Zalai Hírlap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

4 ­ Érdekli a budapesti közönséget Németh János művészete Németh János zalaegerszegi t­eramikusművész budapesti kiállítása egy hét óta tart nyitva és a Műcsarnok pénz­tárának adatai szerint csütör­tök délután három óráig pon­tosan 6070 fizető látogató te­kintette meg. Talán nem túlzás, ha ezt a lá­togatottsági adatot nagyra ér­tékeljük, a kiállítási beszámo­lónak mintegy mottójaként emeljük ki. Természetesen tudjuk, hogy egy tárlat mű­vészi sikerét nem lehet lemér­ni a látogatók számán, de ugyanakkor azt tartjuk, hogy művészi siker és látogatottság nem is ellentétes fogalmak, különösen nem képzőművé­szeti alkotások esetében. Az a véleményünk tehát, hogy a za­laegerszegi művésznek sikere van Budapesten. Egy bemutató a Műcsarnokban nyilván min­den kiállító művész számára önmagában is rang. Kétszere­sen az, amikor egy vidéken élő, az ország közvéleménye előtt viszonylag ismeretlen művész léphet először és egy­szerre életművének gyűjtemé­nyes kiállításával e patinás termekben a közönség elé. S ha ehhez még érdeklődés és érzés is társul — az egyiket a látogatók örvendetesen nagy és növekvő számából, a mási­kat a látogatók véleményéből következtetjük — azt hiszem nyugodt lélekkel beszélhetünk sikerről. Németh János, akinek mun­kásságát már eddig is több díj és elismerés, köztük Munká­csy- és SZOT-díj honorálta, több kiállítással, vagy alkotá­sával szerepelt különböző hazai és külföldi tárlaton, ezzel a ki­állításokon azokat erősíti meg­győződésünkben, akik őt mindig jelentékeny művésznek tartot­ták, sajátos és előkelő helyet jelöltek ki számára a magyar kerámia­művészet rendkívül széles és színes palettáján. Ebben az utóbbi évtizedben rendkívül divatossá vált, s en­nek megfelelően rengeteg te­hetségtelen és mellébeszélő megkísértésnek kitett műfaj­ban egy népi indítatású, szilárd elvi alapon álló, nemzedékek által felhalmozott mesterség­beli tudással művelt követke­zetes gondolati tartalmat és formai megoldást képvisel. Munkái ezért össz­et­év­eszthe­­tetlenül némethjánosiak. Ezért tudja észrevenni, ha mellék­­utakra téved, s megtalálni is­mét a helyes irányt, s ez ad erőt is számára, hogy új erőre kapjon, ha megtorpan, s ki­törjön a körből, ami kényel­mes közbenjárásra csábít. Mindez jól látszik a Herczeg Ibolya rendezte kiállításon. A Műcsarnok város felőli olda­lának három termében kapott otthont április 18-ig a kiállítás. Az első teremben a művész korai, vagy korai munkássá­gára emlékeztető munkái kap­tak helyet. A formai és tar­talmi szempontból egyaránt változatos alkotások a zab­ gölöncsér unoka útkeresését mutatják: vajon milyen le­hetőséget nyit egy kerami­­kus alkotó számára, az alapvető gölöncsértechnika, a korongolás? Lehet-e egyálta­lán következetesnek lenni, és korongozott elemekből épít­kezni? Még látszik az alkotá­sokon a kishitűség, az önbiza­lomhiány. De aztán mintha csak a művész örömét, a meg­talált út diadalát hirdetné, kiáll a korongozott elemekből formált Kakas a következő te­rem ajtajában. A torkaszakad­­tából ujjongó