Vörös Zászló, 1977. május (29. évfolyam, 102-127. szám)

1977-05-01 / 102. szám

A NULLSZINT FELETT — Bukaresti tudósítás — Hol tarthatnak a munkálatokkal a földrengés okozta károk mielőbbi pótlására a fővárosban dolgozó marosvásárhelyi építők — fontolgatom magamban a kérdést, ahogy a Drumul Taberei-i építőtelep felé közeledem. Ma, a sorozatos, borús esős napok után kivételesen szép idő van. Az építők barnára sült arca már az egy nap „napozás“ után hitelesen bizonyítja a bukaresti tavasz erejét. Első látogatásomkor távolról csak a munkások fejét láthattam. Akkor az alapozás befejezésénél tartottak. Azóta már jó két méternyit nőtt a tömbház. Körülötte a felgyülemlett esővíz tekintélyes tavat képezett. — Ezzel sokat vesződünk — mondja ,Kováts mérnök —, nagyon agyagos a talaj, nem issza be a vizet. Emiatt egy pár órai kiesésünk is volt. Elnézem korához talán-talán túl komolynak tűnő arcát, ahogy a rajz fölé hajolva átszellemülten magyaráz. Az irodája szépen berendezve, egészen családias hangulatot áraszt. Május elsejével kapcsolatban szeretnék valamit kérdezni tőle. De mint egy jó gondolatolvasó elembe vág. — Május elseje tiszteletére közel öt nap előnnyel büszkélkedhetünk. Számunkra a vasárnapok , munkanapok. Új ütemtervet készítettünk. A nullszint alatti munkafázisok befejezésekor. Mint már említettem, előnyre is szert tettünk. Egyetemes fémzsaluzással húzzuk fel a falakat. Munkánknak ez lesz a legnehezebbik fele. Ettől kezdve már előregyártott elemekkel fogunk dolgozni. De ha minden anyagot továbbra is idejében megkapunk, akkor nem lesz probléma. — Szeptember végére — elegyedik bele beszélgetésünkbe Román Elemér, a termelési osztály főnöke — ilyenformán a szerkezeti munkákat be is fejezzük. A szatmári „riválisainkkal“ szemben még mindig tartjuk az előnyt, mi több, növeltük is ezt. — A családi látogatások is megoldottak — mondja Kováts mérnök, a csoport főnöke. Felváltva járunk haza. Kéthetenként. Úgy osztottuk be, hogy mindenkire sor kerülhessen anélkül, hogy megszakítanánk a munkát. Tehát ez is elintéződött. — De az újság és a telefonügy még nem — robban bele beszélgetésünkbe a róluk írt első cikkemre célozva Kovács mester. — Türelem öregem, türelem, — szól rá a csoport főnöke. — Én mindent gyorsan, legényesen szeretek. — Ilyen türelmeken ő. Az igazat megvallva szeretem a türelmetlen munkásembereket. Apropó. Az emberek szóról jut eszembe: új munkások érkeztek. Friss erő. Különben nem nőtt a létszámunk, csak csere történt. A 43 tagú önkéntes csoportot ugyanannyival helyettesítettük. Velük sincs baj. Sőt... Nézze meg, hogy dolgoznak. Kint ütemesen folyik a munka. Az anyagot szállító kocsik zúgása vibráltatja a levegőt. A falazás elkezdésénél is még egy darabig az ácsoké a szó. Ezután következnek majd a kőművesek. A növő blokk közepén lefektetve hatalmas daru pihen. A „start“ szóra várva, mintha erejét gyűjtené. — Nem unatkozol sokáig pajtás, nemsokára rád is sor kerül. — jegyzi meg Kovács Dénes, a makfalvi mester. — Május elsején, a Somostetőn, (na persze ,ha jó idő lesz) a vásárhelyiek a mi egészségünkre is emelhetnek egy-egy pohár