Wan2, 2010 (92-103. szám)
2010-06-01 / 96. szám
BÁTRAK HAJÓJA Az emelkedett kollaborációs hajlam első igazi készterméke - a produceri munkákat és a számtalan egyéb közreműködést megint csak leszámítva - a haverokból összetrombitált spontán és bohém Raconteurs, meg annak két, csuklóból összerántott nagylemeze volt (Broken Toy Soldiers-2006, Consolers Of The Lonely-2008). Jack White legújabb szupergruppja, a kétegységnyivel nemesebb pedigrét mutató The Dead Weathers viszont még náluk is tempósabban, a tavalyi premierhez képest egy éven belül repetázik. A Raconteurs basszusgitárosából, a Queens Of The Stone Age billentyűs-gitárosából és a Kills énekesnőjéből verbuválódott zenekar húzóneve ezúttal a dobok mögül mozgatja a szálakat, a reflektorfényben pedig Alison Mosshart tündököl. Pontosabban kísért, hiszen már a Herehound borítóján is a dögös, mániákus goth boszorkány figuráját hozta, és a sminka Sea of Cowards-ot látva és hallva tartósnak bizonyult. Az újdonság annyi, hogy a 60/70-es évek pszichedelikus bluesrockját szétcincáló, újrazsírozó, majd tervrajz nélkül, szintidőn belül összetákoló Herehound kóbor gerjedéseit és visszhangjait egyre gyakrabban váltják fel ipari zajok és prüttyögések. A fésületlen orgonafutamok, a zsíros és túlvezérelt gitársound is kitisztulni látszik, ezzel párhuzamosan pedig a grúvokat is feszesebbre húzták. A felütés (Blue Blood Blues) sabbathos riffje is rövid úton bugyborékolni kezd, de a beharangozó kislemez (Die By the Drop)ugyanúgy nem ússza meg szintetikus fúgák nélkül, mint a kiakadt P. J. Harvey-t és a Jefferson Airplane pszichedéliáját egyszerre recitáló I’m Mad. A játékgép-hangokat imitáló The Difference Between Us idézőjeles elektro-popjáról már nem is beszélve. Úgy tűnik, Jack White és a The Dead Weather Nashville-i boszorkánykonyhája sem kerülte el a renoválást, de a fogások és a merész tálalás változatlanul egy pár Michelin-csillagot érnek. QBZsenya