Vörös Zászló, 1977. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1977-10-15 / 244. szám
Irodalom és etika Vagyis a SZÓ művészete és a Jó bölcseleté. Nemes szimbiózisuk olyan régi, mint maga az irodalom. Homéroszik ténykedése még ki sem, vált a szellemiek ősi szinkretizmusából, mikor már közös gyékényen árultak. Utána pedig hosszú évezredekig együtt éltek, együtt hatottak. Kinek jutott volna eszébe Szophoklész, Dante vagy akár Goethe korában is, hogy kirekessze az irodalomból a jó s a rassz problematikáját? A puszta tény, hogy valaki tollat (illetve Kínában ecsetet) ragad és verset költ, elbeszél, drámát ír, azt jelentette, hogy a sokszor kínzó ellentétpárral szembenéz. Különben hogy akart volna hatni az olvasók szívére-lelkére, eszére?! Etika és irodalom szigorú különválasztása csak a múlt században kezd szórványosan teret hódítani; akkor, mikor a hanyatlásnak indult polgárságot és a vele szövetségre lépett arisztokráciát hovatoább zavarják a versbe transzponált (vagy regénybe, színműbe oltott) eszmék. Lábra kap a meggyőződés, miszerint az erkölcsi igazságnak sincs művészi értéke. Th. Gautier megfogalmazza a l’art pour Vart alapelvét. S elég sokan esküsznek az öncélú művészetre, leszűkítve, sőt kereken tagadva az irodalom társadalmi szerepét. Ám a kor legnagyobb nagyjai — egy Shelley, Balzac, Petőfi, Lev Tolsztoj — állást foglalnak Ormuzd és Ahriman emberemlékezet óta dúló párharcában, a jóra-igazságra-szabdságra szavaznak művészetükkel. Etikum és esztétikum együttélése azonban megint fokozottan érvényesül az irodalomban azóta, hogy a marxizmus klasszikusai rendszeresen szembesítik a műalkotást a benne tükröződő korral, társadalommal, s a szocializmus eszméit hirdető írók hivatásukkal együttjáró kötelességüknek tartják a hatékony hozzájárulást egy igazságos, szabad, mindenkivel szemben méltányos új világ megteremtéséhez. Mindegy, hogy Maxim Gorkij, József Attila, Romain aj Exelland vagy Pablo Neruda művét s örökségét idézzük-e meg tanúnak: a lényeg jelen esetben az, hogy regényben-versbenszíndarabban mutatják meg vagy vetítik előre — hősök jellemében, arculatában — azokat az erkölcsi tulajdonságokat, melyek az új világ humanizmusának szocialista jellegét meghatározzák. Önmegtagadás és közösségi szellem. Cselekvő szolidaritás a dolgozók millióival. Az anyagi és szellemi javakat létrehozó munka megbecsülése. Nemzetközi gondolkodás és minden sovén, nacionalista elkülönülés visszaverése. Népek-nemzetek békés együttélésének aktív megvédése, támogatása. A becsület, a hűség-tisztesség, a helytállás új vonásokkal gazdagodott erénye.. .Ki tudná felsorolni mindazokat az előremutató emberi kialitásokat, melyek egy Pelagora Nyilovnát, Annette Riviere-t, Néruda vagy József Attila „tőkét döntő“ lírai hősét valóban újfajta emberré, tudatos forradalmárrá, korukat igazán kifejező hőssé avatják?! Sain-Exupéry egy adott pillanatban egyetlen parancsolatba sűríti e huszadik századi HOMO NOVUS eszményeit, önnön énjét tökéletesítő igyekezetét: „Tiszteld az embert!“ Ám az emberiség hajnalát jelző humánum nyilván sokkal átfogóbb és mélyebb értelmű fogalom. A mi irodalmunkban már jóval 1944 előtt is megfigyelhetjük az esztétikum és a szocialista etikum műveket termő szimbiózisát. Al. Sahia, Nagy István és Geo Bogza mozgósító erejű prózája, Salamon Ernő és a kezdő Mihai Beniuc lázongó költészete — nem vitás! — „a tőkét dönti" s egy megújhodott világ alapozásán munkálkodik. Felszabadulás után még éppenséggel uralkodó írói-költői magatartássá válik az ilyen értelemben vett nemes elkötelezettség. Lírikusok datolják világgá az épülő új remibe, új emberségbe vetett hitüket, hol Eminescu, hol Petőfi vagy Schiller igéivel lantjukon. Regényhősök harcolnak és viaskodnak — egész erkölcsi fegyverzetüket latba véve — a szocialista országépítés tüzében. És a jövőt ostromló színpadi alakok — nők és férfiak vegyesen tárják elénk komplex, de igéző szépségében az új ember