Zalai Hírlap, 1974. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-06 / 4. szám
ttot. Január. Németh János műtermében Németh János műtermébe betévedni — vagy akár konkrét céllal érkezni — jó dolog. Jó dolog, mert a Munkácsydíjas keramikus zalaegerszegi műhelyében szinte mindig tetten érhetők az alkotás pillanatai : a tervek kibontakozásának, az ősi mesterségnek, a korongozásnak a mozzanatai, a kemenceajtó kinyílása, az égetett darabok összeállítása stb. A művészt jelenleg több dolog is foglalkoztatja. Az 1974- es év nagy feladatok megoldását jelenti számára. Többek között ez év márciusára készíti el a már kész pásztorfiguraterv majd másfélméteres nagyságú mását. A kerámia a helsinki új magyar nagykövetség épületébe kerül, amelynek berendezésén magyar belsőépítészek, szobrászok, festők dolgoznak, s közöttük az egyetlen kerámikus: Németh János. A figura a tervek szerint a tetőteraszt díszíti majd. Készülőben az a kerámiafal is, amely 1975 második felétől a zalaegerszegi megyei kórház bejáratának baloldali falán lesz látható. Az elképzelés még nem teljes, annyi azonban már bizonyos, hogy a 20—25 négyzetméteres kerámiafal a sámánkodástól a feleserkedésen át bemutatja az orvostudomány fejlődését egészen napjainkig. A művészi munkát ösztönző pályázatok egyikére is dolgozik Németh János. A miskolciak felhívására három játékos figura tervét készítette el. Németh János az egerszegi kórházba kerülő kerámiafal tervén dolgozik Ez a három kis figura — amennyiben megnyeri a zsűri tetszését — a miskolci szociális otthon kertjének, illetve klubkönyvtárának lesz kedves színfoltja (Kiss Ferenc felvételei) Büky László Fa gyűrűjében Tűzünk mellé sötét zuhant, horgas füstből indák nőttek, égbe hullott könyörgésünk, s menekültünk, mint az őzek. Emlékünk a sárba szikkadt, avar között elenyészett. Mi maradtunk, ahogy a fa gyűrűjében múló évek. Martincsák Illés a barátom. Ez már biztos. Miért ne lehetne az embernek egy ötéves barátja?! Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jóbarát arról beszél, ami az eszébe ötlik. Ami a szívébe ötlik. — Te meséket írsz? — kérdezte Illés. — Igen — mondtam. — Hát az jó, nagyon jó — örült Illés —, ugye írsz nekem egy mesét. — Kettőt is — mondtam nagyképűen. — Csak egy kell. Egyetlenegy — mondta Illés. Mert megkérdezte a nagymamáját: — Mondd, nagymama, te meghalsz? — Meg. Egyszer meghalok — mondta a nagymama. — És én? — kérdezte Illés — én is? — Te is — mondta a nagymama, — egyszer mindenki meghal. — A nagypapa is? — Az is. — Anyu is? — Igen. — És a Nyuszi? — Milyen nyuszi? — Aki a pirostojásokat hozza. — Az... az nem hal meg — mondta a nagymama. — És a Télapó? — A Télapó se. — És miért? Ha te is meg én is, anyu is meg a nagypapa is, akkor ok miért nem? — Mert... azért mert ők a mesében vannak — mondta a nagymama. — Nagyszerű, hogy te meséket írsz — mondta nekem Illés — Miért nagyszerű? — Mert most beleírsz engem egy mesébe. Jó? — Jó. — És a nagymamát is. — Jó. — És a nagypapát, anyut, aput a Sumi kutyát... a Sumi kutyát is bele tudod írni a mesébe? — Bele. — Meg a Mánát iS? — A Nánit is. — És ezt a söprűt meg ezt a széket, a kéményt, a házat, a füstöt is, a füstöt is írd bele, az se haljon meg, és a felhőket meg a Budapestet meg a Tamásit meg ezt a hangyát, jó? Bele tudod írni ezt a hangyát?— Bele. — És magadat is írd bele. — Persze, magamat is beleírom. És beleírtam mindenkit, az apját, az anyját, a nagymamát, a nagypapát, Nánit és a Sumi kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket « és magamat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bár az a gyanúm, Illés... na de minek mondjam, két jóbarát szavak nélkül is megérti egymást. % «wpmxwi ‡:• 1 m%• \$P:sí:·:% :• :ppH'iMi i: \ f: :• r: í i %h:: $ W4 Ortutay Gyula: A népművészet új felfedezése Hányszor felfedezték már! Megszámlálhatatlanul. Úgy tűnik, most ismét új felfedezéséről — szigorúbb szóval: divatjáról beszélhetünk. Nem különösebben magyar „felfedezés”, „divat” ez — európai, sőt világméretű jelenség. Érdemes néhány vonását figyelőre vennünk: a jót is, a hamisat, a félrevezetőt is. E rövid cikkben nem kísérhetném végig a népdal, a népmese, díszítőművészet — közös szóval az egész népművészet felfedezéseinek történetét. Ki hinné, hogy egy időben, a 18. században a francia szalonokban a különböző, egyre nyakatakertebb tündérmesék mondása és hallgatása volt a divat , s természetesen a divat során egyre távolabb kerültek a népmese, a paraszti mese fordulataitól, művészetétől. S aztán következett ennek a divatnak nemcsak illetőleg, milyen a szocialista népművészet? Nyilvánvaló, hogy a népművészetnek az a hagyományos, „klasszikus” jellege, amilyen az elnyomott paraszti osztályban, a feudalizmus idején kialakult, nem lehet szocialista, s nem fejlődhet a hagyományos módon tovább. Már a kapitalizálódás idején szétzilálódott sok archaikus vonása, de ott, ahol az írástudatlanság, elnyomottság uralkodott, még sokáig élhetett. A szocialista társadalomban kettős helyzet alakult ki: az öregek körében, vagy az öregek tanítására i s ilyen „tanító” Galgamácsán Vankóné, megúnása, hanem kicsúfolása is. Vagy a magyar díszítőművészet egyik divata, a „tulipán-mozgalom” — rossz szecesszióba fulladt. De az efféle divatok mellett van olyan felfedezés is, ami „tiszta forrásokhoz” vezet (Bartók szavai!), s ezek a források ne szennyeződjenek el. Ilyennek tekinthetjük éppen a népdal, népzene szeretetét, hódítását. A Televízió úgynevezett Aranypáva műsorának a középdöntője előtt vagyunk, amikor ezt a cikket írom. S a zsűriben való üldögélés közben, figyelve az énekeseket, csoportokat, figyelve a közönségszavazatok eloszlását, a szavazók számának növekedését, sok felvetődő kérdésre megkapjuk a választ. Egy időben szívesen vitázgattak azon, hogy szocialista társadalomban Dudás Juli, aki nevelgeti fiatal énekeseit, táncosait, s közben festegeti a maga úgynevezett naiv képeit, faldekorációit, tovább él a régi stáus, őriznek dalokat, meséket, táncokat. Ez a fogyó múlt. Viszont épp Kodály Zoltán kezdeményezésére általános iskoláinkban az éneklés, zenetudás alapja a népdal megtanítása s a Rádió, a Televízió különböző műsorai az egész országot nevelik, tanítják a népdal tudására is, szeretetére is. (Hadd ne szóljak most a „magyar nóta”, a műnépdal kérdéseiről, nem a mi témánk — egy „magyaros” divatnak hajtása ez.) S a mostani Pávaversenyek azt bizonyítják,hogy a népdalénekesek versenyében az öreg paraszti előadók, énekesek mellett azok is föllépnek, akik zenei iskolákon, főiskolákon tanulták a népdalt — nem hagyományos módon, a falutól, a nagyszülőktől, hanem tanároktól, akik a legősibb, évezredes előadásmód sajátosságait is megtanították. S most már a versenyen a falu és a város is verseng együtt, egy rangon: a spontán, hagyományos falusi, és a szigorú fegyelemmel megtanított. Ez az utóbbi a növekvő, ez épül bele, lesz részévé a szocialista kultúrának. Minden értékét felmutatja a magyar népdal történeti rétegeinek, s továbbadja majd növendékeinek, az egész társadalomnak. S a magyar népdal ilyen módon része lesz az egyetemes dalkultúrának, együtt hangzik a különböző népek népdalaival, de a nagy zeneszerzők dalaival is. A népdal ilyen felfedezése, ilyen beleépülése a magyar műveltségbe csak teljesebbé teszi a szocialista műveltséget, nem lesz külön szocialista népművészet. Ezt a felfedezést, ha úgy tetszik, ezt a divatot mindnyájan helyeselhetjük, egészséges, gazdag áramlat. Ha a magyar népdal kultusza olyan kártékony divattá válna, ami kizárólagosságot parancsol, ami elzárkózik más népek dalkultúrájától, a neves szerzők műveitől, s valami hazug romantikával belemerülne a paraszti múltba — fel kellene lépnünk ellene. Ilyen jelenség nem mutatkozik sem elméletben, sem a gyakorlatban. Kodály tanítása is arról szólt, hogy a magyar népdal tudásával induljunk el az egyetemes kultúra minden szép értéke felé, a tiszta források felé. Minden népművészeti