Vörös Zászló, 1980. június (32. évfolyam, 129-153. szám)

1980-06-01 / 129. szám

Felhőtlen, meleg tavaszi napokon sokszor ta­lálkozom sétáló napközis, vagy óvodás csoportok­kal. A gyermekek egymás kezét fogva füzérként haladnak a járdán. Nem tudom, melyik pedagó­gus találmánya ez a kézfogással képezett lánc, de remek ötlet. Nyilván a gyermekeket óvni hivatott: r nem tévednek el és ezen túlmenően valami rend­kívüli kinccsel gazdagítja e pöttömnyi emberkék lelki világát,­­ a biztonság érzetével. És sokszor el is tűnődöm láttukon. Azon pél­dául, hogy amikor mi voltunk ekkorák nem volt napközi, s nem sétálgattunk ilyen szépen hullám­zó láncban egymás kezét fogva, pedig a biztonsá­got mi is áhítoztuk. Fogtuk hát szülenk kezét, vagy valakiét, aki nagyobb, erősebb volt, mint mi, aki megóvhatott bennünket. Aztán idővel megta­nultuk, hogy a kézfogás a biztonság érzésénél töb­bet adhat, sokkal többet jelenthet. Jelentheti például két ember közötti életre szóló barátság ünnepélyes szentesítését, határozott fogadalmat arra, hogy az a barátság kiállja majd az idők próbáját vagy jelentheti az első szerel­mes szívdobbanások üzenetét, melynek emléke könnyet csal fehér hajú nénik és bácsik szívébe is. A kézfogás szívből jövő, őszinte köszönés, kö­szöntés is, és igaz jókívánság, egyezményes jelzé­se annak, hogy közeledésünket valaki, vagy vala­kik felé nemes emberi érzés, a jószándék vezé­reli. Sok-sok ünnepi pillanatban, amikor az érzé­sek tolmácsolásához kevés a szó és felbomlott so­rokban botladoznak a mondatok, a kézfogáshoz fordulunk. A kézfogás szimbólum is: az emberi össze­fogás és szolidaritás, a béke szimbóluma. Testvé­rek és családok, nemzetek és népek közötti viszá­lyok eloszlatására s egy békés, boldog korszak meg­őrzésére kötött szerződés. Emberek, népek talál­kozása a kölcsönös megértésben és jószándékban De megtanultuk azt is, — felmérhetetlen szen­vedés árán —, hogy az emberiségnek ártó erők, hogy a hódítás, a leigázás, az önkény, a rablás erői is kötnek szövetséget, hogy a gonosztevők is paroláznak És így megtanulhattuk, meg kellett tanulnunk különbséget tenni jó és rossz között, megkeresni, felkutatni az igaz emberi értékeket és mint a szemünk fényét, védelmezni azt. Felhőtlen, meleg tavaszi napokon csoportban sétáló pöttömnyi emberkék, őrizzétek meg emlé­keitek között a ti első kézfogásotokat, annak igaz emberségét! S az évek során tanuljátok meg, ve­gyétek birtokotokba annak minden nemes érté­két. Hogy ez így lehessen, védő sorfalat állunk hozzá mi, mai felnőttek. Mert ez a mi kötelességünk. Ez a mi legszentebb kötelességünk! FÓRI MIHÁLY Gyermekek, unokák Délidőben bandukolunk haza­felé a főtéren. Fogom a Zsolt kezét — e jelentőségteljesen szo­rítja meg az enyémet. — Tetszik adni két lejt fagyi­ra? Ma már kaptál. — Akkor egy lejt. — Nem, ha mondom. Sandán küld fölfelé egy ra­vaszkás mosolyt. — Ismerem én nagytatát. — Ezt hogy értsem? — Nem, nem, nem, de aztán csak eszem... Ez sajnos így van. Ő nem tud ellenállni a fagylaltnak — én a kérlelésnek. Huzakodunk-mér­­kőzünk egy darabig, de az ered­mény előbb-utóbb 1—0. Az ő javára. De vajon baj-e tényleg az ilyesmi? — Érzésem szerint nem. A szülői szigort csak hadd el­lensúlyozza olykor nagyszülői megértés, a már felnőtt, folyton rohanó gyermek ki-kihagyó ra­gaszkodását meg pótolja (szülei lelki éléskamrájában) az unoka feltétel nélküli szeretete. Úgy kerek a világ, ha ez is van ben­ne, meg az is. Montaigne azt tartja, hogy az ember legdrágább gyermekei: a könyvei. Igazi humanista gondo­lat, méltó az Esszék halhatatlan szerzőjéhez, az ókoriak kosztján megújhodott-izmosodott embe­riesség szelíd szavú apostolához. Tőle (valamint később Rousseau­­tól) nem is vesszük rossz néven, hogy többet törődött a művei­vel, mint a gyermekeivel: