Vörös Zászló, 1981. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-03 / 1. szám
1. OLDAL — VÖRÖS ZÁSZLÓ . figyelő A könyvkultúra Szorongatott helyzetben vagyok. Az új esztendő legelső „Figyelő“-jébe csak egész évre szólót, vagy legalábbis hosszú távra érvényes dolgot élik és szabad írni. Valami olyasmit, ami, ha nem is váltja meg a világot, de legalább hinnem engedi a leírt szavak megváltó erejét, az Írás hatalmát. Azt a csodát, amely évezredekig formálódott az emberi szellem méhében, hogy aztán megszületésével együtt valójában az emberi műveltség is megszülessék. Mert az írás egyik — vagy talán egyetlen — olyan alkotása az emberi nemnek, amely mindent rögzítve és megőrizve, évezredeken át minden más emberi felfedezés és találmány halálát túlélte. Halhatatlan és elpusztíthatatlan volt tehát, mint maga az emberi szellem. Anyaméhe, szülője s egyben szülötte és szíve maradt az emberi szellemnek. Lehet, érdemes és kell is tehát hinni az írásban, mert maga az EMBER lakozik benne... Emígy erősitgetem magam régi hitemben, miközben vezércikk-témám messzire kalandozik tőlem. Pedig már az éjféli csönd szirénázik fülemben s megváltó betű-ábrándjaimba beleüvölt egy közeli durva hang: Ne álmodozz! Ne légy botor! Ez a század nem a széplelkek százada! Itt mit sem ér az irkafirka! Riadtan nézem szobám négy falát. Hármat képek s könyvespolcok borítanak. Mint valami bástyafalak, úgy állnak körülöttem. Aztán, mintha éjszakai, töprengő magányomban bíztatni, bátorítani akarnának, a könyvek — ezek a tarka zubbonya, a világ négy égtájáról ideverbuválódott, békés és néma vitézek — leereszkednek a bástyafoltokról és mellém telepszenek. Szomorú históriát mesél az egyik egy népről, mely nagy volt hajdan és dicső; a természet rejtelmeire derít fényt s az élővilág zsivaját hozza a másik, a gyermekkorba visszaringató verssorokat idéz a harmadik, („ .. .Cserebogár, sárga cserebogár"... -------). Látom magam a kora őszi délutánban, ahogy ott kuporgok a szalmaboglya tövében, Verne-kötettel a kezemben. És egyetlen pillanat is elég, hogy onnan, százkilométereket és évtizedeket röpülve, egy februári estén a Hargita aljában, Gyergyóremetén teremjek. Tornácos ház felé baktatunk. Elsőszobája lányokkal, asszonyokkal, bajszos férfiakkal tele. Pereg az orsó, bomlik a tréfa s nyomában a kacaj. De mikor a tanító néni kezébe veszi a könyvet, templomi csend támad. Fürkészem a körbenülők arcát, amelyek enyhén világítanak. Egy-egy fényes folt mindegyik a szoba homá nem magánügyá lyában. Megvilágítja őket a lámpa — és még valami. Az, amit a könyvből oly áhítattal hallgatnak. .. A Maros, a Nyárád, a Kisküllők mentén hány meg hány ilyen felejthetetlen téli estét éltem át. Még most, másfél, két évtized múltán is felmelegít emlékük, hangulatuk. Rájuk gondolva fájón hasít belém a kérdés: hová lettek azok a hajdani olvasókörök, amelyek a falu népének ezreit vezették el a könyvtárakba és formálták olvasókká? De hol vannak szervezőik, a községi és falusi könyvtárak? Még így tél idején is alig hallunk róluk. Mintha nem is volnának. Sajnos, csak alig vannak, csak ittott s többnyire csak leltárilag vannak. Megyénkben több mint egymillió kötet könyv dermedez bennük. Nappal többnyire lakat őrzi őket, este pedig a sötétség is. Születésük hősi korszakában 1 000—1 600 olvasója is volt egyegy községi könyvtárnak s ma jó, ha 2—300 keresi fel évente s az is inkább iskolai tanuló. Vajha falusi dolgozóink politikai, szakmai felkészültsége, általános műveltségi színvonala oly magas, hogy már nincs szükségük könyvtárakra? Mindez s a tudatformálás szövevényes feladatainak teljesítése elképzelhető-e olvasási kultúra nélkül? Egyáltalán: kialakulhat-e a mai falu szellemi légköre pezsgő könyvtári élet és olvasási kultúra nélkül. Szorongató kérdések, amelyekkel a községi pártbizottságoknak és néptanácsoknak, valamint