sört. Mint látja a legszebb ünnepnapokon is őket képviseljük. — ... és nem is akárhogy — teszem hozzá én. Távozom. A tavaszi nap nyáriasan fénylik. A lombok itt zölden virulva sűrűn fészkelnek a fákon. A trolira várva a csoportfőnök szavai jutnak eszembe. „Számunkra a vasárnapok is munkanapok“. DEMETER JÓZSEF Reggel első — este utolsó — Huszonhat éve dolgozik a TCM-nél, de mindig ilyen bevetéssel. őszintén szólva hozzá hasonló lelkes mesterrel ritkán találkozik az ember. 51 éves, de sok fiatalnál fiatalabb — mondja a szavakat ízesen gömbölygetve Román mérnök, a termelési osztály főnöke. ■— És hol tudnék vele beszélni? — Pethő Bálinttal? így hívják — egészít ki a mérnök. — Itt vagyok kérem — pattan be a tágra nyitott ajtón az öreg harcos, ahogy itt nevezik. — Mit akar? — szegzi nekem katonásan a kérdést. Meg se várja, hogy a kérdést befejezzem, máris önti a szót: — Az oroszlánrész még az ácsoké. A falazásnál állnak glédába a kőművesek, de addig... Az ácsszakma is fejlődött, kérem. A fémszerkezeteket is mi állítjuk öszsze. Maholnap fa helyett is vasat „faragunk**. — A munkában is ilyen serény és pontos, mint a beszédben — mondja a mérnök. — A munkahelyen reggel első, este meg utolsó. A Köztársaság Csillaga érdemrend V. fokozatának is kitüntetettje. Már menet közben folytatjuk a beszélgetést. Hol ő beszél, hol én . . . hallgatok. — Aztán, ha már mindenáron írni akar rólam, nem bánom — mondja búcsúzóul —, de vigyázzon mit ír, mert ha nem tudná , szomszédok vagyunk. A szerkesztőség közelében lakom. VÁLLVETVE A domboldalon csinos épület vigyázza a tájat. Tágas ablakaival úgy bámul a falura, mintha most látná először, pedig már évek óta beletartozik annak összképébe. Udvaráról messze villan a hegesztőpisztoly kékesfehér fénye. Régebb talán lidércet emlegettek volna láttán, ma azonban még az iskolás gyermek is tudja, hogy Pintea bácsi gyógyítgatja vele a beteg gépeket. Az elmúlt években valóságos kisüzem alakult ki Dedrád szélén: a régeni mga 3-as számú mezőgépészeti részlege. Tagjai mind „belevaló“ emberek, kiváló szakmunkások. Csak akkor jön zavarba a látogató, ha észrevétlenül lép be a részleg kapuján. A sokféle beszéd hallatán hirtelen nem tudja, hogy köszönjön: buna ziua, jó napot vagy Gutten Tag. Vajda Dénes részlegvezető jóízűen nevet. — Az már igaz. Sokszor még én is elvétem, kihez milyen nyelven szóljak, pedig már idestova másfél évtizede vagyunk együtt. De nem is ez a lényeg, hanem a munka, ahhoz pedig Caia Emil épp úgy odateszi a vállát, mint Orbán András vagy Kraus Hans. Abból pedig mindig jelesre vizsgáznak a dodrádi mezőgépészeti részleg dolgozói. Kodolányi János, a termelőszövetkezet főmérnöke nem egyszer mondotta: — Csak csodálni tudom őket nagy szaktudásukért, rendkívüli kitartásukért. Sokszor én fogom a fejem, pedig ők ülnek 12—14 órát a rázós traktoron egy zokszó nélkül. Ez a Dénes pedig úgy ismeri a határt, hogy brigádosaink se jobban. — Hát még szép — vág közbe Vajda Dénes —, ők csak saját területükért felelnek, de én az egészért. Mert a dedrádi részlegen nemcsak az számít, hogy túlessenek a munkán, hadd nőjön a hantin, hanem