Zalai Hírlap, 1976. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
4 Érdekli a budapesti közönséget Németh János művészete Németh János zalaegerszegi teramikusművész budapesti kiállítása egy hét óta tart nyitva és a Műcsarnok pénztárának adatai szerint csütörtök délután három óráig pontosan 6070 fizető látogató tekintette meg. Talán nem túlzás, ha ezt a látogatottsági adatot nagyra értékeljük, a kiállítási beszámolónak mintegy mottójaként emeljük ki. Természetesen tudjuk, hogy egy tárlat művészi sikerét nem lehet lemérni a látogatók számán, de ugyanakkor azt tartjuk, hogy művészi siker és látogatottság nem is ellentétes fogalmak, különösen nem képzőművészeti alkotások esetében. Az a véleményünk tehát, hogy a zalaegerszegi művésznek sikere van Budapesten. Egy bemutató a Műcsarnokban nyilván minden kiállító művész számára önmagában is rang. Kétszeresen az, amikor egy vidéken élő, az ország közvéleménye előtt viszonylag ismeretlen művész léphet először és egyszerre életművének gyűjteményes kiállításával e patinás termekben a közönség elé. S ha ehhez még érdeklődés és érzés is társul — az egyiket a látogatók örvendetesen nagy és növekvő számából, a másikat a látogatók véleményéből következtetjük — azt hiszem nyugodt lélekkel beszélhetünk sikerről. Németh János, akinek munkásságát már eddig is több díj és elismerés, köztük Munkácsy- és SZOT-díj honorálta, több kiállítással, vagy alkotásával szerepelt különböző hazai és külföldi tárlaton, ezzel a kiállításokon azokat erősíti meggyőződésünkben, akik őt mindig jelentékeny művésznek tartották, sajátos és előkelő helyet jelöltek ki számára a magyar kerámiaművészet rendkívül széles és színes palettáján. Ebben az utóbbi évtizedben rendkívül divatossá vált, s ennek megfelelően rengeteg tehetségtelen és mellébeszélő megkísértésnek kitett műfajban egy népi indítatású, szilárd elvi alapon álló, nemzedékek által felhalmozott mesterségbeli tudással művelt következetes gondolati tartalmat és formai megoldást képvisel. Munkái ezért összetéveszthetetlenül némethjánosiak. Ezért tudja észrevenni, ha mellékutakra téved, s megtalálni ismét a helyes irányt, s ez ad erőt is számára, hogy új erőre kapjon, ha megtorpan, s kitörjön a körből, ami kényelmes közbenjárásra csábít. Mindez jól látszik a Herczeg Ibolya rendezte kiállításon. A Műcsarnok város felőli oldalának három termében kapott otthont április 18-ig a kiállítás. Az első teremben a művész korai, vagy korai munkásságára emlékeztető munkái kaptak helyet. A formai és tartalmi szempontból egyaránt változatos alkotások a zab gölöncsér unoka útkeresését mutatják: vajon milyen lehetőséget nyit egy keramikus alkotó számára, az alapvető gölöncsértechnika, a korongolás? Lehet-e egyáltalán következetesnek lenni, és korongozott elemekből építkezni? Még látszik az alkotásokon a kishitűség, az önbizalomhiány. De aztán mintha csak a művész örömét, a megtalált út diadalát hirdetné, kiáll a korongozott elemekből formált Kakas a következő terem ajtajában. A torkaszakadtából ujjongó vörös kakas egyik kedvencünk Németh János alkotásai között — különben úgy láttuk az egyetlen mázos kerámia az egész kiállításon, egyben annak az elpusztíthatatlan életörömnek és jóízű derűnek is kedves jelképe, amely Németh János egész munkásságát belengi, s amire, mint jellemző tulajdonságára sok látogatója ráérzett A következő terem a korongozott elemekből épített szobrászati formák, többnyire tematikus alkotások tárlata. Azok a jellegzetes, az egyik látogató találó jelzője szerint „tündérien bumfordi” ember- és állatfigurák, amelyek az anyag és technika törvényei szerint formálódnak egymáshoz hasonlatossá, de kapnak mégis a keramikus egy-egy ötletével, humorával, emberismeretével , tehetségével egyénített arcot, köcsögszáj