értelmiségieknek egyszer már szembe kell nézniök. Mert a könyvkultúra ügye nem magánügy, nem csupán a tiszteletdíjas könyvtáros ügye, hanem a szocialista tudat, a kultúra és építés létkérdése is. Egyik alapvető feltétele a sokoldalúan fejlett, a szocialista építés ütemével lépést tartó ember formálásának. Ez pedig nem egy esztendőre, hanem évtizedekre szólóan érvényes feladat. Aki netalán kételkednék e szavak hitelében és jogosságában, lépjen be bármelyik községi könyvtárba s lapozgasson bele csupán az utóbbi évtizedben megjelent pártdokumentumokba. Az írás, a könyv mindig készségesen válaszol a választ keresőknek. Szükségszerű és célszerű az lenne, ha a könyvtár is mindig nyitott ajtókkal várná őket, az új és a következő esztendőkben. Tizlai Vilmos húzta-halasztotta, hogy bemenjen Hermannékhoz. A házuk előtt sétált legalább már tíz perce. Mindig irtózattal indult hozzájuk, s rossz érzései, szorongásai mind erősebbek lettek, ahogy közeledett Hemannék kapujához. Hermannnétól az osztályfőnökétől nemcsak ő, de minden osztálytársa félt. Soha egy órája büntetések kiszabása és orditozás meg szitkozódás nélkül nem telt el. Persze otthonában mézes-mázosan beszélt vele, de a fiúnak ez is nagyon kellemetlen volt. Hermann Jutka az óraadóoktatója egészen más volt, mint Hermannné, a sógornője. Fiatal, sovány, fekete hajú volt, Vili szerint nagyon szép, csakhát mindig gúnyolódott vele. Számtalanszor elmondta, nem tudja elképzelni, mit keres a földön az, aki fiú is, gyáva is, és buta is. Inkább változzon madárrá, hogy el tudjon repülni, vagy gilisztává, hogy el tudjon bújni, ha már képtelen önmagáért harcolni. Végül csak nekidarálta magát Vili, a tölgyfakapuhoz lépett és becsengetett. — Meg tetszett jönni, Iszlai nagyságos úr?! — csúfondároskodott a kaput nyitó Hermann Jutka, aki egy arasszal lehetett magasabb, mint ő, s vagy öt-hat évvel idősebb. — Már azt hittem, nem jössz! Mi a fenét akarsz! — támadt rá. — Azt képzeled, csak azért létezem, hogy rád várakozzak? ! Vili a előszobában levetette kabátját, a tükör előtt jobbra kaparta szőke hajtincseit, hóna alá kapta táskáját, s Jutkát követve átballagott két helyiségen, ahol a Hermann család tagjait kellett kerülgesse. Jutka szobájában tanultak. A lány hamar lerámolta a kerek asztaláról a különféle dolgokat, majd egy töltöttszéket tolt oda s lehuppant. Vilinek mindig kemény ülőkéjű támlás széket adott, azt mondta, ha már a feje úgysem fáj a tanulás miatt, legalább a feneke fájjon. — Na add hamar az órarendet. Hadd lássuk, holnap mi lesz a műsoron — fintorgott a lány. Hermann Jutka módszeresen, hozzáértéssel magyarázott, lassan rávezette a fiút a példák megoldásának s a nyelvtani leckék könnyebb rögzítésének útjára. Vili érezte, nagy segítségére van, mégsem tudta becsülni, mert Jutka nem leplezte, hogy csöppet sincs elragadtatva a buta és gyámoltalan fickóktól. Másfél óra alatt befejezték a házi feladatok elkészítését és a „komoly“ tantárgyak kiskanalas „bekebelezését“. — Mondd meg nekem őszinte telkedre, mivel ütöd agyon az idődet? — kérdezte hirtelen Hermann Jutka. — Miért vagy olyan rossz tanuló? Mit csinálsz te naphosszat? — Semmit — motyogta Vili. — Semmit? Talán futballozol? — Nem szeretem azt — mondta Vili, s megrázta a fejét. — Pihá! Fiú és nem imádja a focit?! Nem atletizálsz? Nem! Evezni szoktál? Nem! Hát valamilyen hangszeren játszol? Neem? Kalandregényeket olvasgatsz? Ismered Jelky András kalandjait vagy A Pál utcai fiúkat? Neem?! Kétségbeejtő. Amikor annyi idős voltam, mint te, nemcsak jeles tanuló voltam, hanem tornázni jártam, zongorázni tanultam, angol órákat vettem, minden héten kirándultam, ezernyi dolgot műveltem, sőt, még udvarlóim is akadtak... Vili vörös arccal hallgatott. — Tudom, vagy négy éve édesanyád halála óta úgy élsz, mint egy nagylegény. Apadnak nincs ideje, türelme veled