Zalai Hírlap, 1962. március (18. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-04 / 53. szám

8 DR. JAKAB GÉZA: Ismeretlen Zala közegészségügyi történetéhez ZALA egészségügyi történetének — eltekintve a legutóbbi száz évtől — rendkívül kevés írott emléke maradt fenn Nem közömbös ez a szocialista kultúrtörténet szempontjából, mert hiszen az egyes korszakokat csakis tárgyi hagyatékok realitásában ismerhetjük meg. Ezért okozott szakkörökben különleges örömet az a lelet, amelyet ócska papírhalmok között találtam: egy Zala megyei egykori „főfizikus” sajátkezű feljegyzéseit, amelyben hivatali gondossággal rögzíti mindazokat a rendeleteket, eskümintákat, amiket egy megyei tiszti főorvosnak az 1800-as évek elején Zalában a mindennapos gyakorlatban használnia kellett. Amint sikerült azonosítanom a feljegyző személyét, Smalkovits Mihály egykori zalai főorvos kéziratos hivatali jegyzetei kerültek elő, amelyekben feljegyezte — többek között — azt is, hogy Zala megye területén az 1830-as években hány gyógyszertár működött, milyen jogosítvánnyal, mikor vizsgálta felül hivatalból időnként ezeket, továbbá kik voltak a jogosítványt nyert egykori zalai gyógyszerészek — „diplomaticus Apothecarius”-ok, akik a korszak nehézségei között úttörőként szolgálták a zalai lakoság egészségügyét. A zalai Állami Levéltárban félszáznál több fennmaradt irat foglalkozik kifejezetten gyógyszertári ügyekkel, kezdje attól, hogy Gutten György gyógyszerész Zalaegerszegen 1768-ban jogosítványt nyert, hogy a megye székhelyén, továbbá Nagykanizsán és Sümegen gyógyszertárakat létesíthessen. Nagykanizsán működött már előbb is a ferencrendi klastromban egy ú. n. házigyógyszertár, de kétségkívül ez a legelső adat, amely vizsgázott gyógyszerész működésének kezdetét jelzi a megye területén. Ettől az időponttól kezdve találkozunk Adorján, Franczin, Haller Antal, Izsó József és Ferenc, (Thein J.) Iván József, Szwalla Ferenc, Salamon Antal, Anisits Dániel, Szép Károly, Kovák Ferdinánd, Reisinger és Zellinger Ferenc, Kiss Albert, Sipos Károly, Stockhaffer és 1848-ig bezárólag, — Perneszi Pál zalai gyógyszerészek ügyes-bajos hivatali dolgaival, valamint ezekkel kapcsolatosan néhány Zala megyei főorvos eddig ismeretlen nevével, mint Smalkovits Mihály — feljegyzéseink szerzője — valamint Szlávy, Stambinszky, Fleischhacker, egykori megyei fizikusok (főorvosok). A TALÁLT „kulcs” nyomán az egykori zalai iratokból számunkra leplezetlen realitással bontakozik ki a közegészségügyi érdekkel kapcsolatosan az egykori nemesi vármegye kizárólag osztály érdeket szolgál, egészségpolitikája. Csak egy jellemző esetet kiemelve: íme, Perneszi Pál „diplomás gyógyszer-árus” esete. Nevezett 1845-ben gyógyszertárnyitási engedélyért folyamodott Zala megye gyűléséhez, Zalalövő telephellyel, az alábbi saját beadványa, ódon nyelvezete és helyesírása szerint: „Zala Lövő az a hely — írja—, mely Zalában a mai tapasztalás szerint szemlátomást emelkedik, helyzetének és vidéke népességének is fontossága — a szomszéd Gyógyszertárak távolsága felette szükségessé teszik azt. Ugyanis ezen város, — a Körmend és Fiume közti nagy országúton fekszik, hol az országos közlekedés Gyorskocsik által is nagyon élénkké tétetett, népességére nézve pedig vidékével együtt rá megy 15—18 ezer személyre — pedig egy Gyógyszertár fenntartására csak 5 ezer lélek vagyon számítva —, mely okból leginkább a mint tudva vagyon, az idén vásári szabadalmat is nyert, s vásárai a mint már is mutatják, minden vidékieket felülhaladnak, melyek pedig a hely és vidék jelentőségéről csalhatalanul kereskednek - úgy is a nagyultságú M. Kir. Helytartó Tanácsnak az a kegyes