arcát, testét-lelkét, jellemét. A szó művészete etikum és esztétikum egybefonódása jegyében virágzik hazánkban. zem vagyok közelebbi ismeretségiben az észak-afrikai vendéggel, a cirokkal; zölden — a szántóföldön — alig néhányszor láttam, akkor is többnyire a vonatablakból; az is lehet, hogy a vonatablakból futólag szemügyre vett zöld ciroktábla nem „igazi" cirok volt (azaz nem seprűcirok, amiről az alábbiakban szó lesz), hanem egy más, vele rokon faj, például szudáni fű — egyszóval a seprűcirokról mint növényről nem tudok be-számolni, csupán seprű állapotára vonatkozóan mondhatok el róla egyet-mást. Kérdés viszont, hogy ennek van-e értelme. Hiszen seprű van minden háztartásban, s mindenki tisztában van vele, hogy a cirok mennyire nélkülözhetetlen eleme a seprűnek; nyél nélkül még seprű a seprű, a sárga ciroksörény nélkül azonban megszűnik a seprű fogalma, s a nyélről csak mint egy botról beszélhetünk. Ugyancsak tisztában van vele mindenki, hogy a cirok miféle tulajdonságai következtében felülmúlhatatlan, mint seprű; hogy szálai vékonyak, de nem törékenyek, megvan bennük a seprű rendeltetésének betöltéséhez szükséges hajlékonyság, de a szükséges merevség is, lassan kopnak, nedvességtől nem korhadnak el, s így tovább —ólannyira, hogy ha előbb létezett volna az ideális seprűről alkotott elképzelés, mint a cirok, akkor azt gondolhatnák, hogy a természet egyenesen erre a célra állított elő megfelelő anyagot a cirok képében. Egyetlen tulajdonsága van a szóban forgó növénynek, ami a seprű szempontjából közömbös, a szálai színe, s ez az, amit fölösleges volt utánoznunk (pláne roszszul, világos kénsárga változatban), amikor létrehoztuk századunk egyik legújabb technikai csodáját, a műanyag seprűt. Tévedés volna azt hinni, hogy gúnyosan szólok technikai csodáról. Láttam és tanulmányoztam a műanyag seprűt, s noha nem vagyok szakértő a tárgykörben, sikerült megállapítanom, hogy a cirok millió éves fejlődéssel megszerzett tulajdonságait a néhány évtizedes műanyagtechnika remekül utánozza; az új seprű jól seper, szálai vékonyak, de nem Veress Zoltán törékenyek, lassan kopnak, nedvességtől nem korhadnak el, s így tovább. — éppen csak a fagyot nem bírják meg, amit a cirok, észak-afrikai illetősége ellenére, fel sem vesz. Ennek megoldása azonban csak idő kérdése. Néhány év múlva a ma már kis híján tökéletes műanyag seprű eléri a tökéletesség csúcsát, egyenrangúságát a cirokból készülttel, és akkor minél inkább fölébe helyezem saját értékskálámon a természet alkotta dolgokat az általunk csináltaknak (ehhez jogom van, amelyhez ragaszkodom), annál mélyebben emelek kalapot a polimer műanyagok gyártását kidolgozó technika előtt, amely egy évmilliós fejlődés útján létrejött struktúrához, a cirokszárhoz hasonló tökéletességet hoz létre. Hogy azonban őszinte lelkesedéssel is fogadjam a műanyagtechnika újabb csodáját, ahhoz még az kell, hogy a műanyag seprű ne legyen se kénsárga, se pedig — egy majdani tökéletesebb változatban — valódi ciroksárga; azaz, ha nincs cirokból, ne akarjon ciroknak tűnni, vállalja férfiasan saját műanyagságát. Ha van olyan jó, mint a cirokból készült, akkor ez az öntudat büszke jele, a műanyagbecsület védelme; ha nincs olyan jó, akkor az illendő szerénység jele, az emberi becsület védelme. Egy elképzelt-színtelen-színezetlen (tegyük fel, krétafehér) műanyag seprű a bolti kirakatban azt mondja, hogy „műanyag seprű vagyok, tessenek kipróbálni, úgylehet érek annyit, mint cirokból készült elődöm“, egy nem képzelt, hanem a kereskedelemben tényleg felbukkant sárga műanyag seprű azt mondja, hogy „pótcirokseprű vagyok, mert a cirok mostanság drága, terven kívül termesztik, a seprűt kisipari módszerekkel kötik belőle, mindazonáltal tessenek tudatosan érzékcsalódni s nem észrevenni, hogy pótanyagból készültem.