vörös kakas egyik kedvencünk Németh Já­nos alkotásai között — külön­ben úgy láttuk az egyetlen mázos kerámia az egész kiállí­táson, egyben annak az el­pusztíthatatlan életörömnek és jóízű derűnek is kedves jelké­pe, amely Németh János egész munkásságát belengi, s amire, mint jellemző tulajdonságára sok látogatója ráérzett A következő terem a koron­gozott elemekből épített szob­rászati formák, többnyire te­matikus alkotások tárlata. Azok a jellegzetes, az egyik látogató találó jelzője szerint „tündérien bumfordi” ember- és állatfigurák, amelyek az anyag és technika törvényei szerint formálódnak egymás­hoz hasonlatossá, de kapnak mégis a keramikus egy-egy öt­letével, humorával, emberis­meretével , tehetségével egyé­nített arcot, köcsögszáj szájjal, korsófül füllel, korsócsöcse szemmel is kifejezést. Népme­séi és mitológiai alakok, mint hatalmas mézeskalács figurák fogalmazzák itt újra a kerá­mikus parancs­szavára a me­sét, a regét, a népszokást. S jóllehet a mű­vész szobrászi eszközökkel mintáz, kétség­telenül ke­rámia ez: dí­szítőművészet. A terem közép­ponti műve a címével szokat­­anul ellentéte­sen méltóságos nyugalmú Európa elrablá­­sa: a hatalmas, erős nyakú bi­ka hátán ülő dús nőalak. Egy formai kísérlet egyik darabja ez, amelynek számos variációja egyben mintha egy gondolati és tematikai megtor­panást is jelezne. A kitörést — úgy tetszik — a következő, a harmadik te­rem tárlata jelzi. A használati tárgyak alapjí­nál: lábasok, kancsók, köcsögök, tányérok térnek vissza letisztult, minden feleslegesnek látszó sajl­a­got nélkülöző, egyszerű formában. S egy új szín: a füstös fekete, grafitszürke az eddig egyed­uralkodó téglavörös helyén. Ezeknek az ősi használati tár­gyaknak a modern lakás igé­nyeinek megfelelően díszkerá­miaként való újrafogalmazása jelzi, hogy igazságot is tartal­maz nemcsak a csattanó ked­véért fogalmazódott így az egyik látogató emlékkönyv­ bejegyzése: „Legősibb mester­ség, legmaibb művekben". Az emlékkönyvi bejegyzések különben túlnyomóan elisme­­rők. Mind általában a tárlato­kon szokásos, a két véglet is jelentkezik. Egyik oldalon a teljes elutasítás: „A népieske­dést már a XIX század végén­­ időszerűtlen­nek tartották” — így egy bu­dapesti férfi. A másik oldalon a rajongás: „Mester, ön a legnagyobb ma­gyar kerami­kus ! — így egy budapesti asszony. Ro­konszenvezünk azzal a buda­pesti látogató­val, aki így vé­lekedett: „Né­meth János művészete ab­ban egye­dülálló a mű­vészek népes társaságában, hogy műveiben a humor van lesen. Ez a hu­mor olyan ter­mészetesen gördül a kezei alól, hogy együtt örülünk vele”. Amit mi írhatunk a rokon­szenves pátriánkbeli művész emlékkönyvébe, az így han­goznék: Gratulálunk a kiállí­táshoz, Németh Jánosnak. Di­csérjük a rendezést is, de ki­fogásoljuk, hogy a művek mel­lől elhagytak minden magya­rázó szót. Ráadásul a kataló­gus sem olyan, amit jószívvel lehet — kiállításra vinni. Hári Sándor Krimi­e­ ~ második terem hát­teréből­­. háttérben: Európa «(rablás­, gyík variációban. Emberpár — egy jellegzetes relief Németh János műhelyéből. (Kiss Ferenc felvétele!) A