Vörös Zászló, 1972. október (24. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

VDRÖS ZÁSZLÓ E3/fy«yefffS I HODXi OML * M UI/i fZi T »Afl/Y®rdtós a REtímt Romom Az irodalmi alkotó munka jellegének, ritmusának ala­kulását egész sor szubjektív és objektív tényező határozza meg. Egy irodalomban az egyéni teljesítmények — a művek — nyilvánvaló műfa­ji,­­ alkati-gondolati sajátos­ságaik ellenére is szükség­szerűen egymásba fonódnak, s a folyamat, amely eként jött létre, megszakítatlanul halad előre medrében. Az irodalmi „termelésnek“ le­hetnek, és vannak is, meny­­nyiségi meg minőségi ered­ményekben különösképpen gazdag szakaszai, de soha nincs idényjellege, mint pél­dául a cukorgyártásnak. A­­kik valamikor azt hitték, hogy a költőket és a novel­listákat előre meghatározott mutatószámok elérésére kell serkenteni, mint kiderült, sú­lyosan tévedtek. Az effajta primitív érzéketlenségeket, helyi módszereket határozot­tan elutasította és ártalmat­lanná tette a párt,­­ azáltal, hogy irodalompolitikájában széles távlatot nyitott a kü­lönböző alkotói törekvések, stílusok, műfaji megoldások érvényesülése, az egyéniség szabad kibontakoztatása szá­mára. Miként ez a legutóbbi Országos Konferencia szelle­mében is félreérthetetlenül kifejezésre jutott. A folyamatosságot illetően elegendő, ha csak a romániai magyar irodalmi könyvkia­dás jelenére és közelmúltjá­ra gondolunk. Sajnos, nem ismerem a pontos számada­tokat, amelyek mindennél beszédesebben szemléltetnék a megszakítatlan szüntelen növekedést. Amelyek azt is igazolnák, hogy milyen vál­tozatos szellemi kínálat áll ma az érdeklődők — az ol­vasók — rendelkezésére. Két­­három kiadásban sok tízezres példányszámban megjelent siker­könyvekről beszélhe­tünk, s azt hiszem, senkit sem lep meg, hogy ezek kö­zött esetleg művelődéstörté­neti tanulmányok, verseskö­tetek, népköltészeti gyűjte­mények is akadnak. A Krite­rion név rövid idő alatt már­ka lett a könyvpiacon. Funk­ciót tölt be a romániai nem­zetiségi kultúra fejlesztésé­ben. Mellette egyre tudato­sabban ismeri fel ilyen jel­legű hivatását a kolozsvári Dacia; lehetőségei birtokában alakít­ja-f­orm­ál­ja a maga sa­játos profilját. Magyar nyel­ven is jelentet meg könyve­ket az Eminescu, a Ion Creanga, az Albatros stb. Semmi újat nem mondok az­zal, hogy a valós igények fo­kozódása hívta életre ezt az átszervezett kiadói hálózatot, — s azzal sem talán, hogy jelenleg még így is jóval mö­­­götte állunk a reális keres­letnek. Körül kell nézni időnként a vidéki könyvke­reskedésekben, közkönyvtá­rakban: a friss szállítmány — ha­ olyan — tüneményes gyorsasággal gazdára talál, s aztán jönnek a panaszok, hogy kevés, kevés a könyv. Persze, rendszerint a jó könyv kevés, a szükséges ol­vasmány fogy ki azonnal. (Nincsen ebben semmi külö­nös; legfennebb az tűnik fur­csának, hogy az ilyen jelen­ségekből nem mindenki von­ja le a kézenfekvő következ­tetéseket.) Az imént, amikor az olvas­mányt említettem, elsősorban a regényre gondoltam. Mert akárhogyan is nézzük a kér­dést, napjainkban ugyancsak regényeket olvasnak legtöb­ben. A mese, a cselekményes történet vonzása örök. Victor Hugo, Jókai, Dickens, Mik­száth, Sadoveanu, Gárdonyi verhetetlen népszerűsége eléggé bizonyítja ezt. És ami igaz, igaz: kevés jó regény­­ születik manapság irodalmunkban. Kevés a má­ról szóló epikai híradás. An­nak idején talán túl hang­súlyoztuk az átfogó társada­lomábrázolás­ szükségességét; erőszakolt kritikusi követel­ménynek vélték sokan azt, ami az olvasóközönség ter­mészetes igénye volt. Mos­tanság ritka az effajta „irá­nyító“ beleszólás, meg fö­lösleges ügyködés is volna egy valamirevaló írót alkata, műfaji vonzódása ellenére befolyásolni. Ha valakinek az élményanyaga regénybe kívánkozik, ha mondanivaló­ja ebben a műfajban találja meg a maga természetes ki­fejezési formáját, előbb­­utóbb bizonyára megíródik az a könyv. O, a szerző tudja leginkább, mit kell tennie. Mégis meg-megpendítjük: gyakrabban szeretnénk mai, itthoni regényeket olvasni. Jelenünk bőven szolgáltat életanyagot; — olyant, a­­melynek epikai megörökíté­se nélkül feltétlenül hiányos maradna napjaink irodalmi tükörképe. . A dokumentum-irodalom iránti érdeklődés világjelen­ség. Tán soha nem volt olyan sikere egy-egy önéletírásnak, naplónak, szociográfiai ri­portnak, történelmi emléke­zésnek, útleírásnak, mint ko­runkban. A nonfunkció, úgy látszik átmenetileg pótolhat­ja a fikciót — a nagyregényt is például. Szeretjük a tény­­közlést, mert a valóság min­den kitalálásnál érdekesebb, teljesebb igézetét nyújtja. Mégis, hinni merem, hogy a mese soha nem hal meg. A líra közeli halálát is jósol­gatták valamikor, lám, az el­lenkezője következett be. Igaz meséket szeretnénk ol­vasni — minél gyakrabban — XX. századi önmagunkról, küzdelmeinkről, szén álma­inkról, szocialista világunk­ról, — s ez, gondolom, csöp­pet sem amolyan „elméleti“ képzelgés. Hanem nagyon is emberi óhaj. SIKLÓDI TIBOR: Gyímesi táj Egy évvel ezelőtt Sárika még nem sokban különbözött a környezetében élő több­ halandótól. Közel járt az ötvenhez, a többiekkel nem sok eséllyel versenyezhetett. Pedig Sárikában is élt az örök asszony­ feltűnni­ tetszeni vágyás, lelke titkos rekeszébe zárva, amit csak akkor nyitott meg résnyire, ha a piaci árakról esett szó az irodában, meg arról, hogy milyen eljárással lehet a padlót a legfényesebbre vikszolni. A szellem mezején soha nem merészkedett messzebb, ebben a tárgykör­ben azonban verhetetlen volt, és mégis csak elvétve fordult elő, hogy rá figyeljen valaki, s a jól neveltség elemi szabályai szerint legalább bólintson egyet az „én így "csinálom“-ra, így aztán soha nem jutott el odáig, hogy a parasztrétes receptjét is elmondja. Még a látszólagos könyörület sem tudott rávenni senkit arra, hogy végighallgassa mondókáját. Talán mert egész lényét átitatta valamiféle sajátos szürkeség, vele született jel­­legtelenség. A változás villámszerű gyorsasággal, váratlanul köszön­tött be Sárika életébe. Az történt, hogy az igazgató egy aranyos tavaszi reggelen teljesen váratlanul a bérelszámolóban termett, és a meglepe­téstől haptákba merevedett tisztviselők kettős sorfala előtt el­cikázva épp Sárika kopott asztala előtt kötőt ki. Sárikának az ijedtségtől annyi ereje sem maradt, hogy orra nyergéről le­emelje a szemüvegét. — Hogy van a férje? — kérdezte az igazgató, az aggódó ember kissé vibráló hangsúlyával. — Jól, jól van — préselte ki magából nagy nehezen Sárika a levegőt. Ebben a pillanatban a legválogatottabb kínzóeszkö­­zökkel sem lehetett volna egy egész mondatot kikényszeríteni belőle. Úgy ült, mint akit villám sújtott. — Ne tessék aggódni — sietett a bíztatással az igazgató, és máris indult kifelé. Néhány lépés után azonban újra Sárika felé fordult és azt mondta: — Ha nem nagyon sürgős a munkája, hazamehet, így ta­lán a férje is inkább pihen. — Persze, hogy menjen — mondta az irodafőnök is. Sárika állt, mint a karácsonyfa, miközben az ujjak egész serege öltöztette, gombolta a kabátját nagy fürgén. A táskáját a kezébe nyomták, egész a lépcsőig vezették és féltő aggodal­maskodások kíséretében engedték útjára. Egy árva