Wan2, 2010 (92-103. szám)
2010-03-01 / 93. szám
Visszatérnek a régi szép idők, amikor is a VHK koncertek la bioritmusunkba szervesen beépülve, szép rendszeresen biztosították a kapcsolatot ember és univerzum között. Lassan egy éve a Vágtázó Életerő teszi ugyanezt, kipucolja a csakrákat és rendet rak az Erőben. Nem az „iparra járok, füvezek, és "még biciklizni is tudok" típusú átlag pesti fiatalok gyülekeztek a Dürer-kertben, hanem a legelvetemültebb figurák a múltból és persze a jelenből is. A koncertet megelőző téblábolás közben lépten-nyomon régi feketelyukas hősökbe botlott az ember, ami már önmagában is okot adott némi emelkedett hangulatra. Aztán egyik pillanatról a másikra megszólalt az őrült törzsi dobolás VHK módra: Szabó Kristóf pogány ütemeire bevágtatott Szónusz az elmaradhatatlan hegedűjével, majd jött Fritz vicsorogva, Atilla régi kék-vörös sámánruhájában, Ádám arab kendővel a fején, és Luja szerényen, mint mindig. Boli, „a fejjel lefelé lógó ember", csak lélekben volt jelen, mert jelenleg Ausztráliában tengeti napjait, így sajnos nélkülöznünk kellett üstdobjai mennydörgését a VHK-idéző viharban. Volt viszont helyette egy igazi „tündérlány", aki igéző táncával még azt is feledtetni tudta, hogy Fritz gitárjának időnként elment a hangja. Annyit még lehetett észlelni, hogy Atilla térde nem igazán van rendben, de ilyen földi dolgok őt nem akadályozhatják meg semmiben. Ami pedig a közönséget illeti, ekkor már nem sok minden köszönt be a való világból, mert a 15 perces improvizálás alatt kezdetét vette a révülés. Aztán az ösztönök kitörésének olyan meglovasítói következtek, mint a Ki vele az Istenért!, a Mi történt? vagy a Halló Mindenség. Nagyjából elfogadott tény, hogy a zenekar tagjai teljesen őrültek, van, akinek még papírja is van a skizofréniájáról, ami ugye azért jó, mert ha az embert már katalogizálták komplett elmebetegként, attól kezdve bármit megengedhet magának. Természetesen a közönség is ennek megfelelően fordult ki önmagából. Üvöltözés, rikoltozás, tánc és pogó. Röviden talán úgy lehetne összefoglalni a Vágtázó Életerő két és fél órás koncertjét hogy egyfajta űrt töltött be az emberekben, mert szemmel láthatólag már mindenkinek nagyon hiányzott egy kis égszakadás és földindulás! Hiányzott a kiszámíthatatlanság, a fékevesztettség, és a kettéhasadás. Hiányzott egy más világnak az égi farsangja, és egy más időnek a visszhangzó dobszava. Hiányzott, hogy úgy isten igazából kiadjuk magunkból a feszültséget, és feltöltődjünk pozitív energiákkal. Beleültünk egy hatalmas vágtaspirálba, mintha egy hatalmas csúzliba feszítve húznának hátra, hogy aztán kilőjenek a végtelen űrbe. Mi meg csak repültünk, órákon át, világokon keresztül. X VÁGTÁZÓ ÉLETERŐLIVE Dürer-kert ■P Dudich Ákos 2D Turbéky Rita Egszakadás és földindulás utan2