Vörös Zászló, 1983. július (35. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

(KOiMtati * uuvf »er i ,mt~v*x.()i¡4■*· Milyen nyarunk lesz az idén — kérdem önmagamtól miközben a szülővárosom művészeti-művelődési eseményeit hirdető falragaszokat böngészem. Első rátekintésre úgy tűnik, bőven van nálunk is ez időtájt szórakozásra, kikapcsolódásra serkentő rendezvény. Július végéig műsortervet hirdet a Nemzeti Színház, a Művelődési Palotában neves román népdalszólisták kíséretében egymást érik a vendég folklóregyüttesek, az impozáns Sportcsarnokot, sőt a főtéri szabadtéri színpadot is gyakori vendégként a fővárosi művészeti rendező iroda, az ARIA béreli. Igaz, olykor az anyagi nyereség, az olcsó siker rangján és nem az élményt nyújtó művészi rendezvény színvonalán zajlanak ezek a nagyszámú nézőt (főleg fiatalokat) vonzó előadások. Képzőművészeti életünk is pezsgő és ha arra gondolok, hogy ezekben a napokban legkevesebb hat-hét, újdonságokat bemutató festészeti-grafikai kiállítást tekinthet meg az érdeklődő, sőt a Zenei Napok felejthetetlen élményei még frissen élnek emlékezetünkben, igazán nincs okunk az aggodalomra. De mindezek mellett tudva tudom, a nyár legtöbbünknek a szabadság, a megérdemelt pihenés és kikapcsolódás, a kellemes, hasznos szórakozás, az értelmes munkához, az alkotáshoz erőtenergiát gyűjtő felfrissülés időszaka. S mint ilyen a vendéglátó-vendégfogadó turizmus többhónapos „vizsgaszessziója“. Önmagunkra, a legkülönbözőbb érdeklődésű, életkorú régi és új marosvásárhelyiekre, a hozzánk látogató, itthoni és messziről érkezett vendégekre gondolva kérdem: felkészültünk-e az idei nyárra? Nem szeretnék a könynyelműen bírálók, az adott lehetőségeket nem ismerők csapdájába esni, de sokszor úgy érzem miközben a szomszédos megyék egymást felülmúlva vizsgáznak jelesre helyi kezdeményezésből, szerény ötleteket tudnak gazdagon kamatoztató, országos, sőt nemzetközi visszhangú rendezvényekké alakítani, mi marosvásárhelyiek sokszor saját értékeinkkel minimális anyagi befektetést igénylő ötleteinkkel, számtalan kihasználatlanul heverő lehetőségeinkkel sem tudunk mit kezdeni. Nem tagadom, most elsősorban itthon vakációzó fiataljainkra gondolok, miközben elképzelem magamban, de szép, de jó volna ha, ... a Teleki Téka, a Bolyai Líceum, a Vár, vagy az Apolló udvarán nyári hangversenyeket hallgathatnánk az egyetemes zenekultúra mindenkihez szóló gyöngyszemeiből; ... a nemrég befejeződött Megéneklünk, Románia országos fesztivál különböző szakaszain díjat nyert műkedvelő együtteseket (elsősorban megyénk páratlanul gazdag román, magyar, német folklórját, a Küküllők, a Nyárádmente, a Mezőség, a Felső Maros-mente élő hagyományainak őrzőit) külön-külön önálló előadással, vasárnap délelőtti találkozókon, a Nemzeti Színházban is viszontláthatnánk; .. .vendégeinkkel állandó (nem néhány napig tartó) előadással egybekötött, élő, hiteles népművészeti kiállítást látogathatnánk, s ezen a híres varró, hímző, szövő, festő, korongoló, faragó népi alkotók felváltva személyesen is jelen lehetnének; .. .a nem is olyan régi múlt tapasztalatait felhasználva minél több erre alkalmas helyen (elsősorban az új lakónegyedekben) kellemes esti szabadtéri