Zalai Hírlap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

11­79. február 18. Konok megszállottsággal Beszélgetés Mikus Gyula festőmi­rosszel A keszthelyi főutcáról az ódon falak közé lépve mintha megállt volna az idő. A bolto­zatos kapu alól messze látni. Az udvar vésőben hóval ta­kart díszcserjék, itt-ott, elő­bukkanó, szemet gyönyörköd­tető tűzpiros bogyókkal. — Hátul az a kis ház a festő műterme — igazítanak útba. — Itt, az első emeleten pedig a lakása. A lépcsők vastag, penészes falak közt vezetnek az eme­letre. Vajon milyen piktúra él meg ilyen kietlen, rideg falak között? A lakásban azonban meleg otthonosság fogad. Tágas te­rek, s mindenütt szebbnél szebb zöld növények, virágok. Nyoma sincs semmiféle bo­ti­émségnek. Keresem a képe­ket, de sehol sincsenek. Mind­össze kettőt látok, ezek is a falnak támasztva, egymásra rakva, így csak a felsőt látni. Dekoratív virágcsendélet. In­nen hát a virágok iránti von­zódás ... Próbálok fogódzókat találni. Mint a rossz diáknak, nekem is be kell vallanom, nem ké­szültem Mikus Gyulából. Nem tudtam, nem volt miből. A festő most is a műterem­ben dolgozik. Érte mennek. Amíg várok rá, felidézem ma­gamban, mit tudok róla. A Művészeti Lexikon címszava szűkszavú. Csak annyit árul el, hogy a művész 1905-ben Celldömölkön született Taní­tói képesítést szerzett. Képeit már a felszabadulás előtt több kiállításon bemutatta. A Keszthelyen dolgozó Mikus Gyula leginkább tájképeket fest. Fő témája a Balaton. Ki­állítása több dunántúli város­ban volt, illetve 1951-ben Bu­dapesten, a Fényes Adolf-te­­remben. Előzőleg a keszthelyi mú­zeumban egy szép, érzékeny festői alkatra valló kisméretű képével találkoztam. Ihletője ennek is a Balaton volt. Amikor bejép a lakásba, pil­lanatra meg­hőkölök. Be­mutatkozás után szóba is hozom: — Azt hittem Barcsay Jenőt látom... — Nemcsak maga van így­ — derül. — A Műcsarnokban is gyakran üd­vözölnek Bar­csait mester­ként. Nyakkendős, rendezett kül­sejével afféle tisztes polgári foglalkozást űző embernek tűnik Mikus Gyula. Ha nem tudnnám róla, hogy festőm.­Ahogy így elnézem magam, csakugyan öregszem... Előbb-utóbb mindenképpen igazatok lesz. A vak is látni fogja, mit ér a munkám... Mert a semmit a vak és a mesterlövész egyformán lát­ja. .. De láttál-e te, Káplár, babát a kubikgödörben?... Nem öcskös, nem halva szü­letett csecsemőről van szó. Ez már a ti, krimiken nőtt fan­táziátok. A baba, kispajtás, meghagyott földoszlop a gö­dör közepén — a főnök még tudja, ha az ő rokonságában is volt kubikos... Tudod, azon mérték a teljesítményt, ha a talajszir­t nem volt egyenletes... Mint ahogy most ti is rajtam méritek a saját erőlködéseiteket__ ★ De megint elkalandoztunk az infarktusunktól... Vizet!... Dörzsölni!... Utat!... — Kit vittek el? — Az Altert. — Mit csinált? — Hogyhogy mit csinált? A szíve, ilyen fiatalon? vész, sok mindent tippelnék, de ezt biztosan nem. Megje­lenéséből, mozgékonyságából ítélve legalább tíz évvel fiatalabbnak is tartanám. De ő is igazolja, nem téved a lexikon, valóban a hetven­­negyedik évében jár. Ám ma is reggeltől estig fest. Bizony­ságként lekísér a műterembe, hogy megmutassa nap mint nap készülő, újabb és újabb képeit. Itt már igazi festői környe­zet fogad. Pár lépcső osztja ketté a belső teret. Lent kap­tak helyet a kertből bekerült festői motívumok, a különféle cserepes virágok. Fent egy szép bidermeier szekrény, fes­tőállványok, képek és renge­teg művészeti kiadvány. Egy vagyont érő könyvtár.. A klasz­­szikus mesterektől nap­jaink hazai és külföldi mestereiig mindent megtalálni itt. A könyves szekrényeken ki­­sebb-nagyobb terrakotta szob­rok. — Mindig vonzott a szobrá­szat is — mondja magyará­zatképpen, amikor rájuk kér­dezek. — Most újra megpró­­bálkozok ezzel a műfajjal is. Szeretnék fát faragni. A