Zalai Hírlap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
1179. február 18. Konok megszállottsággal Beszélgetés Mikus Gyula festőmirosszel A keszthelyi főutcáról az ódon falak közé lépve mintha megállt volna az idő. A boltozatos kapu alól messze látni. Az udvar vésőben hóval takart díszcserjék, itt-ott, előbukkanó, szemet gyönyörködtető tűzpiros bogyókkal. — Hátul az a kis ház a festő műterme — igazítanak útba. — Itt, az első emeleten pedig a lakása. A lépcsők vastag, penészes falak közt vezetnek az emeletre. Vajon milyen piktúra él meg ilyen kietlen, rideg falak között? A lakásban azonban meleg otthonosság fogad. Tágas terek, s mindenütt szebbnél szebb zöld növények, virágok. Nyoma sincs semmiféle botiémségnek. Keresem a képeket, de sehol sincsenek. Mindössze kettőt látok, ezek is a falnak támasztva, egymásra rakva, így csak a felsőt látni. Dekoratív virágcsendélet. Innen hát a virágok iránti vonzódás ... Próbálok fogódzókat találni. Mint a rossz diáknak, nekem is be kell vallanom, nem készültem Mikus Gyulából. Nem tudtam, nem volt miből. A festő most is a műteremben dolgozik. Érte mennek. Amíg várok rá, felidézem magamban, mit tudok róla. A Művészeti Lexikon címszava szűkszavú. Csak annyit árul el, hogy a művész 1905-ben Celldömölkön született Tanítói képesítést szerzett. Képeit már a felszabadulás előtt több kiállításon bemutatta. A Keszthelyen dolgozó Mikus Gyula leginkább tájképeket fest. Fő témája a Balaton. Kiállítása több dunántúli városban volt, illetve 1951-ben Budapesten, a Fényes Adolf-teremben. Előzőleg a keszthelyi múzeumban egy szép, érzékeny festői alkatra valló kisméretű képével találkoztam. Ihletője ennek is a Balaton volt. Amikor bejép a lakásba, pillanatra meghőkölök. Bemutatkozás után szóba is hozom: — Azt hittem Barcsay Jenőt látom... — Nemcsak maga van így — derül. — A Műcsarnokban is gyakran üdvözölnek Barcsait mesterként. Nyakkendős, rendezett külsejével afféle tisztes polgári foglalkozást űző embernek tűnik Mikus Gyula. Ha nem tudnnám róla, hogy festőm.Ahogy így elnézem magam, csakugyan öregszem... Előbb-utóbb mindenképpen igazatok lesz. A vak is látni fogja, mit ér a munkám... Mert a semmit a vak és a mesterlövész egyformán látja. .. De láttál-e te, Káplár, babát a kubikgödörben?... Nem öcskös, nem halva született csecsemőről van szó. Ez már a ti, krimiken nőtt fantáziátok. A baba, kispajtás, meghagyott földoszlop a gödör közepén — a főnök még tudja, ha az ő rokonságában is volt kubikos... Tudod, azon mérték a teljesítményt, ha a talajszirt nem volt egyenletes... Mint ahogy most ti is rajtam méritek a saját erőlködéseiteket__ ★ De megint elkalandoztunk az infarktusunktól... Vizet!... Dörzsölni!... Utat!... — Kit vittek el? — Az Altert. — Mit csinált? — Hogyhogy mit csinált? A szíve, ilyen fiatalon? vész, sok mindent tippelnék, de ezt biztosan nem. Megjelenéséből, mozgékonyságából ítélve legalább tíz évvel fiatalabbnak is tartanám. De ő is igazolja, nem téved a lexikon, valóban a hetvennegyedik évében jár. Ám ma is reggeltől estig fest. Bizonyságként lekísér a műterembe, hogy megmutassa nap mint nap készülő, újabb és újabb képeit. Itt már igazi festői környezet fogad. Pár lépcső osztja ketté a belső teret. Lent kaptak helyet a kertből bekerült festői motívumok, a különféle cserepes virágok. Fent egy szép bidermeier szekrény, festőállványok, képek és rengeteg művészeti kiadvány. Egy vagyont érő könyvtár.. A klaszszikus mesterektől napjaink hazai és külföldi mestereiig mindent megtalálni itt. A könyves szekrényeken kisebb-nagyobb terrakotta szobrok. — Mindig vonzott a szobrászat is — mondja magyarázatképpen, amikor rájuk kérdezek. — Most újra megpróbálkozok ezzel a műfajjal is. Szeretnék fát faragni. A