harmadik terem­: Németh János új, grafitszürke kerámiával ZALAI HÍRLAP ÉLNI TUDNAK A gondosan elmünkért kis­kertekben kidugta fejét a föld­ből a tulipán első levele. Itt egy új ház, ott egy másik, ez sátortetős, az emeletes. Amott még van egy régi l­emezen lát­szik, hogy a régiből varázsol­tak újat. Az út mentén vil­lanyoszlopok hevernek, újak állnak a földből kifordítottak helyén: folyik a villamosháló­zat rekonstrukciója. Odébb csöveket helyeznek a földbe, végefelé jár a vízvezeték-háló­zat kiépítése. Csendes hétköz­nap van. Társközség lett, s megszűnt a tanácsi kirendeltség is Pusz­­taszentlászlón. A volt tanács­irodán zárt ajtót csak ritkán talál a látogató. Szarka József­­né — Mária néni ő öregnek s fiatalnak — tiszteletdíjas­ként végez tanácsi , munkát vezeti a klubkönyvtárat, szívé­ben viseli a falu minden rez­dülését. Büszkén sorolja, honnan ho­vá érkezett az utóbbi 31 év alatt a község. — Lett postahivatalunk, te­lefonunk, gáz- és villany, kul­túr- és tanácsház, szövetkeze­­­­ti vegyesbolt és tűzoltó szer- i tőr, presszó és takarékszövet­kezet, or­vosi rendelő és iskola, óvoda, de nem akármilyen: szőnyegpadlóval, hideg,meleg vízzel, járda és autóbuszvárók, klubok és mozi, nevelői laká­sok, tsz irodaház, szolgálati la­kások, s hogy mondjam a még fontosabbakat, bőrdíszmű üzem ötvennyolc asszonynak, óriási kertészet és hatalmas sertés­telep, szárító és a Tankállomá­si utcában játszótér lesz a sze­méttelep helyén. Az óvodások sétára indul­nak. Párosával lépegetnek a tiszta járdasoron. Finom szövet és jersey kabátok, hófehér és színes sapkák, nyakukban pu­ha sál... az övék lesz a ját­szótér. Takács Gyuláék takaros há­za előtt katonás rendben so­rakoznak az ágyások. A gazda a szőlőbe indul, felesége, Ju­liska néni főzéshez készül: töltött káposzta lesz az ebéd. Hatvankilenc évesek mindket­ten, nyolc gyermeket nevel­tek. Mire vitték, hov­á lettek’ Lajos bácsi veszi sorra őket. — Magda a legidősebb,­­ nem tanuult felsőbb iskolában. Katalin orvos, Jutka mező­gazdász, Dénes termelési osz­tályvezető, Andris továbbszol­gáló tiszthelyettes a hadsereg­ben, Zsuzsa revizor, Miklós bányamérnök, Gyula vegyész­mérnök. — Áldott jó gyerekek — re­­begi Juliska néni, s szétmor­zsol egy előbuggyanó öröm­könnyet. — Az biztos. Nincs vasár­nap, hogy legalább kettő—há­rom haza ne jönne. S ha jön­nek, kivesznek az anyjuk ke­­zéből minden munkát: takarí­tanak, főznek, anya meg pi­henjen — folytatja a gondo­latsort Gyula bácsi. — Dicséretes tett nyolc gyermeket felnevelni — mon­dom, s be sem fejezhetem, Juliska néni közbevág. — Egyszer már voltunk ri­portalanyok ezért a Zalai Hír­lapban. Takácsék húsvétja — ez volt a cikk címe. Akkor is mondtam, most is, nem olyan nagy dolog ez. Nem tettünk mi mást, csak ami a kötelessé­günk: felneveltük őket. Félszóból is értve egymást, azt latolgatják, ha nincs az a fordulat 1945-ben, elérkez­nek-e ide gyermekeik ... — Mondják el, ki, mire vit­te? — kérdem az utcán két asszonytól. — Innen való a megyei fő­orvos! A Horváth Józsi, a Pa­dos Feri, a Marton Karcsi, a Révész Józsi mérnök, a