Vörös Zászló, 1974. június (26. évfolyam, 128-153. szám)
1974-06-01 / 128. szám
Az esztétika és a valóság kapcsolata Tudott dolog, hogy az ember sokféle módon és formában áll kapcsolatban a természettel, társadalommal, saját magával, egyszóval a valósággal. Esztétikai vizsgálódásunk arra irányul, hogy rámutasson az ember és a valóság sokféle kapcsolatának néhány jellegzetességére. Az említett kapcsolatok tartalmuk és formájuk szerint igen különbözőek lehetnek. A tartalom minden esetben erkölcsi, tudományos és művészeti szempontokat tükröz, míg a forma a funkció mellett az esztétikum valamilyen jellegzetességét mutatja. Az esztétikum ezek szerint nemcsak a művészet sajátosságaként van jelen a valóságban, hanem sajátos minőségként jelentkezik a valóság és az ember mindennemű kapcsolatában. Tehát nemcsak a különböző művészetekben, de a tudományban, a technikában, a közösségi és egyéni életben, a munkában és a tanulásban éppen úgy, mint a sportban és a szórakozásban. A szocialista társadalomban a művészet demokratizmusa gyakorlattá vált. A művészet mindenkiért, az egész társadalomért van. A művészet azonban az ember szépségigényét csak részben elégíti ki. A szép, mint azt már említettük, az ember mindenfajta tevékenységéhez, természetes és mesterséges környezetéhez mint valóságrész hozzátartozik. A magyarázat azonban, hogy melyik szépnek milyen a sajátossága, társadalmi, tartalmi-formai jellegzetessége, és milyen szempontokból lehet fontos számunkra, külön tanulmány tárgyát képezi. Itt most csak annyit az esztétikum, illetve a szép lényegéről, hogyha bármely formában és minőségben jelen van környezetünkben és tevékenységünkben, kellemes és jótékony hatása mellett ösztönző és nevelő hatással bír. Az esztétikai gondolkodás története sokféle meglepetést tartogat a közelebbről érdeklődők számára a különböző esztétikai felfogásokkal kapcsolatban. A régi korok az esztétika fogalmát és rendszerét nem ismerték, ezt a II. sz. közepén Baumgarten teremti meg. Rendszerének lényege, hogy abban az esztétikum két komplex fogalmát, a művészet és a világ tökéletességének szépségfogalmát egyesíti. Mai esztétikai gondolkodásunk túljutott e szemléleten. A szakértők mind megegyeznek abban, hogy az esztétikumhoz tartozó jelenségek általában az esztétikai tárgyak, az esztétikai alanyok (emberi és az esztétikai viszonyokat, az ember és az esztétikai tárgyak) kapcsolatát jelenti. Ez lényegében azt a természetes és megismerésre irányuló érzéki kapcsolatot jelenti, amely az ember és a környezetében lévő dolgok, esztétikai és művészeti tárgyak (alkotások) kapcsolatát jellemzi. Újrafutózás Bizony elég nyakatokért szócsinálmány. Hogyha nem összefüggő szövegben találkozom vele, nem jöttem volna rá, mi a jelentése. Szerencsére sokan elolvasták a május negyedikén megjelent cikket, így megtudhatták, hogy az újrafutózás tulajdonképpen gumiabroncs-felújítás, azaz a megkopott autóguminak új futófelülettel való ellátása. Amilyen mértékben örvendünk az új üzemről szóló tájékoztatónak, éppen annyira bosszant a cikkben előforduló újrafutózás, újrafutózni szóalak. Hogy miért?! Azért, mert rossz szóalkotás. A kopott gumiknak új futófelülettel való ellátása kétségtelenül elég hosszú körülírás. Bizonyára ez késztette a szó első alkalmazóit, hogy rövidebb kifejezéssel jelöljék az új fogalmat. Csakhogy a NYELV ÉS ÉLET szóalkotásnak is vannak elemi szabályai. Amikor pedig