Vörös Zászló, 1980. június (32. évfolyam, 129-153. szám)
1980-06-01 / 129. szám
Felhőtlen, meleg tavaszi napokon sokszor találkozom sétáló napközis, vagy óvodás csoportokkal. A gyermekek egymás kezét fogva füzérként haladnak a járdán. Nem tudom, melyik pedagógus találmánya ez a kézfogással képezett lánc, de remek ötlet. Nyilván a gyermekeket óvni hivatott: r nem tévednek el és ezen túlmenően valami rendkívüli kinccsel gazdagítja e pöttömnyi emberkék lelki világát, a biztonság érzetével. És sokszor el is tűnődöm láttukon. Azon például, hogy amikor mi voltunk ekkorák nem volt napközi, s nem sétálgattunk ilyen szépen hullámzó láncban egymás kezét fogva, pedig a biztonságot mi is áhítoztuk. Fogtuk hát szülenk kezét, vagy valakiét, aki nagyobb, erősebb volt, mint mi, aki megóvhatott bennünket. Aztán idővel megtanultuk, hogy a kézfogás a biztonság érzésénél többet adhat, sokkal többet jelenthet. Jelentheti például két ember közötti életre szóló barátság ünnepélyes szentesítését, határozott fogadalmat arra, hogy az a barátság kiállja majd az idők próbáját vagy jelentheti az első szerelmes szívdobbanások üzenetét, melynek emléke könnyet csal fehér hajú nénik és bácsik szívébe is. A kézfogás szívből jövő, őszinte köszönés, köszöntés is, és igaz jókívánság, egyezményes jelzése annak, hogy közeledésünket valaki, vagy valakik felé nemes emberi érzés, a jószándék vezéreli. Sok-sok ünnepi pillanatban, amikor az érzések tolmácsolásához kevés a szó és felbomlott sorokban botladoznak a mondatok, a kézfogáshoz fordulunk. A kézfogás szimbólum is: az emberi összefogás és szolidaritás, a béke szimbóluma. Testvérek és családok, nemzetek és népek közötti viszályok eloszlatására s egy békés, boldog korszak megőrzésére kötött szerződés. Emberek, népek találkozása a kölcsönös megértésben és jószándékban De megtanultuk azt is, — felmérhetetlen szenvedés árán —, hogy az emberiségnek ártó erők, hogy a hódítás, a leigázás, az önkény, a rablás erői is kötnek szövetséget, hogy a gonosztevők is paroláznak És így megtanulhattuk, meg kellett tanulnunk különbséget tenni jó és rossz között, megkeresni, felkutatni az igaz emberi értékeket és mint a szemünk fényét, védelmezni azt. Felhőtlen, meleg tavaszi napokon csoportban sétáló pöttömnyi emberkék, őrizzétek meg emlékeitek között a ti első kézfogásotokat, annak igaz emberségét! S az évek során tanuljátok meg, vegyétek birtokotokba annak minden nemes értékét. Hogy ez így lehessen, védő sorfalat állunk hozzá mi, mai felnőttek. Mert ez a mi kötelességünk. Ez a mi legszentebb kötelességünk! FÓRI MIHÁLY Gyermekek, unokák Délidőben bandukolunk hazafelé a főtéren. Fogom a Zsolt kezét — e jelentőségteljesen szorítja meg az enyémet. — Tetszik adni két lejt fagyira? Ma már kaptál. — Akkor egy lejt. — Nem, ha mondom. Sandán küld fölfelé egy ravaszkás mosolyt. — Ismerem én nagytatát. — Ezt hogy értsem? — Nem, nem, nem, de aztán csak eszem... Ez sajnos így van. Ő nem tud ellenállni a fagylaltnak — én a kérlelésnek. Huzakodunk-mérkőzünk egy darabig, de az eredmény előbb-utóbb 1—0. Az ő javára. De vajon baj-e tényleg az ilyesmi? — Érzésem szerint nem. A szülői szigort csak hadd ellensúlyozza olykor nagyszülői megértés, a már felnőtt, folyton rohanó gyermek ki-kihagyó ragaszkodását meg pótolja (szülei lelki éléskamrájában) az unoka feltétel nélküli szeretete. Úgy kerek a világ, ha ez is van benne, meg az is. Montaigne azt tartja, hogy az ember legdrágább gyermekei: a könyvei. Igazi humanista gondolat, méltó az Esszék halhatatlan szerzőjéhez, az ókoriak kosztján megújhodott-izmosodott emberiesség szelíd szavú apostolához. Tőle (valamint később Rousseautól) nem is vesszük rossz néven, hogy többet törődött a műveivel, mint a gyermekeivel: talán olvasók százezreit rövidítették volna meg, ha másként cselekednek. De ugyan mit kezdjen Montaigne és (a gyermekeit sorra lelencházba adó) Rousseau igazságával a közönséges halandó? Az az ember, aki becsületesen dolgozik, gondoskodik szeretteiről, kiveszi a részét — amennyire a körülmények igénylik-engedik — a közügyek intézéséből, de alkotói képességekkel nem tarisznyázta fel a sors? Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha megfordítom a tetszetős aforizmát és azt mondom, hogy az egyszerű ember műalkotásai a becsületben felnevelt gyermekei. Ha jól meggondolom, hosszú távon az a bizonyos 100 is az én malmomra hajtja a vizet; mindenesetre csekély veszteség ahhoz képest, hogy mi mindent kapok azáltal, hogy adhatok. Tanár létemre alig volt olyan élénken érdeklődő receptív tanítványom, hallgatóm, mint Zsolt s a kicsi Boróka: valósággal iszszák az ember szavait. Bolyaiak szobra, Dózsa tüzes trónja, Ikárusz viasz szárnya. ..: ugyan mi nem kerül megvitatásra napközibe (iskolába) menet unoka és nagymama-nagytata között? Lám, az imént is: mielőtt a fagyi-konfliktus kitört volna, épp a „bandukolás“ meg a „poroszkálás“ között húzogattuk a választóvonalat. .. Sok baj van a gyermekekkel , sok öröm az unokákkal. Aki próbálta, az tudja, mikre gondolok. Sok a baj velük, de öröm a bajlódás is. És ami a legfőbb: a baj és öröm váltóárama nem csak a vérünket, hanem az énünket is továbbítja eljövendő nemzedékek ereibe. Őseink küszködése, anyánk nyelve, apánk igaza marad fenn és gyümölcsözik drága gyermekek és mindennél drágább unokák jóvoltából: nem olyan ez, mintha műveinket böngésznék a 21., 22. századi utódok?! OLÁH TIBOR Bácsi, hova mész ? — SZABÁLYTALAN RIPORT AZ ÁROKPARTON — Ülök az árokparton s szidom a stopposok úristenét. Alig van forgalom az E 15-ösön, s ami van, az is olyan — hiába integetek a megszokott jellel, visszaintenek, valahova le a kormány elé, jelezve, hogy csak ide mennek, vagy rám se rántanak. Szemben a hídon unottan jön-megy az alagút őre s a Szalárd völgyéből időnként lekanyarodik egyegy rönkkel megrakott autó, felverve az út porát, ami aztán csendesen száll a Maros fölött. Kissé lennebbről csikófrizurás, frottír kezeslábasba és gumicsizmába bújtatott emberke közeledik. Megáll előttem, egy darabig mustrálgat, aztán, hogy az elrobogó teherautó pilótája megint a kormány elé int... — Hová mész, bácsi? (Na tessék, nekem az agyamban zakatol a „pumpa“ a gyerkőcnek meg kommunikáció hiánya van!) — Haza. — Merre haza? Lefelé, vagy felfelé — s közben megvakarja kobakját. — Hááát, lefelé. — Az jó, akkor megáll valami, csak intsél jó sokat. — Este már egy órája integetek. .. Álldogál még egy darabig, aztán elkezdi nyalogatni a kezében tartott kiskanalat, amiben valami világosbarnás por van. Nem tudom eldönteni mi lehet, de nem kérdezek. A vendég ne legyen kíváncsi. — Bácsi, téged hogy hívnak? — Engem? Hát, szóval, tudod, engem. — engem Zolinak hívnak. S téged? — Engem kiskovácsnak. — Kiskovácsnak? S ugyan mért? — Hát, tudod bácsi, az úgy van, hogy az édesapámat Kovácsnak hívják, akkor meg én vagyok a kis Kovács. Érted? (Értem). — Bácsi, nálatok van virág? — és sandán pislog az árok partján vadon növő virágok felé. Valóban szépek. — Hát, tudod, nálam otthon, hogy is mondjam csak, szóval nincs ilyen szép virág. .. — Akkor te blokkban laksz... — Nem lakom blokkban, csak éppen nem tudtam ilyen szép virágokat ültetni. Mondd csak, kiskovács, hány éves vagy te? — Öt. És van még két testvérem. Az egyiket be kell oltani. Mert megy iskolába. Őszkor. De mondjad bácsi, nálatok van pojána ? — Milyen pojána? Hát olyan, mint itt szemben! (Nézem a szemközti hegyoldalt, de egy talpalatnyi tisztást nem látok rajta. Ezek szerint itt