foglalkozni. Azt is tudom, nehezen tanultál meg beszélni, évekig logopédus foglalkozott veled. De ezeken nincs miért rágódjál! Idefigyelj te figura kisfiú, te figurina! Az életet nem, selezd csak elszenvedni. Érted?! Dehogy érted... Jó, buta vagy. Ezt az ember akár el is ismerheti magában. De hogy ELTŰRJE, hogy mások is annak higgyék és mondják, ez már gyávaság! Ezt érted? Tudod, most tőlem is kapsz egy szekundát, mégpedig a gyávaságodért!... Mondd, legalább sakkozni tudsz? — Nem tudok — rebegte Vili. — Förtelem! Igazán nem látszik meg rajtad, hogy doktornak vagy a fia. Na told félre azokat a füzeteket, megtanítlak sakkozni. A szobaajtó megnyílt, s Hermann-né nézett be. — Nem akarok zavarni, de itt a Déneskedés türelmetlenkedik — mondotta Jutkának. A lány kiment, s Vili hallotta, fojtott hangon vitatkoznak. Az udvarlója valahová el akarta vinni, Hermann-né meg kifogásolta, hogy sakkozni akar Vilivel. Jutka azt felelte nekik: aki nem képes várni rá egy félórát, annak le is út, fel is út, s különben is nem most mászott le a falvédőről, hogy kioktassák. .. Visszatért a szobába, s úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy zengett bele a ház. — Rakd már el a hóbeleváncodat! — förmedt Vilire. A fiú összepakolta dolgait, Jutka pedig az asztal szélére helyezte a sakktáblát, s feltérdelt a töltöttszékre. Minden figurát előbb megnevezett, s csak azután rakta fel a táblára. Azt is elmagyarázta, melyikkel hogyan kell lépni. Mikor már a fehér és a fekete báb (Folytatás a 4. oldalon) tizektMidfu --------VARGA SÁNDOR (RASA ----------- Mit ígér a Filharmónia 1981-re ? — Beszélgetés SZALMÁN LORÁNT igazgató-karmesterrel — A marosvásárhelyi Állami Filharmónia 1980. évi tevékenységéről, eredményeiről, hírnevéről talán felesleges is most szólni. A rangos művészeti intézmény egész munkaközössége hivatása magaslatán teljesítette feladatát: emlékezetes hangversenyekkel, zenei rendzvénysorozattal örvendeztette meg a közönséget Marosvásárhelyen, Bukarestben, külföldön egyaránt. Most az év első napjaiban arra kértük Szalmán Lóránt igazgatókarmestert, ismertesse célkitűzéseiket.• 1981-ben töretlenül folytatjuk az elmúlt esztendőkben oly szépen megkezdett művészi tevékenységünket. Január 8-án például Ruha István hegedűművész hangversenyezik zenekarunkkal. A továbbiakban olyan neves külföldi művészek látogatnak el hozzánk, mint Bernard Ringeissen francia, Falvai Sándor magyar zongoraművész, Zempléni Mária, a budapesti Opera énekese, Ivan Sokol cseh zongoraművész, Cheo Hoey szingapúri karmester, Costas Kotsidlis görög gitárművész, Denis Bott kanadai csellista, Vlaclav Hudecek, a csehek egyik legtehetségesebb hegedűművésze. A hazai művészek közül Remus Georgescu, Ionescu-Ilarion Galati, Razván Cernet karmesterek vezényelnek egy-egy hangversenyt. A szólisták közül fellépnek Mihai Zamfir, Ionel Pantea, Valeriu Maior és Weiss Ferdinánd hegedű-zongora szonáta-esten, Korodi István klarinét szólista stb. Nyilván igyekeztünk megfelelő repertoárt is összeállítani. Különös figyelmet fordítottunk a hazai zeneszerzők műveinek megszólaltatására. Műsorunkban szerepel például Sigismund Toduta fuvolaszólóra és ütősökre írt koncertje, hallani fogjuk Theodor Grigoriu Tristia című zenekari művét, Chilif Miklós alkotását stb. Az egyetemes zeneirodalomból két vokálszimfonikus hangversenyt tartunk. — Valóban figyelmet érdemlő tervek. Arra kérem vázolja a közelebbi legérdekesebb zenei eseményeket. — Véleményem szerint az új esztendő első évnegyedének kiemelkedő eseménye lesz a március 20—30. között megrendezésre kerülő Bartók Béla centenárium, alkalmával tartandó hangverseny-sorozatunk. Filharmonikus zenekarunk Bartókműveket szólaltat meg. Érdekesnek ígérkezik a kamarazenehangverseny is. A Filharmónia vonósnégyese Bartók vonósnégyesét szólaltatja meg. Korodi István vezetésével hallani fogjuk