Vörös Zászló, 1977. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1977-10-15 / 244. szám

Irodalom és etika Vagyis a SZÓ művészete és a Jó bölcseleté. Nemes szimbiózi­suk olyan régi, mint maga az irodalom. Homéroszik ténykedé­se még ki sem, vált a szellemiek ősi szink­retizmusából, mikor már közös gyékényen árultak. Utána pedig hosszú évezredekig együtt éltek, együtt hatottak. Kinek jutott volna eszébe Szophoklész, Dante vagy akár Goethe korában is, hogy kire­­kessze az irodalomból a jó s a rassz problematikáját? A pusz­ta tény, hogy valaki tollat (illet­ve Kínában ecsetet) ragad és verset költ, elbeszél, drámát ír, azt jelentette, hogy a sokszor kínzó ellentétpárral szembenéz. Különben hogy akart volna hat­ni az olvasók szívére-lelkére, e­­szére?! Etika és irodalom szigorú kü­lönválasztása csak a múlt szá­zadban kezd­­ szórványosan te­ret hódítani; akkor, mikor a ha­nyatlásnak indult polgárságot és a vele szövetségre lépett a­­risztokráciát hovato­ább zavar­ják a versbe transzponált (vagy regénybe, színműbe oltott) esz­­­mék. Lábra kap a meggyőződés, miszerint az erkölcsi igazságnak s­incs művészi értéke. Th. Gau­tier megfogalmazza a l’art pour Vart alapelvét. S elég sokan es­küsznek az öncélú művészetre, leszűkítve, sőt kereken tagadva az irodalom társadalmi szerepét. Ám a kor legnagyobb nagyjai — egy Shelley, Balzac, Petőfi, Lev Tolsztoj — állást foglalnak Or­­muzd és Ahriman emberemléke­zet óta dúló párharcában, a jóra-igazságra-szabdságra sza­vaznak művészetükkel. Etikum és esztétikum együtt­élése azonban megint fokozottan érvényesül az irodalomban azó­ta, hogy a marxizmus klassziku­sai rendszeresen szembesítik a műalkotást a benne tükröződő korral, társadalommal, s a szo­cializmus eszméit hirdető írók hivatásukkal együttjáró köte­lességüknek tartják a hatékony hozzájárulást egy igazságos, sza­bad, mindenkivel szemben mél­tányos új világ megteremtésé­hez. Mindegy, hogy Maxim Gorkij, József Attila, Romain aj Exelland vagy Pablo Neruda mű­vét s örökségét idézzük-e meg tanúnak: a lényeg jelen esetben az, hogy regényben-versben­­színdarabban mutatják meg vagy vetítik előre — hősök jel­lemében, arculatában — azokat az erkölcsi tulajdonságokat, me­lyek az új világ humanizmusá­nak szocialista jellegét megha­tározzák. Önmegtagadás és kö­zösségi szellem. Cselekvő szoli­daritás a dolgozók millióival. Az anyagi és szellemi javakat létrehozó munka megbecsülése. Nemzetközi gondolkodás és min­den sovén, nacionalista elkülö­nülés visszaverése. Népek-nem­­zetek békés együttélésének aktív megvédése, támogatása. A be­csület, a hűség-tisztesség, a helytállás új vonásokkal gazda­godott erénye.. .Ki tudná fel­sorolni mindazokat az előremu­tató emberi ki­alitásokat, melyek egy Pelagora Nyilovnát, Annette Riviere-t, Néruda vagy József Attila „tőkét döntő“ lírai hősét valóban újfajta emberré, tuda­tos forradalmárrá, korukat iga­zán kifejező hőssé avatják?! Sain-Exupéry egy adott pilla­natban egyetlen parancsolatba sűríti e huszadik századi HOMO NOVUS eszményeit, önnön én­jét tökéletesítő igyekezetét: „Tiszteld az embert!