filmvetítéseken, műkedvelő művészek előadásain vehetnénk részt; .. .végre annyi év és annyi ígéret után nálunk is megvalósulna a nyári színjátszó évad, sok érdekes ötlettel, meglepetéssel. Olyan „lazítva“ is igényes zenés-táncos, vidám, vagy éppen drámaibb hangvételű előadásokra gondolok, melyek meghívott vagy helyi művészek és nézők számára egyaránt örömszerzőek lennének. Nem is beszélve arról, hogy a kolozsvár-napocai Állami Magyar Színház példáját követve egy-egy ilyen előadást híres műkedvelő csoportokkal tarkítva is szervezhetnének. ... és mi lenne, ha legalább havonta egyszer civilizált körülmények között élő térzenét és régizenét is hallgathatnánk a Rózsák terén!... Soroljam tovább? Sok élményt, örömet, nosztalgiát kiváltó emlékezetes nyár elevenedik fel újra bennem, gyermekkorom Marosvásárhelyéről. Ezért kérdem újra: vajon milyen lesz az idei? Nyelv és élet ,,Aludj babám, aludjál... Egyetlen dalsorban fordul elő két szóalak ugyanabban a jelentésben. Melyik a helyes? Az aludj vagy az aludjál? Sokszor tették fel nekem a kérdést. Nemcsak ezzel a szóval kapcsolatban. Ilyen alakpárokat említettek: figyelj-figyeljél, szaladj-szaladjál, láss-lássál stb. Hol egyiket, hol a másikat tekintették helytelennek. Mi az igazság ezekben a véleményekben? Valóban van-e különbség a két szóalak között? Egyelőre oszlassuk el az úgynevezett nyelvi babonát. Sohasem szabad a nyelvben csupán egyetlen szóalakot tekinteni helyesnek avagy helytelennek. Mindig a nyelvhasználat ítélőszéke elé kell állítanunk őket. Hiszen vizsgáljuk meg az említett példákat. Régen meglehetősen szabályos volt az ikes ragozás. Tehát a felszólító mód második személyében, az egyes számban az ikes igék -1 ragot kaptak, az iktelenek nem. Ez a szabály azóta egy kissé megbomlott, nem az egyedüli érvényes. Íme néhány példa: A haragszik ige a népdalban így hangzik: „Ne haragudj, édes rózsám...“ Petőfi Sándor egyik versében ezt olvassuk: „Szél barátom, ne kutyálkodj..Pedig a kutyálkodik ikes ige, tehát így kellene használni: ne kutyálkodjál. A köznyelv is nagyon sok példát kínál számunkra. A mindennapi beszédben a takarékoskodik, törődik igéknek is inkább az iktelen formája szokásos: takarékoskodj, ne törődj. Megemelhető az alszik ige is. Egy közmondás szerint: „Ne aludjál, nem álmodsz.“ A visz iktelen igét az ikes igék mintájára használják. A köznyelvben a vigyél járja, csaknem kivétel nélkül. A népdal is ezt igazolja: „Komáromi kisleány, Vigyél átal a Dunán“. Előttünk áll tehát egy rövidebb és egy hosszabb alak: aludj-aludjál, haragudj-haragudjál, láss-lássál, nézz-nézzél, törödj-törödjél stb. Van-e különbség a rövidebb és a hosszabb alak között? Van. A hosszabb enyhébb felszólítást, esetleg kérlelést fejez ki, a rövidebb alak szigorúbb, erőteljesebb parancs kifejezője. Ne kételkedjünk minduntalan e szóalakok helyes - avagy helytelenségében, használjuk őket bátran úgy, ahogyan a mondanivaló megköveteli. BARTNA JÁNOS // A munkából hazaérve a feleségemet a konyha sarkában, magába roskadva találtam. Egy széken ült, olyan ábrázoltat, mint akinek meg kellene oldani a közelkeleti kérdést, ami nem megy és ezért szörnyű dolgok fognak következni. A tűzhelyen valami potyogott, valami