rendelete, hogy ahol csak Gyógyszertár létesülhet, mindenütt állíttassák fel, hogy így a szükséges gyógyszerek megszerzése végett soha két órányi távolságnál tovább ne kénteleníttessék a beteg fáradozni, márpedig Zalaegerszeg 1 22, Lendva 27/,, Körmend IVI, Szent Gotthárd ugyan IV2 állapodásra esnek tőle, s kivált Baksa, Csesztreg felé, merre semmi Gyógyszertár sem létezik, 6—8 mérföldeket is kell ezen említett Patikákhoz bejárni; — egyéberánt alulírt megnyerte e részben a Közbirtokosság és egyéb lakosinak mind személyes méltánylásukat, mind pedig legkivált egy Gyógyszertár szükségének elismerését, sőt annak felállítása iránti forró óhajtásukat is...” A megye 1845 augusztus 18-i közgyűlésén tárgyalta Perneszy kérelmét és Zol János első aljegyző a határozatnak megfelelőleg véleményezésre kiadta a megye akkori tiszti főorvosának, Smalkovits Mihálynak. AZ EGYKORI főorvosi szakvélemény mindenekelőtt kategorikusan elutasítja a zalalövői gyógyszertár felállításának tervét. „... Egyéni véleményem és szakismeretemnél fogva — írja — oda vagyok kéntelen nyilatkozni, hogy a kért gyógyszertárnak Zala Lövőn felállítására nem csak nem szükséges, de a közönségre nézve veszedelmes is lenne.” „1. Nem szükséges. Mert ámbár a folyamodó azt hozza fel, hogy Zala Lövőnek 15— 18 000-re rugó népessége (de csak önérdekbeli számítással) fetette szükségessé itt egy gyógyszertár felállítását, mivel úgy mond Zala Lövő a Körmend—fiumei úton létezik, — ... mindazonáltal én az ügyet orvosilag s részrehajlatlanul, de szakértőleg tekintve Zala Lövőt csak a múlt évben vásártarthatás által mezővárosodott olly kis helynek ismerem, hol az eddigi négy, csak sintődő, közeli gyógyszertárak miatt, mellyé a tájat szükséges gyógyszerekkel a betegeskedők nagy alkalmatlanságuk nélkül elláthatják, éppen nem szükséges egy új, soha magát csak a gyéren tengődésig sem emelhető, a már létező környékbeli négy, jó gyógyszertárt még is csak gyengítő gyógyszertárt felállítani. — Mert a környékben létezik Zalaegerszegen kettő, Körmenden egy, Alsó Lendván is egy. — A körmendi és Z. Egerszegiek Lövőtől két, legfeljebb harmadfél órára vannak, mindenkor jó, legtöbbnyire pedig igen jó úttal összeköttetvék; — ezek Baksáig könnyen ellátják a vidéket, innét pedig a Muráig, s Vas megyéig Alsó Lendva, mellynek távolsága a folyamodásban csak ámításra használtatik; — minthogy a kik a lövői dombon felül laknak, már közel érik Lendvát, de a rögtöni esetekre a Lövőn lakozó járásbeli orvos köteles szereket tartani és így a folyamodó által 15—18 000-re tett Lövői járásbeli lakosok valamint eddig soha orvosi szer nem vehetése miatt meg nem haltak, úgy ezután is mindég megszerezhetik azt könnyen a már létező gyógyszertárakból, csak akarják; de éppen ez a baj, hogy nem akarnak orvosi szerrel élni. — Ugyanis a folyamodó által kikürtölt 15— 18 000 vidékbeli lakosokból, ha ezen szám igaz volna is, orvosi szerekkel az egész vidékben semmikép nem él száz család, már ezek hogyan tegyék szükségessé az új gyógyszertárat? mert — orvosi szerekkel élőknek tekintem a környékben lakó mintegy 10—20 úri házat, alig található egy pár uradalmi tisztet, egynéhány korcsmárost, s nem igen nagy számú israelitákat; — mesterember a tájat igen gyéren lakja, a többi ezen általam is elismert néhány százon kívüli szegény földműves pedig, mint mindenki tudja, még ha tehetős is, amit a jövő táji földmívesekre ráfogni sem lehet, orvosi szerrel élni nem szokott” A TOVÁBBIAKBAN a megyei főorvos kétségbe vonja, hogy létezne olyan rendelet, mely minden ötezer lélekre gyógyszertárat engedélyezne; „az is csak a folyamodó agyában, nem Budán kelt”, — írja. Sőt egyenesen