“ Ám az emberiség hajnalát jelző humá­num nyilván sokka­l átfogóbb és mélyebb értelmű fogalom. A mi irodalmunkban már jó­val 1944 előtt is megfigyelhet­jük az esztétikum és a szocia­lista etikum műveket termő szimbiózisát. Al. Sahia, Nagy István és Geo Bogza mozgósító erejű prózája, Salamon Ernő és a kezdő Mihai Beniuc lázongó költészete — nem vitás! — „a tőkét dönti" s egy megújhodott világ alapozásán munkálkodik. Felszabadulás után még éppen­séggel uralkodó írói-költői ma­gatartássá válik az ilyen érte­lemben vett nemes elkötelezett­ség. Lírikusok datolják világgá az épülő új remibe, új emberségbe vetett hitüket, hol Eminescu, hol Petőfi vagy Schiller igéivel lant­jukon. Regényhősök harcolnak­­­ és viaskodnak — egész erkölcsi fegyverzetüket latba véve — a szocialista országépítés tüzében. És a jövőt ostromló színpadi alakok — nők és férfiak vegye­sen­­ tárják elénk komplex, de igéző szépségében az új em­ber arcát, testét-lelkét, jellemét. A szó művészete etikum és esztétikum egybefonódása jegyé­ben virágzik hazánkban. ­zem­ vagyok közelebbi ismeretség­­i­­­ben az észak-afrikai vendéggel, a cirokkal; zölden — a szántóföldön — alig néhányszor láttam, akkor is többnyire a vonatablakból; az is lehet, hogy a vonat­ablakból futólag szemügyre vett zöld ciroktábla nem „igazi" cirok volt (azaz nem seprűcirok, amiről az alábbiakban szó lesz), hanem egy más, vele rokon faj, például szudáni fű — egyszóval a seprű­cirokról mint növényről nem tudok be-­­számolni, csupán seprű állapotára vonat­kozóan mondhatok el róla egyet-mást. Kérdés viszont, hogy ennek van-e ér­telme. Hiszen seprű van minden háztar­tásban, s mindenki tisztában van vele, hogy a cirok mennyire nélkülözhetetlen eleme a seprűnek; nyél nélkül még seprű a seprű, a sárga ciroksörény nélkül azon­ban megszűnik a seprű fogalma, s a nyél­ről csak mint egy botról beszélhetünk. Ugyancsak tisztában van vele mindenki, hogy a cirok miféle tulajdonságai követ­keztében felülmúlhatatlan, mint seprű; hogy szálai vékonyak, de nem töréke­nyek, megvan bennük a seprű rendelte­tésének betöltéséhez szükséges hajlé­konyság, de a szükséges merevség is, lassan kopnak, nedvességtől nem kor­hadnak el, s így tovább —­ólannyira, hogy ha előbb létezett volna az ideális seprűről alkotott elképzelés, mint a cirok, akkor azt gondolhatnák, hogy a termé­szet egyenesen erre a célra állított elő megfelelő anyagot a cirok képében. E­­gyetlen tulajdonsága van a szóban forgó növénynek, ami a seprű szempontjából közömbös, a szálai színe, s ez az, amit fölösleges volt utánoznunk (pláne rosz­szul, világos kénsárga változatban), ami­kor létrehoztuk századunk egyik legújabb technikai csodáját, a műanyag seprűt. Tévedés volna azt hinni, hogy gúnyo­san szólok technikai csodáról. Láttam és tanulmányoztam a műanyag seprűt, s noha nem vagyok szakértő a tárgykör­ben, sikerült megállapítan­om, hogy a cirok millió éves fejlődéssel megszerzett tulajdonságait a néhány évtizedes mű­anyagtechnika remekül utánozza; az új seprű jól seper, szálai vékonyak, de nem Veress Zoltán törékenyek, lassan kopnak, nedvességtől nem korhadnak el, s így tovább. — ép­pen csak a fagyot nem bírják meg, amit a cirok, észak-afrikai illetősége ellenére, fel sem vesz. Ennek megoldása azonban csak idő kérdése. Néhány év múlva a ma már kis híján tökéletes