kifutott, valami füstölt, de mindez őt nem izgatta. Innen láttam, hogy valami nagy baj történt. Jó férjhez illően, a pillanatnyi veszélyekre fittyet hányva, megsimogattam és megkérdeztem miért szenved. Hosszan végigmért, majd lemondóan legyintett. Lesújtva álltam mellette. Kezdtem átérezni a nagy tragédiát. Mindez nem sokat segített a feleségemen. Ismét sóhajtott, majd könnyekkel küszködve, a lehető legelkeseredettebb hangján közölte: — Nekünk nincs biedermeier sámlink. Ott álltam, megrendülve, porig sújtva. Alert valóban így igaz. Nekünk nincs biedermeier sámlink. Roskadozó térddel vánszorogtam az asztalig és leültem egy közönséges hokedlire. Még mielőtt meggondolhattam volna, kiszaladt a számon a kérdés: — Minek nekünk biedermeier sámli? . A feleségem felszisszent. Nyomban tudtam, mekkora hibát követtem el. Huszonhárom évi házasság után egy férjnek illene tudni, miért óhajt a felesége biedermeier sámlit. Nem tudtam. Ilyen voltam mindig, lehetetlen fatuskó. Legalábbis a feleségem szerint. Már mindenkinek van, aki ad magára — közölte olyan hangon, hogy nyomban csodálkozni kezdtem: miként élhettünk eddig biedermeier sámli nélkül. Megpróbáltam olyan arcot vágni, mint aki felfogja egy biedermeier sámli elengedhetetlen voltát. Hirtelen elhatározással felpattantam. — Lesz biedermeier sámlink! — mondtam férfiason és lopva életem párjára pillantottam. A remélt hatás nem maradt el. — Mindig ilyennek ismertelek — suttogta elérzékenyülve és akkor már tudtam, ha kitartok, kellemes esténk lesz. Sőt! Az eljövendő napokban egész délutánokat hiányozhatok majd, sámlikeresés ürügyén. — Mondd — szólaltam meg rövid gondolkozás után —, más sámli nem lenne jó? Rokokó, kolóniás, esetleg KV. Lajos korabeli? Nagynénimnél a padláson mintha. .. Feleségem egyetlen pillantása belém fojtotta a szuszt. — Azt hittem, világosan beszéltem — közölte. Feleslegesen, mert a nézéséből már mindent kiolvastam. Ha nem ,szerzek biedermeier sámlit... Dehát ilyesmire gondolni sem mertem. — Árulnak valahol ilyesmit? — kérdeztem, ugyanis a feleségemnek általában kirakatnázés közben támad vásárlási ingere. — Sehol. Hiánycikk, Fencegiék is csak hosszas utánjárással kaptak. Áhá! Szóval Fencegiék! Szereztek egy vacak biedermeier sámlit és most flancolnak vele. Azt hiszik csak ők engedhetik meg maguknak?! Hirtelen zseniális ötletem támadt (mint általában). Hirdetni fogunk! Csak akad valakinek egy felesleges sámlija. Feleségem lelkesen fogadta az ötletet. Nyomban nekiültünk, hogy megfogalmazzuk a közlendő szöveget. ,,Biedermeier sámlit vennék“ Nem, ez így nem jó Rövid és nyers, senkit sem ösztönöz eladásra. Megpróbáltam elképzelni a biedermeier sámli tulajdonosokat hajlott hátú, ősz hajú bácsikák, akik családi ereklyeként őrizték évtizedeken keresztül a nemes bútordarabot. Ide érzékenyebb szöveg kell. „Jól szituált, középkorú házaspár — az eladónak tudnia kell, hogy a sámli biztos, a fiatalság hevességétől mentes kezekbe kerül — megvételre biedermeier sámlit keres“ Másnap otthon ültünk és az dadákat vártuk. (Folytatás a 4. oldal...), A sáméi Tompa Z. Mihály írása Margaret Walker: SZABADULÁS „Minden jó, ha vége jó“ — idézném a nagy tragédiák tőszomszédságában az egyik legkellemesebb