Vörös Zászló, 1979. december (31. évfolyam, 283-309. szám)
1979-12-01 / 283. szám
Mme W5 Iradalmunk szocialsta halósága Majdnem másfél évtizede megszoktuk már, hogy pártunk minden kongresszusa egy-egy újabb ugrásszerű előrelépést jelent, nemcsak az ország anyagi fejlődése szempontjából, de erkölcsiszellemi jólétünk tekintetében is, ama szocialista demokrácia kiteljesedésében, amelyet egyre erőteljesebben érzékelhetünk társadalmi és művelődési életünkben. Mi a hajdan kisebbségeknek nevezett nemzetiségek fiai, talán még érzékenyebbek vagyunk erre a mélyreható, folyamatos demokratizálódásra, amely egyenlő feltételeket biztosított hazánk polgárai számára a közélet minden területén, szilárd intézményeket teremtett számunkra is, korlátlan lehetőségeket, hogy sajátos és sokoldalú kultúrát hozzunk létre anyanyelvünkön, olyan kultúrát amelyet a közös ideológiai alap a mai román kultúrához fűz, s amelynek ugyanakkor önálló hagyományai, önkifejezésének sajátosságai eredeti arculatot adnak. E majdnem másfél évtized során, amely páratlanul gazdagnak bizonyult történelmi változásokban, a romániai magyar költészet, széppróza és dráma is látványosan ivett felfelé egyik kongresszustól a másikig, nemcsak az irodalmi termés mennyiségi növekedését tekintve, hanem — ami sokkal fontosabb és örvendetesebb — gondolati és esztétikai értékét, témavilágának és kifejező eszközeinek változatosságát, a bátrabb és elmélyültebb valóságábrázolást, a művészi megformálás tökéletesedését illetően is. Hazai magyar irodalmunknak ez a nagy mértékű gazdagodása elválaszthatatlanul öszszefügg újabb írónemzedékek, olyan friss tehetségek jelentkezésével, akik már szocialista társadalmunkban nőttek fel és a nemzetiségi megkülönböztetés nélkül mindenki számára biztosított alkotói szabadság feltételei között értek költőkké, regény- és drámaírókká. Ez az irodalom ugyanabból a szocialista valóságból ihletődik, amelynek lendületes fejlődését köszönheti, és magától értetődik, hogy lelkes hazafiság hatja át, a román nép és az együttélő nemzetiségek megbonthatatlan testvériségének eszméje, az a vágy, hogy hathatósan szolgálja a Román Kommunista Párt dokumentumaiban megfogalmazott nemes célokat. De romániai magyar irodalmunkra is érvényes a Központi Bizottság jelentésének megállapítása, melyet Nicolae Ceausescu elvtárs terjesztett elő pártunk most lezajlott XII. kongresszusán: ezekben az években is elég sok volt a jelentéktelen alkotás, amely alatta maradt íróink lehetőségeinek és az olvasók elvárásainak. „Az irodalom feladata meggyőzően ábrázolni társadalmunk új emberét, az új ember eszményeit, vívódásait és törekvéseit, egyre gazdagabb szellemi univerzumát, kimagasló erényeit és erkölcsi vonásait, s harcolni az új diadaláért, a társadalmi igazság- és szabadságeszmények diadaláért! Az irodalom ostorozza a negatív állapotokat, a maradi felfogásokat, fejlessze az ember bizalmát önnön erejében és a nemes forradalmi eszményekben, világítsa meg a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségét“, íme, két mondatban benne van irodalmunk továbbfejlődésének minden feltétele és egész programja: nemcsak szorosabb, leegyszerűsített értelemben vett nevelő feladatai, de a valóságot teljes szélességben és mélységben átfogó, szocialista humanizmustól, szocialista erkölcsiségtől áthatott, igaz művészi alkotás követelménye és lényege is. Mi ennek a velejében szocialista művészi valóságábrázolásnak a nyitja? Az állandó eleven kapcsolat „az élet és az építőmunka forgatagával“: „A munka az az óriási laboratórium, amelyben kiforrnak a valóban kiemelkedő egyéniségek, megnyilvánulnak az igazi tehetségek, géniuszok, s remekművek születnek mind az anyagi termelés, mind a kultúra terén“. A