mesterségesen hozunk létre valamely új szót, nem járhatunk el önkényesen. Ismernünk kell, hogy bizonyos képzővel milyen fajta szavakból hozhatunk létre új kifejezést. Nos, az újrafutózás, újrafutózni szavak alkotói éppen erről az elemi szabályról feledkeztek meg. A futó melléknévi igenévhez nem járulhat -z képző, sőt ráadásul még utána az -ás, illetve a -ni képző. Bonyolítja a szót az újra előtaggal való ellátása is. Nyilván, a szó gyártója azt akarta, hogy az új szóban minden benne legyen. Csakhogy, aki sokat markol, sokszor keveset fog. A felújít szó jól kifejezné a jelzett fogalmat. A szövegkörnyezetből úgyis következtetni lehet arra, hogy minek afelújításáról van szó. Az újrafutózás, újrafutózni szavak erőszakolt, szabálytalan szócsinálmányok, nyelvi torzszülemények. HARTHA JÁNOS A parancsnok most meg lehetett elégedve: rögtönöztek neki itt, a steppén egy kitűnő sátrat, mely kényelmes volt, meleget tartott, a feje fölött pedig uniformisban a Führer képe függött. A hadosztálytól küldtek három embert, hogy őrizzék. Úgy tűnt, mindent pontosan elren Vasile Rebreanu ŐRSZEMEK eztek a legkisebb részletekig: még hálózsákot is hoztak, de az utolsó pillanatban a parancsnok elhatározta, a rögtönzött priccsre fekszik, hogy spártaiasan aludjék A parancsnok aszkéta volt. Nyugalmasan lefeküdt, és egy jól meghatározott program szerint előbb a családjára gondolt, az elmúlt hadjáratokra, aztán az elkövetkezőkre, majd a kitüntetésekre és ünnepségekre. Azaz módszeresen a jövőre gondolt. És ugyanazon programnak megfelelően abban a pillanatban, amikor elmerült volna az álom széles és csendes vizében, rápillantott a Führer egyenruhás képére. És köszönetet mondott azért, amiért megadta a lehetőséget, hogy itt aludhassék a steppén, a fagyban, a faj dicsőségéért. ... És a hófergeteg szélrohamai közepette a parancsnok elaludt... Másnap, amikor az egységtől egy páncélkocsi érkezett, a sátrat szétszaggatva találták, a parancsnok csontjait pedig szétszórva a vérrel áztatott havon. Megtalálták az őrök nyomait is, az ő csontjaikat is. Megkísérelték összeállítani a csontvázakat. Estig dolgoztak, de nem sikerült minden csontot megtalálni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a steppe nagyon nagy volt. Végül is egy jogi és egy orvosi bizottság, melyek vizsgálgatták az esetet, egyöntetűen megállapították, hogy az embereknek, akiket a parancsnok őrzésével bíztak meg, mindeniknek volt egy kis hiányossága. Ugyanis az egyik süket volt, a másik vak, a harmadik néma. Éjszaka viszont farkasok jöttek. A süket nem hallotta. A vak nem látta. A néma nem tudott kiáltani. Vagyis egy kis hiányosság PÁVAI MIHÁLY fordítása Werner Bouver– Új tavasz A tavaszt járom — nem a rég ismertet, de ezt a sosem voltat, fiatalt, vén fák tövén a friss vessző kihajt, s gazdag kelyhekkel pompáznak a kertek. A táj a szabad végtelenbe terjed, szülőhazám, te zenged ezt a dalt, benépesül, mi rideg volt s kihalt, s már messze tűnnek hajdani bús terhek. Tavasz, csírázás, teremtő erő: süllyed, malik a múltak korhadt üszke, s helyébe új rügy, új lomb tör elő ifjú hazámban, hol az ember büszke győzelmet ül tettekre váltva itt a szív s az ész bimbózó álmait. VÉGH IMRE fordítása VÖJÖS ZÁSZLÓ 3. OLDA® Megkésett sorok ki gyermekkora élményvilágát hívja tanúságtételre,van, aki szociográfikus értékű pillanatfelvételt készít szülőföldje egykori és mai aramatáról. Emlékezéssel átszőtt