talán olvasók százezreit rövidítették volna meg, ha másként csele­kednek. De­ ugyan mit kezdjen Mon­taigne és (a gyermekeit sorra lelencházba adó) Rousseau igaz­ságával a közönséges halan­dó? Az az ember, aki be­csületesen dolgozik, gondoskodik szeretteiről, kiveszi a részét — amennyire a körülmények igény­­lik-engedik — a közügyek inté­zéséből, de alkotói képességek­kel nem tarisznyázta fel a sors? Nem hinném, hogy nagyot té­vedek, ha megfordítom a tetsze­tős aforizmát és azt mondom, hogy az egyszerű ember műal­kotásai a becsületben felnevelt gyermekei. Ha jól meggondolom, hosszú távon az a bizonyos 100 is az én malmomra hajtja a vizet; mindenesetre csekély veszteség ahhoz képest, hogy mi mindent kapok azáltal, hogy adhatok. Ta­nár létemre alig volt olyan élén­ken érdeklődő receptív tanítvá­nyom, hallgatóm, mint Zsolt s a kicsi Boróka: valósággal isz­­szák az ember szavait. Bolyaiak szobra, Dózsa tüzes trónja, Iká­­rusz viasz szárnya. ..: ugyan mi nem kerül megvitatásra napkö­zibe (iskolába) menet unoka és nagymama-nagytata között? Lám, az imént is: mielőtt a fa­gyi-konfliktus kitört volna, épp a „bandukolás“ meg a „porosz­­kálás“ között húzogattuk a vá­lasztóvonalat. .. Sok baj van a gyermekekkel , sok öröm az unokákkal. Aki próbálta, az tudja, mikre gondo­lok. Sok a baj velük, de öröm a bajlódás is. És ami a legfőbb: a baj és öröm váltóárama nem csak a vérünket, hanem az énünket is továbbítja eljöven­dő nemzedékek ereibe. Őseink küszködése, anyánk nyelve, a­­pánk igaza marad fenn és gyü­mölcsözik drága gyermekek és mindennél drágább unokák jó­voltából: nem olyan ez, mintha műveinket böngésznék a 21., 22. századi utódok?! OLÁH TIBOR Bácsi, hova mész ? — SZABÁLYTALAN RIPORT AZ ÁROKPARTON — Ülök az árokparton s szidom a stopposok úristenét. Alig van forgalom az E 15-ösön, s ami van, az is olyan — hiába integetek a megszokott jellel, visszaintenek, valahova le a kormány elé, je­lezve, hogy csak ide mennek, vagy rám se rántanak. Szemben a hídon unottan jön-megy az alagút őre s a Szalárd völgyé­ből időnként lekanyarodik egy­­egy rönkkel megrakott autó, fel­verve az út porát, ami aztán csendesen száll a Maros fölött. Kissé lennebbről csikófrizurás, frottír kezeslábasba és gumicsiz­mába bújtatott emberke közele­dik. Megáll előttem, egy darabig mustrálgat, aztán, hogy az el­robogó teherautó pilótája megint a kormány elé int... — Hová mész, bácsi? (Na tessék, nekem az agyamban zakatol a „pumpa“ a gyerkőc­nek meg kommunikáció hiánya van!) — Haza. — Merre haza? Lefelé, vagy felfelé — s közben megvakarja kobakját. — Hááát, lefelé. — Az jó, akkor megáll vala­mi, csak intsél jó sok­at. — Este már egy órája intege­tek. .. Álldogál még egy darabig, az­tán elkezdi nyalogatni a kezé­ben tartott kiskanalat, amiben valami világosbarnás por van. Nem tudom eldönteni mi lehet, de nem kérdezek. A vendég ne legyen kíváncsi. — Bácsi, téged hogy hívnak? — Engem? Hát, szóval, tudod, engem. — engem Zolinak hív­nak. S téged? — Engem kiskovácsnak. — Kiskovácsnak? S ugyan mért? — Hát, tudod bácsi, az úgy van, hogy az édesapámat Ko­vácsnak hívják, akkor meg én vagyok a kis Kovács. Érted? (Értem). — Bácsi, nálatok van virág? — és sandán pislog az árok part­ján vadon növő virágok felé. Valóban szépek. — Hát, tudod, nálam otthon, hogy is mondjam csak, szóval nincs ilyen szép virág. .. — Akkor te blokkban laksz... — Nem lakom blokkban, csak éppen nem tudtam ilyen szép virágokat ültetni. Mondd csak, kiskovács, hány éves vagy te? — Öt. És van még két testvé­rem. Az egyiket be kell oltani. Mert megy iskolába. Őszkor. De mondjad bácsi, nálatok van pojána ? — Milyen pojána? Hát olyan, mint itt szemben! (Nézem a szemközti hegyoldalt, de egy talpalatnyi tisztást nem látok rajta. Ezek szerint itt a pojána