“. És hogy melyik emberibb szó egy seprű, egy lelketlen tárgy (azaz tulajdonképpen megrendelője, tervezője, forgalomba hozója) részéről, az minden magyarázat nélkül világos. Mégis tovább kell magyarázkodnom, mert óhajtom, hogy egészen pontosan értsenek meg: bármilyen konfúzió alapján az a vád érhet, hogy nem vagyok a technikai haladás híve. Igenis az vagyok. Nem a műanyag ellen van kifogásom, hanem a műanyag cirok ellen, s minden ellen, ami a természetben maguktól létrejött dolgok műanyag-másolata (így a műanyag virágok ellen is, nyilvánvalóan), mert mindezek az élet utánozhatatlan, sajátos minőségét próbálják majmolni — s ez fölöttébb szánalmas. Mikor a cirok hasznos tulajdonságait produkálja egy nyaláb műanyag szálban, a technika az ideális seprűről alkotott elképzelést igyekszik megvalósítani, s ennek van gyakorlati értelme? Mikor a műanyaghoz sárga festéket kever, az ideális cirok lebeg a szeme előtt, s ennek nincs semmi gyakorlati értelme, hiszen a ciroknövényt az anyatermészet már megszülte, s egy másikat szülni melléje, benne az élet ugyanazon minőségével, teljesen fölösleges. Szerencsére ma még képtelenség is. Hogy holnap is az lesz-e, nem tudhatom, a fejlődés ütemét ismerve senki sem állíthatja a meggondolatlanság szakmerősége nélkül; néhány kurta évtized múlva a műanyagtechnika m még mindig nem lesz képes „igazi“ ciroknövényt csinálni, s legfennebb abban kételkedhet, hogy erre valaha is szükség lesz. Ha azonban szükség lesz, ez nem azt jelenti-e, hogy van valami mással nem pótolható sajátos minőség az élet seprűciroknak nevezett formájában, mint egyébként mindannyiunkban? CIROK avagy az élet minősége *nehéz pillanatokban újravizsgáljuk önmagunkat. Talán azért is ember az ember, hogy túllépjen önmagán, ha még idejekorán fölismeri félresiklásait. Múltunkkal, magunkkal való szembenézésre leginkább a sarkított helyzetek nyújtanak alkalmat. A véglethelyzet sűrített drámaiságát jó érzékkel választotta ki legújabb színművének kiindulópontjául ROMULUS GUGA. A „Ripacsok éjszakáját“ (Noaptea cabotinilor) 1964-ben „pergeti le“, e lelkiismeret-viharok dúlta, különös éjszakát, melynek során — egy magasabb rendű erkölcs ösztökélésére — összeomlik egy család képmutatás-légvára, hogy ki-ki rátaláljon a maga tisztább életútjára. Komor hangulatú szalon nehéz bőrfotelei körül bolyonganak, fecsegnek, tépelődnek és vádaskodnak a család tagjai, míg az éjszakai beszélgetés-purgatóriumban mindnyájukról le nem foszlik az álarc. Hogy mi alkalomból verődtek össze a gyermekkor légkörét lehelő szülői házban, s hogy mi váltja ki az önleleplezés drámai folyamatát? A kivételes események ösztönző szerepe. Mégpedig: a családfő akaratából, a legidősebb fiú felesége, a hagyomány kedvéért otthon szül, és majdnem elvérzik; ez idegtépő, lézengéses várakozásban a család lelkiismeretébe „csördít“ sejtelmes trombita-szólójával a titokzatos szomszéd. A panaszos dallamfoszlány, a legdrámaibb pillanatokban szeli át az egyre sűrűsödő, vészterhes hangulatot, váratlan színpadi fordulat hírnökeként. S mikor a néző kíváncsisága , s a színpadi feszültség tetőfokára hág, a fordulat be is következik: kiderül, hogy a rejtelmes szomszéd a család vétkét, gyáva hazugságát szimbolizálja. A szomszéd meg nem más, mint Miron a 47-ben ártatlanul meghurcolt, börtönviselt nagybácsi, akit a fiúk egykori káderlapja miatt a család megtagadott, eltitkolt, halottnak nyilvánított. A színpadon látszólag céltalan bolyongás álcázza a lélek mélyeinek örvénylését. A legifjabb testvér, Coriolan, a nyughatatlan igazságkeresés meg a tiszta lelkiismeret nevében — az író szócsöveként — kényszeríti vallomásra mindnyájuk lelkiismeretét, míg csak képmutatás-, cinizmus-páncéljukat az igazság igézetében le nem vedlik. A dramaturgiában „szűk térelméletből“ ismert alaphelyzetet, az író mondanivalójának, szituáció- és hangulatteremtő erejének messzemenő tiszteletben tartásával, mi több, hangsúlyossá tételével — az irodalommal való példás azonosulással — rajzolta ki DAN ALECSANDRESCU. Rendezésében érvényre jut a lelki folyamatok pontos nyomon