a termésért is felelősséget éreznek. Alaposan számbaveszik, hogy mi nő a gép nyomán. S a számvetés biztató. A búza hektárhozamát az 1966-os 1 700 kilós szintről sikerült 3 000 fölé emelni, a répa átlaghozama mintegy 10 000 kilóval emelkedett. Összhangban tehát a részleg rendszeres évi 120—130 százalékos pénzbevételi tervével. Az elmúlt évben is közel kétmillió lej bevételt biztosítottak a gépállomásnak. Ebből pedig csupán Caia és Kraus egy negyedmilliót hozott, hogy Nagy Józsefről, Nagy Jánosról és a többiekről ne is beszéljünk. — Nincs ebben semmi különös — mondja Caia Emil —, hisz magunknak dolgozunk. _ ? — Legtöbbnek itt dolgozik a felesége, családja a termelőszövetkezetben — újít rá Kraus. — Tehát ha jól dolgozik, nagyobb falat kenyér jut a családnak. És szép is ez a mesterség. Amikor a Gloria volánja mellett ülök s vágom az aranyló búzát, nem adnám a mesterségemet semmiért. Nagy szava van ma már a mezőgépészeti részlegnek a dedrádi termelőszövetkezet életében. Náluk nélkül már el sem lehetne képzelni e gazdaság munkáját, hisz nemcsak a szántásnál-vetésnél, hanem már a kapálásnál, a kártevők irtásánál, a szőlőmunkáknál is jelen vannak. Ha a szükség úgy kívánja, vállvetve dolgoznak hajnaltól éjszakáig. Nem tudom, melyikük mondotta: szép ez a mesterség s szépségét a munka adja. Ezek az emberek tudnak dolgozni, de dalolni is. Amikor egy-egy ünnepélyes alkalomkor összeülnek, egymás után csendülnek fel ajkukon a legszebb román, magyar, szász népdalok. S most e szép májusi reggelen egymástól távol, mindenki a maga traktorán, talán egyszerre dúdolják a munkásság nagy himnuszát, amelynek minden nyelven ugyanaz a jelentése: összefogás. NAGY FERENC Községről — községre FELÜLNÉZETBŐL Hosszú sípolással, fékcsikorgással fut be a vonat az állomásba s mikor egy utolsó rándulás után megáll, leugrom a lépcsőről. Kissé idegenül forgatom körbe a fejem ismerősök után kutatva — mindig így néz körül az ember, valahányszor egy idegen állomásba érkezik —, s hogy sehol senki ismerőst nem látok, hát elindulok egymagam arra, ahol a központot sejtem. Alig néhányan szálltunk le Palotailván s látom, hogy mindenki a sárga, fenyőillatszagú deszkapiramisokkal teli tér felé igyekszik. No de majd csak eltalálok én a néptanácshoz, mégha senki sincs is, aki után szegődhetnék. Tompán dong lépteim alatt az új fahíd, traktor halad el mellettem, s erre inogni, lengeni kezd az egész alkotmány, mintha bólogatna az utánfutásra. Haragosan, barnásan rohan lefelé medrében a Maros, s ahogy felpillantok a sok esőzéstől megduzzadt víz mentén, völgykatlanszerűnek tűnik az egész táj — közepén az ég felé nyúló, szürkés füstöt bodorító gyárkéménnyel —, pedig hát kell egy völgynek lennie valahol fennebb, különben honnan is jönne lefele ennyi víz... Össze-összegyűltünk annak idején, pedig hát veszélyes volt, mindenünnen figyeltek ránk. Azt mondtuk mindenkinek, kirándulni megyünk, ez aztán nem volt feltűnő. Az ilyen kirándulások alkalmával mindig felolvasásokat tartottunk, képeztük magunkat, megbeszéltük a soron levő feladatokat. Egy alkalommal rájöttünk, hogy egy, a gyárban dolgozó