vallomások, költői erejű kisesszék és persze, a lélek mélyrétegeiből fellakifit versek váltogatják, egymást az évkönyv lapjain. Az írások elárulják szerzőik legfőbb „érdeklődési körét“ is, amely jórészüknél immár az életműben nyert végleges formát. Kós Károly legszívesebben Kalotaszegről nyilatkozik. Molter Károly — aki „befogadott fia“ Marosvásárhelynek — azt hja, hogy „földszintes volt a városnak alig a fantáziája is“. Íme, szellemi belháborújának legfőbb forrása. Bartalis János Kosilyra emlékezik, mert itt került „meleg közelségbe a földdel, a természettel“. Nagy István „Kolozsvár belső és külső városképét“ boncolgatja. Kovács György írói forrásvidékére, a Kisküküllő-mentére kalauzol el. • Ezeknek az íróivallomásoknak tehát — azon túl, hogy a szülőföld iránti szeretetet mélyítik el bennünk — dokumentumértékük van: elősegítik az írói életművek alaposabb megértését. Ebben látom elsődleges gyakorlati hasznukat, például a mindennapi oktató-nevelő tevékenységben. Az írói-költői életpályák vázolásakor élményszerűvé tehetjük a tanórát egy-egy kiragadott idézettel. Tanári magyarázatunkba így szerencsésen beépülhet az író hangja, a tanuló pedig már itt találkozhat a sajátos írói megfogalmazás minden szépségével. RÁDULY JÁNOS Az Utunk " évkönyv’74 megjelenése óta már eltelt néhány hónap, de írni róla — még mindig nem késő. «Annál is inkább, mivel egész évre szóló olvasmányt kínál. Az évkönyv 55 hazai román és magyar író vallomását tartalmazza. A téma is adomt: a szülőföldhöz való írói-emberi hozzáállás. Ezekből a vallomásokból roppant színes világ bontakozik ki előttünk. Ahány író, annyiféle megközelítési mód. Van, a- Művelődési intézmények a haza felszabadusásának 30. évfordulóját köszöntik A IV. Marosvásárhelyi Zenei Napok Ebben az évben június 8-ára, a Művelődési Palota nagytermében nyitják meg ünnepélyes karátok között a IV. Marosvásárhelyi Zenei Napok rendezvénysorozatát. Fokozza e rangos zenei esemény jelentőségét, hogy az idén azt a haza felszabadulásának XXX. évfordulója és a XI. Pártkongresszus köszöntése jegyében szervezik meg. A klasszikus zeneszerzést művei mellett az eddigieknél jóval több hazai jelenkori szerző műve szerepel műsoron E művek többsége szocialista hazánkat, a pártot, dolgozó népünket, sikereinket dicsőíti. A nyitóhangversenyen csendül fel például Gh. Draga „Nézzétek, épül a mi világunk“ c., kórusra és zenekarra írt kantátája. A továbbiakban Zeno Vancea „Balcescu“ szimfonikus előjátéka, S. Toduja „A zászló balladája“ című, énekszólóra, kórusra és zenekarra írt kantátáját hallhatjuk. A műsoron összesen mintegy 50 zenei mű szerepel, ebből több mint húsz hazai szerző alkotása. A fenti szerzőkön kívül C. Taranu, R. Georgescu, Raiu, St. Niculescu műveit hallhatjuk. Érdemes megemlíteni, hogy az idei zenei napokon tíz marosvásárhelyi zeneszerző művét is műsorra tűzik, amelyeket vásárhelyi művészek előadásában hallgathatunk meg. S ha már a számoknál tartunk, jegyezzük meg ide, hogy a zenei napokon összesen kilenc hangversenyt tartanak. A művek előadásában mintegy huszonkét helyi és vendégszólista, két külföldi együttes, öt karmester működik közre. A külföldi együttesek közt szerepel az NDK-beli Brahms vonósnégyes, a szlovákkamarazenekar. Az elmúlt évek hangversenyein mindig kedves vendégünk volt a kolozsvári szimfonikus zenekar. Ebben az évben nem a nagy zenekar, hanem a Cornel Taranu vezette „Ars Nova“ együttes tiszteli