szájjal, korsófül füllel, korsócsöcse szemmel is kifejezést. Népmeséi és mitológiai alakok, mint hatalmas mézeskalács figurák fogalmazzák itt újra a kerámikus parancsszavára a mesét, a regét, a népszokást. S jóllehet a művész szobrászi eszközökkel mintáz, kétségtelenül kerámia ez: díszítőművészet. A terem középponti műve a címével szokatanul ellentétesen méltóságos nyugalmú Európa elrablása: a hatalmas, erős nyakú bika hátán ülő dús nőalak. Egy formai kísérlet egyik darabja ez, amelynek számos variációja egyben mintha egy gondolati és tematikai megtorpanást is jelezne. A kitörést — úgy tetszik — a következő, a harmadik terem tárlata jelzi. A használati tárgyak alapjínál: lábasok, kancsók, köcsögök, tányérok térnek vissza letisztult, minden feleslegesnek látszó sajlagot nélkülöző, egyszerű formában. S egy új szín: a füstös fekete, grafitszürke az eddig egyeduralkodó téglavörös helyén. Ezeknek az ősi használati tárgyaknak a modern lakás igényeinek megfelelően díszkerámiaként való újrafogalmazása jelzi, hogy igazságot is tartalmaz nemcsak a csattanó kedvéért fogalmazódott így az egyik látogató emlékkönyv bejegyzése: „Legősibb mesterség, legmaibb művekben". Az emlékkönyvi bejegyzések különben túlnyomóan elismerők. Mind általában a tárlatokon szokásos, a két véglet is jelentkezik. Egyik oldalon a teljes elutasítás: „A népieskedést már a XIX század végén időszerűtlennek tartották” — így egy budapesti férfi. A másik oldalon a rajongás: „Mester, ön a legnagyobb magyar keramikus ! — így egy budapesti asszony. Rokonszenvezünk azzal a budapesti látogatóval, aki így vélekedett: „Németh János művészete abban egyedülálló a művészek népes társaságában, hogy műveiben a humor van lesen. Ez a humor olyan természetesen gördül a kezei alól, hogy együtt örülünk vele”. Amit mi írhatunk a rokonszenves pátriánkbeli művész emlékkönyvébe, az így hangoznék: Gratulálunk a kiállításhoz, Németh Jánosnak. Dicsérjük a rendezést is, de kifogásoljuk, hogy a művek mellől elhagytak minden magyarázó szót. Ráadásul a katalógus sem olyan, amit jószívvel lehet — kiállításra vinni. Hári Sándor Krimie ~ második terem hátteréből. háttérben: Európa «(rablás, gyík variációban. Emberpár — egy jellegzetes relief Németh János műhelyéből. (Kiss Ferenc felvétele!) A harmadik terem: Németh János új, grafitszürke kerámiával ZALAI HÍRLAP ÉLNI TUDNAK A gondosan elmünkért kiskertekben kidugta fejét a földből a tulipán első levele. Itt egy új ház, ott egy másik, ez sátortetős, az emeletes. Amott még van egy régi lemezen látszik, hogy a régiből varázsoltak újat. Az út mentén villanyoszlopok hevernek, újak állnak a földből kifordítottak helyén: folyik a villamoshálózat rekonstrukciója. Odébb csöveket helyeznek a földbe, végefelé jár a vízvezeték-hálózat kiépítése. Csendes hétköznap van. Társközség lett, s megszűnt a tanácsi kirendeltség is Pusztaszentlászlón. A volt tanácsirodán zárt ajtót csak ritkán talál a látogató. Szarka Józsefné — Mária néni ő öregnek s fiatalnak — tiszteletdíjasként végez tanácsi , munkát vezeti a klubkönyvtárat, szívében viseli a falu minden rezdülését. Büszkén sorolja, honnan hová érkezett az utóbbi 31 év alatt a község. — Lett postahivatalunk, telefonunk, gáz- és villany, kultúr- és tanácsház, szövetkezeti vegyesbolt és tűzoltó szer- i tőr, presszó és takarékszövetkezet, orvosi rendelő és iskola, óvoda, de nem akármilyen: szőnyegpadlóval, hideg,meleg vízzel, járda és autóbuszvárók, klubok és mozi, nevelői lakások, tsz irodaház, szolgálati lakások, s hogy mondjam a még fontosabbakat, bőrdíszmű üzem ötvennyolc asszonynak, óriási kertészet és hatalmas sertéstelep, szárító és a Tankállomási utcában játszótér lesz a szeméttelep helyén. Az óvodások sétára indulnak. Párosával lépegetnek a tiszta járdasoron. Finom szövet és