munkás felfigyelt az összejöveteleinkre. Mit tehet ilyen körülmények között az ember? — elhatároztuk, hogy őt is bevonjuk a pártmunkába. Nem kellett sokat fáradoznunk, hogy meggyőzzük az ügy igazáról, s pár nap múlva már velünk együtt járt gyűlésre. Érthető: ő is ugyanolyan kizsákmányolt munkás volt, mint mi. Letérek jobbra. S míg a lassú sétálás közben sorjáznak mellettem a házak, szinte észrevétlen haladok el a gyár, az épülő komplexum s a blokkok mellett. Belépek a néptanács épületébe. Kopogok azon az ajtón, amelyik fölött az „elnök“ felirat áll s belépek. Az elnökkel szeretnék beszélni, mondom az asztal mögött ülő fiatal férfinak, mire ő: tessék, én vagyok. S bemutatkozik — Cálus Valér. Néhány percig feszélyezetten folyik a beszélgetés, hiszen sohasem hittem volna, hogy ennyire fiatal néptanácselnök is létezik, aztán peregni kezd az egész, csakúgy röpködnek a számok, tervmutatók, megjelenik képzeletemben a jövőbeni községközpont a kiszélesedett térrel, az új emeletes házakkal, a kereskedelmi-szolgáltatási egységekkel s pillantásom a falon függő tervrajzra téved. Község felülnézetből — gondolom magamban s aztán eszembe jut, hogy ez nemcsak tetszetős szöveg, mert valóban így, ilyennek fogja látni Palotailvát néhány esztendő múlva az, aki a környező hegycsúcsok valamelyikéről szemléli. 18—19-en lehettünk, fiatalok és idősebbek, akik ezekre a gyűlésekre eljártunk, próbáltuk egy szebb, boldogabb jövő kontúrjait, megteremtésének módozatait elképzelni. Pomjanek Péter, Finna Jenő, Kopacz Gyuri bácsi, mint sejttitkár irányították munkánkat. Sarlót, kalapácsot festettünk a falakra, magyaráztuk az embereknek, hogy mit is jelent a kommunizmus s közben állandóan tanultunk, fejlesztettük magunkat. Valahogy A VEGéNekLÜNK ROMA NI/! szükségét éreztük mindennek, nem tudtunk egy helyben ülni, éreztük , nekünk is tennünk kell valamit a sok disznóság ellen, amit akkor a munkásokkal elkövettek. * 560 házszám van a községben s mintegy 2 500 ember — mondja az elnök. Persze ehhez még hozzájön az a körülbelül 1000 ember, aki csak időlegesen tartózkodik itt — a fakitermelésben dolgozik. Ebben a pillanatban 10 tömbház van a faluban, s van köztük négyszintes is. Központi fűtéssel melegítenek. De ne beszéljünk arról, ami van. Jó, hogy sikerült megvalósítani, ez már elvégeztetett, nem feltétlenül szükséges beszélni róla. Lássuk inkább, mi lesz. Egészségügyi komplexum építését tervezzük, 140 lakrész épül majd — s mind a központban —, vízvezetékhálózat az egész falu számára, korszerű kereskedelmi komplexum, lesiklópálya felvonóval (na végre, lesz hol sízni a vásárhelyieknek is), teniszpálya ... s mondja, mondja olyan ütemben hogy már nem győzöm jegyezni. Szóval lesz itt minden. 1938-ban Bukarestbe kellett mennem pártértekezletre. Nem volt könnyű dolog, figyelték az embert ilyen alkalmakkor, hogy hiányzik-e a munkahelyéről. Úgy oldottuk meg, hogy azt mondtam, egy nagyon jó ismerősöm (akit különben itt iirán is ismertek) nagy beteg — meg kell látogatnom. Így sikerült elmennem. Hát ez volt a legizgalmasabb esemény. Olyan idők következtek, hogy nem nagyon lehetett „hősködni“. Az ember azon igyekezett, hogy minél csendesebben, feltűnés nélkül végezze a munkáját, mert akkor elkerülhette a lebukást. Mert ez volt a fontos: nem a látványos lebukás, hanem a csendben, de eredményesen végzett munka. 