Vörös Zászló, 1984. szeptember (36. évfolyam, 207-232. szám)
1984-09-01 / 207. szám
Egy bérletfelhívás margójára Megjelentek a színházi bérlet, felhívások. A közönség, amely az elmúlt évekbeli, évtizedekben oly sokszor adta tanújelét színházszeretetének ismét elzarándokol a pénztárhoz, hogy megvásárolja bérletét, és az elkövetkezendő évadban ismét elfoglalja helyét a nézőtéren. Ez lényegében már természetes is! Hisz a bérletrendszer gyökerei a régmúltba, a XVIII. századi francia és német színházi gyakorlathoz vezethetők vissza. Egy évtized múlva lesz kereken kétszáz esztendeje annak, hogy magyar nyelven játszó társulataink is bevezették azt, és a színházi plakátokon megjelent a bérlet, illetve ahogy akkor írták, az abonnement szó. Csakhogy hajdan a bérlők száma elenyészően csekély volt; a bérletvásárlás fényűzését csak a színház főúri mecénásai és a társadalom dús,gazdag polgárai engedhették meg maguknak. Napjainkban viszont — a kultúra demokratizálódási folyamatának eredményeképpen — ez tíz- és százezrek számára természetes, hétköznapi dolog; a színészeknek pedig különös örömet jelent az a tudat, hogy oly sok ezren vannak, akik művészetszeretetükért ezzel a gesztussal juttatják kifejezésre. A bérlet — lényegében szerződés. Az egyik fél, a színház arra vállalkozik, hogy bemutatja a beígért darabokat; a másik fél, a néző, arra, hogy elmegy a színházba, és megnézi az eladásikát; de ha az egyik fél nem teljesíti a vállalt kötelezettségét — az összhang, a jó viszony megbomlik. A néző bosszankodni kezd, hogy nem a beígért műveket láthatja a színpadon — és esetleg el sem megy más darabok előadásaira. Helye, aznap este, a nézőtéren üresen marad. A színészek— akik tudják, hogy a pénztárban egyetlen jegy sincs, tehát papírforma szerint „telt ház“ van —, keserűen veszik tudomásul, hogy megint „foghíjas a nézőtér“. Ez néha még a játék szárnyalását is derékba törheti. Ezért a színház és a bérlő közötti viszonyban döntő jelentőségű, hogy mindkét fél „betartsa a játékszabályokat“. Mindezt Nemzeti Színházunk vezetősége is nagyon jól tudja, ezért óvatos elővigyázatossággal a bérlet felhívási plakáton az 1984— 1985-ös évadra tagozatonként 4—4 bemutatót ígér; ebből kettő Sütő András: Az ugató madár és Romulus Guga: Cele sínés zilé ale orașului — vásárhelyi író alkotása; megszólaltatásuk országos bemutatónak számít, és hazai színházkultúránk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel rendelkezik. A világirodalom klasszikusait Osztrovszkij A hozomány nélküli lány című lélektani és Schiller: Ármány és szerelem című művének román nyelvű megszólaltatása, a századforduló irodalmát a Szép Ernő születésének századik évfordulója alkalmából színre kerülő Patika, valamint a népszerű francia bohózatíró, Georges Feydeau Bolha a fülben (Puricele in ureche) című alkotása képviseli a játékrendben. Sajátos színt jelent majd a műsorban a két világháború között élt Ciprian: Gácsérfej című komédiájának, valamint Caragiale: D-ale carnavalului című alkotásának a bemutatása is. Igényesen összeállított, sokat igérő műsorterv ez. Csakhogy 4— 4 bemutató egy színházi évadban — kevés, hisz az elmúlt évadban 6 bemutatón tapsolhattunk, miközben jogosan hiányoltuk a beígért kistermi produkciók elmaradását is. Reméljük azonban, hogy a bérletfelhíváson szereplő négy darabcím csak a jövő évi repertoár alapja, és hogy a színházi műsor „menet közben“ újabb darabokkal, illetve előadásokkal fog gazdagodni, színesebbé, érdekesebbé és tartalmasabbá válni; mert ahogy Schiller hajdan megfogalmazta: „A színház a haladó eszmék hirdetésének eszköze; a rossz ellen, az igazság és az igazságosság ellenségei ellen vívott harc fegyvere.