műanyag seprű eléri a tökéletesség csúcsát, egyenrangú­ságát a cirokból készülttel, és akkor mi­nél inkább fölébe helyezem saját érték­skálámon a természet alkotta dolgokat az általunk csináltak­nak (ehhez jogom van, amelyhez ragaszkodom), annál mé­lyebben emelek kalapot a polimer mű­anyagok gyártását kidolgozó technika e­­lőtt, amely egy évmilliós fejlődés útján létrejött struktúrához, a cirokszárhoz hasonló tökéletességet hoz létre. Hogy azonban őszinte lelkesedéssel is fogadjam a műanyagtechnika újabb cso­dáját, ahhoz még az kell, hogy a mű­anyag seprű ne legyen se kénsárga, se pedig — egy majdani tökéletesebb vál­tozatban — valódi ciroksárga; azaz, ha nincs cirokból, ne akarjon ciroknak tűnni, vállalja férfiasan saját műanyag­­ságát. Ha van olyan jó, mint a cirokból készült, akkor ez az öntudat büszke jele, a műanyagbecsület védelme; ha nincs olyan jó, akkor az illendő szerény­ség jele, az emberi becsület védelme. Egy elképzelt-színtelen-színezetlen (tegyük fel, krétafehér) műanyag seprű a bolti ki­rakatban azt mondja, hogy „műanyag seprű vagyok, tessenek kipróbálni, úgy­lehet érek annyit, mint cirokból készült elődöm“, egy nem képzelt, hanem a ke­reskedelemben tényleg felbukkant sárga műanyag seprű azt mondja, hogy „pót­­cirokseprű vagyok, mert a cirok mostan­ság drága, terven kívül termesztik, a seprűt kisipari módszerekkel kötik belő­le, mindazonáltal tessenek tudatosan érzékcsalódni s nem észrevenni, hogy pótanyagból készültem.“. É­s hogy me­lyik emberibb szó egy seprű, egy lelket­len tárgy (azaz tulajdonképpen megren­delője, tervezője, forgalomba hozója) ré­széről, az minden magyarázat nélkül világos. Mégis tovább kell magyarázkodnom, mert óhajtom, hogy egészen pontosan értsenek meg: bármilyen konfúzió alap­ján az a vád érhet, hogy nem vagyok a technikai haladás híve. Igenis az vagyok. Nem a műanyag ellen van kifogásom, hanem a műanyag cirok ellen, s minden ellen, ami a természetben maguktól lét­rejött dolgok műanyag-másolata (így a műanyag virágok ellen is, nyilvánvalóan), mert mindezek az élet utánozhatatlan, sajátos minőségét próbálják majmolni — s ez fölöttébb szánalmas. Mikor a cirok hasznos tulajdonságait produkálja egy nyaláb műanyag­ szálban, a technika az ideális seprűről alkotott elképzelést igyekszik megvalósítani, s ennek van gyakorlati értelme? Mikor a műanyag­hoz sárga festéket kever, az ideális cirok lebeg a szeme előtt, s ennek nincs semmi gyakorlati értelme, hiszen a ciroknövényt az anyatermészet már megszülte, s egy másikat szülni melléje, benne az élet ugyanazon minőségével, teljesen fölösle­ges. Szerencsére ma még képtelenség is. Hogy holnap is az lesz-e, nem tudhatom, a fejlődés ütemét ismerve senki sem ál­líthatja a meggondolatlanság szakmerő­­sége nélkül; néhány kurta évtized múlva a műanyagtechnika m még mindig nem lesz képes „igazi“ ciroknövényt csinálni, s legfennebb abban kételkedhet, hogy erre valaha is szükség lesz. Ha azonban szükség lesz, ez nem azt jelenti-e, hogy van valami mással nem pótolható sajátos minőség az élet seprű­­ciroknak nevezett formájában, mint e­­gyébként mindannyiunkban? CIROK avagy az élet minősége *n­ehéz pillanatokban újravizs­gáljuk önmagunkat. Talán azért is