz meséket szeretnénk olvasni — minél gyakrabban — XX. századi önmagunkról, küzdelmeinkről, szén álmainkról, szocialista világunkról, — s ez, gondolom, csöppet sem amolyan „elméleti“ képzelgés. Hanem nagyon is emberi óhaj. SIKLÓDI TIBOR: Gyímesi táj Egy évvel ezelőtt Sárika még nem sokban különbözött a környezetében élő több halandótól. Közel járt az ötvenhez, a többiekkel nem sok eséllyel versenyezhetett. Pedig Sárikában is élt az örök asszony feltűnni tetszeni vágyás, lelke titkos rekeszébe zárva, amit csak akkor nyitott meg résnyire, ha a piaci árakról esett szó az irodában, meg arról, hogy milyen eljárással lehet a padlót a legfényesebbre vikszolni. A szellem mezején soha nem merészkedett messzebb, ebben a tárgykörben azonban verhetetlen volt, és mégis csak elvétve fordult elő, hogy rá figyeljen valaki, s a jól neveltség elemi szabályai szerint legalább bólintson egyet az „én így "csinálom“-ra, így aztán soha nem jutott el odáig, hogy a parasztrétes receptjét is elmondja. Még a látszólagos könyörület sem tudott rávenni senkit arra, hogy végighallgassa mondókáját. Talán mert egész lényét átitatta valamiféle sajátos szürkeség, vele született jellegtelenség. A változás villámszerű gyorsasággal, váratlanul köszöntött be Sárika életébe. Az történt, hogy az igazgató egy aranyos tavaszi reggelen teljesen váratlanul a bérelszámolóban termett, és a meglepetéstől haptákba merevedett tisztviselők kettős sorfala előtt elcikázva épp Sárika kopott asztala előtt kötőt ki. Sárikának az ijedtségtől annyi ereje sem maradt, hogy orra nyergéről leemelje a szemüvegét. — Hogy van a férje? — kérdezte az igazgató, az aggódó ember kissé vibráló hangsúlyával. — Jól, jól van — préselte ki magából nagy nehezen Sárika a levegőt. Ebben a pillanatban a legválogatottabb kínzóeszközökkel sem lehetett volna egy egész mondatot kikényszeríteni belőle. Úgy ült, mint akit villám sújtott. — Ne tessék aggódni — sietett a bíztatással az igazgató, és máris indult kifelé. Néhány lépés után azonban újra Sárika felé fordult és azt mondta: — Ha nem nagyon sürgős a munkája, hazamehet, így talán a férje is inkább pihen. — Persze, hogy menjen — mondta az irodafőnök is. Sárika állt, mint a karácsonyfa, miközben az ujjak egész serege öltöztette, gombolta a kabátját nagy fürgén. A táskáját a kezébe nyomták, egész a lépcsőig vezették és féltő aggodalmaskodások kíséretében engedték útjára. Egy árva kukkot sem értett az egészből, de a szorongató félelem, ami percekkel ezelőtt váratlanul lelkébe fészkelte magát, elszállott. Érezte titkon, hogy az a féltés és aggodalom — sőt tisztelet, igen, igen, tisztelet, ami most útra tette, csak jó lehet. A bizonytalanság azonban lépésről lépésre növelte rémlátásait, akár az őszi naplemente a városszéli fák messzenyúló árnyékát. Képzeletben ide-oda rakosgatta békés természetű férje kissé lompos, nehézkes alakját. Egyszer hősnek látta, hatalmas pallossal a kezében, aki valamiféle nagy katasztrófától mentette meg az üzemet, vagy talán az országot, másszor pedig véres fejjel, támogatva... De csakhamar erőt vett magán és elhessegette ezeket a riasztó képeket. Később eszébe jutott, hogy a reggel még ágyban hagyta. Szót nem váltottak, igaz, de ez rendszerint így szokott lenni, amikor délutáni váltásban dolgozik. Emlékezetében azonban nagyon halványan, elmosódottan