“ ... és napjainkban egyáltalán nem lehet közömbös számunkra, hogy kik és hogyan forgatják ezt a fegyvert. Alsó ketten a mind sűrűbbre sötétebb, alig egy kődobásnyi távolságból maggasló fenyőrengeteget nézték, amitől egyre kikapcsolódottabbnak, egyre oldottabbnak érezték magukat; a frissen feszítő piros-fehér kempingházakat nézték, és nem öntötte el őket az irigység; a lefekvés előtti sziesztára kiült, akkor ismerkedő családokat nézték, akiknek szövegét csak foszlányokban hallották, de játszi könnyen elképzelték; a fiatalokat nézték, akik erős magnót akasztottak az egyik kempingház ablakára és önfeledten táncoltak; nézték a közeli vendéglőből ki-ki, lődörgő részegeket, nézték az orruk elé nőtt fűszálakat is, és arra gondoltak, hogy nem éppen humortalan hasra fekve bámulni a sátorból a világot. Egymáshoz nem szóltak ezalatt. — Jól elbeszélgettünk itt mi ketten — mondta a férj, amikor már csak egy szürkésfekete folt volt a szemközti rengeteg, kioltották a fiatalok a magnót, és senki sem ült többé a sátrak előtt. — Pedig nem hallgatni kellett volna megtanulnunk ebben az együttélésben — mondta a feleség, és bennebb kúszott a sátorban. A férj behúzta a villámzárakat. A feleség bekapcsolta a zseblámpát. — Kártyázzunk egyet, mert én még nem tudok elaludni! — mondta a feleség, s a sátorvégbe állított nagy, keretes hátizsák oldalzsbéből elővette a paklit. — Amerikai helesezzünk! — Hatvanhatozzunk! — mondta a férj, és kiválogatta a lapokat. Még megigazította a két sátorfához erősített spárgára akasztott zseblámpát, hogy annak fénye pontosan középre essék, majd törökülésbe huppantak mindketten és , kártyáztak. A feleség ryert minduntalan. Az ötödik vagy hatodik játszma után a férj begorombult, ezt persze palástolta, ahogy tudta, végül azt mondta, hogy ő most már álmos, feküdjenek le. A feleség nem ellenkezett. Ágyat vetett. Négybe hajtott plédet terített a sátor aljára, arra egy fehér lepedőt, előteremtette az otthonról elcipelt két kispárnát is, fejtől odatette őket, aztán öltözni kezdett térden állva, még féltérden is, mert a sátor szűk volt és alacsony. Tréningalsóba, meleg blúzba, tréningfelsőbe bújt, s miután egy hosszú törülközőbe a derekát jól becsavarta éjszakára, hálózsákot kerített magára. A bal oldalára feküdt. A férj a jobb oldalára, — így romantikus — mondta a feleség. ■— így vadromantikus — mondta a férj. Elhallgattak. Ám a csend nem volt tökéletes körülöttük, mert a kempinget határoló, szinte mindig töményen agyagos levű folyó ugyancsak lefetyelt. A folyók sohasem hallgatnak el — gondolta a feleség. Csak a vízcsapnál felejtett karcsú, sötétkék nyelű, csillagélű, tövishegyű kés lapult a földön hidegen. Vadromantikát mondott a férj, ami előtt elaludt volna, s akkor nem gondolta, hogy ott jár az ördög, ahol emlegetik. Mert jöttek nem csendesen, nem, lopakodva, nem alattomosan a súlyuktól már kapaszkodni is alig képes fekete fellegek, és úgy vágódtak egymásnak, hogy abba ég a föld, minden beleremegett, és úgy hullatták a vizet hajnali három óra tájban, mintha éppen maga a Fekete-tenger jött volna el, s fordult volna fenékkel felfelé a sátrak fölé. Előbb a feleség ébredt fel. Utána aztán a férj is. Hallgatóztak. Zseblámpát gyújtottak. Figyeltek. Kicsit beszivárgott hozzájuk aláírói a víz. Ahogy ezt meglátták, szétnyitották a cipzárakat. Kint tengerben álltak a sátrak! — Most mit csinálunk? — Semmit, amíg így zuhog odakint az eső! — De legalább a gyermekeket nézd meg! — Kijönnek ők, ha valami baj van. Vagy kiáltanak — mondta a férj, de közben ő is arra gondolt, hogy jó lenne, ha el lehetne hajtani a fiai sátra mellől a vizet. — Nem maradok itt a sátorban — mondta a feleség. — Hát hová mész? — Valamelyik kicsi ház teraszára. — Az jó. Én is veled megyek. — De akkor mi