Vörös Zászló, 1984. június (36. évfolyam, 129-154. szám)

1984-06-01 / 129. szám

N­éhány nappal ezelőtt egy óvodában járva rákérdeztünk a gyerekekre — tudjátok milyen ünnep közeleg? Nos, találgattak, felso­rolták a tanórákról ismert ünnepeket, amikor hirtelen feltettük a kérdést — mikor van a Gyerménap? S még mielőtt kórusban válaszol­tak volna, egy kis hamis, kócos fiúcska ki­vágta — mindennap, ma is. Talán sejtelme sincs róla, mekkora igazságra hibázott rá. Mert valóban, szocialista társadalmunkban minden nap Gyermeknap, mert minden, amit teszünk — értük van. Nekik építünk házakat és gyárakat, iskolákat és kulturális intézményeket, utakat és gátakat, értük kelünk hajnalban és értük fek­szünk éjfél után, mert ők a jövő letéteménye­sei, bennük látjuk munkánk értelmét, nekik al­kotunk mindent, beleértve a szocialista társa­dalmat is. Értük teremtettük meg a gyermek­­gondozás széles hálózatát, az ingyenes oktatást, minden fokon, az üdültetés lehetőségeit, értük küzdünk, hogy létrejöhessen mindaz, amit a szocialista társadalom, az összes társadalmak közül a legemberibb nyújthat tagjainak. És ugyancsak értük teszünk meg mindent azért, hogy béke legyen a földön, hogy örökre fele­désbe merüljenek a háborúk borzalmai, hogy ne legyenek soha többé hadiárvák, apjukat si­rató gyermekek, gyermekeiket gyászoló szülők. És hogy minden, amit számukra önfeláldozó, fáradtságot nem ismerő munkával megteremtet­tünk, valóban az övék lehessen. Mert szeretjük a gyermekeket, mert tudjuk, egy nemzet csak akkor lehet fiatal, életerős, ha sok gyereket nevel önmaga pótlására. Amint pártunk fő­titkára, NICOLAE CEAUSESCU elvtárs az E­­gészségügyi Főtanács ülésén hangsúlyozta: „A nők számára a legnagyobb megtiszteltetés és a legmagasabb társadalmi küldetés az, hogy szül­jenek, életet adjanak, gyermekeket neveljenek. Egy nő számára a legnagyobb kincs az, hogy anya legyen, biztosítsa maguknak a természeti törvényeknek a megvalósulását, utódot hozzon létre, szavatolja népünk, nemzetünk szüntelen fejlődését. Egy család, egy anya számára a leg­nagyobb büszkeség, a legnagyobb boldogság az, hogy gyermekei legyenek, gyermekeket nevel­jen“. Valóban, csak úgy van értelme eddigi é­­letünknek, eddigi munkánknak, ha tudjuk — életerős, tettrekész, a hazáért, népért dolgozó nemzedék lép nyomunkba. Mélyen humánus társadalmunk mindent megtesz a gyerek, az anya védelméért. Ezért hiszem, hogy a kis kó­cos óvodásgyerek nagy igazságot mondott ki — a gyerekeket mindig ünnepeljük, az év minden napján, minden órájában és különösképpen ma —, június elsején. TE IS TUDOD, Ő IS TUDJA Napfény volt a ringatója, eső volt a dúdolója. Nevelője szegény ember, mégis erős, mint a tenger. Csak erősebb, hogyha vágják, tovább él, ha lekaszálják. Akkor is, ha kézzel vágják, akkor is, ha fogak rágják. De hát tudja minden gyerek, miből sütik a kenyeret... ZELK ZOLTÁN A vadlóra ketten is szemet vetettek, szinte egyidőben ha­jították felé lasszójukat. A dobás csak egyiküknek sike­rült. Ki fogta meg? Magyaróván a helyesírást gya­korolják a tanulók. — Hány 1-lel írjuk azt, hogy áll? — kérdi a tanárnő Pistától. — Kettővel — válaszol Pis­ta —, hiszen két lábon állunk. A hátsó padból Jóska jelent­kezik és megkérdi: — Akkor, hogy írjuk azt, hogy a százlábú áll? ★ — Jancsi, nem tanultad meg a szorzótáblát! De azt legalább tu­dod, mennyi egyszer egy? — Hát, nem lehet valami sok... ★ — Zolika, miről lehet megis­merni a mérges gombát? , — A hasfájásról! ■ír Kovácséknál csengetnek. Az ajtóban egy kisfiú áll labdát szorongatva. — Kovács néni? A fia kül­dött, hogy mondjam meg, to­vább kellett maradnia az isko­lában. — Neked nem kellett ma­radnod? — Dehogynem! Én is meg­üzentem Kováccsal anyukám­nak. .. ★ — Mondd Évike, a kisöcséd már tud járni? — Még nem, de lába már van! Az oldalt szerkesztette: HAVAS KLÁRA NEMES GERALDINA Fííbabák F­rissen szedett fűszálakból vagy már lekaszált, száradó szé­nából válogattak egy kis marok­ra