Wan2, 2008 (68-79. szám)

2008-07-01 / 73. szám

Újra-soul © © ® ® ® Jamie Lidell Jim A WARP kiadós Lidell pályáját ugyan búvópatakként kíséri a fekete tánczene szeretete, ám karrierje első szakaszában művészi identitása legalább annyira kötődött az agyas elektronikus táncze­néhez, sőt. 2005-ös Multiply című nagylemeze mindazonáltal már igazi szerelme, a soul jegyében készült, ám azon az egyértelmű Prince-, Stevie Wonder-, Marvin Gaye-ihletettség mellett még komoly szerepet kapott a „vagdalós", „bindzsizős” elektronikus tánczenei hangzás. A Jim viszont már színtiszta, vintage soul és R&B - és itt kanyarodjunk vissza az első mondathoz. A Jim ugyanis nem csak attól jó, hogy olyan és tényleg úgy szól, mint egy '60-as vagy '70-es évekbeli soul-album. És nem is csak Jamie Lidell új albuma elképesz­tő stílusbravúr - és jóval több is annál. Nemcsak pastiche és játék a betűkkel, hanem nagyszerű szerzői teljesítmény, attól fasza, hogy afféle tablókép, hogy olyan, mint egy bédekker a soul, funk és R&B aranykorához (a Motowntól és a Staxtól a P-Funkig és a '80-as évekig) és a szélesen értelmezett műfajszelet legjobb előadóihoz (Al Greentől Marvin Gaye-ig, Stevie Wondertől Prince-ig, Sam Cooke-tól Isaac Hayes-ig). Ha valaki egy „olyan, mint" lemezt akar készíteni, nem árt, ha olyan jó dalokat, olyan azonnal fülbemászó popslágereket kerekít, mint Jamie Lidell. Más kérdés persze - és ez a csavar a történetben -, hogy ilyenkor meg már nem is az a fontos, hogy kinek a bűvöletében készült az album, mert, ugye, ilyenkor a matéria önálló életre kel. Az év egyik legjobb lemeze eddig, de komolyan. Mener Habár tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy a nyolcvanas években rengeteg izgalmas dolog történt, most egy kis időre felejtsük el a bennünk lakozó jól értesült popsznobot és tegyük a kezünket a szí­vünkre: a „nyolcvanas évek" szókapcsolat hallatán azért nem feltétlenül az angol poszt-punk vagy a kibontakozó függet­len amerikai gitárzenei színtér ugrik be elsőre, hanem sokszor bizony Berkes Gábor légszintije, a kvarcóra, David Hasselhoff mellszőrzete, a borzasztó vörös köröm-rob­­bantott frizura kombináció, vagy,­­ hogy egy igazán elrettentő példát említsünk - a hajmetál. Az évtized rehabilitálása persze azóta többszörösen is megtörtént, de most olyan helyről érkezett váratlan megerősítés, ahonnan a legkevésbé vártuk. A hibázásra képtelen, wales-i Super Furry Animals fő dalszerző-énekes bárdjáról, Gruff Rhys-ről van szó, aki eddig általában a hatvanas évek feszített víztükrébe ugrott nagy fejeseket és oltári seggeseket, ezút­tal azonban a szinti-poppal teszi ugyanezt. Tettestársa ebben a vicces projektben Boom Bip DJ-producer volt, akivel közösen már évek óta írtak dalokat, de feltűnik a lemezen a Strokes dobos, Fab Moretti, a The Magic Numbers, Cate Le Bon csajvo­ kalista, és olyan rapperek, mint Spank Rock vagy Yo Majesty. A lemez nagyrészt a ‘80-as évek elektro­­pop nyomvonalán halad, de néhány dal erejéig lekanyarodik a hiphop ösvényére is. Azt eddig is tudtuk, hogy Gruff teljesen őrült, ráadásul kiapadhatatlannak tűnő popérzékenysége még ezen a perverz zenei időutazáson is azonnal átsüt, így minden egyes röhejes szintitémát (főleg a Belfast barokkos szintifutamát) elfoga­dunk tőle, mert a dalok - a maguk furcsa módján - egész egyszerűen jók. Az album John DeLoreannek, az életét szinte playboyként leélő, híres autó designernek állít emléket, akinek legis­mertebb tervezésére, a DeLorean DMC-12 sportautóra, a Vissza a jövőből trilógiából emlékezhetünk. Ezek után nincs is más dolgunk hátra, mint beülni a ház előtt parkoló autóba, betenni a CD-t, feltenni a napszemüveget és énekelni, hogy „Michael Douglas is wearing sunglasses". scs Vissza a jövőbe © © © © © Neon Neon Stainless Style Sex Records___________ 43 perc 12 szám Jamie Lidell A 4 'X L / ‘ I 1 1 # / . i 38 perc 10 szám Warp/Neon Music

Next