kukkot sem értett az egészből, de a szorongató félelem, ami percekkel ezelőtt váratlanul lelkébe fészkelte ma­­gát, elszállott. Érezte titkon, hogy az a féltés és aggodalom — sőt tisztelet, igen, igen, tisztelet, ami most útra tette, csak jó lehet. A bizonytalanság azonban lépésről lépésre növelte rémlátásait, akár az őszi naplemente a városszéli fák messze­­nyúló árnyékát. Képzeletben ide-oda rakosgatta békés termé­szetű férje kissé lompos, nehézkes alakját. Egyszer hősnek lát­ta, hatalmas pallossal a kezében, aki valamiféle nagy katasz­trófától mentette meg az üzemet, vagy talán az országot, más­szor pedig véres fejjel, támogatva... De csakhamar erőt vett magán és elhessegette ezeket a riasztó képeket. Később eszébe jutott, hogy a reggel még ágyban hagyta. Szót nem váltottak, igaz, de ez rendszerint így szokott lenni, amikor délutáni vál­tásban dolgozik. Emlékezetében azonban nagyon halványan, elmosódottan derengeni kezdett a fehér kötés, amit a kezén látott. Semmiség, — intette le saját magát — a karbantartók­nál egy kis horzsolás hamar megesik. Most már a megszokott tempóban lépkedett, még a piac felé is elkanyarodott. Fárad­tan ért haza, és alig, hogy kissé kifújta a bevásárlás fáradal­mait, a megszokott rutinnal fogott hozzá a házi teendőkhöz. Ebéd után jóleső érzéssel dőlt végig a kanapén és mialatt férje munkába készülődött, átadta magát a kellemes, üdítő szendergésnek. Néhány perc múlva a levélhordó érdes hang­jára riadt fel: — Egy levél a fiútól, tőlem pedig egy újság. Benne áll a Bandi bácsi neve. — A név valóban ott díszelgett az egymondatos kis hír elején: „Bandi bácsi, a szappangyár dolgozója halált megvető bátorsággal akadályozta meg a rö­vidzárlatból keletkezett tüzet.“ — Nafene — horkant fel hirtelen Bandi bácsi —, eddig csak azt tudtam, hogy kikapcsoltam az áramot. — De meg is sebesült — sietett a dicsőség megőrzésére a postás. — Egy ostoba üvegszilánk belebotlott az öklömbe, amikor feltörtem a központi kapcsoló ablakát. Sárika egy pillanatra abbahagyta a levélolvasást és meg­kérdezte: — Nagyon megvágtad? — Csak karcolás — mondta Bandi bácsi. A postás csalódottan távozott, Sárika pedig, miután befe­jezte a levélolvasást, kijelentette: — Ma nem engedlek munkába. Sem ma, sem pedig hol­nap. Pihenned kell! Bandi bácsinak esze ágában sem volt komolyan venni az­ asszony tilalmát, de jól esett öregedő szívének, hogy aggódik érte. Sárika azonban egyre hajthatatlanabb lett. Veszekedett, kiabált, és amikor látta, hogy sémi nem használ, szívfacsaró könnyeket hullatott. Meggyötörtnek és kitartónak, kétségbe­esettnek, elhagyatottnak és mégis magasztosnak látszott, aho­gyan valósággal letépte férjéről a ruhát. Soha nem tapasz­talt figyelmességgel és melegséggel vetett ágyat, miközben te­kintetében ijesztő tüzek lobogtak, akár egy megszállottéban. Bandi bácsi semmit nem értett az egészből. Egy kicsit meghatódva és egy kicsit félve fúrta be magát a frissen hú­zott, szappan szagú ágyneműbe. Harmadnap a legnagyobb gondossággal öltöztette és ka­ronfogva vezette be Sárika a gyár udvarára. Az irodában pe­dig tüstént beszámolt férje lázálmairól. Többször elismételte, hogy miket kiabált, hogyan akart újra meg újra a tűzbe ro­hanni az egyik percben, míg a másikban remegve kapaszko­dott az ő karjaiba, mint a vízbefuló. Az elismerés, a részvét valósággal körüllengte, amikor megmutatta karján a kék fol­tot. Valójában saját magát csipkedte meg hősi önmegtartóz­tatással. De megérte. Mindenki a legnagyobb figyelemmel hallgatta, sőt rákér­deztek, részleteket akartak hallani. Sárika