vígjátékot, homlokán a megfontolt optimizmus eme szállóigévé gyémántosult jelszavával. Igen ám, csakhogy a majdnem félezer oldalas regény, amelynek csupán néhány befejező oldalára vonatkoztatható ez a jelszó, egészében nagyon szomorú, döbbenetes, sőt, vérlázító, hiszen a múlt századbeli faji megkülönböztetések és előítéletek embertelenségét vetíti elénk. Közelmúltbeli feltámadásának majd az egész világot végkatasztrófába sodró következményeire még nagyon jól emlékezünk. A Hitlereknek régebben is jócskán — könyvszemle — akadtak elődeik és — sajnos — a mai napig sem vesztek ki utódaik. Talán ezért oly időszerű és megrázó most is Margaret Walker, amerikai írónőnek a Kriterion Lektora sorozatában megjelent Szabadulás című regénye. Témavilágának megértéséhez szükséges tudnunk, hogy az amerikai 19. század középső harmadának szellemi éghajlatát a déli államokban fennálló néger rabszolgaság eltörléséért főleg az északi államok részéről egyre erőteljesebben folytatott politikai harc határozta meg. Ebben a hatalmas társadalmi felszabadító mozgalomban minden számottevő író a haladó erők oldalán vett részt. E küzdelemnek — amely az 1861—1865-ben lefolyt polgárháborúban ért tetőfokára és a Dél vereségével, vagyis a rabszolgaság megszüntetésével végződött . Beecher Stowe írónő volt az igazi klasszikusa, aki a fiatal és idősebb nemzedékek egész sorának nagy mozgósító erejű élményt jelentő, világhírűvé vált regényében, a Tamás bátya kunyhójában mutatta meg a faji megkülönböztetés és rabszolgasors minden szörnyűségét. Ez volt az első alkotás az amerikai irodalomban, amelynek középpontjában a napjainkban is gyakran fel-fellobbanó néger kérdés állt. Családtagjainak ajánlva, most ismét egy nő, Margaret Walker, egy század múltán valószínűleg nem véletlenül támasztja fel ezt a fájdalmas témát, dédanyjának állítva benne emléket, aki Vyry néven e könyv főhőse. A mindenható, teljhatalmú ültetvényes gazda bitangjaként már születésétől rabszolgává lett gyermek sok-sok szenvedéstől terhes emberré válásának története ez a regény. De mert az Észak-Dél elleni polgárháború egész korszakát átöleli, Walker könyvét történelmi családregénynek is tekinthetjük. Alapos dokumentálódás és a család legidősebb tagjainak emlékezései nyomán Walkernek sikerül élményszerűen megelevenítenie ezt az Amerika történetében fordulópontot jelentő korszakot. A szenvedés, a fájdalom, a megaláztatás, az emberi szeretetre és méltóságra való vágyakozás mély áramlása ez a gyakran lírai hevületű regény. „Fáradtak sóhaja ez a dal. /Vissza ne térjetek, Zord idők, /Eleget időztetek már ajtóm előtt, /Ó, vissza ne térjetek, Zord Idők“ — jajdul fel a szívszorító fájdalom a már felszabadult néger család tagjaiból, miután a Klu-Klux-Klan lovagjai lángra lobbantják alig felépült új házukat, mely az új élet reményét jelentette számukra. A sokat szenvedettek edzettségére jellemzően a hit ezután sem hamvad ki bennük: „Én nem hiszem, hogy a világ teli van olyan emberekkel, akik mindenkit gyűlölnek. Ezt eccerűen nem hiszem...