derengeni kezdett a fehér kötés, amit a kezén látott. Semmiség, — intette le saját magát — a karbantartóknál egy kis horzsolás hamar megesik. Most már a megszokott tempóban lépkedett, még a piac felé is elkanyarodott. Fáradtan ért haza, és alig, hogy kissé kifújta a bevásárlás fáradalmait, a megszokott rutinnal fogott hozzá a házi teendőkhöz. Ebéd után jóleső érzéssel dőlt végig a kanapén és mialatt férje munkába készülődött, átadta magát a kellemes, üdítő szendergésnek. Néhány perc múlva a levélhordó érdes hangjára riadt fel: — Egy levél a fiútól, tőlem pedig egy újság. Benne áll a Bandi bácsi neve. — A név valóban ott díszelgett az egymondatos kis hír elején: „Bandi bácsi, a szappangyár dolgozója halált megvető bátorsággal akadályozta meg a rövidzárlatból keletkezett tüzet.“ — Nafene — horkant fel hirtelen Bandi bácsi —, eddig csak azt tudtam, hogy kikapcsoltam az áramot. — De meg is sebesült — sietett a dicsőség megőrzésére a postás. — Egy ostoba üvegszilánk belebotlott az öklömbe, amikor feltörtem a központi kapcsoló ablakát. Sárika egy pillanatra abbahagyta a levélolvasást és megkérdezte: — Nagyon megvágtad? — Csak karcolás — mondta Bandi bácsi. A postás csalódottan távozott, Sárika pedig, miután befejezte a levélolvasást, kijelentette: — Ma nem engedlek munkába. Sem ma, sem pedig holnap. Pihenned kell! Bandi bácsinak esze ágában sem volt komolyan venni az asszony tilalmát, de jól esett öregedő szívének, hogy aggódik érte. Sárika azonban egyre hajthatatlanabb lett. Veszekedett, kiabált, és amikor látta, hogy sémi nem használ, szívfacsaró könnyeket hullatott. Meggyötörtnek és kitartónak, kétségbeesettnek, elhagyatottnak és mégis magasztosnak látszott, ahogyan valósággal letépte férjéről a ruhát. Soha nem tapasztalt figyelmességgel és melegséggel vetett ágyat, miközben tekintetében ijesztő tüzek lobogtak, akár egy megszállottéban. Bandi bácsi semmit nem értett az egészből. Egy kicsit meghatódva és egy kicsit félve fúrta be magát a frissen húzott, szappan szagú ágyneműbe. Harmadnap a legnagyobb gondossággal öltöztette és karonfogva vezette be Sárika a gyár udvarára. Az irodában pedig tüstént beszámolt férje lázálmairól. Többször elismételte, hogy miket kiabált, hogyan akart újra meg újra a tűzbe rohanni az egyik percben, míg a másikban remegve kapaszkodott az ő karjaiba, mint a vízbefuló. Az elismerés, a részvét valósággal körüllengte, amikor megmutatta karján a kék foltot. Valójában saját magát csipkedte meg hősi önmegtartóztatással. De megérte. Mindenki a legnagyobb figyelemmel hallgatta, sőt rákérdeztek, részleteket akartak hallani. Sárika pedig tudott mindent és nagy közlési szenvedéllyel adta elő, a sikertől valósággal megittasodva. Különös gondot fordított azonban arra, hogy ne áruljon el mindent egyszerre, akár a ravasz horgász, aki étket szór a halaknak, de csak annyit, amennyivel maga köré gyűjti őket, meghozza az étvágyukat, hogy aztán falánkságukban a horogra is ráharapjanak. Mindennap új részletekkel, új fejleményekkel hozakodott elő. Eleinte csak a már ismert tárgykörből. A téma azonban napról napra bővült. Lassan kimaradt belőle a férj, a tűzeset, és helyébe lépett mindaz, ami ha egyetlen napig is, de érdeklődésre tarthatott számot, s ezáltal Sárika megőrizhette központi helyzetét. Lassan beidegződött az emberekben, hogy