könyvekkel teli szekrény mögé megy. Képeket hoz elő. — A rossz nyelűek szerint ebben a sarokban van az autóm. Itt tartom ugyanis a festményeimet. Egy 1940-ben festett vásznat mutat, a zalaszántói legelőt. Aztán kis tempera-képek kerülnek elő a Balatonról. — Kijártam a halászokkal, s akkor csináltam ezeket. Érdekes módon az újabb festmények sokkal felszabadultabb alkotókedvről vallanak, frissebb szemről, áttételesebb, dekoratívebb megoldásokról árulkodnak. Mintha az idős mester ráébredt volna, hogy a látvány csak felesleges nyűg, kötöttség, az iskolás szabályok pedig arra valók, hogy áthágják őket. — Hogyhogy fiatalon? Negyven is elmúlt! — Hát, bizony elege volt szegénynek... Kórház. — A pszichikai terhelés, asszonyom. A kedves férje, ugye, az élet derekán, abban a korban,amikor a legtöbbet vállaljuk, a második fiatalságunk, a gyerekeink kiröppentek, a fejünk lágya már benőtt, de még nem kezdünk... hát... hogy is mondjam, hanyatlani... Így, az ötödik X táján... — De, főorvos úr! Ő éppen ma lenne negyven esztendős!. . . — Pardon. . . Nos, asszonyom, mi minden lehetségest megkísérelünk. .. • Szép temetés. No nem, azért nem a főnök beszél. Érzi, hogy leszakadna a mennybolt... a mennyezet. .. ami csak van... Vagy meghajigálnák a sárga göröngyökkel. .. A nyelve is kitörne. Mert ilyenkor csak jót szabad mondani, de mit tudhat ő a megboldogultról?.. . Pedig alakja nőttön-nő! LasMinderről tömören csak enynyit mond: — Az ember állandóan kisérletezik. Mikus Gyula szemmel láthatóan nem merevült stílusokba, manírokba. Ahogy kialakítok egyfajta véleményt róla, újabb képeivel rögtön keresztül is húzza. A Balatonképeket akt-vázlatok követik, majd egy élénk vörösben tartott pasztell-kép következik, a Becehegy. — Itt velük papírra dolgoztam — jegyzi meg a rá jellemző szűkszavúsággal. Mikus Gyula világéletében megvetette a felesleges beszédet, a magyarázgatásokat. A munka, vagyis nála az egésznapos festés adott értelmet az életének. Konok megszállottsággal festett mindig. Ahogy tömören fogalmazza: — 1950-ig rajztanár voltam. Azóta csak dolgozok, festek. Se a képcsarnokra, se az alapra nem vagyok rászorulva. Szelestey László ban feltárulnak e páratlanul közhasznú élet rejtett értékei. — Gazdag tapasztalatainak tárháza mindannyiunk előtt örökké nyitva állt — zeng a tátongó gödör felett, vagy inkább bicsaklik a hang. Vajon, ki ez?... Nem mindegy? Bárki elmondhatja, amit immár mindenki tud... Megrendülten állnak. Káplár is a sötétebbik farmerját vette föl. Senki se ügyel rá. Hiába kapja be, víz nélkül, a gyógyszerét. .. A főnök? Egyszerűen láthatatlan... Talán ki se jött?... Rávall. .. Így pusztulunk el egymás szeme láttára — kiált fel valaki, amikor a hantok zuhognak. Persze, hogy nincs itt a főnök... De akár itt is lehet!A lakatok egymás után pattannak le az ajkakról. — Én tegnap akartam épp, úgy istenigazában... — Ma jöttek volna hozzánk! Régi barátok vagyunk. .. azaz, hogy... — Mindannyiunkra sor kerül. .. — Piszlicsáré látszatmunkákban őröljük fel magunkat! Tegye szivére a kezét. ..! — Úgy bizony, ennyi erővel. .. Ha dolgoznánk...! — A főnök! — Jókor... — Szervusz. Engem vársz? — Én? Én a temetésemen vagyok... De, ha már éppen így alakult... — Megbocsáss, nekem most rengeteg a dolgom... És nem is érzem egészen jól magam. Úgy látszik, megint valami... Keress meg majd a jövő héten. .. ★ Fájront. Az a nyomorult infarktus meg nem jön. Átkozott mócsing természetem!... Hazamenni... Komoran ücsörögni. .. A család lábujjhegyen kerülget... De talán így kell lennie. Vegyük csak sorra higgadt fejjel. Ha megúszom, semmi temetés. Ha elvisz, nem hallom meg, mit beszélnek... Az a cseppnyi figyelmesség meg, ami az első és a második között van — ha van —, kevés... Meg nem is az igazi... Trencsényi Imre Mikus Gyula otthonában Mikus Gyula: Alsóörsi halásztragédia (tempera) (Bakonyi Erzsébet felvételei) fALAI HÍRLAP* Zelk Zoltán: Álmomban hajam visszafeketült Acsargó emlékek lopóznak utánam, acsargó emlékek rám is rám találnak, acsargó emlékek tepernek, kötöznek, s hurcolnak is vissza már olyan vidékre, ahol mert fiatal, boldogtalan voltam. Acsargó emlékek tükröt is emelnek, patakok és folyók kergetnek elébem, gyűljenek tengernyi, tükörré, hadd lássatti: hajam visszafeketült —-------oda koronás vénségem, oda diadalmam! Könyvespolc Somogyi—Bacsó gyilkosság 1920. február 17-én gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava két munkatársát. Nekik állít emléket Gergely Ernő és Schönwald Pál, a Népszerű történelem című sorozatban megjelentetett A Somogyi—Bacsó gyilkosság című munkája. Mielőtt ezt a könyvet kézbe vesszük, nem érdektelen fellapoznunk Vas Zoltánnak, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetett kötetét, amely Horthy szerepéről ad átfogó képet. Vas Zoltán hosszan elidőz ennek a gyilkosságnak a közvetlen előzményeinél, és félreérthetetlenül rámutat Horthy szerepére, tisztázza, hogy Horthy adott utasítást a Népszava két vezető munkatársának a meggyilkolására. Ezért aztán nem véletlen, hogy a bűnösök nem nyerték el méltó büntetésüket, s az egész nyomozás, tárgyalás Horthyék jól megszervezett komédiája volt. Vas Zoltán munkájában a következőket írja erről: „1920 február elején a Népszava cikket nyújtott be a cenzúrához, amely azt nem engedélyezte. A cenzor megküldte a kéziratot a cikkben érintett fővezérségnek, a Gellért Szálló-beli székhelyére... . Esténként a szálló éttermében a fővezér együtt vacsorázik megszokott társaságával. Egyikük az asztalnál felolvassa a cikket. A társaság felháborodással hallgatja, s valaki megjegyzi: — Ideje volna már ezt a gazember Somogyit a Dunába dobni! — Horthy erre kijelenti: — Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! ...” Filmszerűen peregnek az események. 1920. február 17- én a Népszava Conti utcai szerkesztőségéből este 9 óra körül távozott Somogyi Béla, a Népszava felelős szerkesztője és Bacsó Béla, a Népszava fiatal munkatársa. A Népszínház utcán áthaladva jutottak el a József körútra, majd a Rökk Szilárd utcába. A Rákóczi út irányába fordultak. A Nemzeti Színház hátsó bejáratához érve megtámadták őket. Rövid szóváltás után a katonai teherautó elrabolt utasaival megindult a külső Váci út irányába. Somogyi Bélát és Bacsó Bélát többé senki sem látta élve... ★ ★ ★ A nyomozati adatok tanúsítása szerint még akkor éjjel mindkettőjüket kegyetlen módon meggyilkolták. Tetemüket a Dunába dobták. Ezzel beteljesedett Horty kívánsága. .. A gyilkosok azonban sok olyan nyomot hagytak a helyszínen, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy kik állnak a gyilkosság mögött, illetve annak végrehajtóit hol kell keresni. Döbbenetesek azok a sorok, amelyekben a szerzők leírják azt a pillanatot, amikor a családtagok megtudták, s később az egész ország is hírül vette a gyilkosságot. A szerkesztők bepillantást engednek a rendőri nyomozásba. Fotókat közölnek az elrablás helyéről és közvetlen környékéről, a „halálautó” feltételezhető útvonaláról, a gyilkosság színhelyéről, Somogyi Béla temetési menetéről, láthatjuk azt pillanatot, amikor megkezdődött a gyilkosság adatainak eltussolása. A tragédia mélyen megrázta az ország közvéleményét. Évekig a munkásokba folytatták a szót, mindent megtéve, hogy a Somogyi—Bacsó gyilkosságról sehol se legyen említés. A kötet negyedik fejezetében a szerzők bemutatják azt az eseménysorozatot, amelynek során lelepleződtek azok, akik közreműködtek abban, hogy eltussolják a fényeket. 