Bartók 2 zongorára és ütőhangszerekre írt szonátáját, zongorára, hegedűre, klarinétre írt művét. Tóth Erzsébet Bartók dalaiból ad elő, a Filharmónia kórusa Bartók-feldolgozásokat énekel. A Marosvásárhelyi Zenei Napok alkalmával újabb Bartók műveket adunk majd elő. Ősszel pedig a nagy román zeneszerző, George Enescu születésének 100. évfordulója alkalmából szervezünk hangverseny-sorozatokat. — Vidéki szereplésüket folytatják-e? — Természetesen, tovább hangversenyezünk Segesváron, Régenben. Érdekessége még a negyedévi tervünknek, hogy több kamarazenei estet tartunk a Filharmónia tagjaival (a rézfúvós ötös, a vonósnégyes, a kamarazenekar). Hangversenyezünk Nyárádszeredán, Régenben, Tirnaveniben, Gyergyószentmiklóson az ifjúság számára. Egyébként határozott törekvésünk, hogy az ifjúság zenei nevelését minél hatékonyabban biztosítsuk. — Mit kíván a zenekedvelőknek az új évben? — Azt, hogy továbbra is látogassák hangversenyeinket, támogassanak, s mi ígérjük, hogy zenei igényüket színvonalas hangversenyekkel próbáljuk kielégíteni. S nyilván kívánok boldog új esztendőt, sok örömet. DÉZSI ÖDÖN Nyelv és élet Minden követ megmozgat Sok érdekes szólásunk van, csak az a baj, hogy legtöbbször nem tudjuk, mi az eredete, milyen jelentései alakultak ki az idők folyamán. Ezek közé tartozik a ..Minden követ megmozgató szólás is. Hogyha a szólás jelentését kérdeném meg olvasóinktól, a válasz többé-kevésbé hasonló lenne: aki minden követ megmozgat, nem tesz egyebet, mint minden lehető lépést megtesz valaminek az érdekében. Mi az eredete e képszerű szólásnak? Szólásaink eredetének egyik híres kutatója szerint többféle magyarázat keletkezett ezzel a szólással kapcsolatban. Egy XVI. századi közmondásgyűjtemény szerint az ókori görög eredetű „minden követ megmozgat“ szólásra több megfejtési kísérlet ismeretes. Zénobiosz szerint a szalamiszi ütközet után az a hír terjedt el, hogy a vesztes perzsa hadsereg vezére hajóra szállás előtt a partokon rejtette el kincseit. Egy thébai ember ásni kezdett ott, ahol kincseket sejtett, de hiába mozgatott meg minden követ. Egy valószínűbb magyarázat a rákászattal kapcsolatos. Köves folyó- vagy tengerparton ugyanis a rákok fogásának legközönségesebb módja, hogy kiemelik vagy elmozdítják azokat a kődarabokat, melyek alatt a rákok meghúzódnak. Hogy melyik magyarázat volt kiindulópontja a szólásnak, nem tudhatjuk. Mai szóhasználatunkban átvitt értelemben fordul elő. Aki minden követ megmozgat, mindent megtesz valamely cél elérése érdekében. Hogyha ez a cél hasznos, jó szándékú, érdemes megmozgatni minden követ az érdekében. Mihelyt elvtelen szándékok vezérlik, elítélendő. BARTHA JÁNOS ÁTMENETEK (ihletre várón) Úgy vágyok valahová Akárhová-------------Hol Költővé egyszerűsödöm Hol Ajtóstól rontanak rám A szavak-----------— Itthon fosztogatom Magam Hogy gazdagodjak (torkunkban) Torkunkban Világra készülő mondatok Gilotin-fogsorunk Ha Mindannyiuknak megkegyelmez Egymásra szabadíthatjuk (a béke szó tartalmi fejlődése) Van aki számokban Gondolkozik Én képekben -------------- Ma Amikor kimondom E szót: BÉKE Abroncsnak képzelem Földgömbünkre. DEMETER JÓZSEF Meghívás - Táncházba örvendetes, hogy mind élénkebb az ifjúság érdeklődése a népi kultúra megismerése iránt. Ezért vált szükségessé a Táncházmozgalom megindítása. A romániai magyar táncházmozgalom 1976-ban kezdett életre kapni. Demény Piroska és Kallós Zoltán néprajzkutatók gazdag anyagot bocsátottak az újonnan alakuló „Táncház“ zenekarok rendelkezésére. A Táncház szervezésének ötletét a ma is virágzó, nemzedékről nemzedékre hagyományozott Kolozs megyei Széki Táncház adta. Népi táncainkat a hivatásos és műkedvelő együttesek színpadrastilizáltan éltették és éltetik tovább. A Táncház viszont a tánc eredeti rendeltetését kívánja visszaadni, hogy ne csak szín- SZALÓ FERENC (Folytatás a 4. oldalon)