szocializmust építő milliók életének, munkájának, gondjainak és sikereinek mind szervesebb megismerése, az ezekkel való bensőséges azonosulás az egyetlen kulcsa és biztosítéka annak, hogy hazai magyar íróink — öregebbek és fiatalabbak egyaránt — megújult lendülettel gyarapítsák tovább nemzetiségi irodalmunk világképét és esztétikai fegyvertárát. Régeni Iván — valamivel ötven alatti főraktáros — összecsapta az újságot, amit a megérdemelt ebéd utáni heverészés közben olvasgatott és azt mondta: — Ennek a fele sem tréfa. Árnás, a felesége, ezalatt a konyhában legújabb alkotásán szorgoskodott — szalonnás ponty padlizsánnal —, így nem mérhette fel férje kijelentésének mélységét. Csupán akkor lepődött meg kissé, amikor Régeni Iván melegítőbe öltözve áthaladt a fenséges illatokkal megtelt helyiségen. — Biztos a pincébe megy szöszmötölni — pillantott utána, miközben a padlizsán szeletelésébe kezdett. Régens Iván — bár nagy szeretettel rakosgatott a saját termésű borokkal teli demizsonok között —,ezúttal nem tért le a lépcsők — és a jó zamatú nedűk — felé. Kilépett a tömbházból és lopva körülnézett. Csend volt. A lassan ereszkedő szürkületben kisebb indián csapatok kergették egymást. Az egyik szemétkuka tetején Ivánkát is megpillantotta, amint elkeseredetten küzdött egy feltörő irokézzel. A parkolóban Hornacsek, a negyedikről az 1937-es Opelje alatt hasalt, mint mindig. Régens Iván megkopogtatta a sárkányát: — Komoly a baj, szomszéd? — Meghúzom a kürmnit, hogy a bólinl ne verje a stiftnit — jött a hang a motorosral. Régens, miután néhány megértőt ühümmögött, megdicsérte a tragacsot, mély lélegzetet vett, majd meggyorsítva lépteit futni kezdett. Hornacsek, aki csak az egyre szaporábban lépegető tornacipőket látta, huszonkettes kulccsal a kezében előmászott a masina alól, hogy szeretett szomszédját megvédelmezze. Meglepetten tapasztalta, hogy Régeni Iván senkitől sem kergetve, mosolygó ábrázattal szalad. Mindez nem nyugtatta meg. Megvárta amíg Régeni, a házat megkerülve ismét mellé ér. — Mi történt szomszéd? — kérdezte csak úgy mellékesen. — Semmi — közölte Régeni kissé lihegve. — Ivánkát keresi? — tudakolta tovább Hornacsek. — Az előbb még itt játszadoztak. — Láttam. Jöjjön, fusson maga is egy kört — biztatta Régeni, majd a szerelő bamba vigyorára pillantva sarkon fordult és eltűnt a tízemeletes mögött. Egyenletes, szép lépésekkel szaladt, tüdeje mintha egyre könnyebben szedte volna a levegőt. — Csodálatos — gondolta és megpróbálta még kecsesebbé tenni mozdulatait. Ekkor érte utol Füriét a másodikról, aki mellénykébe bujtatott pincsijét sétáltatta, mint mindig. A kutyus — egyébként öklömnyi, légynek sem ártó jószág —, nem nézhette tétlenül a rendbontó felnőttet. A rég elaltatott vadászszenvedély fellángolhatott benne, mert hangos morgással kitépte hűséges gazdija kezéből a pórázt és — valószínű harapási szándékkal — Régeni után eredt, így értek ismét Hornacsek elé, aki még mindig az 1937-es Opeljét támasztotta, megrökönyödve. — Elfáradt, szomszéd — szólalt meg hol Régeni Ivánra, hol a lihegő pincsbe pillantva, mely a hosszú futás alatt letett harapási szándékáról. — Csodálatos — mondta Régens, majd a kutyusra nézve így biztatta: — Fussunk még egy kört! És elindultak. Hornacsek néhány pillanatig még gondolkozott, hogy visszabújjon-e meghúzni a kürmit, aztán lecsapta a huszonkettes kulcsot, megtörölte a kezét és becsöngetett a négyesbe özvegy Mihocskánéhoz. Perceken belül az egész tömbház tudta, hogy Régeninek több tízezres hiánya van, amitől kissé bezsongott. Most éppen az utcán futkározik. Amikor ismét az 1937-es Opelhez érkeztek már többen várták őket. Furta a pincsit, Hornacsek Régenit vette kezelésbe: — Nézze, szomszéd, nem