pedig tudott min­dent és nagy közlési szenvedéllyel adta elő, a sikertől valóság­gal megittasodva. Különös gondot fordított azonban arra, hogy ne áruljon el mindent egyszerre, akár a ravasz horgász, aki étket szór a halaknak, de csak annyit, amennyivel maga köré gyűjti őket, meghozza az étvágyukat, hogy aztán falánkságuk­ban a horogra is ráharapjanak. Mindennap új részletekkel, új fejleményekkel hozakodott elő. Eleinte csak a már ismert tárgykörből. A téma azonban napról napra bővült. Lassan kimaradt belőle a férj, a tűzeset, és helyébe lépett mindaz, ami ha egyetlen napig is, de érdeklődésre tarthatott számot, s ezáltal Sárika megőrizhette központi helyzetét. Lassan beidegződött az emberekben, hogy érzéseikről, gondolataikról, az élet ágas­­bogas kérdéseiről leginkább a Sárika asztalánál beszéljenek. Ő pedig vigyázott arra, hogy kezdeményező, hangadó rajta kívül más ne lehessen. Most már megengedhette magának, hogy zavartalanul elmondja a parasztrétes receptjét. Idők múltán már szemrebbenésnyi zavar nélkül beszélt könyvről, zenéről, színházról, és minden esetben végighallgatták kollegái. ■Sárika tehát egyik napról a másikra megváltozott. Fény­­nélküli tekintetében sejtelmes tüzek kezdtek lobogni. Az évek hosszú során lassan rárakódott húsfölösleg is mintha kissé megfogyatkozott volna. Haját, amelyben alig hetekkel ezelőtt csak a tapintat és a jólneveltség tartott számon fekete szálat, a fodrász gyöngéd keze rozsda­színűre varázsolta. Sárika a siker fényében sütkérezett, amikor egyetlen fia hazajött az egyetemről és bejelentette, hogy megnősül. Sírt, könyörgött, tiltakozott, hiába. Végül fenyegetéshez folyamo­dott, eredmény nélkül. Most ott fekszik az ágyon, ünnepélyes merevséggel, és a szomszéd szobából beszüremlő zajokra figyel. Az ajtórésen pengéhez hasonló éles sávban hasít be a fény, egyenesen az arcába. Úgy érzi, hogy a fény hátán torlódnak be a hangok is az ő bosszantására. Nyugtalanság borzongatja egész bensőjét, de nem mozdul. A hangokra figyel. Azt reméli, hogy fölfedezi bennük a remegést, az aggodalmat amiatt, hogy ő nincs velük. Valamelyik talán a keresésére indul. Semmi. A hangok nyu­godt semlegességgel hömpölyögnek. Nem hiányzom nekik — ébred rá a riasztó valóságra. Az óra hármat kongat. — Meg kell halni — suttogja remegő ajakkal. Amikor egészet üt, be­veszem a pilulákat, mindent egyszerre. Negyedóra van még hátra, azután vége mindennek — villan át az agyán. Kapkodó sietséggel végigtapogatja testét, kisimítja ruháját, hogy tá­vozásával­ kellemes benyomást keltsen. Kintről harsány nevetés hallszik. Megborzad bele, mintha hirtelen egy darab jeget csúsztattak volna a ruhája alá. Nem hiszik, hogy _ megteszem — gondolja magában. Pedig meg­mondtam: házasságod napján az eskövőről temetésre mész, az anyádéra. Az esküvőről eszébe jut, hogy jól fogna egy tükör, amiben ellenőrizhetné magát. Hirtelen bánni kezdte azt is, hogy a világos rúzsból tett az ajkára. Az élénkebb színű sok­kal jobban hatna. A homályban meglapuló óra eközben ke­gyetlen következetességgel igyekszik előre. Már csak két perc van egészig, másfél, már csak egy. A kétségbeesés utolsó gesz­tusával szájába tömi a mérget, és mohon nyeli rá a vizet, akár a szárazságtól tikkadt föld. Néhány pillanat múlva a saját segélykiáltására eszmél fel. Másnap, amikor maguk mögött hagyták a kórházat, Bandi bácsi megjegyezte a fiának: — Mondtam neked fiam, hogy édesanyád elszokott a vereségtől, nem tudja elviselni. Székely Ferenc SZINTE HALÁL Nagygazda József Ébredés Reggel újra indul a zaj. Agyunkon végigporzanak