veszedelmes lenne új gyógytár létesítése, — fejtegeti tovább — a közönségre nézve. „Ebből panasz számtalan támadna s mégis a hibák orvoslása lehetetlen; a tudatlan betegek kéntelenek lennének az elromlott, állat, vagy hamisított szereket egészségük kárával használni. — Mert a gyógyszertárakra nem áll ám — írja —, a falukhoz hasonló kis mezővárosokban a concurrentia haszna, ugyanis midőn más boltos ez által javulásra serkentetik, a falusi szegény gyógyszeres csalásra, s rossz szerek adására kényszeríttetik, mert ne higyje senki, hogy rossz szereit elhányja a koldus bottal küzdő gyógyszeres, hanem azon szegény betegnek, ki hozzá téved, jó drágán oda adja. — Az ily visszaéléstől semmi felvigyázat meg nem óvhatja a közönséget, mert a rossz gyógyszerre nem ismerhetni úgy rá, mint a boltbeli árura, még az orvos is, ha egyszer több féle öszve vegyittetik, nem ismeri ki magát s minekutána a foganatlan szerek miatt ide amoda kapkodni kéntelen, a beteg kárával, (csak ne éltével), fizeti meg a gyógyszertárnak csúfolt halálzárt.” A NEMES vármegye ezek után Perneszyt kérelmével egyetemben elutasította. Még sok víznek kellett lefolynia Zalán, míg Lövő és környéke lakóit népi hatalmunk, — száztíz év múltán, — végül is gyógyszertárakhoz juttathatta. A Jelenkor új számáról Új, tetszetős köntösben jelent meg az egyetlen dunántúli irodalmi folyóirat, a JELENKOR ez évi első száma. A nyolcéves terjedelmet jól hasznosítja a szerkesztő bizottság: az elbeszélések és versek csokrát számos, érdeklődésre számot tartó, az irodalmi élettel kapcsolatos bírálat, glossza, recenzió egészíti ki. A lírikusok közül — mások mellett — Berda József, Takáts Gyula, Tónagy Sándor, Maróti Lajos és Bárdosi Németh János jelentkezik, elbeszélést Barsi Dénes, Szántó Tibor és Lázár Ervin tollából közöl a folyóirat. Fábián István Berzsenyi-hagyomány című írása a nagy költőről fennmaradt apró történeteket eleveníti fel, András László tanulmánya Federico Garcia Lorca és József Attila életművének összefüggéseit, s az azokból levonható tanulságokat elemzi. A Dokumentum-rovatban Basch Lóránt Babits Mihály utolsó éveire emlékezik, a Jegyzet-rovatban Mészáros Ferenc szól hozzá — a vidéki irodalom védelmében — Szabó Ede „Szülőföld és irodalom” című korábbi vitacikkéhez. A Szemle-rovat Németh László, Móricz Virág, Ratkó István, Sarkadi Imre, Gerelyes Endre és Szakonyi Károly egy-egy könyvéről mond bírálatot. A lap zalai olvasói bizonyára örömmel és érdeklődéssel veszik kézbe a Jelenkor tartalmas, új számát. ZALAI HÍRLAP 1962. március 4. • - - .'__ _*/ ___ A „szürke átlag“* ellen A Literárni Noviny című csehszlovák irodalmi lapban Ivan Skala az ismert költő és kritikus, hosszabb cikben foglalkozott a csehszlovákiai irodalom helyzetével. Ivan Skala élesen bírálja a „szürke átlag”-színvonalon mozgó írások „szükségességéről” és „hasznosságáról” elterjedt felfogást az irodalomban. Meg kell teremteni a magas művészi igényesség légkörét — hangsúlyozza. Ebben a tekintetben igen fontosnak tartja az irodalmi kritika feladatait. A kritikától függ — írja —, hogy magasabb igények támasztásával új színvonalasabb alkotásokra ösztönzi-e az írót, vagy pedig csupán elkeseríti. Mert, sajnos, az utóbbi is előfordul nálunk, s úgy fest, hogy leginkább azoknak az írásoknak az esetében, amelyek bátran törnek utat előre, új, lényeges mondanivalót tartalmaznak, mondhatnánk: korunk irodalmi ugarát törik fel. Az új utakat kereső író természetesen sokkal könnyebben téved, megcsúszik, elakad, vagy túllő a célon, mint az, aki szabványmunkát végez. Nos, az újító írónak merészségéért ne azzal fizessünk, hogy elkeserítjük, hanem foglalkozzunk