a pojána erdőt jelenthet. — És mondjad, szikla, az van nálatok? — Szikla? Na, az aztán egyáltalán nincs. Egy sziklányi sem. — Kár. Pedig a sziklák szépek. (Nekem mondja?!). Na, akkor én most elmegyek, hogy megigyam a fejemet. Te nem jössz? — Nem, én várok, hátha felvesz valaki. Mert azért valahogy csak el kellene indulnom. Nem gondolod? — De. De azért sajnállak. A SZAKÓ ZOLTÁN (Folytatás a 4. oldalon) LÉTAY LAJOS Gyermeknapon Itt a nyár labda szál! pereg a bicikli, kiskanál nagypohár fagylaltból virít ki. Apuka anyuka gyereke mind siet: ma csupa muzsika, lárma, fütty a liget. Gyermeknap csodanap június elseje, minden kéz cukorral, játékkal van tele. Az a gyermek, aki rendes. Az asztalnál mindig csendes. Csendben várja, míg enni kap, Az ételben nem válogat. Nem csörömpöl kanalával, Etelt nem fog tíz ujjával. Egyenesen ül a széken, Nem lakott jól? Még kér szépen. A húst csak kenyérrel eszi, A csontot tányérba Magát torkig nem tömi, S ha evett, megköszöni. 1. Egérlyukban volt egy bolt, Abban mindenféle volt, Toll, tinta, papíros, Eredj ki, te kis okos. 2. Túrót ettem, Elej-tettem, Azt se tudom Hova tettem. 3. Elmentem én a szőlőbe Szőlőt szede-getni, Utá-nam jött a kis húgom Szemet csi-pe-get-ni. Be-sza-lad-tam a ná-das-ba Sípot csi-nálgatni. Az én sípom csak azt mondja: Dibdáb, daru láb, Ketten vettünk egy bundát! Rajzóra az egyik falusi iskolában. A kis elsősök ezt a témát kapják: a négy évszak. Gyorsan futnak a ceruzák a papíron, alakul a tavasz, nyár, ősz, tél. Egyik színes léggömbökkel jelzi a tavaszt, a másik szánkóval a telet. Pistike azonban majdnem tiszta lapot ad be óra végén, csak a felső sarokban „ragyog a Nap“. — Mi ez, Pistike? — kérdi a tanító bácsi. — Nyár. — ? — Süt a Nap, és senki sincs a faluban. Mind elmentek kapálni. 1. Minél jobban földhöz verik, Annál magasabbra ugrik. Mi az?(epqKI) 2. Kinn is van, benn is van, Mégis a házban van. Mi az? (pife ze S3 5)Bige zv) 3. Úgy megyen, meg sem áll, Földön fekszik, fel sem áll. Mi az? (HOed V) 4. Félvilágot átaléri, mégis egy tyúk átallépi. Mi az? lusoXinrajaH) (írta Móricz Zsigmondi Száll a héja Magosán, Földre röppen Hamisan. Tyúk: — Mit akarsz itt, héja? Héja: — Ások. Tyúk:— Mit ásol, te héja? Héja: — Kutat. Tyúk: — Minek a kút, héja? Héja: — Víznek. Tyúk: — Minek a víz, héja? Héja: — Főzni. Tyúk:—Mit főzöl, te héja? Héja: — Csirkét. Tyúk: — A magadét, héja? Héja: — A tiedet ellopom. Tyúk: — Anyja vagyok, nem hagyom! Hess! Hess! Hess! És a héja Éhesen, Tovább repült Mérgesen, teszi. Az oldalt szerkesztette: HAVAS KLÁRA és NEMES GERALDINA SZÁSZ KÁROLY felvétele Ezt a kecsesen hajló, szép szál virágot (rajzolta Szakács Lacika) a marosvásárhelyi 19-es számú óvodában készült sok-sok ügyes rajz közül választottuk és június alkalmával felköszöntjük vele az összes gyerekeket. VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLDAL Játszódjuk, hogy béke! Béke. Utópia — tartják sokan — pedig ösztönszerűen magában hordja minden ember a béke gondolatát Csendes délután volt, úgy indult, mint a többi. Aztán fegyverek zaja űzte el a csendet... A játékfegyverek zaja! Az utca gyerekei játszottak. Komoly csata volt. — ahogy elnéztem — jó, hogy nem halt meg senki, mégcsak meg sem sebesült, mert vagy nem talált célba a golyó, vagy épp feltámadott az elesett... mert játék az egész. A játékban mindent lehet!. .. Már elég zavaros volt a helyzet: mindenki tüzelt mindenkire. Majdhogy pánik volt, mikor nyílt a kapu. Egy kis srác jelent meg, labdával a kezében. Állt egy darabig, nézte a csatát, majd bedobta a labdát a csata tüzébe!... És béke lett. Elnémultak a fegyverek. Már el is felejtették az előbbi csatát, rúgták a labdát, mintha örök idők óta ezt tennék. .. Béke volt CZIRMAI SZABÓ SÁNDOR