a felfogott idő kerekei, Szerelmeinkről lehull az éjszaka, S megint megszületünk Hosszú útról visszatérve, A kedveseink ölén nyíló virághoz,­­ Fehérleples állomásra, Fogyó útjainkkal Egy mindig első csókért. S talán nem is létezik az a reggel, Mikor útjaink eltérnek Csalfán Fehér tetemünkkel A csóktalan időbe. Pro memória tizeneveim (A hónapos retek sem egy hónap alatt nő meg. Mielőtt még zöld levelekkel teletűzdelné magát körülnéz a földben,­­ várja a halált) A zöld szerelmek sem a nyárban élnek, Őszük elriasztja a korán jött kaszást. Mint az agyoncsépelt tétova levél esése Időszámításunk mostani óráiban, Amelyet így is kifejezhetünk: Ezenkilencszázhetvenkettő őszén Tizenhárom óra néhány perckor Haladat érintve Lehullott rólunk a kamaszkor Utolsó kötele. Székely-Bencédi Endre Anyám ez őszben Melledben fél halál, életed hulld lombja fáj, s bár néha villan még a nyár, arcodra lassan lopja, hordja sárgáját a táj, Kondul a csend, s riadna gyászra homlokod, valahol messze bent már patkós tél kopog. Köp. Köp. A kert alatt már senki sem jár, csak az ősz ecsetje koppan, s halkan vetkőznek a fák. Szemedben égő lombok hullnak, s ahol az utak mindig összefutnak, néma arcok vonulnak lassan­­ a szíved alatt. 3 Évadnyitás a Marosvásárhelyi Állami Színházban — Beszélgetés Csorba András igazgatóval — — Huszonhetedik évad­nyitójára készül a Maros­­vásárhelyi Állami Színház. Milyen újdonságot ígér ebből az alkalomból a közönségnek, a színház ba­rátainak? — Az 1972/73-as színházi évad műsortervének összeállí­tását három fontos tényező határozta meg: a Köztársaság kikiáltása 25. évfordulójá­nak a megünneplése, e nagy történelmi esemény tisztele­tére rendezendő színházi de­kádra való készülés és az, hogy minden bizonnyal be­költözünk az új színházépü­letbe. Ezért vettük be mű­sortervünkbe Petre Vintila legújabb darabját: Kiment a ház az ajtón, Joseph Hellertől Megbombáztuk New Havent, Tennessee Williams Az igua­na éjszakája című darabját, Móricz Zsigmond Nem élhe­tek muzsikaszó nélkül című víg­játékát, Katona József Bánk bánját, Shakespeare Coriolanus vagy, ha rende­zőt találunk rá, III. Richárd című művét a magyar tagoza­ton. A román tagozaton Sha­kespeare Szentivánéji álom című vígjátéka, Caragiale Megtorlás című drámája, Pablo Neruda híres műve, a Joaquin Murieta dicsősége és halála szerepel műsoron töb­bek között. — Lesz-e az új évadban az Özönvíz előtt, vagy a Mentség­hez hasonló nagy művészi élményt nyújtó előadás, mely a huszonhe­tedik „évgyűrűt“ emléke­zetessé teszi? — Bízunk benne, hogy igen. — Marosvásárhelyen végleges otthont kap Tha­lia, nemsokára átadják rendeltetésének az új szín­házat. Mikor kerül sor a költözködésre, és milyen darabbal ünnepüik majd ezt a nagy eseményt? — Hogy mikor költözhe­tünk a készülő új hajlékba, azt pontosan nem tudjuk, ta­lán decemberben, de az is megeshet, hogy hamarabb­­ nem rajtunk múlik. A mi fel­adatunk az, hogy méltóan ünnepeljük ezt a nagy ese­ményt. Ha lehet — és min­dent el fogunk követni, hogy úgy legyen — marosvásárhe­lyi szerzők darabjával avat­juk majd a színjátszás új otthonát. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című nagysikerű könyvének szín­padra való átültetésén dolgo­zik. Szabó Lajos most fejez­te be új darabját. A román tagozaton Romulus Guga új darabjával nyitunk, ha min­den jól megy. — Kik lesznek az új évadban a darabok ren­dezői és meghívott művé­szei? — Mindenekelőtt Kovács Györg­­gyel és Tompa Mik­­lós­sal szeretnénk továbbra is együtt dolgozni, bár az ő esetükben a vendég kifejezést nem szívesen használom — tagjaink ők, ha formailag nem is azok. Taub Já­nos temesvári rendezőt kér­tük fel közreműködésre. A román tagozaton rendkívül érdekes és minden bizonnyal gyümölcsöző együttműködés ígérkezik a bukaresti „I. L. Caragiale“ Színművészeti In­tézettel. Radu Penciulescu, ismert rendező, aki egyben tanára is az intézetnek, a ren­dezői fakultás végzős hallga­tóival gyakorlati munkára színházunkhoz jön. Ez két, esetleg három darab közösen elkészített bemutatóját ered­ményezi majd. Hogy vendégszínészt szer­ződtessünk, már nehezebb, mert ez esetben több színház munkáját kell egybehangolni. Ennek ellenére sor kerülhet rá, ha körülményeink­ úgy alakulnak, ahogyan szeretnék. — Ön milyen darabok­ban játszik? — A jelen pillanatban a Nem élhetek muzsikaszó nél­kül férfi főszerepét próbá­lom. Hogy mi lesz a követ­kező feladatom, azt a rende­ző mondja majd meg. — A városban kétezer­nél is több főiskolás, sok tízezer diák, munkásifjú él, tanul, dolgozik. Gon­doltak-e rájuk az új évad műsora összeállításakor? — Új műsortervünk legfőbb jellemzője az irodalmi, mű­vészi érték mellett az elköte­lezettség. Mint ilyen, egyfor­mán szól fiatalokhoz és­ öre­gekhez. Itt említem meg, hogy ebben az évben is szer­vezünk majd irodalmi és e­­lőadó esteket, amiket az­ ifjú­ság különösen kedvel. Életre hívjuk az Énekelj Aranyma­dár című sorozatot, Petőfi­­estet rendezünk, hogy csak néhányat említsek. Szándé­kunk hivatalos rangra emelni —, hogy úgy mondjam — a stúdió­munkát. A színész-to­vábbképzés, az érdekes új stílustörekvések, laboratóriu­ma, kísérleti műhelye kell hogy legyen. Adósok vagyunk azonban az iskolások, a kisgyermekek színházával. Reméljük, az új színházépület lehetőséget nyújt majd évente legalább egy gyermekdarab bemutatá­sára. — A filharmónia példá­ul „házhoz“ szállítja a koncerteket, iskolákban tart ifjúsági nevelő-hang­versenyeket, a színház nem tervezett ilyen szerű ren­dezvényt itt helyben és vi­déken? — Országos, sőt világvi­szonylatban az a gyakorlat, hogy a közönséget a színház­terembe vigyük — a modern szállítási eszközök és jó utak lehetővé teszik —, hogy a legjobb körülmények között láthassa, élvezhesse az előa­dást. Hogy Marosvásárhelyen üzemekben, gyárakban mu­tassunk be színdarabot, ott, ahol se megfelelő színpad, se megfelelő világítás — egyszó­val, még a minimális feltéte­lek sincsenek biztosítva az előadás számára — merő for­malizmus lenne. Szívesen el­megyünk azonban a külön­böző klubokba versekkel, vagy pedig felolvasni, de a legszívesebben azt vesszük, ha az e célra épült színházi nézőtéren látjuk a vásárhe­lyieket. Ami pedig a vidéket illeti, igyekszünk minden e­­lőadásunkkal eljutni az olyan helységekbe, ahol biztosítani tudják az előadások feltéte­leit. Színházunk két tagozata évente kétszázötven, három­száz alkalommal játszik, — hogy úgy mondjam — házon kívül, beleértve az országos körutat is. Szándékunkban van ellen­ben továbbfolytatni azt a di­alógust a közönséggel, ame­lyet az elmúlt évadban kezd­tünk el, és őszintén mondom, segítségünkre szolgált: játék­stílusról, műsortervről, kö­zönségigényről. — A vásárhelyi közön­ség szereti színészeit. Van olyan időszak azonban, a­­mikor kedvenc színészét nagyon ritkán, vagy egy­általán nem láthatja szín­padon. Előfordul ez fiata­lokkal és kevésbé fiatalok­kal egyaránt. Az új évad­ban mit remélhetnek? — Az új körülmények új munkafeltételeket biztosíta­nak, lehetővé teszik majd a művészi színvonal emelése mellett azt is, hogy több be­mutatót tartsunk, így a szí­nészek feladata is több lesz az eddiginél. A