Vörös Zászló, 1984. június (36. évfolyam, 129-154. szám)
1984-06-09 / 136. szám
Művészetek dialógusa Érdekes műsort láthattunk a televízióban az egyik vasárnap délután. Festmények, szobrok közé, kolozvári műtermekbe vezetett a kamera, alkotó művészek társaságába kalauzolt az alkalmi íróriporter. S bár a képernyőn ritka esetben érvényesül eredeti szépségében a képzőművészeti alkotás, ezúttal megfeledkeztünk az ilyenkor szokásos hiányzérzetünkről, ugyanis a tévések által meglátogatott festőknek, szobrászoknak vendégeik is voltak, költő barátaik, akik a kompozíciók ihlette, vagy azok hangulatához közel álló verseikből olvastak fel miközben az operatőr szemünk elé, premier planba hozta a képeket, kisplasztikákat, így azt, amit látványban, színben, térérzékelésben veszítettünk, bepótolta a szó, a hang, a lírai vallomás, a költészet varázsa. A képzőművészet és a líra együttes jelentkezése hatványozott élményt eredményezett. Nyilván ez is volt a szerkesztői szándék, s az ötlet jól bevált. Persze,, tudjuk, nem valami rendkívülit találtak ki a műsor készítői, hiszen alaposabb magyarázat nélkül is érthető, hogy nagyobb lehet a művészetek hatása, maradandóbb nyomot hagynak a közönségben, ha egymást kiegészítve nyújtják a látni-, hallani valót, ha egyazon időben, azonos hullámhosszon indítják el a gondolatokat, csiholják az érzelmeket. Mégis elgondolkoztató, hogy művelődési életünk napi gyakorlatában még elég kevés az ilyen közös megnyilvánulás. Habár ha valaki sokfelé jár az országban, mind gyakrabban találkozhat ilyesmivel. Sepsiszentgyörgyön például az állandó képtárban rendszeresen szerveznek kamarazene koncerteket, és a résztvevők állítják, hogy a zenei élmény valamiféle megmagyarázhatatlan többlettel telítődik ott, a képek között, ahol a dallamok különös képzettársításokat váltanak ki a szemlélődő hallgatóból. Hasonlóképp nyilatkoznak a székelykeresztúriak is, náluk újabban a múzeum galériáiban rendeznek szintén ilyen meghitt hangulatú hangversenyeket. A Korunk-galériában már régóta előadóművészek és zenészek is szerepelnek a tárlatnyitókon. Temesváron pedig Kaleidoszkóp címen kisebb közösségek előtt festmények, grafikák, szobrok gyűrűjében költők, színészek, énekesek váltják egymást a rögtönzött pódiumon. S a példákat még sorolhatnám, de inkább nézzünk szét a magunk háza táján. Marosvásárhelyen s a megye más helységeiben sem ismeretlen ez a rendezvényforma. Csak éppen elég ritkán élnek vele. Pedig nemegyszer eseményszámba ment, és igen szép visszhangja volt egy-egy ilyen megnyilvánulásnak, ahol kialakult a művészetek közti párbeszéd, a közönség örömére, javára. Legutóbb, immár töb hónapja, fővárosi vendégművész, Viorel Marginean kiállításának megnyitóját tették sokáig emlékezetessé azzal, hogy levetítették a festőről készült filmet, melynek költői szövegét Nichita Stanescu írta és mondta el, majd orgona muzsikát élvezhettünk Kozma Mátyás előadásában, így lényegesen többet tudtunk meg az alkotóról és törekvéseiről, szellemi-lelki univerzumáról, mintha csak a tárlatnyitó beszédeket hallgattuk volna meg. Persze, nem igényelhetjük, hogy minden verniszázs alkalmából a résztvevők rendelkezésére álljon a művelődési palota nagyterme is. De nem is szükséges. Volt már felejthetetlen élményünk az Új Élet tágnak igazán nem nevezhető szerkesztőségi irodáiban is, amikor a képek sugallta világot, hangulatot rövid, de művészi versműsor tette még érzékletesebbé. Azt is tudom, hogy azért mégsem mindenik kiállítóterem alkalmas zenés vagy egyéb előadásokra, és az időpontot is alaposan meg kell fontolni, ha valóban elvárjuk a közönséget. De mégis arra szeretném bíztatni a művészeti-művelődési élet irányítóit, szervezőit, hogy fogjanak össze, és még sok lehetséges vonzó ötlettel gazdagítva, próbálják rendszeresíteni az ilyen népszerű, több műfajú megnyilvánulásokat. Városunkban ehhez igazán adottak a feltételek. Az itt élő, dolgozó