Wan2, 2003 (8-18. szám)
2003-12-01 / 18. szám
03 1204 01 ★ ★★ DOVES Lost Sides Heavenly/EMI 45 perc 12 szám A kiadók B-oldalakkal, elveszett dalokkal, szemétbe dobott és onnan előkotort felvételekkel csillapítják éhségüket. Ez így van jól. Az erősnek mondható The Lost Broadcasttal jó pozíciókat elért újromantikus Doves sem kerülhette el a sorsát. Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a címek összejátszása miatt a tavalyi albumról lehullott darabokról, azaz erősen használt kotonról van szó. A Lost Side mindenféle rendszer és közös nevező nélküli használható munkakópiákat, kedves darabokat, örömszerző forgácsokat tartalmaz. Ha például a Doves ezzel a lemezzel jelentkezne originális alkotásként, a közepesnél jobb minősítést kapna, leszámítva persze a Lady Madonnát parafrazáló, viccnek is kellemetlen Hit The Ground Runningot. A Crunch című - máskor intrónak is kiváló - tétel ugyanakkor lehetne egy Guy Ritchie filmzene, a Valley pedig a környezet- és képzeletbarát minisztérium reklámfilmjéhez a tárgyszerűen megvalósított flash. Arra a kérdésre, minek egy kellemes lemez a sok hasznavehetetlen között nincs igazi válasz. A Doves gyúr az új albumra, és máris gyártja a következő elveszettnek hitt darabokat, melyek elektronikus zongorán előadva előbb-utóbb megjelennek. L.N.T. ★★★ Sophie Ellis-Bextor Shoot From The Hip Universal 39 perc 10 szám Kezdjük azzal, hogy az elegáns diszkó-funkot áruló cicaszemű énekesnő kiszőkítette a haját. Más változás nem igen történt vele - tesszük ezt a megállapítást a Shoot From The Hip megjelené se alkalmából, mely kb. annyiban tér el a korábbi Read My Lips című lemeztől, mint mondjuk a Prada és a Donna Karan téli kollekciói, tehát első blikkre semmi különbséget nem veszünk észre. Talán annyi az elmozdulás, hogy a trendre oly fogékony kamaszos díva felvette műveleti repertoárjába a nyolcvanas évek Bon Jovi This Left Feels Right Universal 57 perc 13 szám Bon Jovi This Left Feels Right című albuma megvalósítja az önbetörés minősített esetét, azaz a zenekar saját dalait hangszerelte újra, bontotta alapjaira, majd rakta össze ismét. Kétségtelen, hogy valamivel elfogadhatóbb látvány az illatos gyertyák erdejében bazseváló Joni, mint amikor '85- ben ballonkabátban, színpad fölött repült át tűzijáték kíséretében, de akik szerint a Bon Jovi volt az első ún. fiúzenekar, azok számára ez a lemez sem elég a feloldozáshoz. Ha elfogulatlanul hallgatjuk az albumot, akkor valóban meglepő, hogy mi mindent ki tudtak hozni ezekből a glamhimnuszokból. Igaz, néhány szám minden igyekezet ellenére is olyan lett, mintha Elton John piszkált volna bele a hangszerelésbe (ő volt az egyik producer), aki kvázi „kimosdatta" a fiúkat. A This Left Feels Right egy best of lemez, hisz az alkotók kizárólag a toplistás számaikkal bíbelődtek, a Born To Me My Babytől az It's My Life-on át a Wanted Dead Or Alive-ig itt van minden, ami a csúcsra juttatta a zenekart, de két új dal (a Last Man Standing és a Thief Of Hearts) is szerepel a meglepik között. Az album mindezen túl egy speciális unplugged, nem valami bulin rögzí CD eleji popnew wave néhány ele- ehhez a csillogó sétáló utcákról mér, és ez pompásan érvényesül néha letérhettek volna egy-egy például az Another Day című mellékutcába is. P.Z. számban, vagy a New Order basszusfutamait nyúló Party In My Head című kis színesben. Az első három szerzemény tét nélküli, súlytalan pop. Az albumon kizárólag azok az értékelhető pillanatok, melyek eltérnek a lightos funk-témákkal operáló sztenderdektől. Ilyenből összesen négyet találtunk a Shoot From The Hipen. Az előbb már említett két számon kívül még megemlíthetjük a You Get Yours című luxus-popdalt és a The Walls Keep Saying Your Name című felvillanást. Ha a kissé bátortalan, de csípőből tüzelő művésznő és alkotótársai jobban elengedik magukat, akár egy szenzációs lemezt is összehozhattak volna. Mondjuk tették bordó drapériák és cserepes virágok között, hanem stúdióban bíbelődtek vele. Végül is, ők voltak, akik az 1989-es MTV Video Music Awards díjkiosztóján két gitárral eljátszották a Livin' On A Playert és a Wanted Dead or Alive-ot, mely előadás sokak szerint az MTV Unplugged sorozatát inspirálta. Most itt az újabb turpisság, a stúdió-unpugged. Fene se tudja, valahogy ilyennek képzeltem ezt a lemezt, a maga nemében korrekt, a Wanted Dead Or Alive egész jó lett - leginkább P. Daddy Led Zeppelintől kölcsönvett Kashmir-átiratának felfogása köszön vissza, de vannak abszolút sztenderd megközelítések is. Ezek a klasszicizált felvételek jobbak, mint az eredetiek, innen már csak azon múlik minden, hogy el tudjuk-e feledni az egykoron hauerolt hajú Jón ficsúros mosolyát. P.Z. I ★ ★★