erdőt jelenthet­. — És mondjad, szikla, az van nálatok? — Szikla? Na, az aztán egyál­talán nincs. Egy sziklányi sem. — Kár. Pedig a sziklák szé­pek. (Nekem mondja?!). Na, ak­kor én most elmegyek, hogy meg­igyam a fejemet. Te nem jössz? — Nem, én várok, hátha fel­vesz valaki. Mert azért valahogy csak el kellene indulnom. Nem gondolod? — De. De azért sajnállak. A­ SZAKÓ ZOLTÁN (Folytatás a 4. oldalon) LÉTAY LAJOS Gyermeknapon Itt a nyár labda szál! pereg a bicikli, kiskanál nagypohár fagylaltból virít ki. Apuka anyuka gyereke mind siet: ma csupa muzsika, lárma, fütty a liget. Gyermeknap csodanap június elseje, minden kéz cukorral, játékkal van tele. Az a gyermek, aki rendes. Az asztalnál mindig csendes. Csendben várja, míg enni kap, Az ételben nem válogat. Nem csörömpöl kanalával, Etelt nem fog tíz ujjával. Egyenesen ül a széken, Nem lakott jól? Még kér szépen. A húst csak kenyérrel eszi, A csontot tányérba Magát torkig nem tömi, S ha evett, megköszöni. 1. Egérlyukban volt egy bolt, Abban mindenféle volt, Toll, tinta, papíros, Eredj ki, te kis okos. 2. Túrót ettem, Elej-tettem, Azt se tudom Hova tettem. 3. Elmentem én a szőlőbe Szőlőt szede-getni, Utá-nam jött a kis húgom Szemet csi-pe-get-ni. Be-sza-lad-tam a ná-das-ba Sípot csi-nál­gat­ni. Az én sípom csak azt mondja: Dib­­dáb, daru láb, Ketten vettünk egy bundát! Rajzóra az egyik fa­lusi iskolában. A kis elsősök ezt a témát kapják: a négy évszak. Gyorsan futnak a ce­ruzák a papíron, ala­kul a tavasz, nyár, ősz, tél. Egyik színes léggömbökkel jelzi a tavaszt, a másik szán­kóval a telet. Pistike azonban majdnem tisz­ta lapot ad be óra vé­gén, csak a felső sa­rokban „ragyog a Nap“. — Mi ez, Pistike? — kérdi a tanító bácsi. — Nyár. — ? — Süt a Nap, és sen­ki sincs a faluban. Mind elmentek kapál­ni. 1. Minél jobban föld­höz verik, Annál magasabbra ugrik. Mi az?(epqKI) 2. Kinn is van, benn is van, Mégis a házban van. Mi az? (pife ze S3 5)Bige zv) 3. Úgy megyen, meg sem áll, Földön fekszik, fel sem áll. Mi az? (HOed V) 4. Félvilágot átaléri, mégis egy tyúk á­­tallépi. Mi az? lusoXinrajaH) (írta Móricz Zsigmondi Száll a héja Magosán, Földre röppen Hamisan. Tyúk: — Mit akarsz itt, héja? Héja: — Ások. Tyúk:— Mit ásol, te héja? Héja: — Kutat. Tyúk: — Minek a kút, héja? Héja: — Víznek. Tyúk: — Minek a víz, héja? Héja: — Főzni. Tyúk:—Mit főzöl, te héja? Héja: — Csirkét. Tyúk: — A magadét, héja? Héja: — A tiedet ellopom. Tyúk: — Anyja vagyok, nem hagyom! Hess! Hess! Hess! És a héja Éhesen, Tovább repült Mérgesen, teszi. Az oldalt szerkesztette: HAVAS KLÁRA és NEMES GERALDINA SZÁSZ KÁROLY felvétele Ezt a kecsesen hajló, szép szál vi­rágot (rajzolta Szakács Lacika) a marosvásárhelyi 19-es számú óvodá­ban készült sok-sok ügyes rajz kö­zül választottuk és június­­ al­kalmával felköszöntjük vele az összes gyerekeket. VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLDAL Játszódjuk, hogy béke! Béke. Utópia — tartják sokan — pedig ösztönszerűen magában hordja minden ember a béke gondolatát Csendes délután volt, úgy indult, mint a többi. Aztán fegyverek zaja űzte el a csen­det... A játékfegyverek zaja! Az utca gyerekei játszot­tak. Komoly csata volt. — a­­hogy elnéztem — jó, hogy nem halt meg senki, még­­csak meg sem sebesült, mert vagy nem talált célba a go­lyó, vagy épp feltámadott az elesett... mert játék az e­­gész. A játékban mindent le­het!. .. Már elég zavaros volt a helyzet: mindenki tüzelt min­denkire. Majdhogy pánik volt, mikor nyílt a kapu. Egy kis srác jelent meg, labdával a kezében. Állt egy darabig, nézte a csatát, majd bedobta a lab­dát a csata tüzébe!... És béke lett. Elnémultak a fegyverek. Már el is felejtették az e­­lőbbi csatát, rúgták a labdát, mintha örök idők óta ezt ten­nék. .. Béke volt CZIRMAI SZABÓ SÁNDOR

Next