marosvásár­­helyi közönségnek adósok va­gyunk néhány rendkívül ér­tékes drámai alkotással, ame­lyeket eddigi színpadi felté­teleink, technikai felszerelé­sünk hiányos volta miatt nem voltunk képesek bemutatni. Gondolok itt Shakespeare­­drámákra és a magyar klasz­­szikus drámairodalom néhány kivételes alkotására, mint például Az ember tragédiájá­ra, a Csongor és Tündé­re, amelyeket az elkövetkező é­­vekben rendre bemutatunk és amelyekben aztán minden­ki láthatja majd a kedvenc színészét. — És végül, mikor gör­dül fel a függöny, mivel nyitják az új színházi éva­dot? 1972. október elsején nyit a román tagozat, mégpedig bemutató előadással, Mihail Sebastian A sziget című szín­művével. Ezt nemsokára egy újabb bemutató követi, Ro­ger Avermaete: Tehenek há­borúja című komédiája. A magyar tagozat a kitűnő román szerző, Camil Petrescu Szellemek tánca című darab­jával nyit 1972. október 3-án. A közönség már az évad el­ső napjaiban újra láthatja Illyés Kinga Fagyöngy című nagysikerű előadóestjét. Mindjárt évadkezdés után, pontosabban október 14-én kerül sor a Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül bemutatójára. (d.) Mara Nicoarä első kötete Cuvintele, frumoase flori — Szavak, szép virágok; ez a címe Mara Nicoarä, a Vö­rös Zászló olvasói előtt is ismert nevű fiatal maros­vásárhelyi román költőnő nemrégen megjelent első verseskötetének. Megtévesztő címe egyeseknek bizonyára a századvég „virágos" szavú fűzfapoétáit juttatja eszükbe. De az a hagyomány, amely­hez Mara Nicoara költészete kapcsolódik, egészen más, sokkal régibb, igazabb és köl­­tőibb: a világ egységének az az elemi, intuitív átélése, a­melyben életre kelnek a dol­gok és a fogalmak, akár a természeti népek vagy a gyer­mek képzeletében. Nem pan­teista ámulat, nem is expresz­­szionista allegorizálás: ember, növény, kő, gondolat meg­bonthatatlan szövedéke, a­­melyben bármelyik bármikor a másik helyébe léphet. In­nen költői képeinek sokszor meghökkentő szürrealista me­részsége, és önmagán túlmu­tató jelképisége. így lesznek szép virágok a lovak és a szavak; a szavak, amelyekbe — vallja — hiába próbálnánk belezsúfolni a világ élményé­nek mérhetetlen gazdagságát. Intim költészet ez, amely­nek meghittségében magától értetődő módon fonódik egy­be szerelem, haza, kozmosz, hétköznapok kis és nagy gondjai, modern tudat és ős­öreg mítosz. Intim, de éppen­séggel nem zárt, ellenkezőleg. Eső minden irányban nyitott, mindent befogadó és melegét mindenki felé sugárzó világ. Érdekes, vonzó költői világ. Mara Nicoara kötete csak megerősíthet korábbi meg­győződésünkben! költő áll e­­lőttü­nk, akire érdemes figyel­nünk. T. Gy. Szerelmem, csókold meg a vállam... Júlia meghalt, Ophelia más időbe tévedt. A világ messze van, túl az esőn. Bánata mintegy idegen bolygóé. Jöjj közelebb. Talán nem is létezik a világ, talán e vemhes Pillanatokból születtünk csak; Talán vízár az univerzum; Talán nem volt ló sem, minket visz a bálna Az óriási szem felé, mely gyilkos Ponttá dermedve felszív. És mégis Csókold a vállamat, szerelmem,­­ És ne szomorkodj, Ha gondolatom árbocba falaz, Amelybe bekötött szemű Madarak ütköznek szerelmesen. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai Nem kértem... Legszebb virágok a lovak. Nem kértem tőled egy csokor lovat. Szeretem templomok finom vonalait. Nem kértem, hogy vegy nekem templomot. Szeretem a nyers, zöld füvet. Nem hívtalak, hogy kézenfogva menjünk le a földbe. És nézzük meg, milyen is fűnek lenni. De hadd adjam neked Olykor, mikor elönt a tenger, Éveid ezerére Éveimet, marék magot.

Next