olyan nagy ügy az. Bárkivel megeshet. Soma — mázoló a kilencedikről — egy üveg Slibovicát rázott elszántan: — Ez a legjobb orvosság. Mi majd meggyógyítjuk. Régeni éppen mondani készült valamit, amikor megfogták, a baráti kezek szépen felemelték és úgy vitték fel a harmadik emeletre, hogy a lába sem érte a lépcsőket. Tiltakozni akart, de néhány méter után rájött, hogy teljesen felesleges, így hát beletörődve a szokatlan fordulatba, hagyta, hogy vigyék, csak néha kacagott fel hangosan, amikor Soma fél kézzel a Slibovicába kapaszkodva, fél kézzel szeretett szomszédja derekát emelve csiklandozta. — Drága Ivánom — szipogta Árnát a konyhában —, miért nem szóltál? Mástól kell megtudnom. Régens Iván hirtelen arra gondolt, a felesége megtudta, hogy túlzott figyelmet szentel a főnök- új titkárnőjének. Mondani szeretett volna valamit. Szépet, vigasztalót. Nem lehetett. Mire bármit is kinyöghetett volna, már a szobába vitték. (Folytatás a 4. oldalon) TOffIPA Z. MIHÁLY ÍRÁSA Murg Pál A kongresszus szavai Szavak márványából mélygyökerű fák, a valóság új tavaszokban lánggal lüktető igazoló, zöld, életerős dimenzióiba lépnek álmaink! vélemények. Mindennapos forradalmunk, Ragyogó utakat világított be időtlen győzelmünk a Pártkongresszus a Párt! Új akarattal fogunk Mindenségépítéshez. Szava hajnalok biztatásával szól. Mai munkánk lesz s visszhangokként nőnek • Holnapi ünnep! Eddigi legkedvesebb rendezésein: KÁIN ÉS ÁBEL Sütő András: Káin és Ábel című drámáját a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet magyar tagozata végzős hallgatóinak vizsgaelőadásaként Kovács Levente tanár rendezi. — Az előkészületekről szeretnénk megtudni valamit. — Mi már 2 évvel ezelőtt, amikor az Igaz Szóban megjelent, a mostani IV. évesekkel — akkori II. évesek — elolvastuk, megszerettük és egy felvonást zártkörű vizsgaelőadáson bemutattunk. Tehát elsőként játsztuk az országban, — ha csak egy felvonást is — megelőzve a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi bemutatót. Akkor határoztuk el, hogy folytatjuk. A következő évben, ugyanezen növendékek, szintén zártkörű vizsgaelőadására előkészítettünk egy másik felvonást. Idén pedig, ugyanezzel az évfolyammal, amely most már végzős —, — az egész darabot színpadra vittük, nyilvános előadással. — Ennyi következetesség után milyennek tűnik a fiataloknak a teljesség vállalása? — A vállalkozás nagyon nehéz, de ugyanakkor úgy érzem, hogy a darabot nagyon közel érzik magukhoz a fiatalok. És talán, ahogy Sütő András is a műsorfüzet köszöntőjében mondja, hogy az általa megálmodott szereplők színpadi életkora nagyon közel áll a szininövendékekéhez. — Ez az első Sütő bemutató az intézet Studio színpadán... ■— Igen, első az intézetben, és a drámatrilógia egyik darabjának első magyar nyelvű bemutatója vásárhelyi előadásban. Igaz ugyan, hogy a vendégjátékok alkalmával a Káin és Abel többször is eljutott ide, de az az érzésem, hogy olyan gazdag művel állunk szemben, mellyel kapcsolatban még bőven van elmondani és átgondolni való színpadi alkotó művésznek és közönségnek egyaránt. — Mely eszmei gondolat kerül előtérbe az ön által rendezett előadásban? — Nehéz néhány szóra leszűkíteni a darab rendkívül gazdag gondolatiságát, de a Káini fölemeltfejűség, mint az emberiségnek az alázat porából való fölemelkedését biztosító egyetlen lehetőség az az alapvető eszmei célkitűzés, ami előadásunkat meghatározza. Ez nem új felfedezés, hiszen ezt már a dráma elemzése során többen is megírták, a szerző is elmondta. Mi nem új rétegeket akarunk felfedezni és nem a darabon kívülálló gondolatokat is belezsúfolni az előadásba, hanem a darab rendkívül sokszínűségét igyekeztünk minél alaposabban feltérképezni. Minden játék- és