28—30 év között mozog az átlagéletkor Palotailván. Sok ez? Kevés? ... Pontosan jó egy szárba szökkenő vidéki városkának. Mert azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom — nem messze az idő, amikor Ilváról mint urbanizált központról fogunk beszélni. S az első jelek már mutatkoznak is a központi fűtésben, a blokkokban, a lendületben. .. Csak csodálni tudom ezt a fiatal elnököt, aki annyi pátosszal, bizakodással s egyszersmind olyan merészen tud beszélni a jövendő változásokról, hogy az embernek eláll a szava. 1941-ben letartóztatták és Akosfalvára hurcolták Pomjanek Pétert, Croitor Dumitrut, Finna Jenőt, Kopacz Györgyöt, és másokat. Előbb az Ilva völgyébe vitték őket, ott megkínozták s csak aztán vitték tovább Akosfalvára. Nagy érvágás volt ez az itteni kommunisták s különösen a fiatalok számára. Legtapasztaltabb tanácsadóinkat, vezetőinket vesztettük el bennük. Persze, ezért nem lehetett megállni. Nem szünetelhetett a harc csupán azért, mert néhányan lebuktak közülünk. Ellenkezőleg , pótolni kellett az üresen maradt helyeket is. Aztán meg segíteni azokat, akik a börtön keserű kenyerét ették. Csomagot, pénzt, cigarettát gyűjtöttünk, hogy erőnk, lehetőségeink szerint enyhítsünk a lebukottak sorsán. Emlékszem, még Vásárhelyre is elmentem s ott Simó Irénnel (a Simó Géza lányával) gyűjtöttünk csomagokat a bebörtönzöttek számára. Talán el sem hinné, mennyien siettek segítségünkre. De hagyjuk ezt. Tudja, minek örülök én mostanában a legjobban? Annak, amikor csillogó, érdeklődő gyerekszemeket látok, akik csak amúgy isszák a történeteket. Néhányszor olyan kérdéseket tesznek fel, hogy érezni kell az agyat, hogy az ember válaszoljon. Ezt szeretem, hogy a gyerekek érdeklődőek, érdekli őket mindaz, ami itt, ezeken a tájakon történt. És szívesen is mesélek nekik. Gyakran meghívnak az iskolába, hogy az illegalitás éveiről beszéljek. S ilyenkor én, Márton Vilma, történelmet tanítok nekik. E föld, e tájak, az itt lakó munkások, románok, magyarok és más nemzetiségűek közös harcát, történelmét, így van ez jól. A gyerekeknek nem szabad elfelejteniük a múltat.. . Hazaindulás előtt felmásztam az egyik közeli dombházra. A sziki ácsicsőt nem vállaltam — nem bírta volna meg a kigyengült csizmatalp. S onnan lepillantottam, láttam az átalakuló falut, tömbházastól, pirostéglás épületekkel, apró, ide-oda siető emberekkel s eszembe jutott a néptanács székházában látott rajz, község felülnézetből... Aztán, amikor vidámat füttyentett az elektromos Diesel, még viszszapillantottam a vonatablakból. Utánam intett bodorodó füstjével a gyárkémény, rám mosolyogtak a piros cseréptetős házak s még Vásárhelyen az állomásban is éreztem azt a kézszorításnyi meleget a tenyeremben, amit innen hoztam magammal. BAKÓ ZOLTÁN 3. OLDAL VÖRÖS ZAS/' ' Visszavonultak az építők, élet költözött a Dózsa György utcai új tömbházsorba. (KONCZ JÁNOS felvétele)