valót. A leghosszabb szálak­ból lesz a baba teste, a szok­nyája. Az erősebb szálakból fo­natot készíttek, a hajlékonyab­bakkal kötöztek. TÖPRENGÉS MIHAESCU FELICIA felvétele. Szerettem volna ma korán ébredni, anyuék előtt, hogy már a konyhában vár­jam őket, amint álmosan pis­logva kijönnek a szobából. Biztosan megkérdezték volna, miért csücsülök ott, és én akkor rávágom, hogy már hajnaltól ébren vagyok, nem tudok én már délig aludni, mint a gyermekek. De hát ebből most már semmi sem lesz, alaposan el­aludtam, még a vekker csör­gését sem hallottam és ha anyu nem telefonál haza a gyárból, akkor lehet, hogy még az iskolából is elkések, pedig a tanító néni tegnap direkt mondta: — Remélem, EGY NAPRA gyermekek, holnap senki sem késik el, mert a napotok­b­an! Ettől egy kicsit ideges let­tem, mert mi negyedikesek vagyunk, ideje már, hogy ne mind gyerekezzenek bennün­ket. Az utcán is jól kihúztam magam, hogy az ismerősök ne mind paskolják az arcomat és simogassák a fejem búb­ját, azzal, hogy jaj de meg­nőttem. Ez az, ami engem na­gyon idegesít. Mindezt a nagyszünetben megtárgyaltam Enikővel is, miután neki adtam a fél al­mámat. Enikő teljes mérték­ben egyetértett velem. Ő nem olyan nő, mint a többiek, hogy csak vihorászik meg minden, vele komoly dolgok­ról is lehet tárgyalni, azt is tudta, ki nyerte a Forma 1-es brazil futamot, szóval egé­szen más, mint a többiek. Igaz, néhány napja, este, amikor apu megkérdezte, mit szeretnék gyermeknapra, nem nagyon tiltakoztam, kiböktem, hogy egy biciklit. Az ajándék az más, az bármikor jól jön, arra nem árt egy ilyen nap, hogy kaphasson az ember. És egy biciklire már nagyon rég­óta fáj a fogam. Mert bicik­livel már egészen más az em­ber. Persze, nem olyan gyer­mekeknek való kétkerekűt gondoltam, hanem igazit. A legjobb lenne egy félverseny, fogaskerékváltós bicikli. Ezt anyunak montam is, aztán hallottam, amikor este én még a fürdőszobában voltam, meg­tárgyalta apuval, hogy „ve­gyük meg a gyermekitek azt a biciklit, ha már annyira vá­gyik utána“. Szerettem volna megmon­dani nekik, hogy én már nem is vagyok olyan nagyon gyer­mek, de a bicikli érdekében lemondtam róla. És az is e­­szembe jutott, hogy ilyenkor június elsején csokit meg mindenféle édességet szoktam kapni, amit én nagyon szere­tek. Úgyhogy nem bánnám, ha anyuék az idén is meglep­nének ilyesmivel gyermeknap­ra. Persze, ezt nem kell min­denkinek mondani, csak mi hárman tudjunk róla: aim, anyu és én. Még van egy tervem: délu­tán meghívom Enikőt fagyit enni. No nem azért, mert gyermeknap van, de ha már ünnep, akkor beülhetünk mi is egy fagyira. A pénzt már a múlt héten beszereztem a­­putól, kétszer is kértem fa­gyira, de egyszer sem költöt­tem el, pedig nagyon kíván­tam egy kakaósat. Nem azért mintha egyedül nem fagylal­­tozhatnék, de Enikővel egé­szen más, vele jól lehet szö­vegelni, ő még az autómárká­kat is tudja. Néha hagyom, hogy jobban tudja, mint én, mert olyankor nagyon boldog, csak úgy ragyognak a nagy kék szemei. Ezt el is mondtam apunak, amikor vacsora után ő mosogatott, én pedig töröl­­gettem. Csak mosolygott, az­tán megsimogatta a fejemet. Ettől egy kicsit ideges let­tem. Valami mást vártam tő­le, valami férfiasabb gesz­tust, egy kacsintást vagy va­lami hasonlót. El is határoztam nagyon keményen, hogy én holnaptól már nem leszek gyermek. Ha ma megkapom gyermeknapra a biciklit, akkor én már egé­szen felnőtt leszek. Egy kicsi felnőtt. Ehhez fogom tartani magamat. Legalább jövő i­­lyenkorig. Mert, ha akkor a­­nyuék megkérdezik, hogy mit szeretnék gyermeknapra, le­het, hogy kérek majd vala­mit. Ha már annyira ragasz­kodnak hozzá, hát gyermek leszek ismét egy napra. Ha nagy leszek... Szinte hihetetlenül ideális környezetben áll a Bőrgyár napköziotthona. Két sportpálya és játszó­tér, parkok, árnyas ligetek vannak a közvetlen közelében, s a „didaktikai szemléltetőanyagok“ is csupán kőhajításnyira — a napipiac, az erdő, a víkendtelep, a bútorgyár, a