látványelemet a darab szövegéből és a szerző utasításaiból bontottunk ki. Utoljára talán még annyit, hogy a drámának vannak bizonyos refrénszerűen visszatérő témái és szövegei, melyek a szavak mágiáját teremtik meg a színpadon. Mi megpróbáltuk ezt a mágikus varázslatot színpadi élménnyé formálni. — A színházba járó közönség ismeri a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi előadást. Miben áll az ön által rendezett főiskolai előadás újszerűsége az elmondottakon kívül? — Már az első felvonás kezdetén, az első látványkor a közönség úgy érezheti, hogy egészen új darabot lát. Mivel mi régóta foglalkozunk e drámával, más előadás nem befolyásolta elképzelésünket. Természetesen, az intézet produkciója nem hivatott arra, hogy nagy színházi pódiumokkal versenyezzen sem rendezői, sem színészi szempontból. Mi elsősorban színészpedagógiai céljaink érdekében igyekeztünk a rendezői felfogás és a színészi játék olyan egységét megvalósítani, amely a növendékek színészi érését szolgálja. — A dráma szerzője hogyan fogadta a szininövendékek előadásának hírét? ■— Nagy örömmel és nem titkolt izgalmakkal. * — És önnek mit jelent ez a rendezői munka? — Eddigi legkedvesebb rendezésem. Huszonötéves ittlétem idején valamilyen formában részese voltam minden produkciónak. De ezt a mostanit, a Káin és Ábelt, a legkedvesebb munkámnak tekintem. KOCH MÁRIA VÖRÖS ZÁSZLÓ — 1. OLDAL HANGVERSENYKRÓNIKA Kiemelkedő Schubert tolmácsolás A zene romantikus, dallamos világába vezettek az elmúlt két hét hangversenyei. November 18—19-én Webers Oberon-nyitánya és Dvorak VIII. szimfóniája képviselte ezt a stílust. A varázsos mesevilágot felidéző, kellemes, optimista hangulatú és a cseh népzenével átitatott szimfóniából áradó békés természetszeretet a hallgatókat is magával ragadta. Stanislav Macura — a Csehszlovák SZK-ból, kitűnően képzett fiatal karmester. Egyszerű, világos mozdulataival, a lényegest kiemelő irányításával hiteles tolmácsolásra késztette a zenekart. Ha nagyobb tapasztalata lesz, bizonyára több meggyőző erővel és személyes mondanivalóval telítődik az interpretálása. Svéd Silló Éva előadóművészi tevékenysége a kitartó munkát dicsérő szép megnyilvánulás. Ezen az estén Mozart c-moll K. V. 491 számú zongoraversenyét adta elő alaposan kidolgozott, átgondolt felfogásban. A szólóhangszer és zenekar párbeszéde, valamint a gondosan csiszolt kis részek összeillesztése foglalkoztatta inkább. Úgy vélem, hogy ebben a súlyos mondanivalókkal telített Mozartműben egyszerűbb eszközökkel bensőségesebb hangulatot lehet teremteni. Nagy érdeklődést keltett a november 25—26-án elhangzott hangverseny, amelynek karmestere a kitűnő osztrák művész, Kurt Wöss volt. Jacob Muresianu Stefan cel Mare című nyitányát a hazánkban zajló jelentős esemény köszöntéseként tűzte műsorára a karmester. Maradandó, nagyszerű élményt jelentett Schubert VIII. Befejezetlen szimfóniájának előadása. A kétségbeesés és megnyugtató vigasz, a drámai fellobbanások és könnyes mosoly hangulatát kitűnően tolmácsolták az előadók, külön elismerést váltottak ki Vörös György oboa és Székely István klarinét szólói. Jó volt hallgatni a rohanó világunkban balzsamként ható Schubert-muzsika hiteles bécsi előadását. Bruckner III. szimfóniáját ritkán halljuk. A műből áradó őszinte emberi tisztaság, szenvedélyes elragadtatás, a dallambőség és szerkesztési leleményesség olyan értékek, amelyek e muzsika maradandóságáról győztek meg. Kurt Wess szuggesztív egyénisége és igényes betanító munkája átélt, magas színvonalú előadást biztosított. Sok zenekari részlet és hangszer szóló szépségében gyönyörködtünk, de kissé türelmetlenül fogadtuk a múlt század emberének ráérős, hosszadalmas megnyilatkozását. VERESTÓY ILONA