műfajon nem haladhatunk végig. A népi táncok, gyermekjátékok országos terjedése, újraelevenedése az iskolai oktatásban is, tánccsoportok műsoraiban is követi a népdal tanulásának tudatos módszereit, rokon módszerekkel építi tovább a hagyomány anyagát. Különösen a táncoknál a koreográfus egyéni tehetségének arra is van lehetősége, hogy a hagyományos minták követésével egyéni hangulatú, értékes alkotásokat, modern kompozíciókat teremtsenek. Ez sem lesz szocialista népművészet, hanem értékes hagyományokra épülő önálló, egyéni alkotás, része szocialista művészetünknek. Más, bonyolultabb kérdéseket vet fel a népi díszítőművészet újabb felfedezése. Tudjuk, hogy az úgynevezett primitív, archaikus művészetek is hányszor megtermékenyítették a képzőművészet mestereit. Elég, ha a modern képzőművészet történetére emlékeztetünk: Picasso, Chagall, s annyi festő, szobrász, keramikus stb. kapott indítást, motívumot, formai ötletet ezektől az alkotásoktól, a paraszti díszítőművészet elemeitől is. A mi társadalmunkban is a díszítőművészet indítására, ösztönző példájára eleinte egyes csoportok alakultak, majd most a HISZÖV irányításával egész országos hálózat született a népi díszítőművészet hagyományainak tanítására, továbbfejlesztésére és hazai, külföldi értékesítésére. Ez már nem a hagyományos népi művészkedés: paraszti, pásztori, gölöncsér módra, inkább népi iparművészetnek nevezhetnők, szervezeti formája, az oktatás, a továbbfejlesztés tudatossága megkülönbözteti a hagyományostól, bizonyos iparszerűsége is. Mégis a hagyományosból nőtt rá, értékét részben el is adja, rangja van, hazai és nemzetközi kiállításon szerepel, alkotói, munkásai nevét ismerjük, munkájukról is azt mondhatjuk, hogy része a szocialista kultúrának. Viszont van egy veszedelmes divata a hagyományos népi díszítőművészet gyűjtésének. A magyar sajtóban több hasznos cikk figyelmeztet erre a veszedelmes divatra, legutóbb a Parlament Kulturális Bizottságának ülésén is szóba került. Ez pedig egyszerűen az, hogy fortélyos ügynökök, kereskedők vásárolják össze falvainkban, padlásokon, szobákban — ahol találják — a régi paraszti művészkedés tárgyi emlékeit, bútorokat, faragásokat, szép cserepeket, szőtteseket, hímzéseket — amit csak találnak. Hagyján, ha hazai igényt elégít ki, lakáskultúránknak ad egy-egy kedves színfoltot. Mégis ezeknek a tárgyaknak inkább múzeumainkban, épülő szabadtéri múzeumainkban, tudományos gyűjteményeinkben van a helye. Különösen akkor, ha az aggálytalan ügynökök külföldi vevőknek árulják ki e megvédendő kincseinket. Egyszer már megírta Siklóssy László három kötetben — műkincseink Bécsbe vándorlásának történetét. Azok főúri, nemesi kincsek, képzőművészeti alkotások, történeti ereklyék voltak. Lassan több kötetre (s nemcsak Bécsre) terjedne ki annak a leírása, hová is vándorolnak a falusi porták névtelen paraszti, de számunkra igen értékes kincsei. Ne engedjük elherdálni ezeket a szerényebb kincseket se! Ne áldozzuk fel semminő divat kedvéért: őrizzük és védjük minden törvényes eszközzel. A külföldi érdeklődő vásárolja csak a HISZÖV szövetkezeteinek népművészeti alkotásait — szépek, dekoratívek azok is. A magyar múlt paraszti alkotásai nemzeti hagyományunk, kultúránk részét teszik, — itt ne engedjünk a kereskedelmi divatnak, nem csempészáru az, hanem maga a paraszti történelem, egy eltűnő, elmúló világ, de a miénk, nekünk kell őriznünk, s akkor nem lesz üres divat, hanem mindig megújuló — megújító fölfedezés, lehetséges-e a népművészet. f--------------------------------- 35 A, AI HÍRLA Kiss Dénes Téli hazatérés Csillagpihéken gyerekkor szán Hófehér mezőn messze kószál agysejtek dombján völgyén az emlék csipkeruhát sző rá a hó Hahó! Hahó! Szánkózni jó de hol vagy már nagyapó?! Hol a barátok a dombról kiáltásból hol van a hang? Nem lehet már hazatérnem régi derűs hófehérben Bár a múlt is velem kószál csillagpihén gyerekkor széli! 7 Vankóné, Dudás Juli: FONÓHÁZ—Lucaszéke készítés (Falfestmény)