vele szeretettel. Nem azt jelenti ez, hogy művével kapcsolatban alacsonyabbra állítjuk az igényessé- mé-véjét, az új, fontos feladatokra vállalkozó írónak minden művészi igényesség és bírálói szigor mögött éreznie kell a szeretet és megbecsülés melegét. Ez az, amit mindnyájunknak újra meg újra meg kell tanulnunk — fejezi be cikkét Ivan Skala. B. N. élete filmen A párizsi mozikban a napokban kezdték vetíteni Louis Maile: „Magánélet” című filmjét. (A főszerepet Brigitte Bardot és Marcello Mastroiani játssza). A filmet szokatlanul nagy érdeklődés előzte meg. Talán még egyetlen készülő filmről sem írtak annyit, mint erről. A film hősnője Jill, egy fiatal leány, aki szülei házában él a Lensi-tó partjára Unatkozik, álmodozik, de boldog Akkor egyszerre felkapja a világhír. Párizsba kerül. Jön a film, a siker, a szerelem — és mindennek vége a magányosság. Lelki, társadalmi és szellemi életét lassan szétrombolja a sztárkultusz. A film vége felé találkozik egy gyerekkori barátjával, beleszeret, az is szereti, úgy látszik, hogy visszajön a boldogság. De már késő, a gyermekkor varázsa soha többé nem tér vissza. Louis Malle azt mondja, antik mítoszt, görög tragédiát, corneille-i hősnőt akart faragni Brigitte Bardot egyéni sorsából. Egy filmcsillag életét akarta bemutatni, akit üldöz a telefon, üldöznek az imádók és a fényképészek, olyannyira, hogy végül saját egyéniségétől eltávolodik. Tehát nemcsak Brigitte Bardot életének egyéni tragédiáját akarta átültetni egy képzelt alak életébe, hanem ki akarta mutatni az egész sztár-rendszer fonákságát. Új afrikai regény Az Isten ujjacskái címmel jelent meg nemrég Párizsban Sembene Ousmane szenegáliai író új regénye. Sembene Ousmane neve azok közé az afrikai nevek közé tartozik, amelyeket érdemes megjegyeznünk. A 38 éves író — aki végigharcolta a II. világháborút, majd dokkmunkásként járta ki az osztályharc és a faji elnyomás nehéz iskoláját — a mai afrikai irodalom és az afrikai közélet egyik kiemelkedő egyénisége. Már első, Gyönyörű hazám, csodálatos népem című, a szenegáliai parasztság életéről szóló könyve is nagy tetszést aratott. Újabb, a nyugatafrikai proletariátus életéről és harcáról szóló regényét pedig — elsősorban gazdag jellemábrázolása, valamint szűkszavú, erőteljes stílusa miatt — a mai afrikai irodalom kiemelkedő eredményeként tartják számon. Sembene Ousmane hazájának még nincs önálló irodalmi nyelve. Műveit ezért az író francia nyelven írja De ezek az írások mégis eljutnak Szenegál népéhez Maga az író meséite el az afrikai írók taskenti konferenciáján, ,hogyan olvasta fel dső regtíxiyet — ott, a helyszínen fordítva le hallgatói anyanyelvére — Dakar egyik munkásnegyedében. A regény aztán, akárcsak a népmesék, szájról-szájra terjedt tovább, s megismerkedtek vele igen sokan olyanok is, akik talán nevét sem hallották az írónak. Az ajkú tó tu el is heti — Egy óra Németh János keramikusművésznél — Ott voltam annak idején — egy éve sincs még egészen — első zalai jelentkezésénél. A Göcseji Múzeum adta a helyiséget, s ezt töltötte meg sajátos kifejezési formákat kereső munkáival Németh János, megyénk fiatal keramikusművésze. A kerámia, mint művészet, új reneszánsza felé hajlik. Bár a piacon még a sorozatban gyártott — részint polgári ízlésű — termékek uralkodnak, de egyre inkább észrevehető a művészi figurák, formák előretörése. Németh Jánosnak, a keramikusművésznek eddigi útja, s további törekvései érdekeltek, amikor felkerestem zalaegerszegi alkotó műhelyében, a Mártírok úti házban. Világos, tágas helyiség, a fal mellett húzódó hosszú asztalon, a szemközti polcon több tucatnyi figura, vázák, hamutartók, korsók, mind-mind