1925. február 17—február 24. között Fényes László a gyilkosság ötödik évfordulóján a Népszavában cikksorozatot jelentetett meg, amely nemcsak országos, hanem nemzetközi feltűnést keltett Kétségtelenül ezek a legizgalmasabb lapjai a kötetnek. Megtudhatjuk, hogy a belügyminiszter, Beniczky Ödön, már az elrablás pillanatában, vagyis még 1920. február 17- én éjszaka értesült arról, hogy Somogyi Bélának és Bacsó Bélának nyoma veszett. Ekkor Beniczky azt az utasítást adta a rendőrfőkapitánynak, hogy „minden tekintet nélkül az egész rendőri apparátust mozgósítani és a két eltűntet bárhonnan is előkeríteni kell.” Másnap megtudta, hogy Somogyit meggyilkolták___ A gyilkosok, Somogyi Béla és Bacsó B Béla gyilkosai szabadon maradtak. Ha nevük néha szerepelt egy-egy persorozat kapcsán, lényegében véve büntetlenül úszták meg Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolását. A kötet zárófejezetében azépbíróság előtti vallomásokból megtudhatjuk, hogy valójában mi is történt 1920. február 17-én éjszaka. Korvarcz Emil személyében az a vádlott vallott a Népbíróság előtt, aki mint gépkocsivezető ült akkor éjszaka a „halála után”. (Kossuth, 1978.), Szilágyi író* Kiskanizsai krónika (Folytatás a 7. oldalról.) kultúra azonban továbbra se költözhetett az új falak közé. Egy évtized során például egyetlen, a mai értelemben vett ismeretterjesztő előadásra került csak sor. — Mindig azt szerettem volna, hogy a fejlődés érdekében számoljuk fel ellentéteinket a várossal, s ők tegyenek végre Kiskanizsáért! — emeli fel hangját az idős férfi. — A pert is azért kezdtük, hogy felfigyeljenek gondjainkra. A kibékülés alapja a kultúra, a fejlődés, a látókör tágítása lehetett csak. Ezért kezdeményeztem 1926-ban egy új, valódi kultúrház építését, mondván: kinőttük már az olvasókört. Kölcsönökért talpaltam, szerveztem, még a polgármestert is kivittem Kiskanizsára, nézzen körül. Út se volt itt akkoriban, csak a mai hetes helyén egy rossz makadám, másként sártenger uralta Kiskanizsát. A vigasztalan látvány felébreszthette a vendég lelkiismeretét, mert végül a város is hozzájárult az építkezéshez. S a hajdani tanító nyomdokain — emlékét ma utca őrzi Kiskanzsán — a község népe 1928 nyarára emeletes, zsinórpadlásos kultúrházat épített. — Kölcsönök, közadakozás, tengernyi közös munka kellett ehhez a kultúrházhoz. Manapság az ilyesmi is egyszerűbb — mondja dr. Fülöp György. — És így a jó, ez is jelzi a világ változását. De nekünk akkor nagy esemény volt az avatás, ezrek gyűltek az épület köré. Egy színdarabbal ünnepeltünk, a Vígszínház küldött jelmezeket. Uotóbb az önképzés és a színiovittúra szénen felvirágzott, 26 színdarab premierjét élte meg nem egészen másfél évtized során a kultúrház. Vidékre is eljártunk játszani. 9 , fiókévá oldja az emlékezés...” S ötven évvel később? Meghatottan emlékezik, hogy újra ő lehetett az ünnep, szónok. A rztért most a Táncegyüttes szolgáltatta, amely Kiskanizsán működik, s a helybeliek a Principális túlsó partjáról érkezőkkel örömmel ezütt dolgoznak. A távolság megfogyott Nagykanizsa és Kiskanizsa között, miként a régi sérelmekből, előítéletekből is épp csak amolyan em'■Mrreva'ó maradhatott. A kultúrházat nemrég renováltatta a város — bár még lehet mit tenni a korszerűsítéséért —, népművelő és hírneves népi együttes dolgozik falai közt, s a könyvtár se emlékeztet semmiben a hajdani olvasókörre. A megemlékezésen a városi pártbizottság első titkárával az élen ott voltak a kanizsaiak képviselői: a város osztozott a helyiek ünneplésében. Per, kiszolgáltatottság, ellentétek hajdani világát — mondhatnánk — „békévé oldja az emlékezés ...” Dr. Fülöp György is láthatóan derűs szívvel emlékezett ma már a kiskanizai krónika e régi fejezeteire. Török András