Állami Deák Ferenc gimnázium, Zalaegerszeg, 1926
t. A műalkotások élvezése. Talán minden hasonló jellegű és célzatú előadásnak mint az enyém, az a legnagyobb hibája, vagy fogyatékossága, hogy túlságosan magas nézőpontból s nagyon akadémikus stílusban van tartva, s így akaratlanul is kevesek részére íródott, nem felel meg a célnak, hogy tanítson, vagy felelevenítse a közönség ilyen irányú tudását. Mindenesetre sok naiv és helytelen felfogásra kell rámutatnom, s meg kell döngetnem a nyárspolgári előítéletek s nemtörődömség falait, hogy egy lépéssel közelebb lehessünk a műalkotások megértéséhez. Hogy mennyire lelki szükséglet a művészet, talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy már a primitív embernél is megtaláljuk az ilyen irányú dekoratív törekvéseket, amikor kőbaltáját s lakóhelyének falait naiv állat és embermotívumokkal díszíti. Szóval már a primitív emberben él a vágy a szép után. Otthonának környezetének, használati eszközeinek, fegyvereinek mindig gondosabb és ízlésesebb megmunkálása a kezdet, amely vágy folyton fejlődik a generációkon keresztül. Hosszú századokon keresztül érik, sorra tisztul a szép utáni vágy, míg végre a műalkotásig ér el. Ez a rövid előadás csak érintheti legfeljebb ezt a hosszú, tapogatózó fejlődést, mert az én feladatom ennek a hosszú küzdelem végeredményének, a műalkotás élvezésének megmagyarázása. Az öt művészet közül az építészet, a szobrászat és a festészet anyaggal dolgozik, ezek közös néven a képzőművészetek. Ezekkel szemben a szólóművészeteknek nincs pozitív anyaguk, mert kifejezési módjuk a hang. A képzőművészetek tárgyukat a természetből veszik, de nem utánoznak. Valamely tájnak, vagy cselekvésnek sűrített képét adják, szóval nem egy pillanatát, hanem oly mozgások sűrített képét, melyek bennünk a mozgásról élnek. A fotográfia ezzel szemben csak egy pillanatát fixírozza az életnek, s igazán nem más, mint a mumizált, megmerevített élet. A képzőművész például megmintáz, vagy megfest egy arcképet. Az arckép hűen karakterizálja a modellt, úgy, hogy például a modell nagyapjához, vagy dédanyjához való hasonlatosságát is érezteti. Erre a fénykép képtelen. Egy pillanatát rögzíti meg a rohanó időnek s általánost, typust sohasem ad. A közönség ezt az óriási különbséget, amely elválasztja a festett, vagy mintázott portrait-t a fényképtől, általában nem tudja s az arcképfestőtől, vagy a szobrásztól is azt a naiv hasonlatosságot várja, mint a fényképésztől, aki a legutolsó percben mosolyra kéri pácienseit. Az építésznek és szobrásznak három dimensió áll rendelkezésére. A célnak megfelelően választja meg anyagát úgy az építész, mint a szobrász. Más lesz a ház konstrukciója, más lesz egy fából való szobor technikai megoldása, más lesz olyan házé, amely durva kőből, vagy márványból készül. 1*