lesz itt bent a holmik, kai? — Megtörténhetik, hogy eláznak... — Én nem megyek sehova — mondta a férj egy kicsi idő múlva. — Akkor én is itt maradok — válaszolta a feleség. A bejárattól kicsit bennebb húzódtak a sátorban. Egy ideig kucorogtak, aztán félkönyökre dőltek. Úgy fárasztó volt. Zsibbasztó nagyon. Gondoltak egyet, s újra lefeküdtek. Csak annyi, hogy a lábukat nem nyújtották ki, hogy ne érjen a beszivárgó vízbe. De még így is úgy elaludtak, ahogyan csak valami fedelen kopogó, egyhangú esőtől tudnak elaludni az emberek. Különben a férj kicsit pocakos volt, kicsit kopaszodó, és nem szerette, de imádta a hegyi ösvényeket. A feleség kicsit lett volt, kicsit babaarcú, és nem szerette, de imádta a madárzenét. Sátrak tenyétjén Réthy István írása Baráti légkörben Beszélgetés MHIAI GINGULESCU színművésszel — — Megalakulásától tagja a marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozatának. Kérem, néhány mondatban foglalja öszsze, milyen emlékei fűződnek az induláshoz, az eltelt évtizedekhez. — Azt hiszem, júliusban volt huszonkét éve, hogy először érkeztem Marosvásárhelyre. Repülővel jöttünk, az egész nagyon izgalmas volt, részben, mert első ízben ültem repülőn, részben, ifmért számomra egy teljesen ismeretein városba érkeztem. ... A régi repülőtérről autóbusszal jöttünk a központba, mely egyből nagyon megtetszett. Éppen virágoztak a rózsák a főtéren — csodálatos látvány volt. A Kultúrpalotában vártak a magyar tagozat színészei. Tompa Miklós rendező-igazgató is ott volt, valamennyien nagyon elegánsan öltözve, ami még ünnepélyesebbé tette a találkozást. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, megismerkedtünk, utána átmentünk a Maros vendéglőbe ebédelni, ami szintén nagyon kellemesen telt. Hát ez volt az első nap. Azért részleteztem ennyire, mert ez a kedves, baráti légkör azóta is, végig megmaradt. Nagyon megszerettem a várost, a színházat, az embereket, ezért is maradtam itt végleg, bár bukaresti vagyok. Természetesen a kezdet nehezebb volt, még nem létezett ez a csodálatos színházépületünk, amelyet minden városunkba érkező társulat, színész megirigyel. A Kultúrpalotában játszottunk. Parányi színpadához rengeteg kedves emlék fűz. Sokat dolgoztunk, és a legnagyobb öröm számomra, hogy állandóan játszottam, mindig volt munkám. — A szerepeiről mondana valamit? — Nagyon sok szerepet játszottam. Nagyokat és kicsiket, jóformán minden drámai műfajban. Tulajdonképpen itt váltam színésszé. Nagyon szerettem és szeretek játszani. Kiváló rendezőkkel dolgoztam, Harag Györgygyel, Dan Alecsandrescuval, Penciulescuval, hogy csak néhányat említsek. Valamennyi szerepemnek örvendtem. — Hogyan látja a színész, a rendező szerepét a mai színházban? — Mostanság ez a disputák egyike, sokat vitáznak róla. Végeredményben a színész az, aki a színházat szülte, a rendező egy modern invenció, de mivel megjelent, természetesen szükség volt rá. Ma már elképzelhetetlen nélküle a színház. Minden egyes előadás egységes koncepció szerint készül, és ezt csak egy ember, a rendező képes megvalósítani. Persze, vannak diktatórikus rendezők, akik szerint a színész bábú. Teljesen hibás felfogás. A színész a szerepet, a rendező az előadást alkotja. Van úgy, hogy vitázunk ,veszekszünk mi színészek a rendezővel, de egymás nélkül nem tudnánk élni. — Most milyen szerepen dolgozik? — Dan Alecsandrescu rendező Csiky Gergely Ingyenélőkjét viszi színre, szeptember közepére tervezzük a bemutatót. Ebben a darabban játszom. Néhány évvel ezelőtt, a magyar tagozat bemutatta már ezt a Csiky-művet, az én szerepemet Kovács György mester játszotta. Talán nem is kell mondanom, hogy ezek után számomra ez milyen izgalmas, nehéz feladat. Nem tudom, hogy sikerüst