érzéseikről, gondolataikról, az élet ágasbogas kérdéseiről leginkább a Sárika asztalánál beszéljenek. Ő pedig vigyázott arra, hogy kezdeményező, hangadó rajta kívül más ne lehessen. Most már megengedhette magának, hogy zavartalanul elmondja a parasztrétes receptjét. Idők múltán már szemrebbenésnyi zavar nélkül beszélt könyvről, zenéről, színházról, és minden esetben végighallgatták kollegái. ■Sárika tehát egyik napról a másikra megváltozott. Fénynélküli tekintetében sejtelmes tüzek kezdtek lobogni. Az évek hosszú során lassan rárakódott húsfölösleg is mintha kissé megfogyatkozott volna. Haját, amelyben alig hetekkel ezelőtt csak a tapintat és a jólneveltség tartott számon fekete szálat, a fodrász gyöngéd keze rozsdaszínűre varázsolta. Sárika a siker fényében sütkérezett, amikor egyetlen fia hazajött az egyetemről és bejelentette, hogy megnősül. Sírt, könyörgött, tiltakozott, hiába. Végül fenyegetéshez folyamodott, eredmény nélkül. Most ott fekszik az ágyon, ünnepélyes merevséggel, és a szomszéd szobából beszüremlő zajokra figyel. Az ajtórésen pengéhez hasonló éles sávban hasít be a fény, egyenesen az arcába. Úgy érzi, hogy a fény hátán torlódnak be a hangok is az ő bosszantására. Nyugtalanság borzongatja egész bensőjét, de nem mozdul. A hangokra figyel. Azt reméli, hogy fölfedezi bennük a remegést, az aggodalmat amiatt, hogy ő nincs velük. Valamelyik talán a keresésére indul. Semmi. A hangok nyugodt semlegességgel hömpölyögnek. Nem hiányzom nekik — ébred rá a riasztó valóságra. Az óra hármat kongat. — Meg kell halni — suttogja remegő ajakkal. Amikor egészet üt, beveszem a pilulákat, mindent egyszerre. Negyedóra van még hátra, azután vége mindennek — villan át az agyán. Kapkodó sietséggel végigtapogatja testét, kisimítja ruháját, hogy távozásával kellemes benyomást keltsen. Kintről harsány nevetés hallszik. Megborzad bele, mintha hirtelen egy darab jeget csúsztattak volna a ruhája alá. Nem hiszik, hogy _ megteszem — gondolja magában. Pedig megmondtam: házasságod napján az eskövőről temetésre mész, az anyádéra. Az esküvőről eszébe jut, hogy jól fogna egy tükör, amiben ellenőrizhetné magát. Hirtelen bánni kezdte azt is, hogy a világos rúzsból tett az ajkára. Az élénkebb színű sokkal jobban hatna. A homályban meglapuló óra eközben kegyetlen következetességgel igyekszik előre. Már csak két perc van egészig, másfél, már csak egy. A kétségbeesés utolsó gesztusával szájába tömi a mérget, és mohon nyeli rá a vizet, akár a szárazságtól tikkadt föld. Néhány pillanat múlva a saját segélykiáltására eszmél fel. Másnap, amikor maguk mögött hagyták a kórházat, Bandi bácsi megjegyezte a fiának: — Mondtam neked fiam, hogy édesanyád elszokott a vereségtől, nem tudja elviselni. Székely Ferenc SZINTE HALÁL Nagygazda József Ébredés Reggel újra indul a zaj. Agyunkon végigporzanak a felfogott idő kerekei, Szerelmeinkről lehull az éjszaka, S megint megszületünk Hosszú útról visszatérve, A kedveseink ölén nyíló virághoz, Fehérleples állomásra, Fogyó útjainkkal Egy mindig első csókért. S talán nem is létezik az a reggel, Mikor útjaink eltérnek Csalfán Fehér tetemünkkel A csóktalan időbe. Pro memória tizeneveim (A hónapos retek sem egy hónap alatt nő meg. Mielőtt még zöld levelekkel teletűzdelné magát körülnéz a földben, várja a halált) A zöld szerelmek sem a nyárban