számos író, képzőművész, zenész, és színművész biztosan mindig kapható e szellempezsdítő dialógusra. Az időszak, a közelgő nyári évadszünet pedig valósággal kínálja mindazt, ami e rendezvények sikeréhez elengedhetetlen: az üres termeket, a szabad idővel bőven rendelkező szereplőket s mindenekelőtt a kikapcsolódásra, szórakozásra, művelődésre vágyó érdeklődő közönséget. Az a tél, amelyről szólok, nem volt olyan szibériásan rátarti, mint az idei tél. .. .Emlékszem, hogy február elején megloccsant az idő, s mi földbányászok reménykedve szimatoltuk a levegőt, mint kiéhezett farkas a közeli esztenát. Sárga békavirágot szerettünk volna látni a bányató környékén, és martilaput szedni a bányaoldalról. Kikeletkor a földbánya barátságtalan munkahely, még az örökké május-kedélyű, Öreg trolikezelő Sebeszter Zsiga szerint is, kivéve a sárt, amely barátságos és ragaszkodó már a természeténél fogva. Régi „téglagyáros“ lévén az öreg tisztában volt a sárban rejlő értékkel, és egyre azt hajtogatta, hogy földbányásznak nem elég lennie— annak születni kell. Csekély fizikumához mérten, túlságosai is szívósnak bizonyult s önzetlen munkásságáért, mókás természetéért a nagybajszú öreg népszerűségnek örvendett. Ami a tréfacsinálást illeti, mi gépészek — exkavátorosok — is híresek ralánk. Egy kivételével, akit Dutyugán Mártonnak hívtak, Kövér volt és irtózott mindenfajta rágcsálótól. (Ő az a Dutyugán, ai fogadásból negyven „miccset“ evett meg és húsz hálba sört ivott rá, minekutána még csak nem is böfögött). Egyszer egy élő egeret vitt haza a táskájában, a felesége majdnem szívinfarktust kapott, nagy cirkusz lett belőle. Pedig a kisegér a saját kis eszétől mászott a táskába, nem lehetett azért senki felelős. Ám a gyűlésben jól „megdolgoztak minket, és a vállalat vezetősége megötszázalékolt valamennyiünket. De midőn egyszer a Zsiga bátyám táskájában a darabka kolbász és szalona fölvette eredeti formáját, vagyis disznóvá, illetve sündisznóvá formálódott, az öreg nem csinált patáliát, még a bajusza sem borzolódott össze, csupán annyit mondott, hogy: „Disznó valál, disznó levél". Majd így okoskodott: „Hazaviszem, állítólag egérirtási területen igen hasznos jószág“. És visszadugta a táskába. Ez jó tréfának számított, az egész gyár derült rajta, a vezetőség is. Dutyugán nagy szakinak számított, egy nagy kapacitású szovjet kotrógépet gilkolt a hatalmas villanymotorba tekercselt sok lóerő segítségével. Nem is lehetett a keze alá szólani, mert a híresség ugyebár önérzetességgel jár, és Dutyugán igen sokat adott magára. Lévén a bánya a gyár lelke, fő mozgatóereje, a bánya rentabilitását Dutyugán nélkül még elgondolni is meggondolkoztató ténynek számított. Kisegítő exkavátorosként dolgoztam mellette, de valahogy inkább cserealkatrésznek, leltári tárgynak nézett, nem pedig szakembernek. Igaz, hogy egyivásúak vagyunk, az is igaz, hogy egyszerre ültünk gépre — annak már húsz éve —, ám Dutyugán azóta 6/II-ig vitte, míg én valahogy a 3/II-be végzetszerűen megrekedtem. Dutyugán szerint — ezt utólag és igen későn tudtam meg — nincs szakmai érzésem. Márpedig adottság nélkül nincs fejlődés. Dutyugán, ha úgy szottyant kedve, teleitta magát, aztán beteg lett, sürgős ügye adódott, disznót vásárolt Bücsről, disznót vágott, násznagyoskodott Kolozsvárott, a kislányát orvosi rendeletre a parajdi sóbányába vitte, aztán Görgénybe az anyósát és végül pihenőszabadságra ment. .. — Ugyebár, itt van Mesüge elvtárs — ajánlott a főnök kedves figyelmébe olyankor. — Ez nagyon kóser fickó. — Vajon? — Hatalmas volt a kérdőjel, nagy a főnök úr aggodalma. — Nem bízik bennem, főnök? — adta a sértődöttet. Mert ha rólam is volt szó, úgyis Dutyugában kellett megbízni. Én aztán bütyköltem, termeltem, túlóráztam és a jelek szerint Dutyugán még a kutyának sem hiányzott. A főnök megígérte, hogy ha jól viselem magam, hát meg fogom látni, amit végül úgysem láttam meg... És jött