magán viselve alkotójának stílusát, művészetét. — Hogyan lettem keramikus? — forgatja a szót. — Az agyag szinte tradíció a mi családunkban. Nagyapám, Németh Gábor régi céhbeli mester volt. Malonyai Dezső, az ismert néprajzkutató is foglalkozik vele egyik munkájában ... És sorolja tovább. Nagyapjának három fia volt, s egyik sem lett hűtlen az agyaghoz. Lett belőlük kályhás, fazekas, keramikus. Csoda-e, ha ebben a környezetben Németh János is ehhez kapott kedvet? Gyerekkorában legkedvesebb időtöltése volt a figurák formálása, és mire letette az érettségit, majd egy évet a Cserépkályhagyártó Vállalatnál töltött, szinte természetes volt, hogy jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Felvették a kerámia tanszakra. Gádor István Kossuthdíjas keramikusnak és Borsos Miklós, ugyancsak Kossuthdíjas szobrászművésznek tanítványaként végzett a legjobbak között. Utána még egy évig maradt a főiskolán állami ösztöndíjjal, majd a szíve hazahozta Zalába. 1960-ban részt vett már két nagyméretű kerámiájával (Kakas, és a Juhász a szamáron) a IV. iparművészeti kiállításon, ez utóbbit a Műcsarnok meg is vásárolta. Mint kitűnik, több kiállítás is „áll már a háta mögött”. A Kakas eljutott Prágába is, a prágai iparművészeti kiállításra, majd 1961 májusában az első önálló kiállítására került sor Zalaegerszegen. Ezt követte a nagykanizsai, ez év elején pedig a veszprémi. Most újabb van készülőben, Budapesten, a Fényes Adolf teremben. Érdekesek, megkapóak a figurái. Az állatvilágból és a magyar népmesék világából hozza fel témáit. Mint mondja: — A népi fazekasság ősi hagyományaira, mint szilárd alapra, szeretném felépíteni munkásságomat. Ez nálam a kiinduló pont, ezt akarom továbbfejleszteni. Persze tanulmányozom az ősi kerámiaművészetet is. A korábbi korok, főleg a görög és a perui nép kerámiaművességét. Azután tanulmányozom a mai külföldi kerámiát is. Ezek már modernek, de mindegyiknek megvan a maga nemzeti jellegzetessége. Ugyanezt szeretné ő is. Újszemléletű, modern kerámiát csinálni, — de érződjön rajta, hogy ez jellegzetesen magyar. Figurái azt mutatják, hogy sikeresen halad ezen az úton. Nézem egynéhány munkáját. Huszár alakú váza (a régi, úgynevezett Miska-korsók továbbfejlesztéseként), váza, amely fatörzsön ülő madarat mutat, erős egyéni kifejezési formában. — Itt van például ez a korsó — veszi elő egy másik munkáját. — Olyan, mint egy guggoló csibe. Általában igen erősen figyelem környezetemet, az embereket, az állatokat, ezekből indulok ki, ezekből szűröm le a témát, s mindezt úgy igyekszem átkölteni, hogy ne öncélú ügyeskedés legyen, hanem teljen meg művészi tartalommal. Jelenleg egy nagyméretű, — mintegy tíz négyzetméteres — kerámia falikép tervezetén dolgozik. Az alkotás az egyik győri általános iskola előcsarnokába kerül. Ez is meseképet ábrázol a művészi kerámia nyelvén: János vitéz búcsúja a francia király udvarából. — Egy hasonlót készítettem már — említi. — Az a balatonföldvári általános iskola előcsarnokába került, s a balatoni életet ábrázolja meseszerűen. — Milyen a becsülete most itthon a kerámiának? — érdeklődöm. — Úgy érzem, — válaszolja nagy megnyugvással —, hogy az őt megillető helyre tették. Különösen a huszas években a kerámiát ügyes iparoskodásnak tekintették, nem volt művészi értéke, becse. Persze ebben közrejátszott az is, hogy elsősorban üzleti szempontokat érvényesített, a kispolgárság igényeinek kielégítésére. A ma embere mást akar, mást igényel a művésztől. Többet. S ezért a többért, az igazi magyar kerámia megteremtéséért végzi a dolgát nagy művészi alázattal Németh János is. Baloghy Zoltán A népmesék vitéze [ Szüret (kerámia vázlat)