majd olyan jónak lennem, mint amilyen Kovács mester volt, de szeretném, ha meg lenne velem elégedve a színházszerető marosvásárhelyi közönség. TOMPA Z. MIHÁLY ■ Kilátó ■ ■ Temesváron Dumitru Radu Popescu, az írószövetség elnöke ünnepélyes keretek között nyújtotta át Endre Károlynak az írószövetség 1983-as különdíját. A költő életművét Cornel Ungureanu, Domokos Géza és Anghel Dumbraveanu méltatta. ■ A kolozsvár-napocai Állami Magyar Opera társulata Aradon Radió Pongrácz János Vitéz című daljátékával vendégszerepelt. ■ A Szatmár megyei Homoród községhez tartozó Oteleaian ebben az évben is megrendezték a hagyományos folklórünnepet. Műkedvelő együttesek, zenészek, énekesek, táncosok több órán át tartó műsorral szórakoztatták a közönséget. ■ A Hargita testvérlapunk Barátságokban fogant művészet ígérete címmel közöl riportot a gyergyószárhegyi képzőművészeti táborból. „Szárhegy szentélye a képzőművészetnek a megyében s azon túl is“ — írja Bálint András. Közel negyedszáz művész, köztük Aurel Ciupe, Ciupe Maria, Balla József, Barabás Éva, Dumitrescu Mircea, Puskás Sándor, Barabás István, Zolcsák Sándor, Zsigmond Márton és mások alkottak az idén is a táborban. ■ Gyimesfelsőlokon ex libriskiállítás nyílt meg. ■ Az Electrecord kiadásában meséket tartalmazó lemez jelent meg. A meséket — A szegény ember vására; A varjúkirály ajándéka; Előbb a tánc, aztán a lakoma; A rest leány; A deákból lett király — a kolozsvár-napocai Állami Magyar Színház művészei, Orosz Lujza és Márton János tolmácsolják. ■ Székelyudvarhelyen ebben az évben is megrendezték a szocialista kultúra és politikai nevelés napjait. ■ Gyergyószentmiklóson a Szakszervezetek Művelődési Házában Barabás Bortnyik Irén marosvásárhelyi festőművész munkáiból nyílt kiállítás. A megnyitón Banner Zoltán műkritikus mondott beszédet. ■ Kolozs megyében ebben az évben is megtartják az Erdélyi férfitáncok hagyományos fesztiválját. A fesztiválra megkezdték az előkészületeket. ■ Aranyosgyéresen az elmúlt időszakban szervezték meg a Munkásszínház Hét rendezvénysorozatot. ■ A kolozsvár-napocai Állami Opera a Jog az élethez című darabot mutatta be. Zeneszerző: Tudor Jarda. ■ Századik, jubileumi tárlatához érkezett a kolozsvár-napocai Egyetemi Ház klubjának kisgalériája. VÖRÖS ZÁSZLÓ - 3. OLDAL Nyelv és élet Nembánomból lesz a bánom Jól ismerik olvasóink a címül szolgáló szólást. Találó, sokatmondó szólásunk. Gyakran elhangzik figyelmeztetésként. Megszívlelendő tanácsot ad. A szólás első szava, a nembánom, egy sajátos szókapcsolatra hívja fel a figyelmet. A nem tagadószó forrott egybe az utána következő igével. Mint ismeretes, a nem tagadószót általában nem írjuk egybe az utána következő névszóval vagy igével. Pl. nem keserű, nem megyek. Vannak esetek, amint szólásunk is mutatja, hogy egyes szókapcsolatokban a tagadószó összeforrott az utána következő névszóval vagy igével. Ilyenkor többnyire nem azt jelenti, mint különírt alakja. Mást jelent például egy labdarúgó-mérkőzés szurkolóira utalva a nem fizetők száma, és mást a nemfizetők száma. Az első kapcsolat a jegy nélkül „belógókra“ utal, a második, az egybeírt, a díjtalanul beengedett közönségre, diákokra, katonákra stb. Ismeretesek nyelvünkben hasonló kapcsolatok szép számmal. Kifejezéskincsünk gazdagítói. Ilyenek: nemdohányzó (vagon vagy szakasz); nemlétező hős (képzeletbeli hős); nemtetszés ellenszenv). Aztán ismerünk nemkívánatos (távol tartandó) személyt, nemtörődöm embert is. Néha a tagadószó a szókapcsolatban két másik szó közé ékelődött: megnemtámadási (szerződés), bárnemissza (ember). Az utóbbiból még családnév is keletkezett. Gondoljunk csak Gárdonyi Géza híres regényének egyik hősére, a rokonszenves Bornemissza Gergelyre. BARTHA JÁNOS