könyvekkel teli szekrény mögé megy. Képeket hoz elő. — A rossz nyelű­ek szerint ebben a sarokban van az au­tóm. Itt tartom ugyanis a f­estményeimet. Egy 1940-ben festett vász­nat mutat, a zalaszántói lege­lőt. Aztán kis tempera-képek kerülnek elő a Balatonról. — Kijártam a halászokkal, s akkor csináltam ezeket. Érdekes módon az újabb festmények sokkal felszaba­­dultabb alkotókedvről valla­nak, frissebb szemről, áttéte­lesebb, dekoratívebb megol­dásokról árulkodnak. Mintha az idős mester ráébredt vol­na, hogy a látvány csak fe­lesleges nyűg, kötöttség, az iskolás szabályok pedig arra valók, hogy áthágják őket. —­ Hogyhogy fiatalon? Negyven is elmúlt! — Hát, bizony elege volt szegénynek... Kórház. — A pszichikai terhelés, asszonyom. A kedves férje, ugye, az élet derekán, abban a korban,­­amikor a legtöbbet vállaljuk, a második fiatalsá­gunk, a gyerekeink kiröppen­tek, a fejünk lágya már be­nőtt, de még nem kezdünk... hát... hogy is mondjam, ha­­nyatlani... Így, az ötödik X táján... — De, főorvos úr! Ő éppen ma lenne negyven eszten­dős!. . . — Pardon. . . Nos, asszo­nyom, mi minden lehetségest megkísérelünk. .. • Szép temetés. No nem, azért nem a főnök beszél. Érzi, hogy leszakadna a mennybolt... a mennye­zet. .. ami csak van... Vagy meghajigálnák a sárga görön­gyökkel. .. A nyelve is kitör­ne. Mert ilyenkor csak jót szabad mondani, de mit tud­hat ő a megboldogultról?.. . Pedig alakja nőttön-nő! Las­Minderről tömören csak eny­­nyit mond: — Az ember állandóan ki­sérletezik. Mikus Gyula szemmel lát­hatóan nem merevült stílu­sokba, manírokba. Ahogy ki­alakítok egyfajta véleményt róla, újabb képeivel rögtön keresztül is húzza. A Balaton­­képeket akt-vázlatok követik, majd egy élénk vörösben tar­tott pasztell-kép következik, a Becehegy. — Itt velük papírra dolgoz­tam — jegyzi meg a rá jel­lemző szűkszavúsággal. Mikus Gyula világéletében megvetette a felesleges beszé­det, a magyarázgatásokat. A munka, vagyis nála az egész­­napos festés adott értelmet az életének. Konok megszállott­sággal festett mindig. Ahogy tömören fogalmazza: — 1950-ig rajztanár voltam. Azóta csak dolgozok, festek. Se a képcsarnokra, se az alap­ra nem vagyok rászorulva. Szelestey László­ ban feltárulnak e páratlanul közhasznú élet rejtett értékei. — Gazdag tapasztalatainak tárháza mindannyiunk előtt örökké nyitva állt — zeng a tátongó gödör felett, vagy in­kább bicsaklik a hang. Vajon, ki ez?... Nem mindegy? Bár­ki elmondhatja, amit immár mindenki tud... Megrendül­ten állnak. Káplár is a söté­­tebbik farmerját vette föl. Senki se ügyel rá. Hiába kap­ja be, víz nélkül, a gyógysze­rét. .. A főnök? Egyszerűen látha­tatlan... Talán ki se jött?... Rávall. .. Így pusztulunk el egymás szeme láttára — kiált fel va­laki, amikor a hantok zuhog­nak. Persze, hogy nincs itt a főnök... De akár itt is lehet!­­A lakatok egymás u­tán pat­tannak­ le az ajkakról. — Én tegnap akartam épp, úgy istenigazában... — Ma jöttek volna hoz­zánk! Régi barátok va­gyunk. .. azaz, hogy... — Mindannyiunkra sor ke­rül. .. — Piszlicsáré látszatmun­kákban őröljük fel magunkat! Tegye szivére a kezét. ..! — Úgy bizony, ennyi erő­vel. .. Ha dolgoznánk...! — A főnök! — Jókor... — Szervusz. Engem vársz? — Én? Én a temetésemen vagyok... De, ha már éppen így alakult... — Megbocsáss, nekem most rengeteg a dolgom... És nem is érzem egészen jól magam. Úgy látszik, megint valami... Keress meg majd a jövő hé­ten. .. ★ Fájront. Az a­­ nyomorult infarktus meg nem jön. Átko­zott mócsing természetem!... Hazamenni... Komoran ücsö­rögni. .. A család lábujjhe­gyen kerülget... De talán így kell lennie. Vegyük csak sor­ra higgadt fejjel. Ha meg­úszom, semmi temetés. Ha el­visz, nem hallom meg, mit beszélnek... Az a cseppnyi figyelmesség meg, ami az első és a második között van — ha van —, kevés... Meg nem is az igazi... Trencsényi Imre Mikus Gyula otthonában Mikus Gyula: Alsóörsi halásztragédia (tempera) (Bakonyi Erzsébet felvételei) f­ALAI HÍRLAP* Zelk Zoltán: Álmomban hajam visszafeketült Acsargó emlékek lopóznak utánam, acsargó emlékek rám is rám találnak, acsargó emlékek tepernek, kötöznek, s hurcolnak is vissza már olyan vidékre, ahol mert fiatal, boldogtalan voltam. Acsargó emlékek tükröt is emelnek, patakok és folyók kergetnek elébem, gyűljenek tengernyi, tükörré, hadd lássatti: hajam visszafeketült —-------­oda koronás vénségem, oda diadalmam! Könyvespolc­­ Somogyi—Bacsó gyilkosság 1920. február 17-én gyilkol­ták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava két munkatársát. Nekik állít em­léket Gergely Ernő és Schön­­wald Pál, a Népszerű történe­lem című sorozatban megje­lentetett A Somogyi—Bacsó gyilkosság című munkája. Mielőtt ezt a könyvet kéz­be vesszük, nem érdektelen fellapoznunk Vas Zoltánnak, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetett kötetét, amely Horthy szerepéről ad átfogó képet. Vas Zoltán hosszan el­időz ennek a gyilkosságnak a közvetlen előzményeinél, és félreérthetetlenül rámutat Horthy szerepére, tisztázza, hogy Horthy adott utasítást a Népszava két vezető mun­katársának a meggyilkolásá­ra. Ezért aztán nem véletlen, hogy a bűnösök nem nyerték el méltó büntetésüket, s az egész nyomozás, tárgyalás Horthy­ék jól megszervezett komédiája volt. Vas Zoltán munkájában a következőket írja erről: „1920 február elején a Népszava cikket nyújtott be a cenzúrá­hoz, amely azt nem engedé­lyezte. A cenzor megküldte a kéziratot a cikkben érintett fővezérségnek, a Gellért Szál­ló-beli székhelyére... . Esténként a szálló éttermé­ben a fővezér együtt vacso­rázik megszokott társaságával. Egyikük az asztalnál felolvas­sa a cikket. A társaság felhá­borodással hallgatja, s vala­ki megjegyzi: — Ideje volna már ezt a gazember Somo­gyit a Dunába dobni! — Hort­hy erre kijelenti: — Nem be­szélni kell itt, hanem csele­kedni! ...” Filmszerűen peregnek az események. 1920. február 17- én a Népszava Conti utcai szerkesztőségéből este 9 óra körül távozott Somogyi Béla, a Népszava felelős szerkesztő­je és Bacsó Béla, a Népsza­va fiatal munkatársa. A Nép­színház utcán áthaladva ju­tottak el a József körútra, majd a Rökk Szilárd utcába. A Rákóczi út irányába for­dultak. A Nemzeti Színház hátsó bejáratához érve meg­támadták őket. Rövid szóvál­tás után a katonai teherautó elrabolt utasaival megindult a külső Váci út irányába. So­mogyi Bélát és Bacsó Bélát többé senki sem látta élve... ★ ★ ★ A nyomozati adatok tanúsí­tása szerint még akkor éjjel mindkettőjüket kegyetlen mó­don meggyilkolták. Tetemü­ket a Dunába dobták. Ezzel beteljesedett Horty kívánsá­ga. .. A gyilkosok azonban sok olyan nyomot hagytak a helyszínen, amelyből nyil­vánvalóvá vált, hogy kik áll­nak a gyilkosság mögött, il­letve annak végrehajtóit hol kell keresni. Döbbenetesek azok a sorok, amelyekben a szerzők leírják azt a pillanatot, amikor a családtagok megtudták, s ké­sőbb az egész ország is hí­rül vette a gyilkosságot. A szerkesztők bepillantást engednek a rendőri nyomo­zásba. Fotókat közölnek az el­rablás helyéről és közvetlen környékéről, a „halálautó­” feltételezhető útvonaláról, a gyilkosság színhelyéről, Somo­gyi Béla temetési menetéről, láthatjuk azt pillanatot, ami­kor megkezdődött a gyilkosság adatainak eltussolása. A tragédia mélyen megráz­ta az ország közvéleményét. Évekig a munkásokba folytat­­ták a szót, mindent megtéve, hogy a Somogyi—Bacsó gyil­kosságról sehol se legyen em­lítés. A kötet negyedik feje­zetében a szerzők bemutatják azt az eseménysorozatot, amelynek során lelepleződtek azok, akik közreműködtek ab­ban, hogy eltussolják a fénye­ket. 1925. február 17—febru­ár 