jersey kabátok, hófehér és színes sapkák, nyakukban puha sál... az övék lesz a játszótér. Takács Gyuláék takaros háza előtt katonás rendben sorakoznak az ágyások. A gazda a szőlőbe indul, felesége, Juliska néni főzéshez készül: töltött káposzta lesz az ebéd. Hatvankilenc évesek mindketten, nyolc gyermeket neveltek. Mire vitték, hová lettek’ Lajos bácsi veszi sorra őket. — Magda a legidősebb, nem tanuult felsőbb iskolában. Katalin orvos, Jutka mezőgazdász, Dénes termelési osztályvezető, Andris továbbszolgáló tiszthelyettes a hadseregben, Zsuzsa revizor, Miklós bányamérnök, Gyula vegyészmérnök. — Áldott jó gyerekek — rebegi Juliska néni, s szétmorzsol egy előbuggyanó örömkönnyet. — Az biztos. Nincs vasárnap, hogy legalább kettő—három haza ne jönne. S ha jönnek, kivesznek az anyjuk kezéből minden munkát: takarítanak, főznek, anya meg pihenjen — folytatja a gondolatsort Gyula bácsi. — Dicséretes tett nyolc gyermeket felnevelni — mondom, s be sem fejezhetem, Juliska néni közbevág. — Egyszer már voltunk riportalanyok ezért a Zalai Hírlapban. Takácsék húsvétja — ez volt a cikk címe. Akkor is mondtam, most is, nem olyan nagy dolog ez. Nem tettünk mi mást, csak ami a kötelességünk: felneveltük őket. Félszóból is értve egymást, azt latolgatják, ha nincs az a fordulat 1945-ben, elérkeznek-e ide gyermekeik ... — Mondják el, ki, mire vitte? — kérdem az utcán két asszonytól. — Innen való a megyei főorvos! A Horváth Józsi, a Pados Feri, a Marton Karcsi, a Révész Józsi mérnök, a Takács Piri, a Takács Kati, a Kocsis Piri, a Péteri Miki orvos. — Talán nem is jól mondjuk. Ki van még? — tanakodnak egy sort — A Marton Gyutzi, a főállattenyésztő. — Péteriekhez menjen el Ott is tanult a két gyerek. — Menjen bizony, a Rózsival beszéljen. Mennyit dolgozik! Aztán mennyit olvas, előadásokra jár, pedig nem is teljesen egészséges. Az igen! — gyülekeznek a dicsérő jelzők. Gondosan ápolt gyümölcsfák, a kertben fóliasátor. Péteriék szép házának ajtaja zárva. Kora reggel óta a hegyen dolgoznak. Az ajtórésben egy Népszabadság. Már itt járt a postás. A puszitaszentlászlói postahivatalban 182 tévé-előfizetőről tudnak, 230 napilappal indul útjára reggelente a kézbesítő, hetenként 400 hetilaptól duzzad a táskája. Ezek a számok már az itthon maradottakról szólnak. Azokról, akik nem mentek felsőbb iskolába, de megtanultak élni. Mária néni januárban 570 kötet könyvet kölcsönzött. A könyvtári óráikra megtelik a polcokkal zsúfolt kis helyiség, előkerülnek a művészeti magazinok, s kézről kézre járnak könyvtárzárásig. Nemrég fejeződött be a politikai vitakör, negyven körül járnak pártoktatásra, sok szép eredménnyel dicsekedhetnek a fiatalok, társadalmi esküvőn virágszőnyegen vonul az ifjú pár, s az örömszülők a színpadra, szabni, varrni, okosan élni tanítja az asszonyokat a két nőbizottság. A Déryné színház söjtöri előadásaira busszal, személygépkocsival — 50 van a faluban — érkeznek a pusztaszentlászlóiak. Évente kétszer —háromszor különbusszal kelnek útra, hazát ismerni. Jogi, egészségügyi, művészeti, mezőgazdasági előadátsokon, élménybeszámolókon nem marad üres szék sohasem. Zakatolva járnak a gépek a Rákospalotai Bőr- és Műanyagfeldolgozó kihelyezett üzemében. Ezek az asszonyok egy brigád itt. Péterfi Ferencné brigádvezető kapcsokat ver a leendő táskák anyagába. Igencsak rossz hangulatban van. — Minden vállalásunkat teljesítettük, a tervet átlag 10 százalékban és nem lettünk szocialista brigád. Ki érti ezt meg? 1976. április 1 A BRIGÁD ÜNNEPE Pontosan már nem tudják, kié volt az ötlet, de közös elhatározás lett belőle. Amikor a közelső nemzeti ünnep került szóba, a brigádgyűlésen úgy döntöttek, hogy nevükhöz méltóan, április 4-e tiszteletére az éves munkaverseny-felajánlásukon kívül még egy kommunista műszakot