“ — vallja tűrhetetlenül az annyiszor meggyötört Vyry, majd mintegy fogadalomként, a legszégyenteljesebb emberi jellemvonás elvetéseként esküszik meg férjének: „Én nem fogom gyűlöletre tanítani a gyermekeimet, mert én nem gyűlölök semmit, csak a kígyómérget“. Margaret Walker Szabadulás című alkotása tisztes helyet foglal el az amerikai rabszolga felszabadítás küzdelmeit megörökítő Tamás Bátya kunyhója, az Észak Dél ellen és más nagy, emlékezetes regények sorában. Felszabadító befejezésével pedig a regényhős Vyry előbb idézett hitének diadalát visszhangozza a mai olvasóban MÉSZÁROS JÓZSEF VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3 OLDAL Patina Az igazi írónak két alapvető kötelessége van, éspedig az, hogy megértse az embereket ,s az, hogy ne értse meg az embereket. Vagyis el kell választania az értékest az értéktelentől, a becsülendőt az elítélendőtől, a/, igazat a hamistól. Bodor Pál a/. Elszaporodtak a kenguruk című kötetében — mely karcolatokat és röplapokat tartalmaz*a pont ezt teszi A gyűjtemény elején található írásaiban főleg a megértés dominál. Jó példa erre az Egy ismeretlen ember nekrológja című története, melyből akár regény is kikerekedhetett volna. Szürke életű, már nem fiatal munkás életének utolsó napját mutatja be. Sorsának alakulásában meghatározó szerepet kapnak a látszólag nem túl jelentős (?) megaláztatások... A karcolatok nagy része abszurd, vagy „abszurdoid“ jellegű, s így nim véletlenül jut eszünkbe Örkény meg Páskándi neve. A harmadik fül című „egypercesében“ valaki három füllel születik. Négyéves korában egyiket leoperálják, bizonyára azért, hogy a gyerek ne legyen más, mint a többi, s később se kerüljön hátrányos helyzetbe. Évek múlva a „megmentettnek“ hiányérzete támad, s úgy tűnik, valamit, valami mindenki számára fontosat pont neki kellene meghallania megértenie, de erre már képtelen. A Vigyorgó város című „históriában“ a városka egyetlen fényképésze a divatdiktátor, és a jó modor meg az illem kizárólagos letéteményese. Hosszú, éveken át csak mosolygós képeket készít, mert az az elve az élet ugye olyan, amilyen, de a jövő érdekében meg kell játszanunk az elégedettet és a gondtalant. Csakhát ennek az a következménye, hogy nem készít hiteles képet a polgárokról (és az eseményekről), hanem uniformizált mosolyuk mögé rejti el őket, s így a jelent meg a jövőt is meglopja. Az aforizmák és a prózaversek után a Bodor-féle röplapok találhatók. Ezekben ad hangot a meg nem értésének, amit erkölcsi kérlelhetetlenségnek is nevezhetünk. Magatartása nem tűnik egy pillanatra sem póznak, a publicista szükségszerű álarcának vagy szónoki demagógiának. Bodor Pál nem érti, nem akarja megérteni a kényelmes, a kicsinyes, a közönyös, a közömbös, az anyagias, az önző, a félénk, a kushadó embert. A kötet szerzőjének hangja patetikus: sok helyt indulatos, néhol emelkedett, pedig manapság az egyik nem tanácsos, a másik pedig nem divatos. Ám Bodor Pál nem törődik ezzel. „Hevülései“ miatt a romantikusokhoz is hasonlítható, például Jókaihoz, aki A jövő század regénye című könyvének egyik hősével mondatja el világmegváltó ábrándjait, „aki a repülés titkát feltalálja... meggátolja a népek elnyomását, szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a szűkölködőknek. tudo- VARGA SÁNDOR (Folytatás az oldalon) * Bodor Pál: Elszaporodtak a kenguruk, karcolatok, röplapok, Dacia Könyvkiadó, 1982.