Ta­kács Piri, a Takács Kati, a Ko­csis Piri, a Péteri Miki orvos. — Talán nem is jól mond­juk. Ki van még? — tanakod­nak egy sort — A Marton Gyutzi, a fő­állattenyésztő. — Péteriekhez menjen el Ott is tanult a két gyerek. — Menjen bizony, a Rózsi­val beszéljen. Mennyit dolgo­zik! Aztán mennyit olvas, előadásokra jár, pedig nem is teljesen egészséges. Az igen! — gyülekeznek a dicsérő jel­zők. Gondosan ápolt gyümölcs­fák, a kertben fóliasátor. Péte­­riék szép házának ajtaja zár­va. Kora reggel óta a hegyen dolgoznak. Az ajtórésben egy Népszabadság. Már itt járt a postás. A puszitaszentlászlói posta­­hivatalban 182 tévé-előfizető­ről tudnak, 230 napilappal in­dul útjára reggelente a kézbe­sítő, hetenként 400 hetilaptól duzzad a táskája. Ezek a számok már az itt­hon maradottakról szólnak. Azokról, akik nem mentek fel­sőbb iskolába, de megtanul­tak élni. Mária néni januárban 570 kötet könyvet kölcsönzött. A könyvtári óráikra megtelik a polcokkal zsúfolt kis helyiség, előkerülnek a művészeti ma­gazinok, s kézről kézre járnak könyvtárzárásig. Nemrég feje­ződött be a politikai vitakör, negyven körül járnak pártok­tatásra, sok szép eredménnyel dicsekedhetnek a fiatalok, tár­sadalmi esküvőn virágszőnye­gen vonul az ifjú pár, s az örömszülők a színpadra, szabni, varrni, okosan élni tanítja az asszonyokat a két nőbizott­ság. A Déryné színház söjtöri előadásaira busszal, személy­­gépkocsival — 50 van a falu­ban­ — érkeznek a puszta­­szentlászlóiak. Évente kétszer —háromszor különbusszal kel­nek útra, hazát ismerni. Jogi, egészségügyi, művészeti, me­zőgazdasági előadátsokon, él­ménybeszámolókon nem ma­rad üres szék sohasem. Zakatolva járnak a gépek a Rákospalotai Bőr- és Műanyag­feldolgozó kihelyezett üzemé­ben. Ezek az asszonyok egy brigád itt. Péterfi Ferencné brigádve­­zető kapcsokat ver a leendő táskák anyagába. Igencsak rossz hangulatban van. — Minden vállalásunkat tel­jesítettük, a tervet átlag 1­0 százalékban és nem lettünk szocialista brigád. Ki érti ezt meg? 1976. április 1 A BRIGÁD ÜNNEPE Pontosan már nem tudják, kié volt az ötlet, de közös el­határozás lett belőle. Amikor a közelső nemzeti ünnep ke­rült szóba, a brigádgyűlésen úgy döntöttek, hogy nevükhöz méltóan, április 4-e tiszteleté­re az éves munkaverseny-fel­­ajánlásukon kívül még egy kommunista műszakot vállal­nak. Andri Istvánné, a Kani­zsa Bútorgyár Ápriu­s 4. szo­cialista, brigád vezetője magá­tól értetődő természetességgel mondta, hogy a nagy­ünnep tiszteletére többet akartak tenni a párszavas megemléke­zésnél. ★ — Visszaemlékszik 1945 áp­rilisára? Nagy Ferencné, egy pilla­natra elgondolkodik, ujjával megtámasztja szájaszélét, az­tán mintha önmagának tenne fel kérdéseket, nekikezd. Huszonhárom éves voltam akkor. A férjem — mert ak­kor már egybekeltünk — az építőknél dolgozott, ha volt munka, ha nem, minden reg­gel begyalogolt E­gerszegre. Falun laktunk, a második gye­rekkel voltam várandós. Bi­zony nem volt könnyű. — És hogy érzi magát ma? — Nézzen rám! A koromat nem tagadhatom le, egy évem van a nyugdíjig. Ami fontos, nyugodt körülmények között