ember az ember, hogy túl­lépjen önmagán, ha még ideje­korán fölismeri félresiklásait. Múltunkkal, magunkkal való szembenézésre leginkább a sar­kított helyzetek nyújtanak al­kalmat. A véglethelyzet sűrített drámaiságát jó érzékkel válasz­totta ki legújabb színművének kiindulópontjául ROMULUS GUGA. A „Ripacsok éjszakáját“ (Noaptea cabotinilor) 1964-ben „pergeti le“, e lelkiismeret-viha­­rok dúlta, különös éjszakát, melynek során — egy magasabb rendű erkölcs ösztökélésére — összeomlik egy család képmuta­­tás-légvára, hogy ki-ki rátalál­jon a maga tisztább életútjára. Komor hangulatú szalon ne­héz bőrfotelei körül bolyonga­nak, fecsegnek, tépelődnek és vádaskodnak a család tagjai, míg az éjszakai beszélgetés-pur­­gatóriumban mindnyájukról le nem foszlik az álarc. Hogy mi alkalomból verődtek össze a gyermekkor légkörét lehelő szü­lői házban, s hogy mi váltja ki az önleleplezés drámai folyama­tát? A kivételes események ösz­tönző szerepe. Mégpedig: a csa­ládfő akaratából, a legidősebb fiú felesége, a hagyomány ked­véért otthon szül, és majdnem elvérzik; ez idegtépő, lézengéses várakozásban a család lelkiis­meretébe „csördít“ sejtelmes trombita-szólójával a titokzatos szomszéd. A panaszos dallam­foszlány, a legdrámaibb pillana­tokban szeli át az egyre sűrű­södő, vészterhes hangulatot, vá­ratlan színpadi fordulat hírnö­keként. S mikor a néző kíván­csisága­ , s a színpadi feszültség tetőfokára hág, a fordulat be is következik: kiderül, hogy a rej­telmes szomszéd a család vétkét, gyáva hazugságát szimbolizálja. A szomszéd meg nem más,­­ mint Miron a 47-ben ártatlanul meghurcolt, börtönviselt nagy­bácsi, akit a fiúk egykori káder­lapja miatt a család megtaga­dott, eltitkolt, halottnak nyilvá­nított. A színpadon látszólag céltalan bolyongás álcázza a lélek mélyeinek örvénylését. A legifjabb testvér, Coriolan, a nyughatatlan igazságkeresés meg a tiszta lelkiismeret nevében — az író szócsöveként — kénysze­ríti vallomásra mindnyájuk lel­kiismeretét, míg csak képmuta­tás-, cinizmus-páncéljukat az igazság igézetében le nem ved­lik. A dramaturgiában „szűk tér­­elméletből“ ismert alaphelyzetet, az író mondanivalójának, szi­tuáció- és hangulatteremtő ere­jének messzemenő tiszteletben tartásával, mi több, hangsúlyos­sá tételével — az irodalommal való példás azonosulással — raj­zolta ki DAN ALECSANDRES­­CU. Rendezésében érvényre jut a lelki folyamatok pontos nyo­mon követése, a művészi igaz­ság érzékletes megjelenítése, csorbítatlan közvetítése, anél­kül, hogy a magamutogató vagy öncélú látványosság csábításá­nak engedne. A színpadi hang­súlyok egybeesnek a szöveg hangsúlyaival, melyek az esz­mei-lélektani összecsapások cso­mópontjára esnek. Vihar előtti fojtott csönd, majd egyre szapo­rodó vészjelző villámok sűrítik METZ KATALIN (Folytatás a 4. oldalon) Ripacsok éjszakája — A marosvásárhelyi színház román tagozatának évadnyitó ősbemutatója — Szíveteket megérdemeltem — Egy Ady-vers margójára — Őszinteség-Etnának, harag- Etnának nevezte Ady hozzá ha­sonlóan szilaj, indulatos elődjét, a „mennyeien nagyságos suhan­­cot". Róla emlékezve írta: „a forradalmat ma is oly bolondo­san szeretem, mint valamikor, régen, s Petőfi Sándort jobban.