élnek, Őszük elriasztja a korán jött kaszást. Mint az agyoncsépelt tétova levél esése Időszámításunk mostani óráiban, Amelyet így is kifejezhetünk: Ezenkilencszázhetvenkettő őszén Tizenhárom óra néhány perckor Haladat érintve Lehullott rólunk a kamaszkor Utolsó kötele. Székely-Bencédi Endre Anyám ez őszben Melledben fél halál, életed hulld lombja fáj, s bár néha villan még a nyár, arcodra lassan lopja, hordja sárgáját a táj, Kondul a csend, s riadna gyászra homlokod, valahol messze bent már patkós tél kopog. Köp. Köp. A kert alatt már senki sem jár, csak az ősz ecsetje koppan, s halkan vetkőznek a fák. Szemedben égő lombok hullnak, s ahol az utak mindig összefutnak, néma arcok vonulnak lassan a szíved alatt. 3 Évadnyitás a Marosvásárhelyi Állami Színházban — Beszélgetés Csorba András igazgatóval — — Huszonhetedik évadnyitójára készül a Marosvásárhelyi Állami Színház. Milyen újdonságot ígér ebből az alkalomból a közönségnek, a színház barátainak? — Az 1972/73-as színházi évad műsortervének összeállítását három fontos tényező határozta meg: a Köztársaság kikiáltása 25. évfordulójának a megünneplése, e nagy történelmi esemény tiszteletére rendezendő színházi dekádra való készülés és az, hogy minden bizonnyal beköltözünk az új színházépületbe. Ezért vettük be műsortervünkbe Petre Vintila legújabb darabját: Kiment a ház az ajtón, Joseph Hellertől Megbombáztuk New Havent, Tennessee Williams Az iguana éjszakája című darabját, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát, Katona József Bánk bánját, Shakespeare Coriolanus vagy, ha rendezőt találunk rá, III. Richárd című művét a magyar tagozaton. A román tagozaton Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka, Caragiale Megtorlás című drámája, Pablo Neruda híres műve, a Joaquin Murieta dicsősége és halála szerepel műsoron többek között. — Lesz-e az új évadban az Özönvíz előtt, vagy a Mentséghez hasonló nagy művészi élményt nyújtó előadás, mely a huszonhetedik „évgyűrűt“ emlékezetessé teszi? — Bízunk benne, hogy igen. — Marosvásárhelyen végleges otthont kap Thalia, nemsokára átadják rendeltetésének az új színházat. Mikor kerül sor a költözködésre, és milyen darabbal ünnepüik majd ezt a nagy eseményt? — Hogy mikor költözhetünk a készülő új hajlékba, azt pontosan nem tudjuk, talán decemberben, de az is megeshet, hogy hamarabb nem rajtunk múlik. A mi feladatunk az, hogy méltóan ünnepeljük ezt a nagy eseményt. Ha lehet — és mindent el fogunk követni, hogy úgy legyen — marosvásárhelyi szerzők darabjával avatjuk majd a színjátszás új otthonát. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című nagysikerű könyvének színpadra való átültetésén dolgozik. Szabó Lajos most fejezte be új darabját. A román tagozaton Romulus Guga új darabjával nyitunk, ha minden jól megy. — Kik lesznek az új évadban a darabok rendezői és meghívott művészei? — Mindenekelőtt Kovács Györggyel és Tompa Miklóssal szeretnénk továbbra is együtt dolgozni, bár az ő esetükben a vendég kifejezést nem szívesen használom — tagjaink ők, ha formailag nem is azok. Taub János temesvári rendezőt kértük fel közreműködésre. A román tagozaton rendkívül érdekes és minden bizonnyal gyümölcsöző együttműködés ígérkezik a bukaresti „I. L. Caragiale“ Színművészeti Intézettel. Radu Penciulescu, ismert rendező, aki egyben tanára is az intézetnek, a