vállalnak. Andri Istvánné, a Kanizsa Bútorgyár Áprius 4. szocialista, brigád vezetője magától értetődő természetességgel mondta, hogy a nagyünnep tiszteletére többet akartak tenni a párszavas megemlékezésnél. ★ — Visszaemlékszik 1945 áprilisára? Nagy Ferencné, egy pillanatra elgondolkodik, ujjával megtámasztja szájaszélét, aztán mintha önmagának tenne fel kérdéseket, nekikezd. Huszonhárom éves voltam akkor. A férjem — mert akkor már egybekeltünk — az építőknél dolgozott, ha volt munka, ha nem, minden reggel begyalogolt Egerszegre. Falun laktunk, a második gyerekkel voltam várandós. Bizony nem volt könnyű. — És hogy érzi magát ma? — Nézzen rám! A koromat nem tagadhatom le, egy évem van a nyugdíjig. Ami fontos, nyugodt körülmények között élhetünk, biztos a jövőnk. ★ Lassan húsz esztendeje dolgozik a gyárban Nagy Ferencné, s a csiszolóműhely Április 4. kollektívája sem az első brigád, amelynek tagja volt. — Nemrégen alakult a brigádunk, illetve a munkaszervezés folytán különvált a Petőfi-brigádtól — magyarázza Nagyné. A brigádvezető, Andri Istvánné mosolyogva említi, hogy kezdetben tizenhárman voltak, s bár nem babonásak — biztos, ami biztos — gyorsan bevettek a csupa nőből álló brigádba egy férfit is. — Nekünk kétszeresen fontos volt, hogy bizonyítsunk — teszi hozzá a brigádtagok egyik legfiatalabbika, Sebestyén Anna. — Először azért, mert a régi csoport már elért bizonyos brigádcímeket, amikben a mi munkánk is benne volt, tehát meg kellett mutatnunk, hogy külön is tudjuk tartani a szintet. Másodszor pedig azért kellett bizonyítanunk, mert szinte csupa lány és asszony dolgozik nálunk. Mi megpróbáltuk. — És sikerült? — Hát... félhivatalosan tudjuk már, hogy hamarosan ezüstkoszorút rakhatunk a nevünk mellé. A csiszolók női kollektívája a társadalmi munka, az anyagtakarékosság és az állandóan 100 százalék feletti teljesítmények mellé azt is felajánlotta, hogy ami rendezvényt lehet — legyen az mozi, színház, kiállítás — mind többen és többen megnéznek, s utána megbeszélik a látottakat. Legutóbb például tárlaton voltak, s a festményekről többször is beszélgettek. — Engem őszintén érdekel a festészet — mondja Nagy Ferencné — lehet, hogy azért, mert a Szemenyei bácsit ismerem, s általa tanultam meg gondolkodni egy-egy képen. — Nemcsak kikapcsolódásnak jó az ilyen, hanem tanul, tájékozottabb is lesz az ember — vélekedik Sebestyén Anna. — Olyan ez, mint a politikai oktatásunk — kapcsolódik a beszélgetésbe a brigádvezető. — Először azt kérdeztük, megértjük-e, kell-e nekünk a politikai képzettség, aztán amikor a vitákra, beszélgetésekre került a sor, akkor éreztük, hogy jó dolog ez, és kell is. — A közvetlen munkánkkal nincs kapcsolatban, mert az ember előtte is, meg utána is csiszol, de segít eligazodni egy sor kérdésben — mondja Sebestyén Anna. — Ott vannak például a plakátok. Ha megáll előttük az ember, mindjárt nem értetlenül nézi, hanem tudja, hogy miről van szó. A ,,plakátok”, azaz a műhely falán levő grafikonok, dokumentumok az ország, az iparágak, a mezőgazdaság, s még egy sor fontos terület negyedik ötéves tervi eredményeit ábrázolják. — Megértjük azt, ami szerintem a legfontosabb — teszi még hozzá csendesen a brigádvezető —, hogy mindez csak közös munka révén valósulhatott meg. ★ A brigádgyűléseken kívül, a napi munka során is adódik lehetőség, hogy egy-egy időszerű feladatot megbeszéljenek. A legutóbbi munkaközi szünetben például arról esett szó, hogy a hamarosan szülő munkatársukat hogyan, s mikor látogassák meg, de felvetődött az is, hogy az egyik brigádtag, aki a hiányzó nyolcadik osztályt végzi, milyen jól tanul. — Azt szeretem ebben a brigádban elsősorban — mondja Nagy Ferencné —, hogy mindig segítünk egymáson, érdeklődünk egymás iránt, mondhatom azt is, szeretjük egymást. Kéner Gábor