élhetünk, biztos a jövőnk. ★ Lassan húsz esztendeje dol­gozik a gyárban Nagy Ferenc­né, s a csiszolóműhely Április 4. kollektívája sem az első bri­gád, amelynek tagja volt. — Nemrégen alakult a bri­gádunk, illetve a munkaszer­vezés folytán különvált a Pe­­tőfi-brigádtól — magyarázza Nagyné. A brigádvezető, Andri Ist­vánné mosolyogva említi, hogy kezdetben tizenhárman voltak, s bár nem babonásak — biz­tos, ami biztos — gyorsan be­vettek a csupa nőből álló bri­gádba egy férfit is. — Nekünk kétszeresen fon­tos volt, hogy bizonyítsunk — teszi hozzá a brigádtagok egyik legfiatalabbika, Sebes­tyén Anna. — Először azért, mert a régi csoport már elért bizonyos brigádcímeket, amik­ben a mi munkánk is benne volt, tehát meg kellett mutat­nunk, hogy külön is tudjuk tartani a szintet. Másodszor pedig azért kellett bizonyíta­nunk, mert szinte csupa lány és asszony dolgozik nálunk. Mi megpróbáltuk. — És sikerült? — Hát... félhivatalosan tud­juk már, hogy hamarosan ezüstkoszorút rakhatunk a ne­vünk mellé. A csiszolók női kollektívája a társadalmi munka, az anyag­takarékosság és az állandóan 100 százalék feletti teljesítmé­nyek mellé azt is felajánlot­ta, hogy ami rendezvényt le­het — legyen az mozi, színház, kiállítás — mind többen és többen megnéznek, s utána­­ megbeszélik a látottakat. Leg­utóbb például tárlaton voltak, s a festményekről többször is beszélgettek. — Engem őszintén érdekel a festészet — mondja Nagy Ferencné — lehet, hogy azért, mert a Szemenyei bácsit is­merem, s általa tanultam meg gondolkodni egy-egy képen. — Nemcsak kikapcsolódás­nak jó az ilyen, hanem tanul, tájékozottabb is lesz az ember — vélekedik Sebestyén Anna. — Olyan ez, mint a politi­kai oktatásunk — kapcsolódik a beszélgetésbe a brigádveze­tő. — Először azt kérdeztük, megértjük-e, kell-e nekünk a politikai képzettség, aztán amikor a vitákra, beszélgeté­sekre került a sor, akkor érez­tük, hogy jó dolog ez, és kell is. — A közvetlen munkánkkal nincs kapcsolatban, mert az ember előtte is, meg utána is csiszol, de segít eligazodni egy sor kérdésben — mondja Se­bestyén Anna. — Ott vannak például a plakátok. Ha megáll előttük az ember, mindjárt nem értetlenül nézi, hanem tudja, hogy miről van szó. A ,,plakátok”, azaz a mű­hely falán levő grafikonok, do­kumentumok az ország, az iparágak, a mezőgazdaság, s még egy sor fontos terület ne­gyedik ötéves tervi eredmé­nyeit ábrázolják. — Megértjük azt, ami sze­rintem a legfontosabb — teszi még hozzá csendesen a brigád­vezető —, hogy mindez csak közös munka révén valósulha­tott meg. ★ A brigádgyűléseken kívül, a napi munka során is adódik lehetőség, hogy egy-egy idő­szerű feladatot megbeszélje­nek. A legutóbbi munkaközi szünetben például arról esett szó, hogy a hamarosan szülő munkatársukat hogyan, s mi­kor látogassák meg, de fel­vetődött az is, hogy az egyik brigádtag, aki a hiányzó nyol­cadik osztályt végzi, milyen jól tanul. — Azt szeretem ebben a brigádban elsősorban — mond­ja Nagy Ferencné —, hogy mindig segítünk egymáson, ér­deklődünk egymás iránt, mondhatom azt is, szeretjük egymást. Kéner Gábor

Next