rendezői fakultás végzős hallgatóival gyakorlati munkára színházunkhoz jön. Ez két, esetleg három darab közösen elkészített bemutatóját eredményezi majd. Hogy vendégszínészt szerződtessünk, már nehezebb, mert ez esetben több színház munkáját kell egybehangolni. Ennek ellenére sor kerülhet rá, ha körülményeink úgy alakulnak, ahogyan szeretnék. — Ön milyen darabokban játszik? — A jelen pillanatban a Nem élhetek muzsikaszó nélkül férfi főszerepét próbálom. Hogy mi lesz a következő feladatom, azt a rendező mondja majd meg. — A városban kétezernél is több főiskolás, sok tízezer diák, munkásifjú él, tanul, dolgozik. Gondoltak-e rájuk az új évad műsora összeállításakor? — Új műsortervünk legfőbb jellemzője az irodalmi, művészi érték mellett az elkötelezettség. Mint ilyen, egyformán szól fiatalokhoz és öregekhez. Itt említem meg, hogy ebben az évben is szervezünk majd irodalmi és előadó esteket, amiket az ifjúság különösen kedvel. Életre hívjuk az Énekelj Aranymadár című sorozatot, Petőfiestet rendezünk, hogy csak néhányat említsek. Szándékunk hivatalos rangra emelni —, hogy úgy mondjam — a stúdiómunkát. A színész-továbbképzés, az érdekes új stílustörekvések, laboratóriuma, kísérleti műhelye kell hogy legyen. Adósok vagyunk azonban az iskolások, a kisgyermekek színházával. Reméljük, az új színházépület lehetőséget nyújt majd évente legalább egy gyermekdarab bemutatására. — A filharmónia például „házhoz“ szállítja a koncerteket, iskolákban tart ifjúsági nevelő-hangversenyeket, a színház nem tervezett ilyen szerű rendezvényt itt helyben és vidéken? — Országos, sőt világviszonylatban az a gyakorlat, hogy a közönséget a színházterembe vigyük — a modern szállítási eszközök és jó utak lehetővé teszik —, hogy a legjobb körülmények között láthassa, élvezhesse az előadást. Hogy Marosvásárhelyen üzemekben, gyárakban mutassunk be színdarabot, ott, ahol se megfelelő színpad, se megfelelő világítás — egyszóval, még a minimális feltételek sincsenek biztosítva az előadás számára — merő formalizmus lenne. Szívesen elmegyünk azonban a különböző klubokba versekkel, vagy pedig felolvasni, de a legszívesebben azt vesszük, ha az e célra épült színházi nézőtéren látjuk a vásárhelyieket. Ami pedig a vidéket illeti, igyekszünk minden előadásunkkal eljutni az olyan helységekbe, ahol biztosítani tudják az előadások feltételeit. Színházunk két tagozata évente kétszázötven, háromszáz alkalommal játszik, — hogy úgy mondjam — házon kívül, beleértve az országos körutat is. Szándékunkban van ellenben továbbfolytatni azt a dialógust a közönséggel, amelyet az elmúlt évadban kezdtünk el, és őszintén mondom, segítségünkre szolgált: játékstílusról, műsortervről, közönségigényről. — A vásárhelyi közönség szereti színészeit. Van olyan időszak azonban, amikor kedvenc színészét nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem láthatja színpadon. Előfordul ez fiatalokkal és kevésbé fiatalokkal egyaránt. Az új évadban mit remélhetnek? — Az új körülmények új munkafeltételeket biztosítanak, lehetővé teszik majd a művészi színvonal emelése mellett azt is, hogy több bemutatót tartsunk, így a színészek feladata is több lesz az eddiginél. A marosvásárhelyi közönségnek adósok vagyunk néhány rendkívül értékes drámai alkotással, amelyeket eddigi színpadi feltételeink, technikai felszerelésünk hiányos volta miatt nem voltunk képesek bemutatni. Gondolok itt Shakespearedrámákra és a magyar klaszszikus drámairodalom néhány kivételes alkotására, mint például Az ember tragédiájára, a Csongor és Tündére, amelyeket az elkövetkező években rendre bemutatunk és amelyekben aztán mindenki láthatja majd a kedvenc színészét. — És végül, mikor gördül fel a függöny, mivel nyitják az új színházi évadot? 