Dutyugán... „Na, hogy ment“? így és úgy. Fölszáll a gépre, indított, állított és kiszállt. Körbejárta, belebújt, alábújt, cöccögött és csóválta a fejét, majd eltűnt. Egy déltájt jött aztán a főnök hozzám, és elég tűrhető modorban megpirongatott megbízhatatlanságomért, ügyetlenségemért. Én csak néztem nagy sután, s ez végül kihozta a sodrából. Nyersebben kezdett értekezni velem. — Igen bánom, hogy továbbítottam a kérvényét — mondta. — Nem érdemel maga kategóriát. És ott hagyott. Bántott a dolog. Sírni tudtam volna. Ám Dutyugán oda jött és a vállamra tette a kezét: „Minya fiam — szólt —, tudd meg, hogy nehéz helyzetbe hoztál. Visszaéltél ennek a derék, becsületes fiatalembernek (tudniillik a főnöknek) a jóhiszeműségével. Pedig ő nagyon munkáspárti, ám nagy hibája, hogy hisz az emberben. Érted? Igen megneheztelt rám. Kategorikusan kijelentette, hogy többé ki ne nyissam a számat szabadnapot kérni. Én makacsan védtelek, bizonykodtam az érdekedben. Mondd el ügyesen, hogy micsináltál?“ — Megettem a gépet — mondtam. — És neked nem maradt belőle. Láthatod. Sértődötten indult a géphez. A hágcsóról visszafordult: — Önfejű vagy és szamár. De most az északi falhoz manőverezünk. Állj a posztodra. Az én „posztom“ a karomnyi vastagságú villanykábel ide-oda ráncigálása volt. A jelek szerint csak ahhoz értettem. Egyszerre nagyon dühös lettem. Hirtelen világosság gyűlt az agyamban: ez a mindig (Folytatás a 4. oldalon) Játék -K. Gáspár Sándor írása- VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLDAL Szabadságunk 40. évfordulója jegyében ■*— híven a hagyományokhoz A Marosvásárhelyi Zenei Napok XIV. rendezvénysorozata — Beszélgetés CSIKY BOLDIZSÁR művészeti titkárral — Június közepe felé tartunk, ebben az időszakban kerül megrendezésre Marosvásárhelyen az ország egyik legrangosabb zenei eseménye. Erről beszélgetünk Csiky Boldizsár zeneszerzővel. — Foglalkoztatja-e a Filharmónia vezetőségét az idei Marosvásárhelyi Zenei Napok szervezése? — A Filharmónia vezetősége és teljes munkaközössége nem óhajt lemondani egy már elért eredményről, annál is inkább, mivel a Marosvásárhelyi Zenei Napok pillanatnyilag az ország egyik legszínvonalasabb hangversenysorozata, és ezt a helyezést ez a zenei intézmény nem ingyen szerezte meg, hanem megfeszített munkájának és következetességének eredménye. Még ennél is fontosabb, kötelező erejű tényező, hogy a marosvásárhelyi közönség nyíltan kimutatta azt, hogy szüksége van a zene által kínált művészi élményre, és hogy szellemi életének alkatrészeként nevelő erejéből részesülni kíván. Már többször említettem, hogy közönségünk többsége fiatal, és hogy ezt eddigi nevelőmunkánk legfontosabb eredményének tekintjük. Ezért nem érzünk megterhelésnek semmiféle munkát, mely a közönség elvárásának hivatott megfelelni. — Milyen konkrét műsornaptára lesz a XIV. Marosvásárhelyi Zenei Napoknak, és mennyiben tudják tiszteletben tartani a rendezvény eddig kialakult hagyományait? — A XIV. Marosvásárhelyi Zenei Napok június 18-tól június 30-ig tart. Alapvonásában megőrzi az eddig kialakított profilt. A műsorszerkezetben lesznek kisebb változások, amelyek a változatosságot igyekeznek fokozni, és ezért reméljük, tetszésre fognak találni. A nyitóhangversenyen így zenei életünk két nagysága lép színpadra, a vezénylő Mircea Cristescu és a szólista, Ion Voicu személyében. A hangverseny súlypontja a monumentális „Manfred“ szimfónia Csajkovszkij nagy alkotása. Június 19-én korunk egyik kiemelkedő orgonaművésze, Hary Grodberg (Szovjetunió) tart Bach-estet. — Mennyiben domborodik ki a fesztivál marosvásárhelyisége? — Épp jókor kérdezi, a harmadik hangverseny ugyanis két elhunyt zeneszerzőnknek, Trozner Józsefnek és Zoltán Aladárnak állít emléket, túlnyomórészt marosvásárhelyi előadók tolmácsolásában. Az ezt követő, tehát a negyedik hangversenyen is a helyi előadóművészet fontos eseményének ígérkezik: ez a marosvásárhelyi