“ Az úri betyárság gyűlöletében szentelt hadat mindketten a Csali Máték országának, verték fel százados álmából Dózsa György szétvert, szétszórt népét, kiáltották ország-világgá,­­ hogy „még kér a nép!“, meg, hogy „a kasza egyenes“. A forrada­lom fényes tűzlángjai lobogtak szavaikban és harcukban. A népelnyomás legsötétebb kor­szakában hajnali fényként hoz­ták a forradalmi Március üze­netét. Nem ködképeket kerget­tek és nem hiú ábrándokat. Tisztán és világosan látták, hogy csak a forradalom képes meg­fékezni és megfordítani a tör­ténelem vad, úri tatárjainak menetét. „Büdös úr-szag, pénz­szag sehol, így nem kábít /Min­den: változásért és újért kiált itt“ — írta Ady 1910-ben, mint­egy visszhangozva 19. századi költő elődének üzenetét. Ady Endre forradalmiságának fájdalmas és mégis felemelő vonása, hogy történelmileg re­ménytelennek tetsző korban hirdette meg harcát „basák és buták" hatalma ellen. Első esz­­mélkedésétől kezdve, ahogy em­lékezetes módon elsétált a vá­­radi káptalan-soron, csupa mi­haszna ingyenélővel hadakozott, grófokkal, kövér papokkal, hi­vatalukhoz méltatlan prókáto­rokkal, maszlag-emberekkel, e­­szeveszett nacionalistákkal. Útja Dózsától Táncsics Mihályig és a proletariátus forradalmi hivatá­sának felismeréséig nem csupán költői ráérzés volt, hanem a történelem parancsának meg­értése. Találkozása a munkás­­osztállyal sorsszerűségen túl az értelem és emberség diadala. A Csák Máté földjén című verse, indulója, himnusza, forradalmi programverse a szocialista for­radalom megvívására hivatott század eleji proletariátusnak. Drámai ellentétezésekkel beszél ez a költemény. Szembesítődik a kétféle sors, a kétféle ember­iét, mármint az elnyomottaké és elnyomóké. „Vad úri tatárok­ként“ emlegeti korának hatal­masságait, meg hitvány Nérók­ként. Velük szemben emeli trón­ra a világ megalázhatatlan és elpusztíthatatlan láncosait: „Csák Máté földjén ti vagytok az Is­ten". Már­mint a proletárok, övék a hatalom, vagy övék lesz. A legszebb elvárásokkal tekint fel a költő erre az új osztályra. Bennük érez minden elképzel­hető szépséget, minden remény­séget és bennük látja érlelőd­ni mindazt, amitől emberi ar­culatot kap a forradalom: „Ehe kenyérnek, ehe a szónak, /Ehe a Szépnek hajt titeket“. Ady nem volt szocialista, nem sok érintkezése volt annak tudomá­nyos elméletével, de mégis so­­katmondóan fogalmazta meg el­képzelését a proletariátus által teremtendő új világról. Első helyre került a kenyér, az em­ber anyagi szükségleteinek ki­elégítése, s nyomban utána kö­vetkezett a gondolatszabadság, mint a felszabadult ember leg­természetesebb joga. A lét és tudat összhangjában került ezek mellé a szépség kielégítésének vágya, így lett teljes az újfajta emberség eszménye. Ebben az­- IZSÁK JÓZSEF (Folytatás a 4. oldalon) Vendégünk, Franyó Zoltán Az Igaz Szó Irodalmi Szín­pada 1977. október 19-én, szerdán este 7 órakor Franyó Zoltánt látja vendégül a Szentgyörgyi István Színmű­vészeti Intézet Stúdiójában. Bevezetőt mond Jánosházy György és Nagy Pál. Közre­működik: Adlert Ingeborg, a marosvásárhelyi Állami Szín­ház művésze, Dan Glasu, Tatai Sándor, Vajda Zsuzsa, a Színművészeti Intézet nö­vendékei. Belépés díjtalan. 3. OLDAL VÖRÖS ZÁSZLÓ

Next