meg a vásárhelyi zenei napokat. Az idén is fellép a marosvásárhelyi kamarazenekar Hamza Gyula vezetésével. E műsor keretében szerepel Raphael Sommer angol gordonkaművész. Nagy érdeklődés előzi meg a marosvásárhelyi kamarazenekar estjét, amikoris marosvásárhelyi zeneszerzők műveiből ad elő. E műsoron kilenc vásárhelyi szerző művét 15 marosvásárhelyi előadó (hegedű, zongora, gordonka, klarinét, szoprán stb) szólaltatja meg. A helyi szerzők és előadóművészek többszöri szerepeltetése még inkább kidomborítja a zenei napok marosvásárhelyi sajátosságát, arculatát. A IV. Marosvásárhelyi Zenei Napok nyitóhangversenyét Szalmán Lóránt karmester, míg a zárókoncertet Mircea Cristescu érdemes művész vezényli. Meghívott szólisták: Alexandra Preda, Martha Kessler, George Lambrache, Dan Iancu, Pompei Harastuseanu, Kriza Ágnes, Ruha István érdemes művész, Emil Petrescu érdemes művész, Lehotka Gábor orgonaművész, Francois-Joel Thiollier zongoraművész. Avásárhelyi zenekedvelő közönség nagy érdeklődéssel várja a rangos zenei eseményt, mert tudja, hogy magas művészi élményben lesz része. Ismerjük meg közös múltunk művelődési hagyományait Liviu Rebreanu és az Ember tragédiája Valószínű, már a cím láttán sok olvasóban felötlik: vajon nem tévedés-e, nem sajtóhiba-e? Hiszen a köztudatban a madáchi remekmű román tolmácsolása Octavianu Goga nevéhez fűződik. A költő Goga több mint két évtizeden át fordította, csiszol gáttá, kereste a legtalálóbb, legszebb, legmegfelelőbb költői kifejezéseket, hogy a madáchi gondolatot a remekműhöz méltó formában juttassa el a román olvasóhoz. .. De itt nem a fordításról van szó, hanem arról, hogy Rebreanu 1928-ban, mint a bukaresti Nemzeti Színház új vezérigazgatója, valamint a művészeti ügyek államtitkára — a kolozsvári Ellenzék napilap bukaresti tudósítójának adott interjújában — ismételten nyilvánította „őszinte s minden politikától mentes“ gondolatait a kultúr-közeledést illetően, s Rebreanu mindjárt kezdetben tanújelét is akarta adni, hogy ezek nem puszta szavak. „A sok ígéret után lehetővé akarom tenni, hogy a magyar irodalom gyöngye, a magyar nép büszkesége, az Ember tragédiája még az 1928— 29-es szezonban színre kerüljön Bukarestben. Ehhez azonban kitűnő fordítás kell. Goga Octavian fogott hozzá a fordításhoz, de közben a politika elvonta az irodalomtól. Remélem azonban, hogy szakít időt ahhoz, hogy befejezze“. (L. Rebreanu még ebben a szezonban előadatja az Ember tragédiáját. Ellenzék, Cluj, 1028. nr. 282.) A kultúrközeledés módozatai, a hazai magyar és magyarországi drámaírók műveinek, valamint az Ember tragédiájának színre vitele a későbbi években is foglalkoztatta Rebreanut, amikor már nem volt a Nemzeti igazgatója. Erről egy tíz évvel későbbi, ugyancsak kolozsvári napilap, a Keleti ifjság munkatársával folytatott beszélgetése tanúskodik. (Keréh Ferenc, Meghitt beszélgetés Liviu Rebreanuval, a regényírás román mesterével, Keleti ufjság, Cluj, 1938, nr. 115). „A kultúrközeledést mindig szívügyemnek tartottam“, — mondotta, de hozzátette: sajnálkozó, keserű, fájdalmas szavakkal és elégedetlenséggel kellett nyugtázza, hogy az eredmények „a politikai légkör enyhülése nélkül megvalósíthatatlanok“. Az Ember tragédiájának előadásában még ekkor is bízott ,remélte, hogy sor is fog kerülni erre abukaresti Nemzetiben. Azóta a fordítás rég elkészült és 1973-ban a nagybányai színház be is mutatta a darabot. PERIS TERÉZ