1972. október elsején nyit a román tagozat, mégpedig bemutató előadással, Mihail Sebastian A sziget című színművével. Ezt nemsokára egy újabb bemutató követi, Roger Avermaete: Tehenek háborúja című komédiája. A magyar tagozat a kitűnő román szerző, Camil Petrescu Szellemek tánca című darabjával nyit 1972. október 3-án. A közönség már az évad első napjaiban újra láthatja Illyés Kinga Fagyöngy című nagysikerű előadóestjét. Mindjárt évadkezdés után, pontosabban október 14-én kerül sor a Nem élhetek muzsikaszó nélkül bemutatójára. (d.) Mara Nicoarä első kötete Cuvintele, frumoase flori — Szavak, szép virágok; ez a címe Mara Nicoarä, a Vörös Zászló olvasói előtt is ismert nevű fiatal marosvásárhelyi román költőnő nemrégen megjelent első verseskötetének. Megtévesztő címe egyeseknek bizonyára a századvég „virágos" szavú fűzfapoétáit juttatja eszükbe. De az a hagyomány, amelyhez Mara Nicoara költészete kapcsolódik, egészen más, sokkal régibb, igazabb és költőibb: a világ egységének az az elemi, intuitív átélése, amelyben életre kelnek a dolgok és a fogalmak, akár a természeti népek vagy a gyermek képzeletében. Nem panteista ámulat, nem is expreszszionista allegorizálás: ember, növény, kő, gondolat megbonthatatlan szövedéke, amelyben bármelyik bármikor a másik helyébe léphet. Innen költői képeinek sokszor meghökkentő szürrealista merészsége, és önmagán túlmutató jelképisége. így lesznek szép virágok a lovak és a szavak; a szavak, amelyekbe — vallja — hiába próbálnánk belezsúfolni a világ élményének mérhetetlen gazdagságát. Intim költészet ez, amelynek meghittségében magától értetődő módon fonódik egybe szerelem, haza, kozmosz, hétköznapok kis és nagy gondjai, modern tudat és ősöreg mítosz. Intim, de éppenséggel nem zárt, ellenkezőleg. Eső minden irányban nyitott, mindent befogadó és melegét mindenki felé sugárzó világ. Érdekes, vonzó költői világ. Mara Nicoara kötete csak megerősíthet korábbi meggyőződésünkben! költő áll előttünk, akire érdemes figyelnünk. T. Gy. Szerelmem, csókold meg a vállam... Júlia meghalt, Ophelia más időbe tévedt. A világ messze van, túl az esőn. Bánata mintegy idegen bolygóé. Jöjj közelebb. Talán nem is létezik a világ, talán e vemhes Pillanatokból születtünk csak; Talán vízár az univerzum; Talán nem volt ló sem, minket visz a bálna Az óriási szem felé, mely gyilkos Ponttá dermedve felszív. És mégis Csókold a vállamat, szerelmem, És ne szomorkodj, Ha gondolatom árbocba falaz, Amelybe bekötött szemű Madarak ütköznek szerelmesen. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai Nem kértem... Legszebb virágok a lovak. Nem kértem tőled egy csokor lovat. Szeretem templomok finom vonalait. Nem kértem, hogy vegy nekem templomot. Szeretem a nyers, zöld füvet. Nem hívtalak, hogy kézenfogva menjünk le a földbe. És nézzük meg, milyen is fűnek lenni. De hadd adjam neked Olykor, mikor elönt a tenger, Éveid ezerére Éveimet, marék magot.