Maros, az építőtelep, kisállomás, üzletek — szóval élőben láthatják a gyerekek a különböző foglalkozási ágakat. A régi November 7 negyed árnyas ligeteiben pedig ki­tűnő a környezet játékhoz, szórakozáshoz. Judea Sabina igazgatónő valóban elégedett lehet. És az is Hogyan hat a környezet a gyerekekre? Talán kiderül a MI LESZEL, HA NAGY LESZEL? kér­désre adott válaszokból... Daniel: — Exkavátoros. Az új blokkoknál fogom ásni a földet, hogy nagy házakat építsenek a gye­rekeknek, legyen hol lakniok. Na és persze a fel­nőtteknek is. Csabi: — Sofőr leszek, ha megnövök. Hogy milyen autón? Hát azon, amelyik úgy leönti hátul a betont s a téglát Az­­az, önürítős teherautón. Claudiu: — Én tengerész leszek. Voltam Konstancán, Mangálián, láttam a Fekete-tengert, láttam nagy hajókat, olyanokat, amelyikek viszik a sok árut. Aztán el szeretnék menni, hogy lássam az óceánt. Alig kőhajításnyira az ifjúsági kultúrház épí­tőtelepe. A gyerekek az alapásástól a tetőfedésig végigkövették a munkálatokat. Kisétáltak, néze­lődtek, kérdezősödtek. Most már van fogalmuk,a mit jelent a házépítés. Csoda-e hát, hogy megtet­szett nekik az építőtelepi munka? A markológép, önürítős gépkocsi? Meg aztán, az óvoda körüli kerítést is állandóan javítgatják, tatarozzák. Meg az épületet. Benne élnek... Camelia: — Orvosnő szeretnék lenni, ha meg­növök. Hogy gyógyítsam a gyerekeket meg az em­bereket. Kinga, Emese: — Mi is. Mennyire is van ide az Orvosi és Gyógyszeré­szeti Intézet? Méterekben és időben. .. Hódítanak a tömegközlekedési eszközök, a benzines, gázolajas, gázas meg „zabhajtású“ jár­művek. Lóránd motorkerékpárt, Attila személygép­kocsit, de kimondottan csak Daciát, Szabolcs bár­milyen gépkocsit, csak négy kereke legyen, Zoli mozdonyt szeretne vezetni, Laci meg egyenesen... lovat. Hallhatott valamit az üzemanyagkrízisről. Csilla viszont... nos ő benzinkutas lenne, ha majd megnő. Lucian: — Én zootechnikus szeretnék lenni, ha megnövök (nem csalok, valóban így mondta — zootechnikus). Szeretem az állatokat, mert ők ad­ják nekünk a tejet, tojást, sajtot... Dórin: — Én traktorista szeretnék lenni. Hogy szántsak a földeken, s utána vessenek belé murok­, meg petrezselyemmagot és kukoricát, és búzát, a­­miből lesz a kenyér. Andris: — Én legszívesebben pilóta lennék, olyan repülőgépen, amelyiknek két szárnya van és szórja a műtrágyát. A napközi udvaron néhány ágyásnyi területet ástunk fel — magyarázza az igazgatónő — aztán a gyerekekkel veteményeztünk, így végig láthat­ják, mit jelent a mezőgazdasági munka, hogyan fejlődnek a növények. Meg aztán szemben a piac, időnként oda is ellátogatunk, látják a munka „friss eredményét“. Kinga: — Ha megnövök óvónő leszek. Hajni: — Én is óvó néni szeretnék lenni, mert nagyon szeretem a gyerekeket, szeretném ta­nítani őket mindenre, s annak a gyereknek, aki nem fogad szót, majd fekete pontot adok. Otília: — Én műszinó szeretnék lenni Mert nagyon szeretek énekelni.­­A beszélgetések végén rövid műsort rögtönöznek. És Otília énekel. Csen­gő, tiszta hangon. Hm. Ha nem egyéb, valóban műszinő, vagyis a mi nyelvünkön művésznő lesz belőle). Ingrid: — Én balettes lennék. István: — Én televízió javító, ha majd megnö­vök. (Ugyan milyen készülékük lehet otthon...?) Teodora: — Én újságíró szeretnék lenni, hogy írjak az újságokba azokról a gyerekekről, akik jól viselkednek az óvodában. (No, nézd csak, honnan ugrik ki a konkurrencia... De nincs vész, előbb az ábc-t kell megtanulnia.. .) Nagycsoportosokkal beszélgettem ide, tiszta lelkivilágukban visszatükröződik a környező világ, közvetlen környezetük, az eddigi rövid életük so­rán tapasztaltak, s úgy adják vissza mindazt, amit láttak, ahogyan látták. Olyannak látnak minket, felnőtteket, amiképpen megmutatkozunk e tiszta tükör előtt. Szemükben tükröződik a világ, mint ahogyan szemünkben tükröződnek ők. Mert min­den, amit teszünk, értük van. BAKÓ ZOLTÁN VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLDAla

Next