követése, a művészi igazság érzékletes megjelenítése, csorbítatlan közvetítése, anélkül, hogy a magamutogató vagy öncélú látványosság csábításának engedne. A színpadi hangsúlyok egybeesnek a szöveg hangsúlyaival, melyek az eszmei-lélektani összecsapások csomópontjára esnek. Vihar előtti fojtott csönd, majd egyre szaporodó vészjelző villámok sűrítik METZ KATALIN (Folytatás a 4. oldalon) Ripacsok éjszakája — A marosvásárhelyi színház román tagozatának évadnyitó ősbemutatója — Szíveteket megérdemeltem — Egy Ady-vers margójára — Őszinteség-Etnának, harag- Etnának nevezte Ady hozzá hasonlóan szilaj, indulatos elődjét, a „mennyeien nagyságos suhancot". Róla emlékezve írta: „a forradalmat ma is oly bolondosan szeretem, mint valamikor, régen, s Petőfi Sándort jobban.“ Az úri betyárság gyűlöletében szentelt hadat mindketten a Csali Máték országának, verték fel százados álmából Dózsa György szétvert, szétszórt népét, kiáltották ország-világgá, hogy „még kér a nép!“, meg, hogy „a kasza egyenes“. A forradalom fényes tűzlángjai lobogtak szavaikban és harcukban. A népelnyomás legsötétebb korszakában hajnali fényként hozták a forradalmi Március üzenetét. Nem ködképeket kergettek és nem hiú ábrándokat. Tisztán és világosan látták, hogy csak a forradalom képes megfékezni és megfordítani a történelem vad, úri tatárjainak menetét. „Büdös úr-szag, pénzszag sehol, így nem kábít /Minden: változásért és újért kiált itt“ — írta Ady 1910-ben, mintegy visszhangozva 19. századi költő elődének üzenetét. Ady Endre forradalmiságának fájdalmas és mégis felemelő vonása, hogy történelmileg reménytelennek tetsző korban hirdette meg harcát „basák és buták" hatalma ellen. Első eszmélkedésétől kezdve, ahogy emlékezetes módon elsétált a váradi káptalan-soron, csupa mihaszna ingyenélővel hadakozott, grófokkal, kövér papokkal, hivatalukhoz méltatlan prókátorokkal, maszlag-emberekkel, eszeveszett nacionalistákkal. Útja Dózsától Táncsics Mihályig és a proletariátus forradalmi hivatásának felismeréséig nem csupán költői ráérzés volt, hanem a történelem parancsának megértése. Találkozása a munkásosztállyal sorsszerűségen túl az értelem és emberség diadala. A Csák Máté földjén című verse, indulója, himnusza, forradalmi programverse a szocialista forradalom megvívására hivatott század eleji proletariátusnak. Drámai ellentétezésekkel beszél ez a költemény. Szembesítődik a kétféle sors, a kétféle emberiét, mármint az elnyomottaké és elnyomóké. „Vad úri tatárokként“ emlegeti korának hatalmasságait, meg hitvány Nérókként. Velük szemben emeli trónra a világ megalázhatatlan és elpusztíthatatlan láncosait: „Csák Máté földjén ti vagytok az Isten". Mármint a proletárok, övék a hatalom, vagy övék lesz. A legszebb elvárásokkal tekint fel a költő erre az új osztályra. Bennük érez minden elképzelhető szépséget, minden reménységet és bennük látja érlelődni mindazt, amitől emberi arculatot kap a forradalom: „Ehe kenyérnek, ehe a szónak, /Ehe a Szépnek hajt titeket“. Ady nem volt szocialista, nem sok érintkezése volt annak tudományos elméletével, de mégis sokatmondóan fogalmazta meg elképzelését a proletariátus által teremtendő új világról. Első helyre került a kenyér, az ember anyagi szükségleteinek kielégítése, s nyomban utána következett a gondolatszabadság, mint a felszabadult ember legtermészetesebb joga. A lét és tudat összhangjában került ezek mellé a szépség kielégítésének vágya, így lett teljes az újfajta emberség eszménye. Ebben az- IZSÁK JÓZSEF (Folytatás a 4. oldalon) Vendégünk, Franyó Zoltán Az Igaz Szó Irodalmi Színpada 1977. október 19-én, szerdán este 7 órakor Franyó Zoltánt látja vendégül a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdiójában. Bevezetőt mond Jánosházy György és Nagy Pál. Közreműködik: Adlert Ingeborg, a marosvásárhelyi Állami Színház művésze, Dan Glasu, Tatai Sándor, Vajda Zsuzsa, a Színművészeti Intézet növendékei. Belépés díjtalan. 3. OLDAL VÖRÖS ZÁSZLÓ