Wan2, 2010 (92-103. szám)

2010-06-01 / 96. szám

BÁTRAK HAJÓJA Az emelkedett kollaborációs hajlam első igazi készterméke - a produceri munkákat és a számtalan egyéb közreműkö­dést megint csak leszámítva - a haverokból összetrombitált spontán és bohém Raconteurs, meg annak két, csuklóból össze­rántott nagylemeze volt (Broken Toy Soldiers-2006, Consolers Of The Lonely-2008). Jack White leg­újabb szupergruppja, a kétegy­­ségnyivel nemesebb pedigrét mu­tató The Dead Weathers viszont még náluk is tempósabban, a ta­valyi premierhez képest egy éven belül repetázik. A Raconteurs basszusgitárosából, a Queens Of The Stone Age billen­tyűs-gitárosából és a Kills éne­kesnőjéből verbuválódott zene­kar húzóneve ezúttal a dobok mö­gül mozgatja a szálakat, a reflek­torfényben pedig Alison Mosshart tündököl. Pontosabban kísért, hi­szen már a Herehound borítóján is a dögös, mániákus goth boszor­kány figuráját hozta, és a smink­­a Sea of Cowards-ot látva és hall­va­­ tartósnak bizonyult. Az újdonság annyi, hogy a 60/70-es évek pszichedelikus bluesrockját szétcincáló, új­razsírozó, majd tervrajz nél­kül, szintidőn belül összetáko­ló Herehound kóbor gerjedése­­it és visszhangjait egyre gyak­rabban váltják fel ipari zajok és prüttyögések. A fésületlen or­gonafutamok, a zsíros és túl­vezérelt gitársound is kitisz­tulni látszik, ezzel párhuzamo­san pedig a grúvokat is fesze­sebbre húzták. A felütés (Blue Blood Blues) sabbathos riffje is rövid úton bugyborékolni kezd, de a beharangozó kisle­mez (Die By the Drop)ugyanúgy nem ússza meg szintetikus fú­gák nélkül, mint a kiakadt P. J. Harvey-t és a Jefferson Airplane pszichedéliáját egyszerre recitá­ló I’m Mad. A játékgép-hangokat imitáló The Difference Between Us idézőjeles elektro-popjáról már nem is beszélve. Úgy tűnik, Jack White és a The Dead Weather Nashville-i bo­szorkánykonyhája sem kerülte el a renoválást, de a fogások és a merész tálalás változatlanul egy pár Michelin-csillagot érnek. QBZsenya

Next