Kamarazenekar Vivaldi-estje (igaz, a meghívott szólisták kolozsváriak: Gavril Costea fuvola- és Ágoston András hegedűművész személyében). — A fiatal előadóművészek népszerűsítésében tehát szakítottak a hagyományokkal? Mindeddig csak „befutott“ nevek hangzottak el... — A június 22-i hangversenyt nekik szenteljük. Mindenki fiatal ezen a hangversenyen: a karmester (Richard Oschanitzky), négy fiatal szólista, mindnyájan nemzetközi díjnyertesek. Egy fiatal szerző műve is előadásra kerül. Mint látja, nem épp a hagyományos módra, de még erőteljesebben engedjük szóhoz jutni a fiatalokat. — Már lassan az első hét végén tartunk. Mi lesz a folytatás? — Az előző zenei napok műsorán még nem szerepelt olyan DÉZSI ÖDÖN (Folytatás a 4. oldalon) Nyelv és élet Garmadával Nem kell külön hangsúlyoznom, hogyha valamiből nagyon sok van, akkor zavarban vagyunk, ugyanis nem tudjuk, melyiket válasszuk a sok közül. Ez vonatkozik az élet minden területére, de jelentős mértékben a szavak világára is. Vannak olyan szócsaládaink, melyek csaknem százával kínálják rokon értelmű megfelelőik egész sorát. Itt van például a sokat jelentő szavunk. Hogyha valamiből sok van, azt sokféleképpen közölhetjük: számos, egy csomó, egy sereg, egy halom, egy rakás, vagonszámra, halommal, számtalan stb. Amikor pedig azt szeretnék jelezni, hogy valamiből nagyon sok van, a szavak és szókapcsolatok valóságos garmadájában válogathatunk. Íme néhány a sok közül: roppant sok, szerfölött sok, megannyi, rengeteg, tömérdek, töméntelen. Gyakran hallhatók az ilyen képes kifejezések is: annyi volt belőle, mint égen a csillag, anynyi van, hogy a Marost is el lehetne rekeszteni vele. Előfordulnak kissé bizalmasabb, népies kifejezések is: annyi van, mint a nyű. Kétségtelen, a nagyon sokra való utalásunkban hajlamosak vagyunk a túlzásokra, hogy ezzel még jobban érzékeltessük a mennyiség nagyságát. Nem helytelenek ezek a túlzások, nyelvünk kifejezéskincsének gazdagítok megszámlálhatatlan, ezernyi, milliónyi, tengernyi. Petőfi Sándor ismert elbeszélő költeményében is így jellemzi a virágos mezőt: „Tenger virág nyílik tarkán körülötte...“ Köznyelvi kifejezés: tenger nép az utcán. Ezt a költők is átvették. A családias, bizalmasabb beszédben azt is mondjuk valamire, hogy rogyásig, sőt dögivel van. íme milyen gazdagnak mutatkozik egyetlen fogalom szóanyaga. Van miből válogatnunk. A fontos az, hogy jól válogassunk közülük. BARTNA JÁNOS ■ Kilátó ■ • Csíkszeredában ebben az évben június 1és 3. között zajlott le a hagyományos régizene fesztivál. • A szatmári Északi Színház az elmúlt napokban mutatta be Dina Cocea A család című darabját. Rendezte Kovács Ferenc. Felléptek többek közt Elekes Emma, Ács Lajos, Parászka Miklós, M. Szabó Ildikó, S Ulöp Zoltán, Tarnói Emilia, Tóth-Páll Miklós, Méhes Kati, Bokor Ildikó, András Gyula, Soós Angéla. • Banner Zoltán Hajnaltájt Arany Jánossal című műsorával vendégszerepelt az aradi művelődési házban. • A Nagyváradi Fáklya napilap termeiben Bihari Barna munkáiból nyílt kiállítás. • F. Bathó Ida színművésznő előkészítette bemutatásra a legújabb stúdió előadását, a Modern Médeia-t. • A székelyudvarhelyi művelődési házban megnyílt Gazdáné Olosz Ella sepsiszentgyörgyi művész szőnyegkiállítása. Bevezetőt Farkas Árpád mondott. • A Csíkszeredai művelődési házban Felvinczy Kálmán ötvösművész munkáiból nyitottak kiállítást. • A Kriterion gondozásában megjelent a Goethe és Schiller levelezése című kötet, melynek anyagát Deák Tamás válogatta, ugyancsak ő írt előszót a kötethez. • Deák Tamás elbeszéléskötetét jelentette meg a Cartea Romaneasca Könyvkiadó román nyelven. • Ez tiszta kabaré címmel zenés, vidám összeállítást mutatott be a kolozsvár-napocai Állami Magyar Színház együttese László Gerő és László Zoltán rendezésében. • Désen a művelődési dekád keretében a kolozsvár-napocai Állami Magyar Színház együttese Mr, Bethlen Gábor című előadásával vendégszerepelt.