24. között Fényes László a gyilkosság ötödik évforduló­ján a Népszavában cikksoro­zatot jelentetett meg, amely nemcsak országos, hanem nemzetközi feltűnést keltett Kétségtelenül ezek a legizgal­masabb lapjai a kötetnek. Megtudhatjuk, hogy a bel­ügyminiszter, Beniczky Ödön, már az elrablás pillanatában, vagyis még 1920. február 17- én éjszaka értesült arról, hogy Somogyi Bélának és Bacsó Bélának nyoma veszett. Ek­kor Beniczky azt az uta­sítást adta a rendőrfőkapi­tánynak, hogy „minden tekin­tet nélkül az egész rendőri apparátust mozgósítani és a két eltűntet bárhonnan is előkeríteni kell.” Másnap megtudta, hogy Somogyit meggyilkolták___ A gyilkosok, Somogyi Bé­la és Bacsó B Béla gyilkosai szabadon maradtak. Ha nevük néha szerepelt egy-egy perso­rozat kapcsán, lényegében vé­ve büntetlenül úszták meg Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolását. A kötet záró­fejezetében a­z­épbír­óság előt­ti vallomásokból megtudhat­juk, hogy valójában mi is történt 1920. február 17-én éjszaka. Korvarcz Emil sze­mélyében az a vádlott vallott a Népbíróság előtt, aki mint gépkocsivezető ült akkor éj­szaka a „halála után”. (Kos­suth, 1978.), Szilágyi író* Kiskanizsai krónika (Folytatás a 7. oldalról.) kultúra azonban továbbra se költözhetett az új falak közé. Egy évtized során például egyetlen, a mai értelemben vett ismeretterjesztő előadás­ra került csak­ sor. — Mindig azt szerettem vol­na, hogy a fejlődés érdekében számoljuk fel ellentéteinket a várossal, s ők tegyenek végre Kiskanizsáért! — emeli fel hangját az idős férfi. — A pert is azért kezdtük, hogy felfigyeljenek gondjainkra. A kibékülés alapja a kultúra, a fejlődés, a látókör tágítása le­hetett csak. Ezért kezdemé­nyeztem 1926-ban egy új, va­lódi kultúrház építését, mond­ván: kinőttük már az olvasó­kört. Kölcsönökért talpaltam, szerveztem, még a polgármes­tert is kivittem Kiskanizsára, nézzen körül. Út se volt itt ak­koriban, csak a mai hetes he­lyén egy rossz m­akadám, más­ként sártenger uralta Kiskani­­zsát. A vigasztalan látvány fel­ébreszthette a vendég lelkiis­meretét, mert végül a város is hozzájárult az építkezéshez. S a hajdani tanító nyomdo­kain — emlékét ma utca őrz­i Kiskan­zsán — a község népe 1928 nyarára emeletes, zsinór­­padlásos kultúrházat épített. — Kölcsönök, közadakozás, tengernyi közös munka kellett ehhez a kultúrházhoz. Manap­ság az ilyesmi is egyszerűbb — mondja dr. Fülöp György. — És így a jó, ez is jelzi a világ változását. De nekünk akkor nagy esemény volt az avatás, ezrek gyűltek az épület köré. Egy színdarabbal ünnepeltünk, a Vígszínház küldött jelmeze­ket. Uotóbb az önképzés és a színiovittúra szénen felvirág­zott, 26 színdarab­­ premierjét élte meg nem egészen másfél évtized során a kultúrház. Vi­dékre is eljártunk játszani. 9 , fiókévá oldja az emlékezés...” S ötven évvel később? Meg­­hatottan emlékezik, hogy újra ő lehetett az ünnep, szónok. A rztért most a Tánc­együttes szolgáltatta, amely Kiskani­zsán működik, s a helybeliek a Principális túlsó partj­áról érkezőkkel örömmel ezütt dolgoznak. A távolság megfogyott Nagykanizsa és Kiskanizsa között, miként a régi sérelmekből, előítéletek­ből is épp csak amolyan em­­'■Mrreva'ó maradhatott. A kul­túrházat nemrég renováltatta a város — bár még lehet mit tenni a korszerűsítéséért —, népművelő és hírneves népi együttes dolgozik falai közt, s a könyvtár se emlékeztet sem­miben a hajdani olvasókörre. A megemlékezésen a városi pártbizottság első titkárával az élen ott voltak a kanizsaiak képviselői: a város osztozott a helyiek ünneplésében. Per, kiszolgáltatottság, el­lentétek hajdani világát — mondhatnánk — „békévé old­ja az emlékezés ...” Dr. Fülöp György is láthatóan derűs szívvel emlékezett ma már a kiskaniz­ai krónika e régi fe­jezeteire. Török András

Next